KISS ENDRE: GLOBALIZÁCIÓ ÉS/VAGY POSZTMODERN


(Tanulmányok a jelen elméletéről)


BRUNCZEL BALÁZS




A kötetben összegyűjtött tanulmányok Kiss Endre elmúlt évekbeli több szempontú, de jól körülhatárolható teoretikus célt követő kutatómunkájának eredményei. Ennek, a bő 10 éves filozófiai tevékenységnek a középpontjában - ahogy a könyv alcíme is utal erre - a jelen filozófiai értelmezése áll. E kutatási projekt során a szerző a jelen elméletének kidolgozását több különböző, de egymással összefüggésbe hozható per-spektívából végezte el. Több tanulmányában foglalkozott a globalizáció teoretikus értelmezésével, a neoliberalizmussal, a monetarizmussal, a szociáldemokrácia fordulatával, a jóléti állam kihívásaival, a posztmodern filozófiával, az információs és tudástársadalommal és egyéb filozófiai, tipológiai és módszertani kérdésekkel.

A kutatás eredményeit a szerző eddig két tanulmánykötetben összegezte. A legutolsó utolsó esély (Stratégiakutató Intézet, 2001) című könyv a tudástársadalom kérdéskörét tárgyalja a globalizáció, a monetarizmus és a posztindusztrializmus összefüggésrendszerében, a Monetarista globalizáció és magyar rendszerváltás (Ferenczi és Tsa., Budapest 2002) címet viselő pedig a magyar társadalmi-politikai folyamatokat veszi szemügyre a jelen-elmélet társadalomfilozófiai eszközrendszerével.

E két kötet által megkezdett sorba, illetve az ismertetett nagy ívű kutatási projektbe illeszkedik Kiss Endre legújabb könyve is. Amenynyiben jelen kötetnek a szerző jelen-elméleti munkásságában elfoglalt helyét kívánjuk meghatározni, azt mondhatjuk, hogy ebben találhatjuk a jelen filozófiai értelmezésének legkifejtettebb, legtöbb részterületet illetve azok összefüggéseit felvonultató formáját.

A könyv három fejezetre tagolódik. Az elsőben a globalizációval, a másodikban a posztmodernnel foglalkozó tanulmányok találhatók, a harmadik fejezet pedig további, e két átfogó témakörön kívül eső, de a jelen elméletéhez szorosan kapcsolódó kérdéseket tárgyal.

A globalizáció témakörében az első írás (A globális mint abszolútum közvetlenné válása avagy a jelen mint filozófiai probléma) Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című művének elemzése és továbbgondolása kapcsán igyekszik feltárni a bipoláris világrend megszűnésének univerzálhistóriai jelentőségét. Ezt nem Fukuyama tézisének felszínes értelmezésen alapuló ünneplésével teszi, melyre számos példát találhattunk a híres könyv megjelenését követően, hanem a mű egy tágabb univerzális történetfilozófiai keretben való rekonstrukciója útján. (Az univerzális történetfilozófia és a történelem- filozófia különbözőségét a szerző hangsúlyozza és kifejti.) Az 1989-es fordulat univerzálhistóriai jelentőségét Kiss Endre a létező szocializmus történeti-világtörténelmi moratóriumának lejárásában ragadja meg, s megvédi Fukuyamát azon vádakkal szemben, mi szerint illegitim módon emelt egy szinguláris eseményt univerzális történet- filozófiai szintre. A szerző rámutat, hogy a "történelem vége"-koncepció korántsem Fukuyamától származik, hanem igen gyakori a filozófia történetében. Az, hogy legitim-e a történelem végének deklarálása, attól függ, miként határoztuk meg a történelmet, s ezáltal lezárulásának kritériumait. Fukuyama a történelmet - a filozófiatörténetben megint csak nem egyedülálló módon - az úr-szolga viszonyon keresztül értelmzi. Ebben az esetben akkor beszélhetünk az 1989-es fordulat esetében a történelem végéről, ha a létező szocializmus olyan intézményrendszer, amelyre az úr-szolga viszony elméleti és gyakorlati elismerése a jellemző. "Ezzel azt is kimondtuk, hogy csak ebben az értelemben, azaz csak e kritérium alapulvétele alapján beszélhetünk a történelem végéről, ez az, amiről az elmélet kritikusai elsöprő többségükben előszeretettel elfeledkeznek. A történelem- és ideológiakonstituáló elméletről való lemondás egyébként alapvetően az a mozzanat is, amin a »liberalizmus világméretű győzelmé«-nek új tézise alapulhat. Ez azt is jelenti, hogy ez a tézis alapjaiban szinte semmilyen konzekvenciával nem jár a liberalizmus politikai sorsát tekintve." (17.) Ezzel a megállapítással a szerző egyfelől hozzájárult Fukuyama tézisének adekvátabb értelmezéséhez, másfelől pedig nyitva hagyta a történelem végére vonatkozó kérdést. A fenti kritériumok alapján deklarálhatjuk a történelem végét és a liberalizmus győzelmét, de csak ebben az értelemben, s nem másban. Ennek a megállapításnak a továbbiakban lesz jelentősége, hiszen ne felejtsük el, hogy 1989 liberalizmusa tulajdonképpen a neoliberalizmus politikai, gazdasági és filozófiai hegemóniáját jelenti, s korántsem mindegy, hogy e hegemónia milyen lábakon áll.

A Fukuyama-elemzés megmutatta, hogy 1989 valóban univerzálhistóriai jelentőséggel bír, ami megragadható a globalizáció folyamatának felerősödésében is, mutat rá a következő tanulmány (A globalizáció társadalomfilozófiájához). Kiss Endre hangsúlyozza, hogy a globalizáció nem 1989-cel kezdődött, ez az időpont mégis kitüntetett jelentőségű, hiszen ezt megelőzően a két világrendszer korlátok közé szorította a globalizáció kibontakozását. A globalizáció szakirodalma napjainkra igen terebélyessé növekedett, számos tanulmány tárgyalja, a hangsúlyt hol a gazdaságra, hol a migrációra, hol a kultúrára, hol a telekommunikációs hálózatokra vagy egyéb területekre helyezve. Kiss Endre globalizáció-értelmezése ezektől annyiban különbözik, hogy nem egy adott probléma globalizálódása mentén épül fel, hanem a globális világhelyzet strukturális és funkcionális összefüggéseit vizsgálja, s az egészből kiindulva fordul a szinguláris kérdésekhez. E megközelítésben a globalizáció azt jelenti, hogy a gazdaság, a politika, a kultúra és a társadalom összes aktora saját viszonylatait globális összefüggésekben kell hogy alakítsa. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy a globalizáció minden szinten áthatja a társadalmi létet. A szerző szembeszáll a globalizációnak azzal az elterjedt felfogásával, miszerint mindenki alá van vetve egy láthatatlan hatalmi centrumnak. Ehelyett ellenőrizhetetlenül komplex kölcsönhatások jellemzik a társadalom minden szféráját. A globalizáció alapjelenségét a mindenki számára egyenlő hozzáféréssel is jellemezhetjük. E meghatározással rámutathatunk a globalizáció kérdéses pontjaira. Egyfelől a globalizáció mint demokratizáló főfolyamat kizáró alfolyamatokon nyugszik, s ez teoretikus és gyakorlati ellentmondást rejt magában. Másrészt pedig problematikus, hogy milyen forrásokkal tudjuk kielégíteni a demokratizálódás során egyre inkább növekvő és közvetlenebbé váló hozzáférhetőség igényeit. A globalizáció valóságos viszonyait információs rendszerek jelenítik meg, s ez elvezet bennünket egy másik, napjainkban sokat kutatott területhez, az információs társadalom elméletéhez. Kiss Endre értelmezésében ez utóbbi nem képes teljes egészében visszaadni a globalizáció viszonyait, hanem "mimetikusan" képezi le azokat. Tanulmánya végén a szerző rámutat, hogy a globalizáció és az információs rendszerek e sajátos kapcsolata számos, még kifejtendő demokrácia- és politikaelméleti kérdést vet fel.

A létező szocializmus bukásával a neoliberális politikai-gazdasági komplexum került hegemón helyzetbe, s ez a neoliberalizmus és a liberalizmus illegitim azonosításával járt. Ez azt is jelenti továbbá, hogy a globális világ strukturális és funkcionális jellemzőt ez a neoliberális komplexum alakítja, hatást gyakorolva ezzel minden társadalmi szférára. Ez utóbbiak közül különös jelentőséggel bír a politika, s azon belül is a baloldal helyzete, melynek Kiss Endre két tanulmányt is szentel. A szociáldemokrácia neoliberális fordulata című a Brit Munkáspárt Harmadik Út koncepcióját elemzi. A Harmadik Út a szociáldemokrata politika irányváltását jelenti, melyet a neoliberális globalizáció, s a hagyományos baloldali politika fenntarthatatlansága tett szükségessé. Kiss Endre ezt a fordulatot nem politikai, hanem történelmi, történetfilozófiai szempontból elemzi. A szerző a Harmadik Utat a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia egyenlőtlen politikai házasságaként jellemzi. Nem két egymással vetélkedő politikai áramlatról van szó, hanem egy olyan szituációról, ahol a neoliberalizmus által meghatározott politikai-gazdasági játéktérhez a szociáldemokrácia cselekvéskényszerben igyekszik alkalmazkodni. A Harmadik Út gyakorlatilag teljes mértékben elfogadja a neoliberális értékeket, míg a nem-neoliberális értékek csupán a retorika, a diadalmas verbalizmus szintjén jelenhetnek meg. A másik fél értékeinek ilyetén elfogadása egyben a politika teljes dezideologizálását is jelenti, melynek legproblematikusabb velejárója, hogy lehetetlenné válik az egyes csoportok társadalmilag léthez kötött viszonyainak artikulálása, mely a demokratikus politikai érdekartikuláció alapját kellene hogy jelentse.

A neoliberális globalizációnak való Harmadik Út-féle behódolás nem általánosan elfogadott baloldali körökben. Christa Müller és a Schröder-kormány lemondott pénzügyminisztere, Oskar Lafontaine könyvükben megalapozott argumentációval alátámasztva összegzik a globalizáció uralkodó neoliberális gazdaságpolitikájának tévedéseit. Kiss Endre a tanulmány jelentőségét elsősorban abban látja, hogy világossá teheti a globalizáció korszakának új kommunikációs és argumentációs sajátosságait, vagyis azt, hogy a nagyvállalatok a globalizációs kényszerre hivatkozva az indokoltnál sokkal nagyobb mértékben csökkentik a társadalommal és az állammal szembeni írott és íratlan kötelezettségeiket. A szerző ugyanakkor rámutat, hogy Müller és Lafontaine érvelése nem teljes, a globalizáció több lényeges jellemvonását megvilágítatlanul hagyják.

Kiss Endre könyvének első, a globalizációval foglalkozó fejezetében az itt ismertetetteken kívül megtalálható még Kant Az örök béke című művének filozófiatörténeti és a jelen aktualitásai szempontjából történő elemzése, egy, a Fukuyama-Hantington vitához adalékul szolgáló tanulmány és egy írás a kormány mozgásteréről a globalizáció keretei közt, mely gyakorlati ajánlásokat tartalmaz az információs társadalom kínálta lehetőségek figyelembevételével.

A könyv második, a posztmodernt tárgyaló fejezete A posztmodern gondolkodás rekonstrukciója című tanulmánnyal indul, melyben a szerző deklarálja e rekonstrukció módszerét. Ez a módszer történetfilozófiai, mely választás indokoltságát Kiss Endre részletesen kifejti. A történetfilozófiai módszer hozadéka, hogy a posztmodern főbb jellemzőit nem a modernnel szembeállítva kívánja meghatározni. Az elterjedt modern-posztmodern ellentéttel szakítva a szerző a posztmodern lényegét a neomarxizmushoz és a strukturalizmushoz való viszonyában fedezi fel (A posztmodern filozófia mint metafilozófia). A hatvanas évek filozófiáját e két áramlat határozta meg hol egymást erősítve, hol pedig egymással polemizálva. A neomarxizmus a hetvenes évek közepére egy természeti katasztrófa erejével hunyt ki, s nagyjából ez időben a strukturalizmus is bejelentette törekvéseinek sikertelenségét. E két áramlat letűnésével filozófiai vákuum keletkezett, de nem filozófus-vákuum, vagyis létrejönnek a tudományos, politikai, hatalmi pozíciókkal rendelkező, filozófia nélküli filozófusok. E vákuumot tölti be a posztmodern mint metafilozófia, mely jellemzőit Kiss Endre e pozícióba kerülésnek a sajátos mivoltából eredezteti. Az, hogy a posztmodern a neomarxizmus és a strukturalizmus romjain jött létre, egyfelől azt jelenti, hogy átvette eme irányzatok relativizáló és a normáltudományt dekonstruáló vívmányait, ugyanakkor elveti azok pozitív rekonstrukciós szándékait. A posztmodern tehát a megismerés diskurzusának a használata megismerési szándék nélkül.

Ezt a gondolatmenetet egészíti ki a Neopozitivizmus-neoliberalizmus és posztmodern között című tanulmány annyiban, hogy rámutat, nem a posztmodern az egyetlen hegemón irányzat napjainkban. A Bécsi Kör nyomdokain haladó neoliberális-neopozitivista gondolkodó módszertan a neomarxizmus letűnésével stratégiailag szintén döntő helyzetbe került mind a politikában, mind a gazdaságban, mind pedig a filozófiai módszertanban. Napjaink filozófiája tehát e két áramlat, a posztmodern és a neoliberalizmus-neopozitivizmus kettős hegemóniája alatt áll, de a két irányzat igen ritkán került nyílt érintkezésbe egymással. Kiss Endre tanulmányában a kettő szimmetria-viszonyát elemzi. A két áramlat közötti legfontosabb szimmetria, hogy mindkettő kísérletet tesz a fogalomalkotás és tárgykonstitúció regulációja révén a gondolkodási folyamat egészének újraszabályozására. Stratégiájuk viszont pont ellentétes: a neoliberalizmus-neopozitivizmus a redukcionista igazolást fogalmazza meg követelményként, míg a posztmodern delegitimálja a verifikációt. Közös azonban a kettőben - s Kiss Endre ezt tartja e kettős hegemónia legaggasztóbb jelének -, "hogy mind a filozófiai igazoltatás szabályainak beszűkítése, mind a filozófiai igazoltatás eltörlése alapvetően nem az interszubjektív diskurzusok munkáin keresztül valósul meg, de az interperszonális hatalom médiumán keresztül, ráadásul annak legbaljósabb, a filozófiai műveletek eldöntése előtti szakaszában". (185.)

Az általános evolúciós elmélet a posztmodern gondolkodás összefüggésében című tanulmány az evolúcióelmélet tudományfilozófiai kritikáját tartalmazza. Kiss Endre szakít az általános evolúciós elmélet azon felfogásával, mely az elmélet elődeit elsősorban Spencerben és Darwinban véli felfedezni, s ehelyett újfent történetfilozófiai elemzés révén igyekszik meghatározni az elmélet sajátosságait. A szerző a tudomány- filozófia történetét a fizikalista és a biologisztikus elméletek egymással vívott küzdelmében, azok váltógazdaságában ragadja meg. Ebben a kontextusban az általános evolúciós elmélet nem más, mint a tudományelméleti ingának a biologisztikus megalapozás felé való kilengése. Az általános evolúciós elmélet a korábbi biologisztikus tudományelméletekhez képest azzal az új vonással rendelkezik, hogy szoros kapcsolatra lépett a rendszerelmélettel, olyannyira, hogy a mai evolúcióelméletek sokszor elsősorban rendszerelméletekként jelennek meg. E házasság eredménye, hogy az evolúciós rendszerelméletek az önszerveződés gondolatát helyezik középpontba. Az önszerveződő rendszerekkel kapcsolatban viszont problematikussá válik a verifikáció, amennyiben az ilyen elméletek képviselői tagadják az elmélet és az empíria közti objektív megfeleltethetőséget. Ez a tény viszont - mutat rá Kiss Endre - az evolúciós rendszerelmélet tudomány-jellegét kérdőjelezi meg, hiszen a verifikáció a tudományosság igen széles körben elfogadott kritériuma. Az evolúciós rendszerelmélet tautologikus jellege, alapfogalmainak önkényessége és megcáfolhatatlansága súlyos politikaelméleti relevanciával is rendelkezik, amennyiben alkalmas a fennálló rendszer apologetikus értelmezésére. Véleményem szerint ebben a megállapításban kapcsolódik a legkézzelfoghatóbban össze a Kiss Endre könyvén végighúzódó két elemzési terület: a jelen globális-neoliberális politikai-gazdasági konstellációja illetve a neomarxizmus és strukturalizmus letűnésével létrejött posztmodern gondolkodási komplexum.

Kiss Endre könyvében tehát számos területet elemez (globalizáció, neoliberalizmus, szociáldemokrácia, neomarxizmus, strukturalizmus, posztmodern, neopozitivizmus, evolúcióelmélet, rendszerelmélet) feltárva a köztük lévő összefüggéseket, átfogó képet festve ezáltal a jelen politikai, gazdasági és filozófiai jellemzőiről. Módszere a történeti elemzés, vagyis a jelenségeket nem önmagukban, hanem a kor jellemzőit megragadva, más történések kontextusában vizsgálja. Ennek a legfontosabb hozadéka, hogy az olvasó ráébred, hogy a jelen azon jellemzői, melyek az uralkodó politikai, gazdasági, filozófiai diskurzusok nyomán magától értetődőnek és szükségszerűnek tűnnek, valójá-ban nem azok, ahogy arra láttunk példát a neoliberális komplexum hegemóniája vagy a posztmodern gondolkodás tudományelméletileg megkérdőjelezhető törekvései esetében.




Cikk eleje Bezárás