Marius LAZĂR
Barátokról, a múlt hatalmáról és a visszaállítás "komplexusáról"
Fórum 
Kihasználom a "román demokratikus értelmiség" többszörös tehetetlenségéről folyó vitát, amely Tamás Gáspár Miklós Levél román barátaimhoz* című írásának az Élet és Irodalomban történt közlése után bontakozott ki, hogy magam is bevezessek néhány témát, amelyet fontosnak tartok a román értelmiség felelősségének elemzése szempontjából, a kommunizmus bukása után tizenegy évvel. Nem akarok vitába szállni a cikk tévedéseivel - kellő alapossággal megtették már a Levél hozzászólói. Megpróbálom viszont komolyan venni azt, amit a legsúlyosabb kérdésnek tartok, és amit Tamás helyesen azonosít, nevezetesen a romániai kulturális "színtér" szereplőinek politikai vakságát és a saját magatartásukkal való azonosulásuk bizonytalanságát.

1. Ma már világos számunkra: az 1989-es politikai változások és különösképpen az antikommunista fordulat, amelyet az utólagos fejlemények vettek, felkészületlenül érte a kommunizmus ellen csupán a decemberi konfliktus idején radikalizálódott román értelmiségi elitet. Ez azért történt így, mert korábban a legderűlátóbb várakozások is legfeljebb a rendszeren belül kialakuló (gorbacsovi típusú és annak befolyására megvalósított) reformra vonatkoztak, nem számoltak az 1989. december 22-én tapasztalt heves összeomlással. Ennek tulajdonítható aztán az illetéktelenség frusztráló érzése is, amely Romániát a két, egymástól annyira eltérő fő politikai opció mentén megosztotta. Az első opciót egy olyan "revizionizmus" határozta meg, amely összhangban volt a rendszer struktúrájában végrehajtható javítások reményével (ezt a vonalat választotta végül a Nemzeti Megmentési Front, és képviselik máiglan politikai leszármazottai), s amely a politikai gyakorlatban sem tudta elkerülni a kommunizmussal való szakítás gyötrelméből eredő gátlásokat. Választási megfontolásokból ez a típusú reformizmus "társadalminak" nevezi magát, miközben jobbára a hatalom birtoklását tartja szem előtt, és továbbra is szorosan kötődik az etatista örökséghez és a volt kommunista szerveződési struktúrákhoz, amelyeket alapjában véve folytat és felhasznál.

A másik opció a volt rendszerrel való gyökeres szakítást javallta, következetesen ragaszkodva a társadalmi igazságszolgáltatás elvéhez (semmissé tenni a régi rendszer igazságtalanságait, az emberi méltóság ellen elkövetett merényletét), amelyet utána gyorsan kiegészített a "restitúció" elvével is. Ez utóbbi a kommunizmus instaurálása előtti jogok, javak és állapotok visszaállítását célozta, és értelemszerűen törvényesnek tekintette a restauratív politikát. Ezt a második opciót tehát különböző igények indokolták, amelyeket a változással szembeni várakozások tartottak össze, s úgy valósult volna meg, mint valamiféle "negatív", "visszájára fordított" kommunizmus, amelyben mindent fel kell borítani, ami az előző sémák szerint működőként azonosítható.

A közösségvállalás ily módon többnyire egy utópia körül szerveződött, amelybe mindenki kivetíthette saját elvárásait és látomásait, nem pedig egy összefüggő előzetes társadalmi minta körül, amilyen például a neoliberális modell, amelyhez később eljutottak. Ebből adódott, hogy egyazon politikai ernyő (a Demokrata Konvenció) alatt együtt léteztek a "restaurátor" tervek, amelyek a két világháború közötti demokrácia újraélesztését ígérték, és a "modernista" vagy "szinkronista" tervek, amelyeknek képviselőit inkább az foglalkoztatta, miként lehet a román társadalom értékeit visszakapcsolni a nyugati társadalomba. Sajátos vonásként jelentkezett az úgynevezett történelmi pártok programtól független, különbségtétel nélküli legitimizálása - ami aztán konzervatizmus és liberalizmus, ateizmus és ortodoxizmus, nacionalizmus és nyugati irányultság, baloldal és jobboldal furcsa egyvelegéhez vezetett; együvé került Cioran és Ţuţea Popperrel és Hayekkel, Gabriel Andreescu és Octavian Paler, Stelian Tănase és Constantin Noica, Gabriel Liiceanu, Heidegger és Alina Mungiu -, ami az értékeknek a distinkció hiányából eredő teljes zűrzavarához vezetett.

Mindaddig, amíg ezek a törekvések ugyanannak a jelképes elvnek (a kommunizmus által elkövetett igazságtalanságok jóvátételének) voltak alárendelve, létezett egy közös politikai korpusz is. A 2000-es választási kudarc azonban elkerülhetetlenné tette a helyzet újrafogalmazását és azt az értelmiségi újraigazodást, amelynek most vagyunk tanúi, s amely sok szempontból fájdalmas, minthogy feltételezi a sikertelenség vállalását és az újraértékelést, az eltávolodást és a kizárást, a hirtelen átállásokat és kiközösítéseket. Eljött tehát a pillanat, hogy beismerjük: a román értelmiség felelőssége abból ered, hogy nem volt birtokában a kellő fogalmaknak, s ennélfogva nem készíthette elő az alternatívákat a csausiszta korszak társadalmi modelljéhez. De még a szocializmus olyasfajta rendszeren belüli kritikájára sem volt képes, amely Magyarországon vagy Lengyelországban előkészítette a reformot. Az értelmiség bűne viszont nem annyira az intellektuális szükségből elsajátított politikai kultúra hiánya volt, mint inkább annak visszautasítása - a nagybetűs Kultúra önállóságának rögeszmés hangoztatása és "a Kultúra általi túlélés" mítoszában való illuzórikus hit jegyében.

2. Közvetlenül 1989. december 22-ét követően, miután a tévéközvetítésből mindenki láthatta, hogyan vettek részt a tömegek a forradalomban, az írástudók egy része (a kultúrán belül a hatalmi szférával szemben legjobban körvonalazott csoport tagjai) a bűntudat vagy - még megalázóbban - a gyávaság érzésével szembesült. Egy olyan értelmiség képviselőjeként, amelynek önmagát nem csupán a "köznapi" emberrel szembeni intellektuális felsőbbrendűség és karizma révén kellett volna meghatároznia, hanem a polgári felelősség fogalmai szerint is, az írástudó most érzi, hogy tekintélye meginog az utca névtelenjeinek civil kurázsijával szemben. Alapvetően ez volt az a teszt, amely esélyt adott volna a saját társadalmi szerepe korlátainak tudatosítására, és alkalmat arra, hogy józanul elgondolkozzék, hogyan foglal állást az elkövetkező események kapcsán. Nagyon sokan azonban nem ezt tették, hanem paradoxális módon "visszamenőlegesen" csatlakoztak a forradalomhoz, hogy helyreállítsák tekintélyüket, amelyet veszélybe sodort az, hogy szakadék tátongott a sorsfordító változás és a saját előrelátó politikai cselekvésük (hiánya) között.

Mielőtt még a "mitologizálás költői trükkjét" alkalmazva, amint Tamás maróan megállapítja, sikerült volna "elhitetni az egész világgal, hogy a forradalom nem is történt meg", az értelmiség jó része átesett a forradalom utáni "forradalom" szakaszán, megbélyegezvén a kommunizmus utáni "kommunizmust", megkésett - és éppen ezért akutan átélt - elégtételt próbálván szerezni saját korábbi inadekvát voltáért. A misztifikáció azzal kezdődött, hogy a változás sajátos valóságának átélése helyébe annak képzeletben történő átélése lépett, s a forradalom forgatókönyvének mentális felidézésekor már helyet kaptak benne a "hiányzó hősök" is. Ugyanígy, a jelen összetévesztődik a múlttal: legalábbis az első néhány poszttotalitárius hónapban az új helyzeteket a volt rendszerben már megtörtént helyzetekre adott, kompenzáló pszichológiai magyarázatok próbálják értelmezni - most, visszamenőlegesen születnek meg azok a válaszok, amelyeket akkor kellett volna megadni. A bőszen átélt új valóság jórészt fantazmagorikus, kihívásaira fikció a felelet.

3. Mindezek az állandóan a múltba vetített válaszok valójában a múlttól való elszakadás képtelenségére vetnek fényt, együtt a jelen fontos eseményeiben történő eligazodás képtelenségével. Még egy perverz hatása ez a Ceauşescu-rendszernek, amelyben a "történelem" nacionalista kultusza voltaképpen felcserélte a történelmiséget a mítosszal, s nemcsak a valóság idődimenzióját függesztette fel, hanem a jelen fogalmának értelmét is. Az, ami mindennapi volt, ezáltal örökkévalónak és ősinek tűnt fel, egyszersmind elveszítette minden kapcsolatát a múlttal: nem lehetett tudni, honnan ered, és különben sem volt fontos, hiszen a múltat annak propagandisztikus változata helyettesítette.

Különben Tamás helyesen érzékelte a csausizmus évtizedeire jellemző ideológiai űrt, a marxizmus-leninizmussal szembeni elkötelezettség hiányát és a mind durvább nacionalizmus felhasználását az ideológiai legitimáció utolsó forrásaként. A teoretikus bénultság állapota, amelybe a rendszer került, csak nagyon szűk értelemben vezetett a gondolkodás liberalizálásához (és csak időlegesen, ha Ceauşescu kezdeti éveire gondolunk). Ellenkezőleg, paradoxális következményei voltak: attól kezdve gyakorlatilag bármely filozófia igazolhat egy politikai célt, mint ahogy a pártmonopólium révén minden hangsúly (még a pusztán marxista is!) illegálissá válhat. A bűnössé nyilvánítás komplexusa, amelyet ez az ideológiai pragmatizmus gerjeszt és irányít, magukat az ideológusokat sem hagyja érintetlenül, a propagandagépezet tagjait, akik már azt sem tudják, hogy mi az, ami megfelel, és mi az, ami nem felel meg a "vonalnak". Az elfogadás egyedüli kritériumává a politikai hűség válik, amelyet mindegyre bizonyítani kell, az ideológiailag hiteles egyedüli instancia pedig maga a Központ, amely mindinkább Ceauşescu személyére szorítkozik.

Ily módon ez a jelenség egyfelől az ideológiai alku lehetőségét bátorítja: minthogy nincs kizárólagos ideológiai kód, elméletileg bármi átjuthat a cenzúrán, ha meggyőz politikai hűségéről. Másfelől, a központi hatalmi önkény megerősödve kerül ki ebből: bármely teória - kivéve azokat, amelyeket a hatalom itt és most kibocsát - gyakorlatilag féllegitimmé és legfeljebb megtűrtté válik, igazolásra van szüksége. Ilyen körülmények között a cenzúra is, amelyet mindinkább kísért a "tévedés" kényszerképzete, egyre kíméletlenebb, eltávolodik elveitől, és elveszíti a mércét, önkényessé válik, kaotikusan és hatékonytalanul működik. Ez pedig magában az óriási és működésképtelen - saját küldetéséhez és terveihez képest "deprofesszionalizált" - propagandagépezetben is frusztrációt kelt. Ebből ered aztán az aparatcsikok "mormogása" és "fütyülése a templomban", a volt cenzoroknak és politikai aktivistáknak az a forradalom utáni demokratikus térben megfogalmazott hazug igénye, hogy a "rendszer ellenzékei" voltak.

Mindezeket szem előtt tartva jobban megérthetjük az értelmiség és a politikai szféra viszonyát 1989 előtt. Nincs szó semmiféle ideológiai rabszolgaságról, amelynek az értelmiség alá lett volna vetve, ahogyan a Ceauşescu-korszak az antikommunista közhiedelemben megjelenik. De szervi "kollaboracionizmusról" sem, amiért cserébe a kulturális tett propagandává válásával tartós "privilégiumok" jártak, ahogyan azt az elitellenes diskurzus igyekszik beállítani. A "hallgatólagos megegyezés", amely a rendszer és az értelmiségiek viszonyát szabályozta, inkább stratégiai játék volt; a "politikai karám" határait, amelybe az utóbbiakat bezárták, éppen a szabályok elfogadása és a nyereség reménye vonta meg. A fenti analógia azonban csak bizonyos határok között érvényes: a csausiszta rendszer elleni "játszmában" a szabadság (amelyet az irodalomban "az esztétikum autonómiájának" neveztek) túlértékelődik, a játékosnak pedig könnyen támadhatott az a hiú ábrándja, hogy az ő kezében van a kezdeményezés, miközben persze alig teljesítette az előfeltételeket ahhoz, hogy a játékot egyáltalán tovább lehessen játszani. Ez olyan mértékben vált mind nyilvánvalóbbá, amilyen mértékben a rendszer ideológiai fellazulása miatt a hatalomnak egyre gyakrabban közbe kellett avatkoznia a játszma lefolyásába, az "alkutárgyalások" pedig mind bizonytalanabbá váltak. Csak a kifejezett szolgalelkűségnek lehetett esélye a sikerre.

4. Most pedig visszatérnék a restitúció kísértésére, hogy azt elhelyezhessem az említett "alkumegállapodás" összefüggésében. Ha van folytonosság Ceauşescu periódusa és a forradalom utáni korszak között, akkor az a hagyomány visszaszerzése tervének állhatatosságában és állandó beteljesületlenségében érhető tetten. Ebből a szempontból az 1989 utáni évek csak megerősítik és a nyilvánosság számára is szentesítik azt a kulturális visszaállítási komplexust, amely még a kommunizmus éveiben alakult ki, s amely az európai peremlét vagy elszigeteltség régebbi komplexusával párosul. Jórészt ez magyarázza az értelmiség politikai távolmaradását és a valósággal való kapcsolatának hiányát. Ha a visszatérés a múltba, mint egy filozófus mondja, voltaképpen az eszményekhez való visszatérést jelenti, nos akkor a Nagy Kultúra és a Túlélés a Kultúra Által lényegében nem egyéb az eszményítő múltba menekülés egyik formájánál. Az informacionális elszigeteltséggel együtt ez a jelenség hozzájárult egy elavult kultúrában lehorgonyzó megkésettséghez, amely nézhetett önmagára csodálattal, ám kívülhelyezte magát saját korán. A kommunista periódusban a kultúra nem is annyira anakronikus, mint inkább akronikus - a Kultúra és a Pótirodalom eksztatikus utópiájában és időnkívüliségében kéjeleg, amelyek dimenziói egyenesen arányosak kényszerképzeteik hallucinogén erejével...

Az 1989 utáni kulturális gondolkodásmód jórészt arra van beállítva, hogy kiteljesítse mindazt, ami korábban elkezdődött. A megint megjelenő "szabad" kulturális folyóiratok "új arculata" például ugyanaz, mint azelőtt, de cenzúra nélkül, és a legmagasabb igényeknek megfelelő, amelyeket csak a főszerkesztők egy Ceauşescu nélküli világban el tudtak képzelni. Az értelmiségiek továbbra is a múlt előállítása végtelen gépezetének kiszolgáltatottjai (a kifejezés csak látszólag utal a múlt újratermelésére), valamint egy olyan minőségi mércének a rabjai, amelyet akaratlanul is a kommunista periódus hatalmi intézményeinek és örökölt stratégiáinak segítségével állítottak fel (ez volt a "kulturális örökség értékesítésének" politikája).

A kommunista párt használta legitimációs stratégiák közt - szoros összefüggésben politikáinak nacionalista vonalával - a múlt visszaállítása, a hivatalos ideológiával összhangban, egyike volt azoknak a feltűnő módozatoknak, amelyekkel az értelmiségieket össze lehetett toborozni, s közvetlenül szakmai tevékenységükön és éthoszukon keresztül, belülről, ellenőrzés alatt lehetett tartani. Miután a posztsztálinista időkben részeseivé váltak volt személyiségek - Maiorescu, majd Blaga, Lovinescu stb. - politikai rehabilitásának, ezek az értelmiségiek hozzájárultak egy olyan visszaszerzési mechanizmus működésbe hozásához, amelynek alapelve mindig egy ideológiailag ellenőrzött - tehát óhatatlanul részleges - "újrafelfedezés". A totalitárius rendszerben az idő és ily módon a múlt feletti uralom a politikai gyakorlat és az ideológiai szándék részeként pártmonopóliummá válik.

Jegyezzük itt meg a cenzúra gépezetének szerepét is. A cenzúra a többé-kevésbé világosan leszögezett tiltások alapján létrehozza a kulturális tranzakciók független terét, amolyan a törvényes és a törvénytelen határán elhelyezkedő övezetet. A tiltás bonyolult hatásokat vált ki - sohasem teljesen végleges, képes óvatosan visszahúzódni, hogy éppenséggel liberális gesztusokat igazoljon; ám ugyanakkor nem is kifejezetten megengedő, hisz minthogy meg akarja tartani a kiváltságok osztogatásának monopóliumát, mindig szüksége van némi tartalékra permisszivitásból. A tiltás tehát az a háttér-instancia, amelyre a restitúció és a kompenzáló pszichológia mindegyre hivatkozik - a visszanyert dolgok értékét és súlyát pedig az határozza meg, hogy mennyire voltak tiltottak. Az a tény, hogy a cenzúra idején kiadatlan művek földalatti kulturális élvezet tárgyai, s hogy az olvasás tiltása fetisizálja a művet, intézményesen olyan érzetet kelt, hogy a csodálat egyszerre tiltott és vágyott tárgyai között nincsenek különbségek. Emellett hat a szakosodott kutató belső motivációja: mindent megtesz, hogy a cenzúrától lassanként elszakítsa a kulturális hagyomány kis szigeteit. Megjelenik tehát a permanens rekuperáció tere és tudata, amely, meglehet, a legmagasabb fokon felelős a befogadás mostani felfogása átváltozásainak "mágiájáért".

Megvan tehát a sztálinizmus tiltásai utáni visszaállításoknak is a (fel nem dolgozott...) története. Tekintsük például a restitúciókat a két világháború közötti korszakból. A hatvanas években nemcsak Maiorescu kritikáját rehabilitálják, hanem a költészetet is - újra kiadják Blaga és Barbu verseit. A hatvanas évek végén és a hetvenesekben következik: Blaga filozófiája. Mindezek kísérőjelensége az irodalmi alkotás terén: a líra feléledése a hatvanas években és a hetvenes évek metafizikai "elblagaizálása" ("blăgălăială" - Noica kifejezése!). A kritikában újraintegrálják Lovinescut és Pompiliu Constantinescut, megszületik a két világháború közötti korszak első, túlnyomóan irodalmi sztenderdje. A nyolcvanas években egy másik modell érvényesül Noica és Motru erőteljes visszatérésével és filozófiai "környezetük" (részleges) rehabilitálásával. A korszak arculatának meghatározásában megváltoznak a viszonyítási időpontok: míg korábban "a két világháború közötti", főleg a húszas, legfeljebb a harmincas éveket jelentette, Noica rehabilitálásával a fogalom a Criterion-kör tagjaihoz igazodik: Eliade, Comarnescu, Cioran stb.; politikailag a viszonyítás keretévé mindinkább a negyvenes évek válnak! A "féllegitim" visszaállítás évtizedeiben cenzúrázva kiadják a jobboldal filozófusainak (Mircea Vulcănescu, Vasile Băncilă) addig tiltott fő műveit. Ezek azonmód forgalomba kerülnek, bemutatják, kommentálják, feldolgozzák őket. A nyolcvanas évek végén azonban a Ceauşescu-rendszer megbukik, és új beszédmód jelenik meg, amely jogerőre emeli az antikommunizmust. A kezdeti bátortalan restitúciós folyamat Eliade, Cioran istenítésével folytatódik (miközben Noica elég hamar háttérbe szorul, csausiszta kollaboránsnak tekintik) - kialakul a kulturális kiválóság új mércéje.

Mint látható, a két világháború közötti korszak megítélésének ezek a változatai szoros kapcsolatban vannak a visszaállítások történetével. Nem így a kor iránti vonzalom, amely maga is kikezdhetetlen mítosszá válik. Ez a mítosz kihat a kulturális mércére is: ha a rendszerváltozás tíz évvel korábban következik be, a modell Blaga lehetett volna; ha néhány évvel később, valószínűleg a legionáriusok!

Mit közöl tehát velünk mítosz formájában a két világháború közötti modell? Először is, főként érzelmileg, egy idilli kor képét: Románia abban a periódusban "befutott" is volt, "Nagy" is volt (a belső okokon, amelyek miatt időközben kicsivé vált, már kevesebben gondolkoznak el), szerencsés történelmi mozzanat ez, amikor "mi" a kultúra legmagasabb szintjére emelkedtünk, amikor "európaiak" voltunk, és - frissebb keletű klisé - a mienk volt a legdemokratikusabb rendszer (lásd az 1923-as alkotmány csodálattal teli ismételt emlegetését) stb. stb. A mai ember szemszögéből nézve ez a lehorgonyzás a két világháború között magán viseli a kompenzáció jegyeit, olyan "sikertörténetek" köré szövődik, amelyek kielégítik mind a jelentős hagyományhoz való tartozás, mind a nyugati elismertség óhaját (Ionescu, Eliade, Cioran példája). Ezt a nemzedéket 1989 után azonnal mértéknek s a kommunizmussal szembeni "európai" kulturális siker jelképének kiáltják ki.

A kritikai tudat szintjén azonban mindez annak a reflexszerű kinyilvánításához vezet, hogy a két világháború között minden jó volt, s minden, ami utána történt, rossz. (Innen erednek aztán a politikai restaurációs törekvések.) A két háború közötti korszak mitológiája egyenlőségjelet tesz amúgy ellentétes szereplők közé; a "helyreállítók" úgy érzékelik őket, mint akik ugyanahhoz a "nagycsaládhoz" tartoznak, igazolnak "minket és a múltunkat" a későbbi idők szenvedéseivel és rombolásaival szemben.

A kommunista periódus értelmisége a két világháború közötti modellben a jelen kultúrájának alternatíváját, a szabad kultúra példáját látta. Nyilvánvaló azonban, hogy az akkori és a mostani Románia között szakadék tátong, amelyet eltakar a kulturális nosztalgia. Amikor előszeretettel tekintjük magunkat a két világháború közöttiek "leszármazottainak" - mellőzve kollektív kulturális önéletrajzunkból a kommunista rendszerhez való alkalmazkodás hosszú éveit -, megfeledkezünk arról, hogy Románia természete az utóbbi ötven évben gyökeresen megváltozott. Még nem vagyunk felkészülve, hogy vállaljuk ezt a történelmet, vakságunk oka pedig az, hogy komplexusaink és frusztrációink még mindig uralkodnak rajtunk.

5. Visszatérek Tamás Gáspár Miklóshoz és heves fellépéséhez. Idézek egy lényeges részletet, szenvedélyes nyugtalanságával és túlzásaival egyetemben, mivel egy paradoxális viselkedésre hívja fel a figyelmet: "Hogyan óhajtják önök, drága román barátaim, bírálni Vadim Tudort azért, mert fasiszta, ha az önök bírálatlan és bírálhatatlan szellemi forrásai ugyanazok, mint az övéi? Hogyan barátkozzam én, aki erdélyi vagyok, Lucian Blaga kultúr[a]morfológiájának tisztelőivel, amikor világos, hogy a Trilógia egyetlen igazi célja annak a bebizonyítása, hogy a magyarok idegenek a lényegtől, bármi legyen is az?" (Halljunk oda!)

A vád nagyon súlyos: a román értelmiség kifejezetten leszármazása okán tolerálja a fasizmust. Persze megengedem, hogy itt a szerző szándékosan provokál, célja az, hogy felpiszkáljon. Mert különben jómagam, aki nem tudom, milyen román ismeretei vannak TGM-nek, ha azt olvasom, hogy "a velem egyidős román írók és gondolkodók hősei között nem akadt senki, aki ne lett volna vasgárdista", akkor mégiscsak megkérdezhetem: végül is kik az ő "román barátai", akik még ráadásul "demokraták" is? Az igazi probléma azonban, amit észrevesz, a román elitek alkati etnocentrizmusa, ami a nacionalista politikák kifejezett vagy hallgatólagos helyeslésében nyilvánul meg. Ezért a - bizonyos fokig indokolt - félelem egy lehetséges totalitárius politikai elcsúszástól, amelyhez a nacionalizmus egy Corneliu Vadim Tudor-szerű politikus révén elvezethet. Itt a nemzeti komponens is érvényesül: túl az elképedésen, Tudor legutóbbi viszonylagos választási sikere után a románokat szégyenérzet töltötte el; a magyarokat - félelem.

Az etnocentrizmus a múlttól való el nem szakadás fontos következményeinek egyike. A "restaurációs komplexusról" való lemondás képtelenségének mellékterméke, s amin átszűrődik, az szintén az írástudók társadalom-központúsága. Innen ered a nacionalizmus megítélésének kétértelműsége is: Corneliu Vadim Tudort emlegetve például Octavian Paler nem a nacionalizmus ellen lázad fel, hanem mondhatni ellenkezőleg, az ellen, hogy a nemzetikommunisták kisajátják a nacionalizmust. Ez a "jólfésült" nacionalizmus - vagy "felvilágosult hazafiság" - képzete, amely egyaránt ellene vethető a "Vadim Tudor" márkájú nacionalizmusnak és a "sehonnai európaiak" "kozmopolitizmusának". A gondolatot néhány politikus is magáévá tette, s fél szemmel a közvélemény-kutatások adataira, fél szemmel a parlamentbe bejutni akaró többi párt tagjaira sandítva, programjaikban meg is jelenítették az elfogadható, "európai arcú", "mérsékelt" nacionalizmus eszméjét.

Tudor és hasonmásai ízléstelen alakoskodása láttán egy pillanatig még igazat is adnék Palernek. Ha azonban a jelenbe nézek, felismerem a csapdát: voltaképpen nem a gyökeres és a mérsékelt nacionalizmus között kell választanunk, hanem egész egyszerűen a nacionalizmus és annak ellentéte között; a különbség ugyanis csak fokozati, nem lényegi. Erdélyben pedig a "puha nacionalizmus", amely arra lett volna hivatott, hogy a demokratikus pártokhoz vonzza az eltűnőben levő Román Nemzeti Egységpárt szavazóit, balul ütött ki, a Nagy-Románia Párt eredményessége minden számítást felülmúlt. Hiszen ugyebár hogyan állhat elő valaki "gyenge" nacionalista diskurzussal, anélkül hogy tápot adna az "erősnek"? Miként hihetnénk, hogy legyőzhetjük Vadimot és Funart saját - megszelídített - fegyvereikkel, anélkül hogy ezzel tulajdonképpen ne pont őket igazolnánk, s a választókat még inkább a karjaikba ne taszítanánk? Szomorú, hogy az ilyenfajta kezdeményezések ihletői minden jel szerint még mindig nem ébredtek rá, milyen perverz hatása volt erdélyi stratégiájuknak - végül a választók arra a következtetésre jutottak, hogy ha vannak is "bizonyos túlzások" Funar politikájában, az "alapjában véve" nem elítélendő! Íme, még egy esete annak, amikor a politikai kultúra szembeötlő hiányosságai magának a politikának a hiányosságaivá válnak - ettől fogva pedig ki mást, mint az értelmiségit lehet vádolni, hogy megfutamodott feladatától.

Egyébként - hogy a román értelmiség nem érzékeny a baloldal mondanivalójára? Miután kievickélve egy diktatúrából, amely egy baloldali ideológiával igazolta magát, azt látjuk, hogy a politikai kozmetikán túl, most is a volt elnyomók keverik a kártyákat; s amikor ráadásul azt halljuk, hogy nem érdemes hadakozni a "múlt kísérteteivel" (múlton itt a potentátok feszélyező közelmúltja értendő, akik elfelejtve előéletüket, felhalmozott tőkéjükkel együtt új, ezúttal demokratikus legitimitást próbálnak kerekíteni maguknak), nos, akkor óhatatlanul elönt a felháborodás, és elfog az erkölcsi jóvátétel heves vágya - amely ugyanolyan jogos, mint a francia baloldali aktivistáé, aki azon lázong, hogy országában állandósulnak az "uralkodó osztály" privilégiumai. Azt sem lehet nem észrevenni, hogy amit Ceauşescu aktivistái "titokban" műveltek (az idézőjel a hatalom által engedélyezett bátorság viszonylagosságát akarja jelezni, amilyen többek között például az Adrian Păunescué volt), azt a látszatot keltve, hogy "megvédik" - a hivatalos ortodox marxizmustól, a proletár internacionalizmustól, az oroszoktól stb. - a nemzet "megbántott" szellemét, ugyanazt művelik 1989 után is, ráadásul úgy téve, mintha ők - nem pedig például az anticsausiszta disszidensek - tűntek volna ki bátorságukkal. A posztdecembrista "vörös" fasizmus hősiességet kreál a kétszínűségből, mi több, azt nemzeti szinten viselkedési mintává avatja. Így jutottunk oda, hogy a nacionalizmust felhasználhatta egy inkompetens és ijedt politikai klikk, amely kész mindenáron megtartani a hatalmát (ugyanolyan - bármely ideológiai elkötelezettségre közömbös - gátlástalansággal, mint a szomszédban a volt Jugoszlávia vezetői).

Láthatjuk tehát, hogy nálunk a "jobboldal" és a "baloldal" régóta értelmüket vesztett fogalmak, a kontextustól függően bármikor felcserélhetők. A román baloldal legitimitásának kérdése ezért továbbra is tisztázandó és talán újrafelfedezendő marad. Utóvégre ugyanannak a problémahalmaznak a része, amely a múlttól való kritikai elszakadásra kötelez bennünket.

* A levél román fordítását és Andrei Pleşu, Pavel Câmpeanu, Theodor Baconski, Z. Ornea, Mircea Iorgulescu és Andrei Cornea hozzászólását a Dilema 2001. február 16-22-i, 416. számában közölte.

1959, Dés (Kolozs megye); BBTE, Történelem-filozófia Kar, lektor, Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontja, szociológus, igazgató; Reflecţii asupra diferenţei (Reflekciók a különbségről), 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.03.25.