A Provincia szerkesztősége
Egy másik egyesülés: Traian Vuia és 1918
Dokumentum 
Az Ardealul cultural 1992-es 2. számában az esszéíró és művészeti kritikus Horia Medeleanu nagyobb részletet közöl Traian Vuiának George Dobrin ügyvédhez, a bánsági Román Nemzeti Párt élenjárójához, az egyesülés utáni Lugos első prefektusához intézett egyik leveléből. Ez gazdagítja és bizonyos szempontból váratlan módon árnyalja az 1918. december 1-jei egyesülésről szóló vallomások sorát, ugyanis Vuia rendkívül szigorúan, kritikusan, keserűen vizsgálja a szóban forgó témát. A román történetírás nem fordított kellő figyelmet az ilyen jellegű reakciókra, bár más esetekben is előfordultak.

Távolról sincs ellene a Romániával való egyesülésnek, nyíltan egy ilyen megoldás hívének vallja magát. Ami azonban emészti, az Erdélynek az új összefüggések közötti státusa, hiszen erről semmilyen kifejezett tárgyalás nem folyt. A lugosi politikus, amint egyszersmint kiváló ügyvéd is volt, magánlevelében szépítés nélkül, célbatalálóan teszi meg szemrehányásait az egyesülés megvalósítóinak - Sever Bucurnak, Octavian Gogának és Vasile Lucaciunak közvetlenül, de másoknak is, Iuliu Maniunak, Vasile Goldişnak, Ştefan Cicio-Popnak stb., akiket név szerint nem említ. Röviden: a szóban forgó politikusoknak olyan formában kellett volna tárgyalniuk Erdély Romániával való egyesüléséről, hogy azzal a tartomány élete nyerjen, ne legyen számára hátrányos a Regátba való integrálódás. És Vuiának az a véleménye, hogy ez nem történt meg. A felsorolt példák nagy része politikai-közigazgatási és jogi példa: az Igazgatótanácsot gyorsan feloszlatták, az újonnan kidolgozott választási törvényről bebizonyosodott, hogy igazságtalan, a fiatalokat az ország más részeibe vitték katonai szolgálatuk teljesítésére. Ilyen körülmények között Erdély, a nagy feltaláló szerint, hódítás tárgya, bekebelezett tartomány, sőt a fanarióta, levantei politika és kormányzás által elözönlött tartomány lett. Az élet új keretei, amelyekről azt álmodta, hogy Románia nyugatosodásához vezetnek, sokkal inkább a gyors balkanizálás premisszáinak tűnnek.

A szerző azt hiszi, hogy mindez a kérdés téves vizsgálatának eredménye. Ő a románok kérelmezőtaktikáját is negatívnak, eredménytelennek tartja. Az 1791-es Supplex és a memorandista mozgalom tapasztalata valójában igazat ad neki, hiszen ezek irreális erőlködéseknek tűnnek, ha nem éppen erkölcsi alibiknek.

Traian Vuia számára a hasonló közvetlen, pragmatikus megjegyzések alkalmat adnak a különböző típusú románokra vonatkozó általánosításokra. Néhány sorban, lényegbevágó krokikkal, a levél szerzője felvázolja az erdélyi politikusok és a regátiak tipológiáját, különbséget téve az előbbiek erkölcsi naivsága és tapasztalatlansága, valamint a többiek merészsége, gátlástalan támadó intelligenciája között. Az erdélyi elitről megrajzolt portré egyáltalán nem hízelgő, a regáti politikusokról bemutatott pedig egyenesen ellenszenves. De ami ezt illeti, Vuia már előzőleg is felvázolt néhány értékes ítéletet. Iosif Popovici-hoz, a bécsi és budapesti egyetem magántanárához, később pedig a kolozsvári egyetem professzorához egyik, Párizsból, 1910. január 3-án intézett levelében (amelyet szintén H. Medeleanu közölt a Ziridava, V, 1974 kötetének 101. oldalán a Traian Vuia - contribuţie la profilul politic al marelui inventator című cikk függelékében) a feltaláló megjegyzi: "Nekem úgy tűnik, hogy politikánkat nem mindig következetes szellem irányítja, inkább érzelmek, személyes, sőt kicsinyes neheztelések vezetik, aljasok és naivak, és hiányzik belőle a jövőbe látás. Nincs önbizalmunk, ami pedig a siker alapja. Impulzívak vagyunk, és az esetlegességnek nagy hatalma van felettünk. Nem ismerjük a folyamatos erőfeszítést, és csak a nagyon súlyos pillanatokban van bátorságunk. (...) Híjával vagyunk a politikai nevelésnek, és se erkölcsi, se gazdasági hatalmat nem képviselünk az ellenfél előtt." Egy másik levélben, amelyett ezúttal George Popovici, Lugos espereséhez intézett, aki kétszer is képviselője volt a budapesti országgyűlésnek, és később a krassó-szörényi Román Nemzeti Párt elnöke lett - ezt a levelet Párizsból küldte 1919. november 10-én -, megjegyzi: "...Megállapítottam, hogy legutóbbi erdélyi nemzedékeink jócskán elmagyarosítottak." Mint ahogy megfigyelhető, Traian Vuia minden alkalommal az erdélyi román értelmiségi és politikai csoportra gondol, és nem a román közösség egészére. Csupán arról van szó, hogy bírálata egyszer ennek az elitnek az erkölcsi arculatát érinti, máskor az etnikai szolidaritás szintjén mutatkozó hiányosságait, megint máskor a középszerűségére vonatkozik, a tapasztalat hiányára vagy a képzésbeli hiányosságaira.

Ebben a levelében Traian Vuia voltaképpen amiatt nyugtalankodik, hogy milyen módon szabályozták - illetve nem szabályozták - a központ és a provincia közti viszonyokat, az ország vezetőinek érdektelensége miatt a regionális sajátosság iránt, ennek a magatartásnak a hosszú távú következményei miatt. Az, aki valamikor a román Erdély elmagyarosításától félt, odajutott, hogy megsejtse a közerkölcsök balkanizálódásának lehetőségét. Az az aqua-forte mód, ahogyan Vuia a december 1-jei egyesülést kezeli, nem olyasvalakié, aki megkérdőjelezte volna ennek a politikai aktusnak a helyénvalóságát. Annak a magas idealizmusnak az eredménye, amely a feltaláló civil és politikai magatartását jellemezte, és amely őt a szocialista csatlakozás felé taszította. Az egyesülés erkölcsi jelentőségét kudarcra ítélte a bukaresti vezetőkörök önkényeskedő és tekintélyuralmi magatartása. Úgy látszott, hogy az egyesülés létrehozóinak hozzá nem értése megvalósíthatatlanná tette a román Erdély civilizáló küldetését, amelyben Traian Vuia reménykedett. Az új kezdetnek, másképp szólva, Románia államisága kiegészítésének - a társadalmi igazságosságon és demokrácián alapuló kollektív lét kereteként kellett volna körvonalazódnia. Nem lehet mondani, hogy az említettek teljes egészében hiányoztak volna a két világháború közötti első évtizedben. Az erre tett erőfeszítések tanúbizonysága, hogy megvalósultak Ferdinánd királynak a moldvai lövészárkokban tett ígéretei: a földreform, az általános szavazati jog bevezetése és az 1923-as alkotmány. De az itt közölt levél, amelyet Traian Vuia ügyvéd írt alá, felvet egy jogos kérdést: lehetett-e az 1918-as egyesülés csupán ennyi?

A szerkesztőség

Tisztán formális gesztus

Garches, 1922. április 11.

Szeretett Dobrin Úr!*
Nagy figyelemmel követtem a választási kampányt. Ha visszaemlékszik még 1919-es leveleimre, rájön, hogy végül minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. "Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát." Az egyesítéskor nem voltak semmiféle kikötések. Két történelmi pillanat volt, amikor meg kellett volna tárgyalni az Egyesülés feltételeit. 1. Mielőtt még Románia belépett volna az európai háborúba, akkor, mikor Románia a Román Nemzeti Párt meghatalmazásával megállapította Nagy-Románia határait, melyek aztán alapul szolgáltak a román kormánynak a szövetségeseivel folytatott tárgyalásain. Ez volt a legmegfelelőbb pillanat a feltételeink leszögezéséhez. 2. A fegyverszünet után, Gyulafehérváron, jobban mondva valamivel annak előtte. Itt a mi embereink éretlen módon cselekedtek. Elvont nyilatkozatok történtek, melyek inkább azokat angazsálják, akik megfogalmazták őket, mintsem a román kormányt. Az Egyesülést meg kellett volna előznie egy, a román kormány és népünk Gyulafehérváron összesereglett megbízottai között megkötött, majd az alkotmányozó nemzetgyűlés által ratifikált kétoldalú megállapodásnak. Így az egész Egyesülés egy színpadias gesztussá vált, melyet az ókirályságbeli urak elégedett mosollyal fogadtak, hiszen semmi egyebet nem kellett tenniük, csak kitárni a ház ajtaját, amelyen mi magunktól besétáltunk.

Mikor két egyén társul, mikor két vállalat egyesül, szerződést, megállapodást kötnek.

Le kellett volna szögezni az Egyesülés feltételeit. Példának okáért azt, hogy tíz-húsz évig az Erdélyben és a Bánságban besorozott katonákat hagyják meg ezeknek a tartományoknak a helyőrségeiben. Világos és pontos választási törvény ésatöbbi. Eltekintek tőle, hogy most felsoroljam mindezeknek és a többi feltételeknek az indokait, amely feltételeknek kísérniük kellett volna az alapvető garanciákat.

Mikor 1917-ben és 1918-ban a körülmények folytán és semmiféle személyes ambíciótól nem hajtva kénytelen voltam Egyesülésünk előkészítésével foglalkozni, látnom kellett a fülük hegyét (a régi regátbeli politikusnak - a szerkesztő megjegyzése). Még az "egyesülés" kifejezésről sem akartak hallani. Szerintük az annektálás alapja a Régi Regát áldozathozatala kellett volna, hogy legyen, melyet az európai háborúban való részvételével tett meg. Okfejtésük egyenest ahhoz vezetett, amit a nemzetközi jog úgy hív, hogy "droit de la conquete". És csakugyan, az Egyesülés ezen az alapon történt meg. Ők, nehogy megsértsék az érzékenységünket, és tudva, hogy naivak és tapasztalatlanok vagyunk, hagyták, hogy egyesülésről beszéljünk, az időre bízva, hogy az majd felébreszt bennünket. Máskülönben nekik is, kik - ezt el kell ismernünk - ügyesebbek, ravaszabbak, intelligensebbek nálunk, noha erkölcsi lényegükben alattunk állanak, van üzleti érzékük és tapasztalatuk - ne feledjük a magyar közmondást: "szemesé a világ" (az eredeti, román nyelvű szövegben is magyarul - a szerkesztő megjegyzése) -, szóval nekik is bizonyos időre volt szükségük ahhoz, hogy berendezkedjenek nálunk, hogy közigazgatásilag és katonailag megállapodjanak. A körülmények, különösen a Kun Béla elleni hadjárat, előnyükre szolgáltak. Ezt az is igazolja, hogy amint a helyzet urainak érezték magukat, egy ukázzal szélnek eresztették az Igazgatótanácsot.

Egyszóval, az "egyesülés" nem volt egyéb leplezett annektálásnál, puszta szófordulat volt, cukorral bevont keserű pirula. Csak magunkat hibáztathatjuk: a bölcsesség és a hozzáértés hiányát, közmondásos felületességünket, egy európai felkészültségű férfiú hiányát, a megengedhetetlen hiszékenységet azoknál, akiknek egy nép sorsa van a kezében. Ahogy mondani szoktuk: "a román ember utólagos okossága". A románok "Denkfazilheit"-ja, hogy a boldog emlékezetű Billmann igazgató urat** idézzem. Ami engem a legjobban elszomorít, és arra késztet, hogy feladjam szokott derűlátásomat, nem más, mint az ön által olyannyiszor elismételt "boldogtalan nép vagyunk". S ezután is megmaradunk szolgáknak és koldusoknak az urak ajtóinál.

1918-ban felhívtam Sever Bocu, Octavian Goga és Vasile Lucaciu urak figyelmét az egyesülésre, kifejtettem nekik, hogy meg kell teremtenünk az egyesülés nemzetközi rendelkezéseknek megfelelő jogi alapját. Azonnal beláttam azonban, hogy tudatlan, mindenféle felkészültség nélküli, csupán nagyzoló emberekkel állok szemben. Nem találtam megértésre, és azzal gyanúsítottak, hogy Erdély függetlenségét akarom. De ahhoz, hogy egyesülhessünk a Román Királysággal, először szakítanunk kellett volna Magyarországgal, vagyis ki kellett volna kiáltanunk a függetlenségünket, s csak azután, szabad népként, kétoldalú aktusként, közös kötelezettségeket vállalva egyesüljünk az Ókirálysággal, megalakítva az Új Romániát. Mikor láttam, hogy itt milyen illetéktelen kezekbe, a fanarióták politikai kerítőinek kezébe kerül a román nép sorsa, megcsömörölve visszavonultam. A mi férfiúink azt hiszik, hogy a nagy politikai problémákat szép beszédekkel, választékos mondatokkal, hazafias képekkel és költői zengzetekkel lehet megoldani.

Amikor Al. Vaida az erdélyi küldöttséggel ideérkezett, és felkért, hogy legyek annak tagja, vettem magamnak a bátorságot, hogy kerülgetés nélkül elé tárjam a helyzetet. Beismerte, hogy történtek hibák. Nyilvánvalóan a bírálatom a Román Nemzeti Párt ellen is szólt, mely jóvátehetetlen hibákat követett el. Szavaimat túlzónak találta. Hozzátettem, hogy az utolsó eszközhöz, mely ezt a hibát helyrehozhatná, sohasem folyamodhatunk, mivelhogy az ellentmondásban lenne egész múltunkkal és entellektüeljeink jellemével.

Azért mondtam el önnek ezt az egész bevezetést a történtekről, hogy levonhassam a következtetéseket. Nem szükséges prófétának lennem ahhoz, hogy lássam, milyen irányt vesznek az események, és mi lesz a mi magatartásunk és különösen a Román Nemzeti Párté. Sosem gondoltam azt, hogy a magyarok minket elmagyarosítanak.

A legutóbbi időkig azt hittem, hogy (az ókirályságbelieknek - a szerkesztő megjegyzése) nem sikerül elfanariotizálni bennünket, most azonban tartok tőle, hogy nem leszünk képesek megszabadulni ettől a bizánci vírustól, minhogy a fanariótáknak megvannak azok az eszközeik, amelyek a magyaroknak hiányoztak.

Különben nem sietnek az elcsokojosításunkkal. Történelmi bizonyságuk van végtelen szelídségünkről, türelmünkről, a belenyugvásról, amellyel annyi igát elviseltünk oly sok évszázadon át. Nem hagyják figyelmen kívül félelmünket sem az erőszakos ellenállástól. Hagyják majd, hogy kiabáljunk, hogy siránkozzunk, amíg belefáradunk, és majd megnyugszunk. Mikor újságjainkat és a párt vezetőinek ékes beszédeit olvasom, az egyszeri hetvenkedő jut eszembe, ki mikor az ellenséggel találkozik, azt kiabálja kísérőinek: "Fogjatok le, nehogy valamilyen szerencsétlenség történjen!" Férfiúink továbbra is a szentképek elé fognak járulni, táviratokat és folyamodványokat fognak küldözgetni a királynak, és ki fogják meríteni az összes törvényes lehetőséget. Tudjuk, mit jelent ez.

Ha a bukaresti kormány nem követ el túlságosan nagy hibákat, nem visz táncolni a jégre, mint a szamarat, és ha egy újabb rengés nem rázkódtatja meg alapjaiban az Új Romániát, húsz-harminc év alatt arra ébredünk, hogy balkanizáltak bennünket. Miután az volt a szép álmunk, hogy mi szüntetjük meg a Kárpátokon túli testvéreink balkanizmusát. Egyébként ha ép gyümölcsöket rothadt gyümölcsökkel keverünk össze, nyilvánvaló, hogy nem a romlottak fognak egészségessé válni, hanem az épek is megrothadnak.

[A továbbiakban Vuia azokról a javaslatokról beszél, amelyeket a repülő készülékének és belső égésű motorjának "iparosításával" kapcsolatban tett a román államnak. Javaslatainak elfogadása esetén a nagy feltaláló kész volt hazatérni!]

(Aradul Cultural, 1998. december, 69.-71. oldal, Horia Medeleanu bevezetőjével)

* George Dobrin ügyvéd, a Román Nemzeti Párt bánsági szervezetének egyik vezető alakja, az Egyesülés után Lugos első prefektusa.
** A lugosi Állami Líceum tanára, ahol Vuia tanult.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa és ÁGOSTON Hugó
2001.03.25.