Ovidiu PECICAN
Értelmiségi pesszimizmus, román pesszimizmus?
Fórum 
Molnár Gusztáv barátomnak gondot okoz az, amit ő "az erdélyi román értelmiségiekre annyira jellemző" "mély történelmi és politikai pesszimizmus"-nak nevez (Mi, erdélyiek... Provincia, 2001, 1.-2.). Felteszi magának a kérdést: "Miért van, hogy az erdélyi románok különös módon éppen leghőbb nemzeti vágyuk, az egyesülés teljesülése után váltak ennyire mélabússá?" Molnárnak természetesen válasza is van. Ha jól értettem, Erdélynek az egységes és oszthatatlan nemzetállamba való belefoglalása után a románok abba a lehetetlen helyzetbe kerültek, hogy mozgósító ellenségként tekintsenek arra. Ugyanakkor ha a Budapest "ostoba és arrogáns" magatartásával való szembesülés idején a románok szeme előtt ott volt - a rugalmasabb és a fejlettebb jogrendszerrel rendelkező - Ausztria is, 1918 után a geopolitikai helyzet radikális megváltozása (vagy talán az a mód, ahogy önmagukat Nagy-Románia tágabb egészébe belehelyezték) tette olyanokká az erdélyi románokat, amilyeneknek ma ő látja őket. A megállapított diagnózis alátámasztására Molnár Gusztáv - célzásszerűen - olyan művelődési példákat hoz fel, mint amilyen Traian Vuia levele Lugos első prefektusához, George Dobrinhoz (1922. április 11., közölte Horia Medeleanu az Aradul cultural 1999/2-es számában, újraközli a Provincia jelenlegi száma), Al. Cistelecan Az elvetélt provincia c. esszéje és alulírott írása.

1. Pesszimizmus?
Ha az erdélyiek román pesszimizmusának bizonyítékait keressük, azokat, Erdélynek a régióban való helyén és jelentőségén túlmenően, (jóval) 1918 előtt is felfedezhetjük. Kezdetnek I. Budai-Deleanunak egy Petru Maiorhoz írt leveléből idézek: "Nagyon jól tudom, hogy minden csapás azoknak a román névre érdemteleneknek az odújából származik, akik befurakodtak Balázsfalvára. Több mint harminc éve uralkodnak ezek az ethnoktonok, és hogy örökkévalóvá tegyék uralmukat, elpazarolják a nép közös javait, miközben az ellenség eszközévé válnak tönkretételében. Ismertem őket jól, amikor elhagytam őket, és - elmenekülvén - inkább választottam a nyomorúságot, mint velük a cimboraságot. De eljön majd az idő, és nincs is messze, amikor napfényre kerül ennek az új Jeruzsálemnek minden gyönyörteljes szégyene. (...) Minél hamarabb le akarom rángatni ezeknek a talpnyalóknak a képéről a ravasz álarcukat, és meg akarom mutatni igazi kinézetüket." (Scrieri inedite [Kiadatlan írások], Kolozsvár, Dacia Kiadó, 1976, 146. o.) Komor, ezúttal a románok szellemi vezetői ellen és nem valamilyen más elnyomás kapcsán megfogalmazott reménytelenség olvasható ki ezekből a sorokból. Saját korának szomorú jelenségeit tekintve Samuil Micu sem volt bizakodóbb a jövőt illetően: "... a még létező román nemzet más nemzetek által elnyomott és igába hajtott; aki az egész földet uralta, most sehol a földön nem rendelkezik földdel, akik a nemzetek urai voltak, most minden nemzetnek szolgái, és ami még nagyobb aljasság, szégyenlik magukat románnak nevezni, és egyesek még románul beszélni is szégyellnek, és egymás között inkább beszélnek görögül vagy magyarul vagy egy másik nyelven, mint a sajátjukon, és lusták megmunkálni és kiművelni nyelvüket, ráadásul lusták írni és tanulni, amely rossz szokása a románoknak a legnagyobb ostobaságba és nyomorúságba juttatta a román nemzetet." (Scurtă cunoştinţă a istorii românilor [A románok történetének rövid ismerete], Bukarest, Tudományos Kiadó, 1963, 70.-71. o.) Következésképpen, minden politikai vagy etnikai diszkrimináción túl - amelyeket itt nem tárgyal, de amelyeket én mégis megemlítek mint leggyakoribb hivatkozási alapokat a románok múltbeli szomorú helyzetére vonatkozóan -, Samuil Micu a román dekadencia okait a saját nyelvvel és saját kultúrával szembeni magatartásban látja. Az Erdélyi Iskola két korifeusa egy évszázaddal az 1918. december elsejei egyesülés előtt felismerte a zsákutcát, és kifejezte szomorúságát, amiért a románok dolgai rosszul állnak, amit különböző okokkal magyaráz (az első az, hogy a közösséget vezetői rosszul igazgatják, a második a közömbösség a saját nyelv és kultúra iránt).

Molnár Gusztáv felsorolásában a két világháború közötti Vuia mellett kétségtelenül szerepelhetett volna a nála fiatalabb resinári kortárs, Emil Cioran is, aki bevallotta: "Végtelen szomorúság fog el minden alkalommal, amikor arra gondolok, hogy ezer és még oly sok évig bujkáltunk az erdőkben és a hegyekben az ellenségtől való félelmünkben, vagyis saját félelmünk elől. Nem létezik más ellenség, csak a félelem, amelyből az születik." (kiemelés E. C.) (Schimbarea la faţă a României [Románia színeváltozása], 83. o.) Ezzel a megfogalmazással Cioran felzárkózott ahhoz az értelmező irányzathoz, amely keserűen állapította meg a közösségi kudarcot, megpróbálva azt nem külső okokkal, hanem valamiféle belső, pszichikai valósággal, megéléssel magyarázni.

Amit most, a felsorolást kiegészítve, Budai-Deleanutól Cistelecanig meg lehet állapítani, az az, hogy a "mély történelmi és politikai pesszimizmus" megállapított tünetei legalább egy évszázaddal régebbiek 1918-nál, és ha ez így van, akkor nagyon lehetséges, hogy nem is pesszimizmusról van szó. Nem foglalkozom itt Lucian Blaga megértési próbálkozásával, amelyet a "történelemből való kivonulás" (Trilogia culturii [A kultúra trilógiája]) elméletének kidolgozása zárt le, sem Mircea Eliade tanulmányaival, amelyeket a történelem nélküli közösségek szellemi életének szentelt, bár mindkettő a megoldás lehetséges útját sugallja. De megjegyzem, hogy a vitában felvetődött minden névre az jellemző, hogy az ilyenszerű megállapítások ellenére, aktív magatartást fogadott el, félelmetes erőfeszítéseket téve a helyzet megváltoztatására. (Nem zárom ki a csoportból még a megvallottan és következetesen pesszimista Ciorant sem, hiszen a könyv, amelyből idéztem, éppen egy olyan kiáltvány, amellyel a szerző új önépítkezésre szólította fel a románokat.) Mindezek az elődök - de mások is, akiket nem említettünk itt -, mint ahogy a kortárs kulturális nemzedék is, alapvető aktivizmus alapján cselekedtek és cselekednek. Hogy különböző világos kérdésekben kifejezzük szkepticizmusunkat, hogy kritikusok vagyunk, sőt marók, mindez inkább a diskurzus és a cselekvés stratégiájához tartozik, amely különben nem egyszer s mindenkorra adott, nem is általános, nem is mindenirányú.

2. Kollektív lélek és történelmi összefüggés
Molnár Gusztáv tehát elsieti egy kicsit a dolgot, amikor az én szövegemet (Transzetnikus párt, avagy polgári fórum? Provincia, 2000/2.), a benne fellelt keserű, sőt komor hangvétel miatt, annyi más olyan román szöveggel együtt, amely a szerző nagyon is személyes szkepticizmusából született, olyan pesszimizmus számlájára írja, amely szerinte a román értelmiségieket jellemzi. Hibásnak tűnik az a feltételezés is, miszerint ezek a kritikai megnyilvánulások csupán az 1918-as államegyesítés utáni hangulattal függnének össze. Molnár voltaképpen kettős tévedésbe esik: egyrészt, úgy tűnik, megfogalmazza az általában vett román értelmiség egyik pszichikai jellemvonását - amivel mintegy zárójelbe teszi az általában vett értelmiség sokféleségét és a román társadalom értelmiségéét külön -, másrészt túl szűkre veszi azt a történelmi összefüggésrendszert, amelyből a román pesszimizmust eredezteti (az 1918. december 1-jei és a jelen közötti időszak). Egyszer elhagyja a történelem és a politika területét, hogy megragadhatatlan dolgokra utaljon, mint amilyenek egy nagyon változatos (mi több, ingatag) társadalmi-szakmai csoport pszichikumának jellegzetességei, máskor az a véleménye, hogy egy évszázad elég lenne a románság kollektív pszichológiája egyik - mint hiszi - uralkodó vonásának megváltoztatásához (az elit szintjén). Hogyan lehetséges egyidejűleg ez a történelmietlenség és történelmiség?

Voltaképpen a vita egy mélyebb és az utolsó másfél évszázadban valamennyire hagyományossá vált gyűjtőmedencébe helyez bennünket: egy nép lelki (szellemi) arculatáról folyó viták gyűjtőmedencéjébe. És lám, csak néhány bekezdéssel lennebb, ugyanabban a szövegben, a szerző megjegyzi: "A hosszú időtartamú folyamatok kutatói szerint kétszáz év az a minimális időszak, amely tipológiai értelemben meghatározhatja egy térség hovatartozását" (egy civilizációtípushoz való tartozását - kiegészítés tőlem, O. P.). Hogy ez az érvelése elég szilárd legyen, az Erdélyi Iskola képviselőinek szövegeire hivatkozva "szállítottam" provinciás kollégámnak a hiányzó századot. Ciorant említve - érthető módon - kitágítottam a vita határait, bevonva a románokat általában. (Nem Cioran az az erdélyi, aki a vitát az egész román közösség szintjére emelte?) Mégis, két évszázadnyi keserű ízű megjegyzés sem elég ahhoz, hogy világossá váljék: egyszerűen történelmi és politikai román pesszimizmusról van szó.

A fenti megjegyzések és régebbi foglalatosságok eredményeképpen - lásd a Modele masculine româneşti [Román férfimodellek] tanulmányomat (Ardealul cultural, 1999. június, 17.-23. o.; az angol változat a Margit Feischmidt, Enikő Magyari és Violetta Zentai szerkesztésében megjelent Women and Men in East European Transition, Kolozsvár, EFES, 1997), amelyben én magam állapítottam meg a román férfiak egyfajta kishitűségét -, azt hiszem, hogy mellőzni kellene vagy legalábbis felülvizsgálni a pesszimizmus hipotézisét. Bizonyos óvatos reagálás - amely a kellemetlen valósággal szembeni sokkhatást kíséri - kétségtelenül megtalálható a szóban forgó erdélyi románoknál. Ha azonban meg akarnak maradni a megállapíthatóság szilárd talaján, rá vannak kényszerítve arra. Ez lehetne az erdélyi Román Nemzeti Párt XIX. század második felében tanúsított úgynevezett passzivitásának magyarázata, vagy azoké a magatartásformáké, amelyek gyakran okozói a magatartás- és gondolkodásbeli konzervativizmusnak, amellyel a nem-erdélyiek az erdélyi románokat vádolják. Ez utóbbihoz hozzájárulnak azok a kulturális értékek, amelyek köré a modern korban a románok közösségi identitástudata tömörült (eredet, nyelv, közös hagyományok). Nem szabad elfelejteni, hogy a modern román nemzet megalkotóinak kemény magja éppen néhány erdélyi írástudó volt.

3. A törzsitől a polgáriig
Miről lehet szó, ha összevetjük a két cselekvésformát? Egyfelől a Mioriţa csobánjának, Eminescu verseinek, Avram Iancunak a búskomorságát élete második felében... Másfelől a tribunok konstruktív "aktivizmusát" Inochenţie Micutól Samuil Micuig, Andrei Şagunáig, Vasile Goldişig, Ştefan Cicio-Popig, Ioan Lupaşig és másokig... Feltételezem, hogy sajátos, a domináns temperamentum és jellem, valamint annak a társadalmi-politikai és történelmi összefüggések által kiváltott korrekciói közti feszültséggel van dolgunk. Nem tagadom, az általánosítás igényével fellépő ilyen kinyilvánításról az események pontos olvasatakor esetleg bebizonyítható, hogy hamis. Mindazáltal lehetséges, hogy magyarázatom valamelyest helyesebb válasz egy régi kérdésre, amelyet Molnár Gusztáv barátom csupán megismételt.

... A domináns temperamentum és jellem és egy ellentmondásos történelmi kontextus bizonyosságáról beszéltem. Ez a tény igaz, de nemcsak a románok helyzetére jellemző. A kényszerítő valóság minden emberi lény életében jelen van, tehát az általuk alkotott közösségek életében is. A románok esetében azonban még valami ellentmond a nekilendüléseknek és a vitathatatlan személyi energiának. Azt hiszem, a társadalmi élet elemi szintjein való állhatatos berendezkedésről van szó. Ezek a szintek a legkonkrétabbak, és az izgalmaktól átitatott, érzelmek által telített legtartósabb társadalmi kapcsolatokat biztosítják az érdekelteknek. Ilyen életet idéztem fel akkor, amikor az ősi törzsek logikájában és szokásaiban való lehorgonyzásról beszéltem. És úgy tűnik, szintén ez kölcsönöz - a tartományonkénti, sőt a még kisebb területenkénti különbözőségektől eltekintve, amelyeket hajlandó vagyok elsőnek megállapítani és elismerni - bizonyos (nem is tudom, hogy nevezzem: civilizációs? antropológiai?) egységet a románoknak.

Az i. sz. 106 után Dácia területén letelepedett római gyarmatosítók egyenes leszármazottainak tartva magukat a modern történelem idején és elsősorban a XIX. század elejétől, a románok a latin hagyomány - nagyon általános - vonala mentén képzelték el a faj önazonosságát. Paul Veyne állapította meg: "Róma >>férfi<< társadalom (...); a nő a férfi szolgálatára van, várja kívánságát, ilyenformán, ha teheti, kielégíti annak kedvtelését, és ez a kedvtelés erkölcsileg gyakran gyanús..." (In: Phillipe Aries, André Béjin, Sexualităţi occidentale [Nyugati szexualitások], Bukarest, Antet Kiadó, 1998, 45. o.). Ez a felfogás a férfiról és férfiasságról, a férfi és a nő kapcsolatáról egyébként sokkal távolabbi eredetű: az indoeurópai család- és társadalomfelfogásban gyökerezik. Az indoeurópai örökségnek megfelelően a család patriarkális jellegű, a pater familias az az emberi tengely, amely körül a kicsik és a nagyok, férfiak, nők és gyerekek egyaránt gravitálnak.

A kereszténység - amely már az ókor végén elérte Dáciát - maga is patriarkális modellt hozott magával, az Ótestamentum bővelkedik a zsidó család és a társadalom tagjai közti patriarkális viszony példáiban. Később a szlávokkal való együttélés megerősítette a társadalmi élet magjának patriarkális jellegét. A monogám család, amelyben a központi szerep a férfié volt, ugyanolyan volt, mint a szláv zadrugoi, "nagy család" (nagyszülők, szülők, gyerekek, testvérek és sógorok).

Azt, hogy a család - amely, mint ismeretes, a hagyományos társadalomban a maximális cinkosság és szolidaritás területe volt - modellje az egész román társadalom viszonyainak megszervezésére szolgált, bizonyítja az a tény is, mely szerint a románok, a vérrokonság mellett, nagymértékben szükségét érezték annak, hogy társadalmi kapcsolataikat szellemi kapcsolatokkal is megerősítsék. Így gyakorlatilag az olyan intézmények, mint a komaság, keresztkomaság, vértestvérség, virtuálisan nehezen elképzelhető méretekig terjesztették ki a családi kapcsolatokat. Ez nem különbözteti meg őket más kelet- és közép-európai népektől. Mondhatni, középen helyezkednek el azok között a közösségek között, amelyek csupán egy vagy két évszázada haladták meg a nemzetiségi-törzsi szintet (egyrészt az albánok, görögök, szerbek, bolgárok, másrészt a csehek, szlovákok, lengyelek és magyarok között). A felvilágosult önkényuralom reformjaival mind az oroszok, mind pedig a Habsburg Birodalom egykori alattvalói tervszerűen - bár különböző szinteken - beléptek a bürokratikus modern államiság szakaszába és a társadalmi élet új típusú kapcsolataiba. Az alattvalók fokozatosan állampolgárokká váltak, a polgári társadalom elvei (a napóleoni eposz után) kezdték helyettesíteni a feudáliséit.

E társadalmi valóság másik vonása a családi örökség közös tulajdonára vonatkozik - a közös őstől az egyenesági leszármazottig. Ennek a megóvása, leggyakrabban az osztatlanság útján, a maga során kiegészítő összetartó tényezőnek bizonyult, amely arra volt hivatott, hogy maximális szinten szolidárissá tegye a törzs tagjait, és tiszteletre késztesse az idegeneket.

Bárki, aki ezekre a régi és ősrégi szokásokra emlékezik, helytállóbban tudja magának megmagyarázni a románok "társadalmi kettősségét" a modern időkben. A parasztok szabaddá tételének és földhöz juttatásának kettős folyamata szabad állampolgárokká tette őket, a politikai élet résztvevőivé (lásd Badea Cărţant Erdélyben vagy Ion Roatát Moldvában). Ez a mozgalom, amely a román parasztnak a közélet színpadára való lépését jelenti, egyúttal annak első elkülönülése is volt az "örök falu"-tól, belépése a történelembe. Ilyen szempontból érdekes megfigyelni, hogy az ortodox Visarion Sarai és Sofronie din Cioara által kirobbantott erdélyi parasztfelkelések nem annyira vallásos összecsapások voltak, mint inkább "tiltakozás egy bűnös világ ellen és egy megváltó kiáltás", "aminek nyilvánvalóan történelmietlen, nemzetietlen és bizonyos mértékben milenáris jellege volt" (Keith Hitchins, Istoria românilor [A románok története] Bukarest, Humanitas Kiadó, 1996, I. kötet, 252. o.) Másképp fogalmazva, politikaellenes és voltaképpen történelemellenes kiindulópontjuk volt. Ugyanígy, a társadalmi számtalan rétege közül az egyiken a Horia és kapitányai által 1784-ben irányított kollektív erőszakoskodás egy városiasodott és nyugatiasodott (magyar és bizonyos értelemben természetesen osztrák) élet képviselői ellen való lázadás (is) volt.

A másik pillanat, amely a román parasztságnak az ősi típusú társadalmi élettől való visszafordíthatatlan elválását jelöli: a háború utáni átváltozása munkássá (vagyis városivá). Ez egyidejűleg a föld feletti tulajdon elvesztését is jelentette - ami a parasztok gazdasági forrásait is befolyásolta -, a hagyományos társadalmi kohézió szétfoszlását a városi atomizálódáson és a mindennapi élet ritmusának felgyorsulásán keresztül. Megfigyelhető, hogy míg a második folyamatot egy század választja el az elsőtől, addig a parasztok életének modernizációja - vagyis egy másfajta, más típusú szolidaritás által jellemzett, tudatos opciókon és nem ösztönökön alapuló életmód elkezdése - és a jelen pillanat között alig százötven év telt el. Túl kevés tehát ahhoz, hogy a román közösség meghaladja ezt az igazi társadalmi "forradalom" által okozott frusztrációt, és végleg maga mögött hagyja a régi típusú társadalmi viszonyokat.

Folytatás a következő számunkban

1959, Arad; BBTE, Európai Tanulmányok Kar, Kolozsvár, előadótanár; Troia, Veneţia, Roma, Kolozsvár, 1997.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.03.25.