CHARLES G. GROSS: AGY, LÁTÁS, EMLÉKEZET:

Mesék az idegtudomány történetéből*


BINZBERGER VIKTOR




A könyv szerzője természettudós: a látás és a látókéreg kutatásának jelentős alakja, ezekben a tanulmányokban azonban nem természettudósként lép a szakmai közönség elé. A könyv a szerző tudománytörténeti tanulmányainak meglehetősen heterogén gyűjteménye, öt epizódot mutat be a szakma történetéből.

A szerkesztői szándék igencsak üdvözlendő. A szűkebben vett idegtudomány történetével kapcsolatosan magyar nyelvű könyv nem jelent még meg, annak ellenére, hogy a téma külföldön igen népszerű: nagyszabású kézikönyvek (például Clarke és Jacyna: Nineteenth-century origins of neuroscientific concepts, University of California Press, 1987; Robert M. Young: Mind, Brain, Adaptation in the Nineteenth Century, Clarendon Press, 1970, stb.), gazdag képanyagú ismeretterjesztő művek (Mary A. B. Brazier: A History of Neurophysiology in the 19th Century, Raven Press, 1988, stb.) fedik le különféle területeit.

A témához képest kis terjedelem (198 oldalnyi szöveg) és az alcím ("Mesék az idegtudomány történetéből") kijelöli a műfajt: tudománytörténeti-ismeretterjesztő könyv ez. A célcsoport mindazonáltal a szakma, mert neuroanatómiai ismeretek nélkül a szöveg - különösen az első és az utolsó tanulmány - nehezen értelmezhető.

Gross amatőr tudománytörténész. Ez még önmagában nem értékítélet. A kemény, élenjáró kutatási témákat vezető természettudósoknak általában ritkán jut idejük arra, hogy a saját szakmájuk történetében ilyen mélységig elmerülhessenek, pedig történetírói tevékenységük bizonyos szempontból gyümölcsöző lehet: Gross "belülről látja" a szakmát, és így mindenki másnál jobban tudja, hogy az agykutatókat mi érdekli. Nem bíbelődik részletkérdésekkel: merészen és nagyvonalúan arra koncentrál, ami a potenciális olvasóközönség számára érdekes lehet. Határozottan, sebészi precízséggel metszi ki az orvostudomány történetéből a látókéreg történetét: ezt ennyire nagyívűen és frappánsan nem tette meg előtte még senki. Gross szórakoztató, olvasmányos és népszerű.

Szigorú szemmel nézve azonban, ha csak azt meséljük el a történetből, ami az olvasóknak tetszik, akkor az nem történetírás, hanem anekdotázás. Hiba-e ez? Minden történetírás szelektív, de egyes történetírások szelektívebbek. Az egyszálú, időrendben futó cselekmény, a jó/rossz oldal dialektikája, a "leg"-ek hajszolása, a kérdésfelvetések, alternatív irányok és mellékszálak teljes hiánya nem éppen az árnyalt bemutatás irányába hat.

Kevésbé szigorú szemmel nézve ez azért egy jó tudományos ismeretterjesztő könyv, ami tátongó űrt tölt be a magyar piacon. A továbbiakban áttekintem az egyes tanulmányok tartalmát, majd néhány jellemző részletet kiemelve vezetem elő kritikus megjegyzéseimet.

A tanulmányok közül az első teszi ki a könyv mintegy felét. Címe: Imhoteptől Hubelig és Wieselig: a látókéreg története. Ezt 82 oldalban megírni csak igen tömören lehet.

Egyiptom - Imhotep, Edwin Smith sebészeti papirusz, Thalész, Alkmaión, Démokritosz, Hippokratész, Platón, Arisztotelész, Herophilosz, Eraszisztratosz, Galenus, az egyházatyák, Mondino de Luzzi, Vesalius, Malpighi, Thomas Willis, Albrecht von Haller, Swedenborg, Gennari, Gall, Flourens, Broca, Spencer, Hughlings Jackson, Johannes Müller, Bartolomeo Panizza, Newton, Descartes, Ferrier-Schäfer-Munk - vita, Flechsig, Henschen, Adolf Beck, A. E. Adrian, Stephen Kuffler, Hubel és Wiesel szerepelnek több mint öt sorral. Megtudhatjuk, hogy kik, miben voltak az elsők. Megtudhatjuk, kiről mit neveztek el. Megtudhatjuk, hogy ki, mikor, melyik szervet tartotta a gondolkodás központjának.

A tárgyterület körülhatárolása igen szigorú. Lényegileg csak a ma idegtudománynak nevezett diszciplína problémáival azonosítható gondolatok kerülnek bemutatásra, még azoktól a szerzőktől is, akiknek a tevékenysége általában igen távol állt ettől. A látásról alkotott elképzelések tárgyalása például csak az anatómiai részletekre szorítkozik; a fényről, színekről, képekről alkotott elméletek csak egyetlen rövid lábjegyzetben bukkannak fel (74. o.).

Ez azért problematikus, mert az idegtudomány önálló tudományágként a 19. századig nem létezett. Gross azt a látszatot kelti, mintha az idegtudomány, és azon belül a látókéreg kutatása egy folytonos piros fonalként húzódna végig a történelmen az ókori Egyiptomtól napjainkig - de ez egyszerűen nem áll fenn. Ha megnézzük például Purkinje és Valentin 19. századi tevékenységét (az ő eredményeik a mikroszkópia és hisztológia terén alapvetően meghatározták a "neuron" modern fogalmának a kialakulását), azt találjuk, hogy írásaikban nem lehet elválasztani a Naturphilosophie általános filozófiai elveit a kísérleti tevékenységtől: abból merítették az intuícióikat és azt látták igazolva a kísérleteik által. (Clarke és Jacyna, 1987, 63. o.)

Gross a fenti kutatókat meg sem említi, míg mások (Arisztotelész, Alkmaión, Gall, Flourens, stb.) esetében csak azt mutatja be, amit ma az idegtudományon belülre helyeznénk. Ez különösen az ókori és középkori polihisztorok esetében vezet furcsa eredményre: eredeti kontextusukból kivágott, érthetetlen idézetek és egzotikus elméletek kerülnek néhány sorban felvázolásra, a modern kutató lenéző mosolyával kísérve. Ebben a rekonstrukcióban Platón például az "antitudós" (28. o.), Arisztotelész pedig az "elméleti és nem alkalmazott biológus" (37. o.) jelzőt kapja.

A szerző az empirizmusról zengett tirádák ellenére a területet illető nehéz módszertani problémáknak és az áthidalásukhoz feltalált zseniális eszközöknek szinte alig szentel figyelmet. Az antiszeptikus műtéti módszer, a szereotaktikus berendezés, a mikroszkópia, a hisztológia, az elektromos stimuláció és mérés, a statisztikai eszközök megjelenése; megannyi forradalmi változás, csupán egy-egy mellékmondat szintjén kerül említésre. Pedig az idegtudományra ma is jellemzőek Flourens 1842-es szavai: "A kísérleti tudományban minden a módszeren múlik, mert a módszer produkálja az eredményeket. Egy új módszer új eredményekre, egy szigorú módszer pontos eredményekre vezet, míg a homályos módszerek soha nem vezettek másra, mint zavaros eredményekre." (Flourens: Recherches (1842), 402. o., idézi Clarke és Jacyna, 1987.)

A tudományos viták bemutatása roppantul sematikus. Jól példázza ezt Gall, Flourens és Broca vitájának tárgyalása (64-69. o.). Gall frenológiája a modern funkcionális lokalizáció előfutáraként kerül bemutatásra, szembeállítva Flourens holisztikusnak, lokalizációellenesnek ábrázolt nézeteivel, amelyek csak "átmenetileg (...) homályosították el Gall elképzeléseit a lokalizáció hangsúlyozásáról". (67. o.)

Gross nem hagyhatná szó nélkül, hogy Gall nézetei nem kis részben spekuláción, anekdotikus adatokon, torzított, kuriózumokból összeállított mintán tett statisztikai következtetéseken alapultak (anatómiai munkája is ennek rendelődött alá), szemben Flourensével, aki ténylegesen kidolgozta a léziós kísérleti módszert elképzeléseinek igazolására. Gall nézeteinek csupán az alapelvei maradtak fenn; konkrét felosztása, amely olyan funkciókért felelős szerveket posztulált, mint a "titkolózás" és a "remény", már kortársai körében is tudománytalannak minősült. Flourens módszere és eredményeinek egy része azonban mai szemmel is figyelemre méltó: kísérletileg azonosította az agytörzsi légzőközpontot (noeud vital), a kisagy szerepét a mozgás szabályozásában, a nagyagy szerepét pedig a kognitív képességek terén. A nagyagy funkcionális felosztására tett kísérleteinek a kudarca után, immár empirikus bizonyítékokra támaszkodva érvelt annak egészlegessége mellett: kísérleti módszere nem tette lehetővé a finomabb felbontást. Csak jóval később, elektromos stimuláció alkalmazásával sikerült Fritschnek és Hitzignek szomatomotoros funkciókat lokalizálnia az agykéregben.

Broca Gall "igazolójaként" kerül a színre, holott Broca érvei direkt módon cáfolták Gall elképzelését a nyelvi szerv helyéről. Broca szerepe a lokalizáció kapcsán sokkal finomabb distinkciók mentén ítélhető meg: lépéseket tett az agyi lokalizációnak a frenológia spekulatív ballasztjától való elválasztására, fellazítván ezzel Gall és Flourens eszméinek dichotómiáját; a patológiás lézióanalízisnek egy kortársainál szigorúbb változatát támogatta; a beszéd képességét Flourenssel összhangban inkább intellektuális, mint motoros képességnek tekintette; végül pedig mindezeket a nézeteket a megfelelő időben és társadalmi kontextusban képviselte ahhoz, hogy neve - sok, hasonló nézeteket valló kortársáéval szemben - fennmaradjon. (Broca történelmi szerepének túlhangsúlyozásáról lásd [Robert M. Young, 1970, 135. o.])

Ez a komplex vita - sok más, hasonló vitával együtt - Gross bemutatásában egy egyszerű dialektikus sémába kényszerül: Flourens lokalizációellenes volt, tehát tévedett és hátráltatta a tudomány fejlődését, míg Gall és Broca lokalizációpárti volt, tehát igazuk volt, így hozzájárulásuk a tudományhoz pozitív. Meglehetősen kifogásolható elbánás ez Flourenssel.

A második tanulmány Leonardo da Vinciről, mint az első jelentős orvosi illusztrátorról szól. Először felvázoltatik az orvostudomány korabeli kontextusa. Galenus halálától egészen a reneszánszig alig végeztek boncolást, és a XV. században sem az orvosi iskolákban, hanem a reneszánsz művészek műhelyében kezdik meg újra, a természethű emberábrázolás érdekében. Ezt Leonardo a nemi érintkezés fiziológiájával kapcsolatos nézeteinek a bemutatása követi, majd Leonardo egy korai, fej keresztmetszetét ábrázoló képének elemzése. Leonardo korában úgy gondolták, hogy az agykamrákat a finom anyagú lélekszubsztancia tölti ki, ezért őt alakjuk pontos meghatározása foglalkoztatta: ehhez viasszal öntötte ki őket. A "funkcionális lokalizáció" számára ennek megfelelően a látás, hallás, érzékelés, stb. egyes agykamrákhoz kapcsolását jelentette. A tanulmány a látóideget, az agyidegeket és a bolygóideget ábrázoló rajzok elemzésével folytatódik, majd a szem optikájával zárul.

Gross jellegzetesen aktualizálja Leonardót: naplóbejegyzéseit "kutatási tervnek" (109. o.), az agykamrák szerepének leírását "funkcionális lokalizációnak" (108. o.) aposztrofálja, ami nagyon közvetlenné teszi a leírást, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy az agykamrákba "lokalizálás"-nak nem sok köze van a modern fogalomhoz.

A harmadik tanulmány főhőse Emanuel Swedenborg, egy 18. századbeli svéd nemesember, polihisztor és misztikus, akinek a követői nem sokkal halála után megalapították a Swedenborgi Egyházat. Voltaképpen autodidakta módon képezte ki magát "idegtudóssá", majd több könyvet publikált az agyról és a lélekről, mielőtt megkezdődtek látomásai és a misztika felé fordult.

Swedenborggal kapcsolatban elkerülhetetlen a kérdés, hogy mennyiben tekinthető a mai idegtudomány előfutárának, menynyiben mérhető a mai fogalmainkkal egy olyan tudós, akire igazak az alábbiak: "Kevés bizonyíték van arra, hogy fiziológus vagy anatómus kortársai egyáltalán olvasták volna agyról szóló műveit." (131. o.), "agyról szóló írásai semmilyen hatást nem gyakoroltak az idegtudományok fejlődésére". (119. o.). "Soha nem végzett egyetlen szisztematikus kísérletet sem". (131. o.) "Spekulációit grandiózus, barokkos kinyilatkoztatások formájában fogalmazta meg az emberi lélekről szóló terjengős könyveiben." (131. o.)

"Rendkívüli ráérzéseivel" (130. o.), "bámulatosan jövőbe látó nézeteivel" (128. o.) kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy mai ismereteinkkel való hasonlóságuk leginkább a véletlennek és Gross interpretációjának köszönhető.

Érdekesség, hogy Kant az "Egy szellemlátó álmai" c. írásában épp Swedenborg, "minden fantaszták főfantasztájának" a példáján mutatja be, mire vezet az, ha nem különböztetjük meg a valóságot az álmodozástól, és itt tűzi ki egyúttal a metafizika új célját: a megismerhető és a nem megismerhető határának a meghúzását. (Träume eines Geistersehers, erläutert durch Träume der Metaphysik. Königsberg, Johann Jacob Kanter, 1766.) Swedenborgot úgy beállítani, mint "egy idegtudós, aki megelőzte saját korát", jókora baklövés.

A könyv legszórakoztatóbb, legjobban megírt esszéje a "A kis hippocampus és az ember helye a természetben: A neuroanatómia szociális konstrukciójának esettanulmánya". Sikeresen teljesíti a címben vállaltakat: egy fontos, sokat elemzett tudományos vita (a Fajok eredetének recepciója) társadalmi hátteréből emel ki egy újabb, az idegtudós szemszögéből érdekes szálat. Ez a Richard Owen és Thomas Henry Huxley ("Darwin buldogja") között zajló vita az ember és a főemlősök közös őstől való származásáról. Rihard Owen, Anglia legfőbb paleontológusa írt egy tanulmányt, amelyben az embert az emlősöktől különálló rendszertani kategóriába helyezte. Ennek három kritériumát adta. Egyrészt "csak az embernél nyúlik túl a » poszterior lebeny« (vagyis az agy hátulsó része) a kis-agyon. Másrészt "csak az embernél van hátulsó szarv, vagy cornu az oldalsó agykamrákban". "A harmadik és legfontosabb különbség pedig az, hogy csak az embernél található meg a kis hippokampusz." (138-139. o.) A kis hippokampusz ma egy meglehetősen jelentéktelennek tartott kidudorodás a negyedik agykamra belső falán:

Huxley (részben személyes gyűlölettől és becsvágytól motiválva) a Fajok eredete publikációja után módszeres lejáratókampányt kezdett Owennel szemben, amely során bebizonyította a fenti állítások tarthatatlanságát, Owent becstelennek, saját maga által ismert tények elkendőzőjének tüntetve fel. Ez a vita jelentős szerepet játszott a Fajok eredetének recepciójában, egészen addig, amíg végül a személyeskedés mocsarába nem fúlt és bulvárlapok címlapján nem végezte.

A téma látszólag csak érintőleg kapcsolódik az idegtudomány történetéhez: ami mégis idehelyezi, az a neuroanatómiai jellegzetességek összehasonlító vizsgálatának a vitában játszott szerepe.

Az utolsó tanulmány az elsődleges látókérgen kívüli kéregterületek látásban betöltött szerepéről alkotott tudás 20. századi történetét sűríti 25 oldalba. Az elsőhöz hasonlóan szintén igen tömör és kiterjedten használja a látáskutatásra jellemző szaknyelvet.

Az általános alapok felvázolása után Paul Flechsig és a modalitás-specifikus asszociációs mezők

elméletének bemutatása következik.J. S. Bolton, Alfred Campbell, G. Elliott Smith az elsődleges látókérget körülvevő területek vizsgálatával foglalkoztak, S. A. Talbot és Wade Marshall mutatták meg, hogy ez topografikusan rendezett sajátosságokat mutat, Hubel és Wiesel pedig azonosította a V2 és V3 terület látásban betöltött szerepét. Brown és Schäfer, Klüver és Bucy korai megfigyeléseit a temporális lebenyek eltávolítását követő "lelki vakságról" a 40-es évek végén Blum, Chow, Pribram és Bagshaw eredményei pontosították, az inferior temporális (IT) lebenybe lokalizálván egyes látási funkciókat. Mishkin kísérlete megmutatta az IT kitüntetett szerepét a vizuális tanulásban, Kaas, Woolsey és sokan mások pedig a vizuotopikusan szervezett mezők sokaságát azonosították. Az IT-t Iway, Mishkin, Cowey és Gross osztotta két részre: TE-re és TEO-ra.

Ezután Gross önéletrajzi epizódja következik, amelyben a komplex ingerre szelektíven tüzelő IT-beli neuronok felfedezésének a történetét írja le, majd visszakanyarodunk Ferrier, Sir Gordon Holmes, W. R. Brain és mások poszterior parietális régióval kapcsolatos korai munkáihoz, végül Juhani Hyvärinen, Vernon Mountcastle, Michael Goldberg, Da- vid Robinson és R. A. Anderson modern eredményeinek fényében láthatjuk, hogy itt fokozatosan egy másik látási funkció lokalizálása történt meg. Zárszóként Ungerleider és Mishkin "két vizuális rendszer" teóriájához jutunk el.

Az első tanulmányhoz hasonlóan itt is hiányoznak a módszertani leírások. Az alanyokkal végeztetett feladatokról semmit nem tudunk meg. A modern kori kísérleti leírások nyúlfarknyiak, még a legjobban kifejtett önéletrajzi részben is csak jelentős háttértudással rekonstruálhatóak.

Gross még a modern kutatások eredményeit is mindenféle nyitott kérdéstől mentes módon prezentálja. Ungerleider és Mishkin modelljének bemutatása során például az óvatlan olvasóban olyan kép alakulhat ki, mintha a "térlátás" és a "tárgylátás", a "hol?" és "mi?" kérdése lezárt probléma lenne, holott ez a dichotómia rengeteg verzióban és interpretációban volt és van továbbra is jelen: a "hogyan?" és "mi?" kérdése, "fokális" és "ambiens" látás (Ingle, Schneider, Tevarthen, Held, stb. 1967-1973), avagy "allocentrikus" és "egocentrikus" reprezentáció (Goodale, M. A.-Milner, A. D. 1992. Separate visual pathways for perception and action. Trends in Neurosciences 15. sz (20-25. o.),"akció" és "percepció" rendszere, vagy (Nor-man, Joel: Preprint. Two Visual Sys-tems and Two Theories of Perception. Behavioral and Brain Sciences) összefoglalása alapján tágabb kontextust tekintve "konstruktivista vagy indirekt, más néven helmholtzi, kognitív, algoritmikus, közvetett", szemben az "ekologikus, direkt, gibsoni, más néven érzéki, proximális és közvetlen" rendszerrel. Az értelmezések eme sokasága mögött más és más elméleti megközelítések, eltérő kísérleti eljárások állnak: ebbe az izgalmas pluralitásba, az elméletek sokrétű burjánzásába, a kérdésfelvetések alternatíváiba Gross nem enged bepillantani, sem itt, sem máshol a könyvben.

Összegezve: a könyv remek ismeretterjesztő olvasmány, csak épp sok szempontból torzított. A legfőbb hibának pont azt tartom, ahogyan a természetfilozófia és az orvoslás elméleteinek szövevényéből kimetszésre került az idegtudomány, mert ez nem más, mint a múlt beledarabolása a mai diszciplináris keretekbe. Az idegtudomány kétezer éves története nem létezik: ez a mese a mai diszciplínák közötti árkok elmélyülésének, a specializációnak egy tünete.





* Köszönettel tartozom a BME-MTA Tudománytörténet és Tudományfilozófia Kutatócsoportnak és az OTKA-nak (F046354) a támogatásért.


Cikk eleje Bezárás