SCHÖPFLIN György
Közép-Európa: felemás modernitás?
Elemzések 
Erdély történeti és kulturális értelemben Közép-Európa része, ugyanakkor nagyon erős szálakkal kapcsolódik Délkelet-Európához. Természetes, hogy ebben a helyzetben különös fontosságot tulajdonítunk mind annak a társadalomtörténeti, kulturális és politikai törésvonalnak, amely Nyugat-Európát Közép-Európától, mind annak, amely ez utóbbit Délkelet-Európától elválasztja. Ezek a különbségek a kommunizmus összeomlását követő demokratikus eufória elülte után egyre élesebben tűnnek elő, és kemény kihívást jelentenek mind a politikatudomány művelői, mind a politikusok számára. Mint a Provincia pontosan egy évvel ezelőtt megjelent első számának vezércikkében is utaltunk rá, a jelen pillanatban még nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a nyugati kereszténység által meghatározott, de a modernitás 16. századdal kezdődő nagy korszakait periferikus helyzetben átélő Közép-Európa és a Nyugat, vagy a mégiscsak a Nyugat peremén elhelyezkedő Közép-Európa és az ortodoxia és az iszlám által befolyásolt gondolatvilágú, a nyugati politikai kultúra meghonosítását jóval később elkezdő Délkelet-Európa közötti különbség-e a nagyobb. A mérleg még erre is, arra is billenhet. Sajnos, arra látszik a legkevésbé billenni, hogy ezek a törésvonalak belátható időn belül a közös, nagy és egységes Európában feloldódjanak.

Schöpflin György Londonban élő magyar származású politikatudós tanulmányának közlésével olyan vitát szeretnénk elindítani, amelyben a legkülönfélébb térségbeli vagy a térséggel foglalkozó szakemberek magas szakmai színvonalon, a legkényesebbnek tűnő kérdéseket sem megkerülve fejthetik ki véleményüket Közép- és Délkelet-Európa identitásairól, modernizációjuk eredményeiről és zsákutcáiról. (M. G.)

Dolgozatom központi gondolata, hogy Közép-Európa Délkelet-Európa, noha osztja az előbbi számos vonását, jellegében eltér tőle, politikatörténeti tapasztalata igen sajátos, hiszen olyan félig konszenzuális, félig rákényszerített átalakulások sorozatát élte meg, amelyekben a helyi elitek hol aktív, hol marginális szerepet játszottak, vagy éppenséggel ellenezték az átalakulást, a lakosság többsége azonban, mint szereplő, mindig kívül rekedt. E kumulatív változások emlékei, maradványai és értelmezései összességükben könnyen azonosíthatók, és Közép-Európára jellemző gondolkodásmódot és gondolatvilágot hoztak létre. Ebből az következik, hogy a földrajzi meghatározások önmagukban banálisak és elégtelenek.

A modernitás 18. századi hajnala ezeket a közösségeket egy olyan súlyos dilemmával szembesítette, amely mindmáig meghatározza a régió lakosságának attitűdjeit, válaszreakcióit és identitását. A dilemma lényegében a következő: a modernizáció elmulasztása kilátástalan jövőt ígér, hiszen e közösségek kulturális újratermelődését közvetlenül fenyegeti a Nyugaton felhalmozódott nagy mennyiségű hatalom. Ez azt jelenti, hogy az itt élő közösségeknek elegendő hatalmat kell felhalmozniuk ahhoz, hogy képesek legyenek saját modernitás-modelljüket definiálni. Sajnos, amint hosszas történelmi tapasztalatuk mutatja: ebben a tekintetben kudarcot vallottak. Bár sikerült megoldaniuk a kulturális újratermelődés problémáját, ez mindig hatalmasabb szomszédaik akaratának függvényében történt, s így saját modernitás-modelljeik veszélyben maradtak.

Közép-Európába mind a reformáció, mind az ellenreformáció kívülről érkezett. Természetesen tény, hogy a régió része a nyugati keresztény világnak, de Róma, valamint a protestantizmus bölcsőjének számító német választófejedelemségek és Genf szempontjából egyaránt periféria. Ebben a minőségében érintette, nem feltétlenül akaratán kívül, Közép-Európát a reformáció, majd a 16. és 17. században beinduló, inkább kényszerű, mint önként vállalt rekatolizáció. Meghatározó tényező e folyamatokban, hogy a régió nem játszott közvetlen szerepet az innovációk megfogalmazásában. Az új gondolatvilágok és gondolkodásmódok, akárcsak korábban a feudalizmus, kívülállók produktumai voltak. E tekintetben igen fontos, hogy a nyugati kereszténység egyik változata sem számolta fel a másikat, hanem mind a kettő versengő valószínűséggel küzdött a győzelemért. A verseny pedig olykor, mint például a harmincéves háború alkalmával, véres összecsapás formáját öltötte. A két változat a politikát a definiált valóság olyan többletdimenzióival gazdagította, amelyek az igazság egyetlen helyes ábrázolásának és az üdvözülés egyetlen lehetséges útjának tekintették önmagukat. A felvilágosodást megelőző időszakban e gondolkodásmód autoritása igencsak jelentős volt, s rányomta bélyegét az elitekre és a társadalomra egyaránt.

A vita központi kérdése az autoritáshoz való egyéni, valamint közvetett és kollektív hozzáférés kibékíthetetlen ellentéte volt. A protestánsok az előbbi, a katolikusok az utóbbi álláspont védelmezői voltak. Az egyéni lelkiismeret fontosságának protestánsok általi hangsúlyozása ellenkezett a katolikusok hirdette engedelmesség és hierarchikus rend gondolatával. Általában véve a katolikusok gondolkodásmódja győzedelmeskedett, és bizonyos mértékben mindmáig fellelhető a kifejezésmódban. De hatottak rá, sőt egyes esetekben bele is épültek némely elemeit helyettesítve olyan protestáns értékek, mint a lázadásra való hajlam vagy az autoritással szembeni bizalmatlanság. E polarizálódás továbbá azt jelentette, hogy a nyugati kereszténységen az ortodoxiával ellentétben nem lett úrrá a stagnálás, hanem lehetőségként élt tovább, főként vidéken egészen a 20. századig, s netán még tovább. A változás maradványai pedig idővel kialakították azt a gondolatvilágot, amely kognitív mátrixát képezte az újabb változásnak, s amelybe beépültek vagy sem, esete válogatja, ennek fogalmai.

A következő változás, a birodalmi, jellegében szekuláris volt, noha az uralkodó legitimációjának tekintetében fellelhetők benne tradicionális vallásos elemek is. A 18. században a birodalmak meghonosították a modern államok alapját képező szervezési technikákat, de azt az alapgondolatot, miszerint e technikák sokkal hatékonyabban működnek, ha a társadalom beleegyezésével alkalmazzák őket, nem vagy legfeljebb igen kis mértékben vették át. Az abszolutista állam - ezzel a kifejezéssel szokás utalni a jelenségre - saját kényszerítő és (forrás)elvonó képességének növelését tartotta szem előtt, azzal érvelve, hogy ezekkel az eszközökkel próbál a teljességében elmaradott társadalom helyzetén javítani. A fejlett Nyugathoz képest ezek a társadalmak tényleg elmaradottak voltak. Valójában az egyik legnagyobb gond az volt, hogy ebben a térségben társadalmak aligha léteztek. Inkább csak a felvilágosodás racionalista gondolkodói feltételezte öntudatra még nem ébredt népek konglomerátumáról beszélhetünk. Értelmezésükben világuk határa nagyjából egybeesett a falu határával; nagy többségük írástudatlan volt, az írástudók pedig igen keveset olvastak. Emiatt a politikáról alkotott fogalmuk igen szűk volt. Elmaradottságuknak számos oka volt, melyek közül a második jobbágyságot kellene elsősorban említeni. A jobbágyok felszabadítása a 19. századig váratott magára. Továbbá a többnyire összetett középréteg a polgárság, a értelmiség, az államigazgatásban dolgozók rétege, amely partnere lehetett volna az államnak az írástudatlanság leküzdésére irányuló törekvésében, és amelynek a beleegyezését mint a kormányzás feltételét az állam Nyugaton már elfogadta, jószerivel hiányzott Közép-Európában.

Emiatt a birodalmi államszervezetnek az írástudás terjesztésére és a hatalom koncentrációjára irányuló törekvése előre nem látott akadályokba ütközött. Az első strukturális jellegű volt: a differenciálatlan társadalmat egyszerűen képtelenség volt a végső soron merőben eltérő kulturális környezetben kidolgozott új technikák bevezetése révén ésszerűvé alakítani. A reformerek kellemetlen feladattal találták szemben magukat: az emberanyag nem volt megfelelő. Ez a gond később minduntalan felütötte a fejét, amikor valakik radikális reformokat szerettek volna bevezetni Közép- vagy Délkelet-Európában és másutt. Sőt mindmáig nem szűnt meg. A problémát csak súlyosbította, hogy az állami törekvések azoknak az ellenállásába ütköztek, akiknek az állam erősödése következtében gyengült volna a hatalmuk. Természetesen a nemességről van itt szó. A hagyományos nemesség, ahol létezett, pontosan olyan konzervatív volt, mint a parasztság. De konzervativizmusa státusának és privilégiumainak, nem pedig a hagyományos faluközösség és annak életmódja megőrzésére irányult.

Így az ésszerűsítő reformokat bevezetni szándékozó uralkodó feloldhatatlan paradoxonnal szembesült. A birodalmi legitimációs formula alapja az uralkodónak a hatalomhoz való veleszületett és istentől eredő joga mint a természetes rend egyik eleme. A gondot az jelentette, hogy a nemesség saját privilégiumait ugyanebből a forrásból eredeztette. Mindaddig, amíg az uralkodó és a nemesség nagyjából egyetértettek, nem jelentkezhetett komolyabb legitimációs válság. De amint beindult a felülről irányított modernizáció programja, és ez az ésszerűségnek mint járulékos, modern legitimitási forrásnak a bevezetésével, továbbá az uralkodó hatalmának érezhető megnövekedésével járt, a gondok szükségszerűen jelentkeztek. A megoldást a beleegyezés jelentette. De a nemesség beleegyezésére csak ott lehetett számítani, ahol uralkodó és nemesség egyazon politikai mezőben mozogtak, vagyis az uralkodó úgy gondolta, hogy újonnan szerzett hatalmának egy részét megoszthatja más szereplőkkel, a nemesség pedig nem idegenkedett az uralkodótól. Más szóval, a nemességnek volt beleszólása a hatalom gyakorlásába. A legtanulságosabb Lengyelország esete. Pontosan az, hogy a lengyel elitek végre karöltve léptek fel az állam modernizálásának érdekében, és hogy az 1791. május 3-án elfogadott alkotmány a hatalmat nagymértékben az állampolgárság (kialakulóban levő) fogalmához kötötte volna, késztette a szomszédos hatalmakat arra, hogy véget vessenek ennek a veszélyes kísérletnek, s azt a területet is felosszák, ami két korábbi felosztás után még megmaradt. Lényegében Közép-Európa birodalmi uralkodói csak részleges modernizációra törekedtek, hiszen a modernizációt úgy akarták megvalósítani, hogy közben ne szerezzenek érvényt azoknak a polgári normáknak, amelyek hallgatólagosan benne foglaltattak a csomagtervben.

Ily módon az állam és a társadalom különválasztása, a kölcsönösség részleges volta vagy netán hiánya, valamint a demokratikus ellenőrzésnek alá nem vetett uralkodó előjogainak megőrzése leképezték a fentről irányított változás és az azzal járó ellenállás szabványos mintáját. A birodalmi reformkísérletek nem számoltak a társadalom racionalitásával meg kulturális tőkéjével, s azzal sem, hogy az inkább a saját, mint az uralkodó normáihoz igazodott. Végül a társadalom győzedelmeskedett, hiszen a modernitás feltételezi a társadalom beleegyezését. De magas árat fizetett a győzelemért. Tartós ambivalens attitűdöket alakított ki a modern állammal és következésképpen a modernitással szemben. Kialakította az ellenállás morális legitimációjának mintáját, hiszen e társadalmak a külső támadással szembeni morális normáikat igyekeztek definiálni, s ezáltal megnehezítette a modernitás és a társadalom közötti kapcsolat kialakítását. Lényeges, hogy a modernitás személytelen normáival szemben mindmáig bizalmatlanság uralkodik, és helyettük inkább az informális kapcsolatok személyes normái élnek. Ez pedig csak súlyosbítja a befejezetlenség azon állapotát, amelyet ezek a társadalmak talán meghaladni igyekeznek, feltéve, hogy a siker és a modernitás nyugati fogalma közé egyenlőségjelet tesznek.

Kronológiai sorrendben a következő változás a nacionalizmus felkarolása, a birodalmi abszolutizmus közvetlen következménye volt. Az az értelmezési keret, amelybe ezek az új gondolatok beépültek, ötvözte az ellenreformáció protestáns ellenállással vegyült gondolatvilágát és a birodalom neofeudális ellenállással vegyült ésszerűsítő céljait. A cél olyan felsőbbrendű eszmeegyüttes keresése volt, amely segítségével inkább a birodalom, mint a nemesség törekvéseinek lehetne ellenállni. Tehát a nemesség hatalmához valami olyasmit kellett csatolni, ami ellenszegülhetett volna a modernitás birodalmi változatának.

Mivel a birodalmak hegemóniájukat a hatékonyságon, hatalmon és ésszerűségen alapuló, illetve a modernitásra és egyúttal a természetes rendre való hivatkozás által legitimált valóságértelmezésre igyekezték építeni, a helyi elitek igencsak gondban voltak. Egyesek, de távolról sem mindenik, elfogadták a birodalmi legitimáció formuláját. Mások pedig ellenálltak annak. Az ellenállás mintáit a maradványok, az örökölt gondolkodásmódok és a kulturális tőke, valamint az határozták meg, hogy az érintettek miként vették át a Nyugattól a modernitáshoz fűződő fogalmakat.

A nemzet Nyugatról importált fogalmát éppen ezért szükségszerűen szűkítették azok a célok, amelyeket szolgálnia kellett, meg a társadalom és nemzet hiánya okozta strukturális gyengeség. E kettőt újra kellett definiálni, vagy föl kellett újra találni ahhoz, hogy a birodalomellenes elgondolást siker koronázhassa. Történelmileg a nemzet fogalma nagyjából ugyanúgy létezett Közép-Európában, mint Nyugaton. A politikai közösséget (corpus politicum) jelentette, tehát azt a kisszámú embert, aki rendelkezett a politikai hatalomhoz való hozzáférés jogával. Nyugaton az új középréteg átvette ezt a gondolatot és a hozzá kapcsolódó diskurzust is, továbbá azt hirdette, hogy biztosítani kell mindenki számára, aki az adott állam területén él, a nemzethez való tartozás jogát. Közép-Európában, ahol az államiságot a birodalom sajátította ki, oly módon kellett újraértelmezni a nyugati fogalmat, hogy az megfeleljen a helyi feltételeknek. A helyi eliteknek, amelyek, mint láttuk, jellegükben különböztek a nyugatiaktól, két választásuk volt. Alapozhatták törekvésüket ősi territoriális jogokra - például a történelmi magyar és cseh királyság esetében - a politikai hatalmat mindazok nevében követelve, akik az egykori királyságok területén éltek, vagy ott, ahol hiányoztak az effajta korábbi államalakulatok, megpróbálkozhattak a nép definiálásával, hogy annak nevében követelhessék a hatalmat. Ebben az esetben azzal érvelhettek, hogy a kérdéses nép mindig is létezett, és így államuk számára jogosan követelhetik azt a területet, amelyen e nép régóta lakik. A nép, (szállás)terület, állam, nemzet, modernitás egymásnak ellentmondó meghatározásai s persze az egymásnak ellentmondó legitimációs formulák okozta zavar messzemenő és általában negatív következményekkel járt.

Ha az európai modernitás standard, ideáltipikus modelljének azt tekintjük, amelyben állam és társadalom az állami, polgári és etnikai identitást kialakító folyamatok tekintetében összefügg, akkor Közép-Európáról azt mondhatjuk, hogy helyzete ennél sokkal összetettebb. Az állami identitásokat a birodalmak határozták meg, és dinasztiára, privilégiumokra, veleszületett jogokra stb. alapozott premodern diskurzusokkal legitimálták. Megpróbálták az arisztokratikus hatalmat bürokratikussá átalakítani, de igen kevés sikerrel. A polgári identitások fejletlenek voltak, mert a birodalmi állam nem operálhatott az állampolgárság fogalmával - ez tán a leglényegesebb tényező, amit fel kell fognunk -, hiszen hatalmát olyan premodern dinasztikus elképzelésekre alapozta, amelyek a lakosság zömét kizárták a politikai részvétel folyamatából. Az alattvalók beleegyezése a hatalomgyakorlásnak legfeljebb részleges követelménye volt, s így mindig el lehetett tekinteni tőle ott, ahol megtagadták. Tehát birodalom és népszuverenitás összeférhetetlen fogalmak voltak, s ezen a felismerésen alapult a Szent Szövetség létrehozása.

Végeredményben a birodalmak úgy működtek, hogy fenntartottak bizonyos szuverén jogokat, pl. a beleegyezés nélküli kényszerítését és (részlegesen) az adóztatásét. A törvényhozás adóztatási jogáról szóló vitának, mely az 1640-es években zajlott Angliában (ship money), nincs párja Közép-Európában. Valójában itt veszélyesnek minősítették magát a gondolatot is. 1914-ben Ferenc József császár a parlament beleegyezése nélkül üzenhetett hadat bárkinek, a háborúskodás császári előjog volt. A legitimáció emiatt régi és új kényszerű keveréke volt, hiszen az uralkodó személyes lojalitása már nem volt eléggé dinamikus formula ahhoz, hogy ellensúlyozza azokat az új, radikális követeléseket, amelyek a hatalmat a nép mint nemzet nevében igényelték.

A 19. század emiatt szakadatlan küzdelem volt Közép-Európában. A birodalmak elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak az al-eliteknek, amelyek fokozatosan felélték egyetlen erőforrásukat, a politikai hatalomnak a nép mint nemzet nevében történő legitim követelését, de képtelenek voltak azokat fölszámolni. Bár meglehet, hogy a birodalmi uralom emlékét olykor a jóindulat ködén keresztül látjuk, valójában ez a forma életképtelen volt, hisz végül alulmaradt a vitában. Az általa fenntartott plauzibilitási szerkezetek és azok, amelyek magát a birodalmat tartották fenn, elcsépeltté váltak, vagy fokozatosan etnonacionalizmusba csaptak át, mint Németországban. Ausztria-Magyarországnak nem adatott meg ez a lehetőség. Oroszország megpróbálkozott vele, de hiányzott a kapacitása és a megfelelő vonzereje ahhoz, hogy valóra váltsa.

A jövőre nézve az jelentette a gondot, hogy a közép-európai nemzetfogalom formája és tartalma annak a befejezetlen modernizációs utazásnak a jegyeit hordozta, amely az itt élő nemzeteket jellemzi. A legfontosabb ezek közül az, hogy mivel a fogalom itt legfeljebb részben territoriális, nem alakulhattak ki azok az állami és polgári normák, amelyek transzcendálhatták volna az etnikai különbségeket. E nemzetek területiségét minduntalan megkérdőjelezték, olyannyira, hogy például Franciaországgal és Hollandiával ellentétben központi szállásterületük birtoklásának biztonsága is luxusnak tűnt számukra.

Amikor a közép-európaiak modernizációs tapasztalatáról beszélünk, aligha gondolhatunk többre, mint legfeljebb részleges sikerre, és a sikertelenség kétségtelenül kihat jelen attitűdjeikre. A régió szempontjából ez a befejezetlenség, a meghatározatlanság, a marginalitás és a hatalomtól való megfosztottság érzetét kelti. A befejezetlenség feltételezi, hogy valahol kívül a világban létezik befejezettség. Ebből pedig az következik, hogy Európa fogalma olyan modellbe sűríthető, amelyet a közép- és délkelet-európaiak is megpróbálhatnak átvenni, de mivel ez a leszűkítő szemlélet árt az eredetinek, ezt soha nem érik el. A végkifejlet pedig nem más, mint frusztráció, ami a nativizmus, a populizmus, az idegengyűlölet és a kirekesztő nacionalizmus táptalaja.

Vegyük Magyarország példáját. A modernitás magyar modellje, amely igencsak sikeres volt egy évszázaddal ezelőtt, a legkatasztrofálisabb kudarcba fulladt 1918-ban, nagymértékben amiatt, hogy képtelen volt kielégítő választ adni a soknemzetiségű jelleg problémájára. A magyar modernitás megfogalmazásának két további kísérletét 1945-1947-ben, valamint 1956-ban a kommunizmus hiúsította meg. A kommunizmus maga is a modernitás egy modellje, de mélységesen redukcionista, és számos tekintetben a modernizációt visszafordító folyamat, ugyanis a kényszer erejével csökkenti a politikai és társadalmi rendszerek komplexitását.

A két világháború közötti csehszlovák modellt is az állam többnemzetiségű jellege kezelésének képtelensége ásta alá, illetve az a hit, hogy a csehek képesek modelljüket mindenki másra ráerőltetni, jóllehet a nem csehek száma valamivel meghaladta a csehekét. Ez a magyar füleknek ironikusan cseng. Ugyanis azt jelenti, hogy a csehek téves következtetést vontak le Magyarország kudarcából. Mégpedig azt, hogy elfogadható a cseh hegemónia, de csak abban az esetben, ha ésszerű államigazgatással és bizonyos mértékű gazdasági fellendüléssel jár. Mindez csupán illúzió volt, mint 1938-ban kiderült.

A lengyel történet sokkal bonyolultabb, nem utolsósorban amiatt, hogy 1918-ban az új államnak össze kellett egyeztetnie a lengyel azonosságtudat három típusát, melyek közül mindenik a modernitás más és más, végső soron összeférhetetlen változatát hordozta magában. Tehát Lengyelországban is az identitás a kudarc fő magyarázó tényezője, ehhez tán még az járul, hogy a lengyel állam képtelen volt kezelni a lakosság mintegy harmadrészét jelentő nemzetiségeket, és rájuk erőszakolni egy féljakobinus központosítási és asszimilációs modellt.

Az identitáspolitika nagy európai modelljei, amelyek utólag ráerőszakolták saját modernitásmodelljüket a kontinens többi államára, kivétel nélkül a legnépesebb etnikumnak az államon belüli hegemóniájára építenek. E modell átvétele Közép- és Délkelet-Európában számos okból katasztrofálisnak bizonyult. Elsősorban a számtani arányok mások voltak, a domináns etnikum számbeli fölénye nem volt olyan elsöprő, mint például Franciaországban, s hatékony államapparátus sem létezett, amely az asszimilálódásért cserébe állampolgárságot biztosíthatott volna. Másodsorban, a domináns modell az állampolgároknak és az alattvalóknak elfogadható életszínvonalat, többnyire kompetens államigazgatást és nagyjából korrupciómentes politikát biztosított. Mindez nem így történt Közép- és Délkelet-Európában. Harmadsorban, félreértették a domináns modellt. A hegemón etnikumnak volt elég önbizalma ahhoz, hogy szétossza a hatalmat a társadalomban, még akkor is, ha ezt időnként vonakodva tette. Ez aligha igaz Közép- és Délkelet-Európa esetében.

A kommunizmus megpróbálkozott egy teljesen újnak tetsző dologgal: hogy ti. kiirtsa az etnicitást, és létrehozza a nemzeti hovatartozást transzcendálni képes osztályidentitást. Ez illuzórikusnak bizonyult, de a kísérletnek messzemenő következményei voltak, amelyek mindmáig rányomják bélyegüket a térségre. Mindenekelőtt a kommunizmus bizarr, sőt abszurd módon redukcionista volt. Modernitásmodellje sokkal inkább volt esetlegesen szovjetorosz, mint azt támogatói elismerték. Redukcionizmusa abban nyilvánult meg, hogy elkötelezte magát egyszerű, könnyen ellenőrizhető struktúrák és rendszerek kialakítása mellett, mialatt azonban növelte a bonyolultságot. Ez zavaró és mélységesen ellentmondásos volt. Végül pedig a kommunizmus bukását idézte elő, egy olyan komplexitásét, amelyet létrehozott, de tagadta létét.

A kommunizmus viszont azok számára, akik megélték, erkölcsi rend volt, jóllehet negatív erkölcsi rend, melynek ellenében definiálni lehetett az identitásokat, a jelentéseket és az életstratégiákat. Mindenekelőtt egyfajta egzisztenciális biztonságot teremtett, azaz önkényes jellege ellenére voltak előrelátható elemei. Ebben a helyzetben a rend, az értelem és az összetartás közösségek számára fontos forrásainak keresésére irányuló figyelem az etnicitásra terelődött. Ez, noha a kollektív szolidaritás kiapadhatatlan forrása, azok számára, akik a demokrácia és a(z állam)polgári lét kérdéseire keresnek választ, igen keveset vagy semmit sem nyújt. Emiatt a politikai hatalom szempontjából az, hogy valaki lengyel, cseh vagy például magyar, nem jelent semmilyen konkrétumot, legfeljebb egy homályos szimbolikus közösségi érzést, amelyet az érintettek mindig is kommunizmusfelettinek tekintettek, hiszen a rendszer egyszerre volt idegen és elnyomó.

Bukása éppen ezért nemcsak az új identitásegyüttesek megkerülhetetlen keresését jelentette, hanem egy olyan keresést is, amihez nem megfelelő kulturális tőkével láttak. Az adott körülmények között két gazdag forrás jött számításba: a demokrácia és az etnicitás. A demokrácia szót idézőjelbe tettem, ugyanis jelentős erővel bíró diskurzusként, igen vonzó alternatívaként értelmezték, amikor a kommunizmus megszűnt példaértékűnek és kötelező érvényűnek lenni. De inkább csak diskurzus maradt, mivel nem értették meg és nem is érthették meg a gyakorlati, operatív és procedurális vonzatait. A demokratikus értékek, melyeket fogalmi szinten jószerivel a Nyugat is képtelen volt értelmezni - elfogadásának körülményei között teljességgel érthető volt, hogy ezek az értékek, de a demokrácia intézményei is sokszor csak papíron valósulnak meg, s hogy ha nem létezik vagy gyenge a civil társadalom, inkább a polgári normák megszegése, mint azok betartása az erény. Az egyetlen súlyos, ámbár számos tekintetben nem megfelelőképpen definiált ütközési pont, ahol a demokrácia vontatott nyugati újraértelmezése a posztkommunista struktúrákkal találkozhat, az etnicitás. A posztkommunistáknak, annak ellenére, hogy rosszak a tapasztalataik a modernitás és a demokrácia kombinálásának terén, nem volt és nincs is más alternatívája, mint az ütköztetést megkísérelni. A civil társadalom és az állam gyengesége következtében az identitást az etnicitásra kell építeni, bár nem szilárd alapja sem a modernitásnak, sem a szabadságnak. A Nyugat számára a Közép- és Délkelet-Európával való találkozás trauma volt, elsősorban Jugoszlávia majdnem általánosan félreértelmezett felbomlása következtében.

Erre adott válaszában a Nyugat megpróbálta az etnicitást marginalizálni, és megpróbálta rákényszeríteni a térségre azt, amit a hatalomgyakorlás etnicitásmentes szemléletének gondolt. Ez a lényege annak az üzenetnek, amit a Nyugat a posztkommunista világnak küldött. Érvelésem szerint az üzenet egyszerre volt hibás és tárgytalan. Hibás volt, mert feltételezte: a Nyugatnak, bár nem biztos, hogy nincsenek bűnei (s ebből kifolyólag bátran vethet másra követ), biztos, hogy nincs etnicitása. Ez hiba. Tárgytalan volt, mert teljességgel félreértette, hogy Közép-Európa miért épít az etnicitásra. A jelenség okát az ősi gyűlöletben és a régió lakosságának valamiféle közös vagy éppenséggel genetikai fogyatékosságában vélte felfedezni.

A nyugati újságírók, civil szervezetek aktivistái, funkcionáriusok, politikusok és mások elemzéseiben hasonló szörnyszüleményeket olvashatunk, használhatatlan kognitív kategóriáik pedig minduntalan fellelhetők a posztkommunista világról szóló nyugati diskurzusokban. Egy újfajta orientalizmus várt arra, hogy felfedezze saját létét. Korántsem meglepő, hogy a közép-európaiak sértőnek érezték ezt, de alig tudtak tenni ellene valamit a Nyugat politikai hatalma, tekintélye és pénze hiányában. Ebből a szempontból az elmúlt évtized a kölcsönös félreértések kettős folyamatáé volt. A Nyugat kialakította saját képét és diskurzusát Közép-Európáról, a közép-európaiak pedig viszonozták a szívességet.

Félreértésen itt nem kudarcot kell érteni, ellenkezőleg. Azt szerettem volna csupán jelezni, hogy bár a demokrácia nyugati fogalmainak átadása és átvétele megtörtént, nem társult annak a kulturális töltetnek a megértésével - mintha létezhetne valami, amit kulturális ártatlanságnak nevezhetnénk -, amely az idők során a fogalmakhoz kapcsolódott. Az eredmény pedig számos nem szándékolt következmény volt, melyek közül az a legkevesebb, hogy a nyugati intézmények nem működnek úgy, mint Nyugaton. Ha ezeket a folyamatokat és kulturális kontextusokat nem értjük meg kellőképpen, minden esélyünk megvan arra, hogy az Európai Unió keleti bővítése egy újabb kívülről inspirált félmodernizációs folyamatnak bizonyuljon, amelyben a múltból öröklődött válaszreakciók és kognitív modellek negatív szerepet játszanak.

1939, Budapest; School of Slavonic and East European Studies, a politikai tudományok professzora; Centre for the Study of Nationalism, igazgató; Politics in Eastern Europe 1945-1992, Oxford, 1993; Nations, Identity, Power, London, 2000.


Forditotta: SZÁSZ Alpár Zoltán
2001.03.25.