François BOCHOLIER
Az erdélyi történetírás megújulása
Visszhang 
Reflektálva a Provinciában január óta folytatódó ankétra a teljes erdélyi történelem újraírásának célszerűségéről vagy célszerűtlenségéről, és az esetleges újraírás gyakorlati módozatairól, az alábbi cikk szerzője semmi esetre sem lesz vádolható annak a birtokló és szubjektív "mi"-nek a használatával, amelyet Harald Roth bélyegzett meg a Provinciában közölt írásában. (1) Ellenkezőleg, mint a térségtől teljesen idegen kutató és a jelenkori történelem szakembere, más jellegű hibák bűnébe eshetik, és ezek arról fognak árulkodni, hogy még nem ismeri eléggé a hosszú erdélyi történelem tekervényes útjait, amiért az olvasó elnézését kéri.

Amint az várható volt, a megkérdezett kutatók mindannyian megegyeztek abban, hogy a történeti munkákat a transzetnikus nyitás és együttműködés új szellemében kell megírni. Különösen két érvelés keltette fel leginkább figyelmemet. Az egyik majdnem teljes konszenzusra talált: a nemzeti történetírás kereteinek meghaladását tartja szükségesnek. Sorin Mitu és Pál Judit azonban, teljesen jogosan, e meghaladás végrehajtásának anyagi akadályait hangsúlyozta: a szakmai színvonal csökkenésének kérdései, a múltbeli nyelvek és kultúrák gyenge ismerete, az egyetemi körök merevsége nemcsak konjunkturális nehézségek. Főként ahhoz a tényhez kapcsolódnak, hogy a történelmet mint a XIX. században konstruált modern egyetemi tudományágat kezdettől fogva nemzeti keretben, sőt "nemzeti történelem"-ként gondolták el, amely egylényegű volt a nemzeti identitások politikai kidolgozásával, a németek esetében (Ranke) csakúgy, mint a franciákéban (Michelet), és mindkét fél vitatkozó interakcióiban is (lásd Fustel de Coulanges és Mommsen vitáját az 1870-es francia-porosz háború után).

Ugyanakkor minthogy a modern nemzetállam szabályozza többé-kevésbé szorosan a kereteket, az anyagi ráfordítást, az iskolai, egyetemi programokat, a független struktúrák (európai programok, a Soroséhoz hasonló magánalapítványok) egyelőre kivételt jelentenek. Nyilvánvaló, hogy Erdély még súlyosabban szenvedte meg, mint bármely más régió, ezeket a nemzeti konstrukciókat: etnikumokra, vallásokra, rendekre (Stände), testületekre tagolódó, XIX. századba tévedt középkori mikrokozmoszként csakis csonkulásként élhette meg az egyszerűsítő vagy anakronisztikus nemzeti értelmezési rácsot.

A második, többször ismételt érvelés (lásd Ovidiu Ghitta, Lucian Năstase, Harald Roth, Szász Zoltán és mások) a nemzeti történetírások dilemmáinak és viszályainak lehetséges megoldását véli nyújtani: a kutatási területek kiszélesítéséről beszélnek, arról, hogy nemcsak a politikatörténetre kell szorítkozni, hanem fel kell tárni a társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténetet is. Ebben az Annales iskola előtti tisztelgést is benne látom, beleértve annak újabb elágazásait is, melyekre Toader Nicoară utal a pszichotörténelem területén. Visszatérni a hosszú időtartamú folyamatokhoz, a mozdulatlanabb struktúrákhoz, józan dolognak tűnik egy eléggé periferikus és konzervatív régióban. De kétlem, hogy a "totális történelem" szellemében a szintézis felépíthető volna olyan pozitivistább felfogást kérő munkaeszközökre való támaszkodás nélkül, mint a dokumentumok kutatása, ami sajnos még nem kielégítő (lásd Jakó Zsigmond, Pál Judit hozzászólását). Másrészt, a kutatás kiszélesítése, úgy vélem, azt is jelenti, hogy megpróbálunk folyamatosan egy összehasonlító és viszonylagosító szempontot érvényesíteni a közép- és kelet-európai általános fejlődés keretében - amint ezt például a cseh M. Hroch tette a nemzeti identitásokról szóló elméletében (2) -, és óvakodunk az elsietett, globalizáló, "a la Spengler" szemlélettől.

A kutatási témák kiszélesítésének szükségessége nem takarhatja el azt a tényt, hogy a hagyományos, kitaposott politikatörténet jó részét is újra kell írni a források fényénél, a közölt munkák döbbenetes mennyisége ellenére. Jó példa erre az 1848-as forradalom vagy az 1918-as "nagy egyesülés". De ezt magát is a kutatási témák kiszélesítésének szándékához kell kapcsolni, hogy az újraírás ne legyen felületes: ami azt jelenti konkrétan, hogy a látszólag leginkább eseményjellegű kérdés is, ahhoz, hogy helyesen tárgyaljuk, jelentős mennyiségű munkát, kollokviumokat, dolgozatokat tesz szükségessé... Mindennek tömör illusztrációjaként folyamatban levő kutatásaimból választok egy példát: az erdélyi román regionalizmust Nagy-Románia keretében az 1920-as években.

Hogyan mutassuk be az 1918 utáni Romániában az "erdélyi"/"regáti" dichotómiát? A "Gyulafehérvárról" és következményeiről szóló hagyományos román történetírás számára ez a kérdés tabu vagy blaszfémia. Folytonos egyszerűsítésekkel ugyanis az "egységes nemzetállam" ideológiáját érinthetetlen történeti valósággá lépteti elő, a Nemzeti Párt és a Liberális Párt közötti viszályokat pedig pusztán politikai, konjunkturális jellegűeknek tekinti. Szükségtelen elidőznünk ennél a megközelítésnél. Első látásra kézenfekvőnek tűnik, hogy a politikai regionalizmus építésére törekedve vagy "az idők - posztnemzeti, európai stb. - szavának" engedve, amire Lucian Boia utal (3), ezt az elavult történetírást azzal támadjuk, hogy rendszeresen összegyűjtjük az erdélyi politikai osztály panaszait a "balkanizáció", a "fanarióta szellem", a regát korrupciója és centralizmusa ellen, különösen az 1920 és 1928 közötti években: az Igazgatótanács feloszlatásától az 1928 tavaszán fellépő nagy tiltakozó megmozdulásokig, az oly jelképes 1922. szeptemberi királyi koronázás bojkottálásán át. A pamfletek, a beszédek, a korabeli újságcikkek nem mulasztják el, hogy olyan érvrendszert építsenek fel, amely maga is sokkal inkább az ideológiához tartozik - bármilyen jó szándékú is -, semmint a történész munkájához.

A mélyebb tanulmányozás szándéka azt a spontán reakciót válthatja ki, hogy arra törekedjünk, az eseménytörténetről, az egyszerű politikai krónikáról térjünk át egy "imagológiai" vizsgálatra, vagyis a diskurzusok és az érvkonstrukciók elemzésére az egymásról kölcsönösen kialakított kép látószögéből, amint ezt oly kitűnően elvégezte Sorin Mitu a XIX. század időszakára vonatkozóan. (4) Ily módon sztereotípiák körvonalazódnak, mint amilyen például a honalapítás motívuma Moldvának egy máramarosi román nemes általi mitikus alapításáról, amely kissé lekezelő erdélyi elgondolást fejez ki az elmaradott Kárpáton túli térségbe való leereszkedésről annak megreformálása, modernizálása végett; vagy ennek fordítottja, a "felszabadítás" kliséje, amelyet a regátiak használnak ugyanolyan megvetéssel, hogy emlékeztessenek az ő döntő szerepükre a szegény erdélyiek felszabadításában, akik magyar iga alatt sínylődő rabszolgák voltak.

Azonban úgy tetszik, eléggé nehéz szélesebb terepen nekivágni a nagy-romániabeli regionális mentalitások tanulmányozásának a két világháború közti erdélyi politikai pártokról, a társadalomról (5) szóló, módszertani szempontból hagyományosabb tanulmányok hiányában. A diskurzusok elemzése ténylegesen önmagában zárt teljességet alkot, amelynek, hacsak nem tekintik a történetírást "egyszerű, diskurzusról szóló diskurzusnak", "objektív" okságok sorához kell viszonyítania magát. A román regionalista diskurzus tanulmányozásához Erdély romániai integrációját illetően és a strukturálisabb természetű és egyúttal multietnikus folyamatokra tekintettel, három lehetséges irányt jelölnék meg:

Az első a szociológiával érintkezik, valamint a társadalmi mozgások és az identitások közötti kapcsolatokkal. Ernest Gellner feltevéseiből kiindulva, aki közvetlenül összekapcsolta az ipari társadalmak és a modern államok megjelenését a nemzeti identitások kialakulásával (6), úgy vélem, hogy a politikai regionalizmus tanulmányozását az erdélyi elitek XX. század első felében alakuló sorsának társadalomtörténeti vizsgálatával kell aládúcolni, de ezenkívül, globálisabban, olyan tanulmányokkal is, amelyek a tartománynak a román királyságba való integrálásával okozott (vagy vele egyidejű) társadalmi-gazdasági változásokkal foglalkoznak. Így például Irina Livezeanu úttörő munkájában az erdélyi elitek "kétértelmű" regionalizmusát már kettős összefüggésbe helyezte: egyrészt a románok társadalmi előrehaladásának új perspektíváival az állami tisztviselői állásokba való felvételüknek köszönhetően (a vasúttól a kolozsvári egyetemig), másrészt, ezzel egy időben, az amiatti frusztrációval, hogy a lényegében magyarnak vagy németnek megmaradt nagyvárosok domináns elitjei körében nehezebb volt érvényesülniük. (7)

A második igen termékeny kutatási irány, melyet bőségesen illusztrál a nemzeti identitásokkal foglalkozó francia történetírás, a politikai "szociabilitások"-at veszi célba: azt, hogy miként szerveződik helyi szinten az egyesületi élet, hogyan fejlődnek ki a militáns, politikai, kulturális mozgalmak. A makropolitikai kutatásokról át kell térni a hálózatok és a szervezetek finomabb vizsgálatára, mert hogyan tudhatnánk értelmezni egy esetleges román regionalizmus kérdését jó monográfiák hiányában, amelyek nemcsak a Nemzeti Pártról vagy az ASTRA-ról kellene, hogy szóljanak az 1918 utáni Erdélyben, hanem a helyi kulturális egyesületekről is? (8)

A harmadik irány a humán földrajzra hagyatkozik, abból a megfontolásból, hogy a regionalizmus vizsgálatának össze kell kapcsolódnia az Erdélyről mint térről való gondolkodással, azoknak a módozatoknak a feltérképezésével, ahogyan Erdély "területek"-ben strukturálódik. Úgy tűnik, kevés Erdély jelenkori történelmével foglalkozó tanulmány helyezi a térbeli dimenziót érdeklődése középpontjába. Márpedig, nem beszélve arról a könnyed szóhasználatról, amely "Erdély" nevével fedi le az 1918-ban Romániához csatolt összes magyar területeket, az Erdély/Ardeal/Siebenbürgen fő terminus körültekintés nélküli használata elvonja a figyelmet a hosszú időfolyamatban állandóan megőrződött nagyfokú szubregionális fragmentációról, amely távolabbra visz, mint a szász "Königsboden" vagy a "Székelyföld" kérdései. Ily módon, hogy az 1918 utáni szűkebb politikatörténetnél maradjunk, a helyi eltérések igen nagy számúak. Hozzunk fel néhány lehetséges példát erre munkahipotézisként: ott van az archaikus, távoli, az ország többi részéhez alig kapcsolódó Máramaros, a Körös-vidék, ahol a magyar kultúra, úgy tűnik, megőrizte erős asszimilációs potenciálját a román elitek számára, az ortodox Dél-Erdély (Fogarasföld, Hátszeg, Brassó környéke), a Kárpátoktól délre élő románokkal régi és állandó kapcsolatot tartó vidék és az inkább görög katolikus, a magyar befolyás (9) nyomát inkább magán viselő Észak-Erdély közötti törés stb.

Yves Lacoste iskolájának "belső geopolitikai" tanulmányaitól a RECLUS humán földrajzzal foglalkozó csoport térmodellezéseiig, nem beszélve a Les Lieux de Mémoire hatalmas identitástörténeti vállalkozásáról, a módszertani eszközök már számos munkában kidolgozottak ahhoz, hogy meghaladjuk a monoetnicizmus (Geschichte eines Volks) problémáját, figyelmünket a térbeli kényszerűségekre és a nagyszámú "kis ország" ("Petits-Pays", Geschichte der Länder) belső/külső artikulációjára összpontosítva, amelyek a transzszilván mozaikot rajzolják ki, hogy végül többé-kevésbé világosan elhatárolódó és egységes "területet" alkossanak.

Ezek a rövid programszerű fejtegetések mutatják, hogy egy behatárolt politikai kérdésből kiindulva, mennyire rá vagyunk kényszerülve, hogy szembesüljünk a kutatási terület kiszélesítésének szükségességével, arra, hogy visszatérjünk a "hosszú időfolyamathoz" és azokhoz a kulturális, társadalmi, gazdasági vizsgálódásokhoz, amelyeket többen az erdélyi történetírás megújulása kulcsának tekintünk.

Ugyanakkor azzal is számot vetünk, hogy ezek az új kutatási irányok nagyszámú aprólékos részmonográfia elkészítését teszik szükségessé, ami Erdély történetének - mondjuk "1867-től napjainkig" - alapvetően megújított szintézisét a távoli jövőbe tolja ki (a még ambíciózusabb általános szintézisekről nem is beszélve). De ne tekintsék ezt pesszimista megállapításnak! Ez a hosszú kerülő egyáltalán nem vészes, ha mostantól kezdve mind több módszertanilag megújult monografikus tanulmányt közölnek, nem feledkezve meg a kutatócsoportokban való munka mind gyakorlati, mind erkölcsi szükségességéről.

Jegyzetek
(1) 2001. jan.-febr., 5. o.
(2) Hroch, Miroslav: The Social Preconditions of National Revival in Europe. Cambridge, 1985.
(3) Provincia, 2001. jan.-febr., 9. o.
(4) Mitu, Sorin: Geneza identităţii naţionale la românii ardeleni. Humanitas, Bukarest, 1997.
(5) Kitűnő és nélkülözhetetlen, sajnos elszigetelt példa K. LENGYEL Zsolt alapos tanulmánya, amely értékes kiindulópont az erdélyi transzetnikus regionalizmus tanulmányozásához: Auf der Suche nach dem Kompromiss: Ursprunge und Gestalten des fruhen Transsilvanismus 1918-1928. München, 1993.
(6) Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Cornell University Press, 1983.
(7) Livezeanu, I.: Cultură şi naţionalism în România Mare (1918-1930). Humanitas, Bukarest, 1998.
(8) Ez a módszertani váltás a vallástörténetben elért előrehaladáshoz hasonlítható, mely az (intézményi) egyház történetéről a vallásgyakorlás, a kulturális társaságok, a helyi sajátosságok stb. történelmének kutatására tért át.
(9) Lásd PUŞCARIU, Sextil: Problema ardeleană în politica românească. Kolozsvár, 1931.

1973, Aurillac (Franciaország), a párizsi École Normale Supérieure hallgatója, a Pantheon-Sorbonne Egyetemen doktorandusa; La Dobroudja entre Roumanie et Bulgarie: regards français, elhangzott a Bolgár Akadémia és a Paris-Sorbonne és Artois Egyetemek által szervezett kollokviumon, 2000. szeptember.


Forditotta: OSVÁTH Annamária
2001.03.25.