ADALÉKOK A TUDOMÁNYTAN SZÜLETÉSÉHEZ


WEISS JÁNOS




"Micsoda nagyszerű kilátás a kritikai filozófia számára! Zürichnek ez eddig nem adatott meg; de egy bizonyos idő óta Lavaternek [...], és néhány más fontos zürichi polgárnak előadásokat tartok a kritikai filozófiáról. Természetesen az idő rövidsége miatt csak ízelítőt adhatok róla; de ha csak néhány emberben felmerül az önálló gondolkodás iránti vágy, és ha csak némileg is meginognak a kritikai filozófiára vonatkozó előítéletek, akkor máris nagyon sokat nyertünk."1 Fichte 1794. február 24 én kezdte meg magánelőadásait Johann Kaspar Lavater házában. Lavater ebben az időben a Szent Péter-templom plébánosaként a korabeli zürichi szellemi élet központi alakjának számított. A szóban forgó előadások Jens Baggesen közvetítő tevékenységének eredményeként jöttek létre. Baggesen visszatekintve írja Reinholdnak: "[Fichte] nem szerette Lavatert - és Lavater szinte gyűlölte Fichtét. Én eldöntöttem, hogy megpróbálom összehozni őket. Fichténél hamar célba értem, kezet adott rá, hogy ő fogja megtenni az első lépést. Lavaterrel már nehezebb dolgom volt. Neki St. Gallenből írtam egy levelet, és láss csodát, mire visszatértem az Alpokon át Fichte előadásokat tart Lavater szobájában."2 Fichte már 1794. január 5 én megkapja az ideiglenes felkérést a jénai egyetem professzori állásának betöltésére.3 Ez a felkérés (valószínűleg sokkal inkább, mint Baggesen közvetítő tevékenysége) meggyőzte Lavatert arról, hogy Fichtében a kanti filozófia egyik legavatottabb ismerőjét kell tisztelnie. Így jutott el a következő elhatározáshoz: "Mindent meg fogok tenni azért, hogy Fichte egy fél tucat kiváló zürichi férfiúnak, mielőtt elutazna Jénába, és elfoglalná Reinhold állását, tartana néhány előadást a kanti filozófiáról."4 Lavater mindenekelőtt azt várta Fichtétől, hogy a Versuch einer Kritik aller Offenbarung című könyv szerzőjeként (bár ezt a könyvet korábban nagyon nem szerette) a kanti filozófiát a teológia számára is releváns módon fogja bemutatni. Mindenesetre Lavater erre vonatkozó kérést nem fogalmazott meg, de azt határozottan kérte, hogy az előadások érthetőek legyenek, és a filozófia egészéről áttekintést adjanak.5

Az előadásokat Fichte naponta tartotta, általában este 5 órától; összesen (február 24 e és április 26 a között) pontosan 40 előadásra került sor. Az előadások állandó résztvevői voltak Lavater mellett Georg Geßner (Lavater veje, ebben az időben a zürichi árvaház plébánosa), Georg Schultheß (világi pap) és David von Wyß (állami tanácsos).6 Az előadások lefolyása (ha nem is a témájuk) Geßner naplója alapján nagyon jól rekonstruálható;7 e feljegyzésekből az is kiderül, hogy a jegyzetek általában az előadások után készültek, vagy kerültek részletes kidolgozásra. (Geßnernek ebben a munkában sokat segített az édesanyja.) Ezért némileg meglepő lehet, hogy eddig csak az első öt előadás jegyzetei kerültek elő, Lavater leiratában.8 Geßner naplójából némi betekintést kapunk a hallgatóság filozófiai felkészültségébe is: szinte biztosra vehető, hogy mindannyian abszolút kezdők voltak, sem Kant műveit, sem a kanti filozófia körül zajló vitákat egyáltalán nem ismerték. (Geßner például csak április 5 én - már túl az előadások felén - rendeli meg egy könyvkereskedésben Kant kritikáit és Fichte Offenbarung könyvét.)9


I. Fichte útja a Zürichi előadásokig

Fichte megbízatása tehát arra vonatkozott, hogy adja elő (a lehető legnépszerűbb formában) a kanti filozófiát. Ezt a feladatot azonban Fichte némileg sajátosan értelmezte. Meg volt győződve ugyanis arról, hogy "egyetlen emberi elme sem nyomulhat előrébb annál a határnál, amely előtt Kant megállt"10, vagyis Kant eljutott a filozófia lehetséges határáig. Mivel igazolható ezek után még a filozófus létmódja, mit tehet még a filozófus?11 Természetesen válhatna filozófia történésszé, beszámolhatna mások gondolatairól, felvonultathatná az emberi szellem e "nagyszerű" vállalkozásának hőseit stb. (Mai szempontból hajlanánk arra, hogy Fichte felkérését is ebben az értelemben tekintsük. És valóban, ebben a korban is már sokan voltak, akik a kanti filozófia népszerűsítését népszerűsítését és elterjesztését tekintették legfőbb céljuknak.) A német idealizmus útjára indulásának egyik legfontosabb momentuma azonban az volt, hogy erre a kihívásra sikerült produktív választ találni. Most tekintsünk el e válasz megszületésének körülményeitől, és csak arra figyeljünk, amit Fichte a fentiekben említett levélben megfogalmazott: "Kant kidolgozta a helyes filozófiát, de csak az eredményeket és nem az alapokat tekintve. Ő az egyetlen gondolkodó, akit egyre jobban csodálok; azt hiszem, hogy van egy géniusza, amely kinyilvánítja számára az igazságot anélkül, hogy ennek alapjait is megmutatná neki."12 Vagyis, miután Kant kidolgozta az összes lehetséges eredményt, még mindig visszamarad egy nagyon fontos feladat: a kanti filozófiát szisztematikus módon újra ki kell fejteni. Ez a program - ahogy az könnyen belátható - egy nagyon fontos különbségtevésre épül: a filozófia "eredményeit" (téziseit, belátásait) el kell választani a kifejtés módjától.13 És ez a feladat legalább olyan rangos, mint a helyes filozófiai eredmények kidolgozása. Amikor Fichte 1793. december közepén Heinrich Stephaninak egy "hallatlan" filozófiai felfedezésről számol be, akkor mindenekelőtt az utóbbi feladatra gondol. "Örüljön velem együtt az aratásnak: felfedeztem egy új fundamentumot, amelyből kiindulva az egész filozófiát nagyon könnyen ki lehet fejteni."14 Ez az újra kifejtés az alapul szolgáló kanti filozófiát is némileg (vagy akár lényegesen) át fogja alakítani; ez elől azonban nem lehet kitérni, mert nem a "betű", hanem csak a "szellem" szerint szabad rekonstruálni valamely filozófiai koncepciót.15 A tudománytan így nem lesz más, mint a kanti filozófiának annak szellemisége szerint való újra kifejtése. De miben állhat a kanti filozófia szellemisége? Fichte szerint erre a kérdésre nem is olyan nehéz válaszolni, hiszen Kant már maga is válaszolt rá A tiszta ész kritikája második kiadásának bevezetésében: a cél a filozófia tudományosságának megteremtése. Ebben az értelemben olvashatjuk Fichte "ígéretét" az említett levélben. "Röviden, én azt hiszem, hogy néhány év múlva egy olyan filozófiával fogunk rendelkezni, amely az evidenciát tekintve a geometriával egy szinten fog állni."16 Most már csak arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy hogyan jutott el Fichte ehhez a programhoz. Ehhez is támpontot kaphatunk a fentiekben idézett levélben. "Olvasta Ön az Aenesidemust? Engem hosszú időre teljesen megzavart, és Reinholdot letaszította a szememben."17 A program kiindulópontján tehát a reinholdi koncepció értelmezése, illetve egy erre vonatkozó szkeptikus kritika feldolgozása áll. 1793 novemberétől 1794. január közepéig Fichte párhuzamosan két íráson dolgozott; de mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy ezek az írások egymásra épülnek.

Az Eigne Meditationen über Elementar-Philosophie című "mű" a leginkább egy olvasmánynaplóhoz hasonlítható: Fichte Reinhold Über das Fundament des menschlichen Wissens című könyvecskéjét olvasgatja, és eltöpreng annak megállapításain és gondolatmenetén. Reinhold elemzései a következő megállapítással kezdődnek: "minden eddigi filozófiából, a kantit is beleértve, ha tudománynak tekintjük, nem csekélyebb dolog hiányzik, mint a fundamentum. Ez a meggyőződésem nem puszta vélekedés, hanem igazi, hosszú időn keresztül megérlelt és sokféleképpen felülvizsgált tudás".18 Ezt a kiindulópontot Fichte teljesen átveszi, és ennek értelmében írja Niethammernek (december 6 án): "legbelső meggyőződésem szerint Kant csak utalt az igazságra, de sem nem ábrázolta, sem nem bizonyította".19 Reinhold a maga koncepcióját elementár filozófiának nevezte, melynek jelentését Fichte rekonstruálni próbálta. Vannak olyan alapszabályok, vagy általános szabályok, amelyek mindig jelen vannak, ha az emberi kedélyben (Gemüth) lejátszódik valami. Ebbe a szubjektív egységbe mindent be kell tudnunk építeni; az elementár filozófia lényegét e szubjektív egység működési mechanizmusainak vizsgálata teszi ki.20 Minden ebbe tartozik tehát, ami bennünk lejátszódik: a megismerés, a vágyakozás, a szemlélődés, a fogalomalkotás, az eszmék. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a logika is egyértelműen beletartozik az emberi kedély működésébe. "Az elementár filozófiának tehát ezt is meg kell alapoznia."21 A logika így nem alapvetőbb az elementár filozófiánál, hanem annak szükségképpen részét alkotja. Ezekben a hónapokban ez Fichte egyik legfontosabb felismerése.22 Ennek a felfedezésnek az igazi jelentősége azonban csak akkor válik láthatóvá, ha még egyszer visszapillantunk Reinhold Über das Fundament ... (1791) című művére. Reinhold ebben megpróbálja rekonstruálni Leibniz elképzeléseit a fundamentumról: a tudás alapja szerinte a történeti igazságok esetében a tapasztalatban van, a filozófiai tudás alapja pedig a velünk született képzetekben rejlik. Ha viszont a filozófia tudományos alakját tekintjük, akkor az alapok alaptételekkel azonosulnak.23 A filozófiai tudomány legvégső alaptételét Leibniz az ellentmondás tételében látta. Ezzel szemben Reinhold azt az ellenvetést szegezte szembe, hogy a logikai létezés és a reális létezés között bizonyos szakadék húzódik. "Minden reális létezés feltételezi a logikait; de nem minden logikai létezés feltételezi a reálisat. Aminek számunkra léteznie kell, azt el kell tudnunk gondolni; de amit el tudunk gondolni, az ezért még nem létezik a számunkra."24 Az ellentmondás tétele ezért nem emelhető univerzális jelentőségő filozófiai tétellé. "Az ellentmondás tétele [...] csak a logikai igazságokat [...], és a reális igazságokat csak annyiban, amennyiben azok logikaiak (vagyis amennyiben a puszta gondolkodástól függnek) tudja megalapozni."25 Fichte és Reinhold így más más oldalról jutnak el a logika korlátainak kijelöléséhez. Reinhold a realitás kiiktatására hivatkozik, Fichte viszont egy radikális szubjektivizálást hajt végre.26

Az Eigne Meditationen ... az ént még nem tekinti a filozófiai tudás végső fundamentumának. "Az első tétel az énre vonatkozik, de nem feltételezi e ez már a képzet fogalmát? De ugyanakkor a tudat tétele is már feltételezi az én tételét. Így egy körhöz jutunk."27 A tudat tételét, mint a filozófiai megismerés végső fundamentumát Reinhold állította fel, a Beyträge zur Berichtigung bisheriger Mißverständnisse der Philosophen című (1790 es) dolgozatában. "Az abszolút első alaptétel, ha egyáltalán van ilyen, a maga értelmének meghatározottságát nem kaphatja egy másik tételtől; és ennek következtében önmagán keresztül be van biztosítva minden félreértés ellen. [...] Ez a követelmény véleményem szerint csak a tudat tétele esetében teljesül."28 Fichte csak Gottlob Ernst Schulze könyvéből29 szűrte le azt a tanulságot, hogy a reinholdi tudat tétele problematikus, és ezért egy új alaptétellel kell helyettesíteni. Schulzénak persze könnyű dolga volt, mivel az ellenérvet magától Reinholdtól vehette át: amellett próbált érvelni, hogy az ellentmondás tétele (és ezzel együtt a logika) mégiscsak alapvető szerepet játszik az egész emberi megismerésben. Fichte Schulzétól tanulta meg, hogy nem a logika státusára vonatkozó kérdés a döntő, hanem a megfelelő alaptétel meghatározása.30 Schulze ugyanis maga is aláhúzza egy ilyen alaptétel központi jelentőségét. "Aenesidemus [...] elismeri, hogy a filozófia számára eddig hiányzott egy legfelső, általános érvényű alaptétel, és hogy a filozófia csak egy ilyen felállításán keresztül tud felkapaszkodni a tudomány rangjára. Továbbá számára is tagadhatatlannak tűnik, hogy ennek az alaptételnek minden fogalom közül a legmagasabbat, a képzet és az elképzelhető fogalmát kell rögzítenie és meghatároznia."31 Miután Schulze különböző érvekkel aláásta a reinholdi alaptételt, Fichte úgy gondolta, hogy az alaptételt az én téziseként lehet újrafogalmazni. "Az én az, ami, és azért van, mert van [...]. Ezen a tételen a megismerésünk nem tud átlépni."32 Fichte azonban tudatában van annak, hogy eddig nem tett többet puszta "átkereszte-lésnél"; a valóságos átlépéshez az ént a tudathoz vagy az öntudathoz képest is új jelentéssel kell felruháznia. Ennek az újításnak a lényege pedig abban áll, hogy Fichte az ént a szabadságon és az öntevékenységen keresztül próbálja meghatározni. Az én nem egyszerűen a filozófia végső alaptétele, hanem a világ létezésének is kiindulópontja. Erre a szerepre az én mint tételező tarthat igényt: az én az intellektuális szemléletben önmagát tételezi, és ebből a tételezésből kiindulva jut el a nem én tételezéséhez.33 Ezzel a gondolattal Fichte megmentette az alaptétel filozófiát; de azon az áron, hogy a kanti filozófia újra kifejtése szinte észrevétlenül a reinholdi koncepció kritikai rekonstrukciójává alakult át.34

Sem az Eigne Meditationen ..., sem Aenesidemus recenzió nem használja a tudománytan kifejezést. Az eddig rendelkezésre álló dokumentumok alapján azt mondhatjuk, hogy Fichte ezt a kifejezést a Zürichi előadásokban vezette be. Fichte tulajdonképpen az elementár filozófia helyébe állítja a tudománytan kifejezését. Ezzel (valószínűleg) már arra a kérdésre is válaszolni akart, hogy milyen programatikus igényekkel léphet fel az énre épülő filozófia. Reinhold még a filozófia fundamentumának meghatározására törekedett, Fichte viszont már minden emberi tudás megalapozására törekszik. "Ha rendelkezésünkre állna egy olyan tudomány - mondja a Zürichi előadásokban -, amely megalapozná minden alaptétel és minden azonosság érvényességét, s ha ez a filozófia lenne, akkor megkaptuk volna a filozófia definícióját. [...] A filozófia ebben az esetben nem más, mint az önmagában való tudomány, a tudományról szóló tudomány - vagyis a tudománytan." Ez a fogalmi módosítás kétségtelenül nagyban hozzájárul a filozófia méltóságának és jelentőségének megemeléséhez.



II. A tudománytan első változatának vázlata

Abból indulhatunk ki, hogy a Baggesen kézírásában fennmaradt jegyzet az előadások egészéről ad áttekintést, és így a tudománytan első változatának vázlatáról van szó. Ez a mindössze egyoldalas feljegyzés (mivel csak címszavakat és rövid utalásokat tartalmaz) rendkívül nehezen értelmezhető. Mielőtt mégis megpróbálnék körvonalazni egy bizonyos olvasatot, három értelmezési nehézségre szeretném felhívni a figyelmet. 1. A feljegyzésben a tudománytan kétszer fordul elő, és mindig címként; vagyis nem találkozhatunk e fogalom meghatározásával. De a kétszeres cím is némi bizonytalanságot okoz: nem teljesen egyértelmű, hogy az elnevezés a koncepció egészére, vagy annak egy részére vonatkozik e. 2. A feljegyzésben van egy furcsa terminus, amely az előadás jegyzetekben egészen más értelemben szerepel: az ábrázolás (darstellen) fogalmára gondolok. Az előadásban e terminus a kifejtés értelmében szerepel, vagyis elsősorban módszertani fogalom, míg a feljegyzésben a tételezés szinonimájaként szerepel. (Erich Fuchs kimutatta, hogy Fichte sokáig az ábrázolás fogalmával próbálta megragadni azt, aminek jelölésére később a tételezést vezette be, és az éppen a Zürichi előadások idején mozdult el egyre inkább a tételezés irányába.) 3. Ha a feljegyzést az első tudománytan vázlatának tekintjük, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem tartalmazza a gyakorlati filozófiára vonatkozó részeket. Pedig az ezekről szóló előadások felét maga Baggesen is hallgatta. (Erich Fuchs feltételezése szerint a feljegyzést Baggesen nem maga készítette az előadások jegyzetei alapján, hanem lemásolásra kölcsönkapta, 1794 júniusának elején, az előadások valamelyik résztvevőjétől.)

A feljegyzés alapvető jellegzetessége, hogy a fichtei előadás belső szisztematikáját próbálja feltérképezni. Azt javaslom, hogy a szöveget a tudománytan címszavának előfordulása alapján osszuk fel két részre. Ezek után az első rész három fejezetből épül fel. Az első fejezet a vona-lakkal elválasztott első két szakaszt tartalmazza, és a tárgya az én meghatározása és az elméletben játszott szerepének leírása. Ezt Fichte ebben az időben a tudománytan első alaptételének nevezte. (Ebben a részben található egy nagyon érdekes mondat, amellyel egy kicsit részletesebben is foglalkoznunk kell. "Az elmélet [olvashatjuk] ezek szerint egoisztikus - és nem is lehet más." Biztosan állítható, hogy ez az erősen pejoratív kijelentés semmiképpen sem vezethető vissza Fichtére; nagy valószínűséggel Reinhold tanítványai köréből származik, méghozzá abból az időből, amikor szembefordultak Fichtével.) A második fejezet egyetlen mondatból áll, amely a nem énről szól, és ez a mondat van hivatva felvillantani Fichtének a nem énre vonatkozó egész tanítását. (A nem ént Fichte - mint ezen a helyen is - időnként a második alaptételnek nevezte.) A harmadik fejezet a szöveg visszalévő része, amely az én és a nem én kapcsolatát próbálja felvázolni. "Az Én az, ami a maga tételezésén keresztül létrejön. A Nem Én valami olyasmi, ami eltér a fölébe helyezett Én től. Meghatározottsága az Én től függ, de ez fordítva nem igaz."35 (Ebben a vonatkozásban Fichte időnként - de most nem - harmadik alaptételről beszélt.)

A feljegyzések második része a kanti kategóriatábla némileg átalakított változatát tartalmazza. Kant A tiszta ész kritikájában beszél a "kategóriákkal kapcsolatos alaptételek[ről]".36 (Az a priori alaptételekkel szemben Kant két követelményt fogalmaz meg: egyrészt magukban kell foglalniuk az összes többi ítélet alapját, másrészt ők maguk nem épülhetnek magasabb és általánosabb ismeretekre.)37 Fichte e "kategóriákkal kapcsolatos alaptétel[t]" az énben találta meg; az Eigne Meditationen ... című értekezésében még az én különböző jelentéseit próbálta feltárni a kanti kategóriatábla segítségével. A Zürichi előadásokban a kategóriatábla és az én tételének kapcsolata újra terítékre kerül. A feljegyzés alapján kétféle interpretációs lehetőségünk van. 1. A kategóriatábla ugyanígy, mint az Eigne Meditationenben az Én lehetséges tematizálásának perspektíváit jelöli ki, vagy pedig 2. az alaptétel valamiféle további meghatározását közvetíti. Van egy fontos szempontunk, amely ezt az utóbbi értelmezést támaszthatja alá. A Zürichi előadásokban felbukkan egy új mozzanat az Eigne Meditationenhez képest: Fichte most a tudománytant azzal a feladattal is felruházza, hogy megalapozza (és bizonyítsa) az összes tudomány alaptételét. Ezért én arra hajlok, hogy a némileg átalakított kategóriatáblában egy erre vonatkozó kísérletet lássak.38



III. Az elméleti és a gyakorlati filozófia viszonya


Volt egy fontos mozzanat, amellyel Fichte megpróbálta kitágítani a reinholdi elemzések horizontját. Az öntudatnak az énnel való helyettesítése Fichte szerint lehetővé teszi, hogy hangsúlyosabb szerepet adjunk a gyakorlati filozófiának. Vagyis, az én aktivitásának és szabadságának kidomborítása lehetővé teszi, hogy az embert ne csak a megismerés elméleti funkciójában, hanem a morális cselekedetek gyakorlati funkciójában is szemügyre vegyük. Ezzel a gondolattal kezdődnek a Zürichi előadások, valószínűleg a megjelentek nagy örömére. Fichte elégedetlen volt azzal, ahogy Kant, de azzal is, ahogy Reinhold meghatározta az elméleti és a gyakorlati filozófia viszonyát. Kantnál a gyakorlati ész egy olyan mozzanatra épült (a szabadság kauzalitására), amelyet a teoretikus ész legitimált ugyan, de nem tudott kimerítő módon ábrázolni.39 Fichte, aki nagyon szigorúan vette a tudományosság követelményét, ezen a ponton a belső kohézió megsértését látta. Ezt a nehézséget talán orvosolhatná a reinholdi megoldás, amely a képzetalkotó képességből különböző levezetési lépéseken keresztül jut el a vágyó képességhez.40 Ennek a megoldásnak viszont az a baja, hogy egyértelműen az elméleti filozófiát teszi dominánssá, a gyakorlatit pedig levezetetté. Fichte egy olyan köztes megoldást próbált találni, amely egyszerre tartja meg a belső kohéziót, és kerüli el az elméleti ész primátusát.41 Ez a programatikus elképzelés nagyon fontos volt a fiatal Fichte számára, de a megvalósítása érdekében alig alig tett valamit.42 Végül aztán 1797 ben, a Reinholddal folytatott egyik legélesebb vitában, vissza is vonja. "Én úgy gondolom, hogy a tudományos idealizmus egyik különös előnye abban áll, hogy önmagát nagyon is jól ismeri, és alázatosan lemond [a gyakorlati filozófia] magasztos [céljáról]. Csak az, ami az életből jön, lehet képes az élet alakítására; az idealizmus azonban az élet igazi ellentéte. Az ő tulajdonképpeni célja a tudásért való tudás [...]."43 Valószínűleg a Zürichi előadások a tudománytannak az a változata, amelyben a gyakorlati kérdések a legnagyobb teret kapják. Ezt egyrészt jól kifejezésre juttatja az előadások felütése, másrészt azonban Fichte valószínűleg így próbált megfelelni az érdeklődésnek. Csakhogy a gyakorlati filozófiáról szóló fejtegetésekről az előadások jegyzeteiből szinte semmit sem tudhatunk meg. Ezért első lépésben tekintsük át azt, hogy Georg Geßner naplója milyen információkat kínál ebben a vonatkozásban. Úgy tűnik, hogy a pontosan negyven előadásból álló sorozat utolsó hat előadása szólt a gyakorlati filozófiáról. A tartalomra vonatkozó információk azonban Geßner naplójában is nagyon hézagosak. (Úgy tűnik, hogy Geßner és Lavater négyszemközt többször is beszélgettek arról - némi elégedetlenséggel -, hogy a fichtei előadások érthetetlenek, habár elismerték azok éleselméjűségét. Ellenpéldaként pedig szívesen hivatkoztak Jézus szavainak teljes egyszerűségére. Lám, egyszerűen is ki lehet mondani nagyon fontos dolgokat!44) A gyakorlati filozófia kérdéseire Fichte április 11 én tért rá, ekkor Geßner a következőképpen sóhajtott fel: "az előadás ma nagyon világos és meggyőző volt"; és ezután felsorolja a központi fogalmakat: értelem, jellem, szabadság, vágyó képesség, szükséglet.45 Az utóbbi fogalomhoz fűzött megjegyzés nagy valószínűséggel Geßner improvizációja: "A szükségletek kielégítése nem jelent mást, mint felemelkedést a magasabb szükségletekhez."46 Ezen a helyen Fichte (ha egy pillanatra előrefuthatunk a tudás emberének rendeltetéséről szóló előadásokra) valószínűleg valami ilyesmit mondhatott: "Az ember végső célja, hogy legyőzzön mindent, ami értelem nélküli, s fölötte szabadon, saját törvényei szerint uralkodjék; e végcél azonban teljesen elérhetetlen, és mindörökre elérhetetlennek kell maradnia, ha az ember ember, és nem Isten."47 Valószínűnek tarthatjuk, hogy Geßner számára most valami derengeni kezdett, de továbbra sem értett semmit az előadásokból. Mindenesetre néhány elcsípett fogalomról és gondolatról most már azt hihette, hogy le tudja fordítani a saját problémavilágára. Ezért úgy gondolom, hogy a meglévő források alapján nincs semmiféle támpontunk annak rekonstruálására, hogy Fichte hogyan határozta meg az elméleti és a gyakorlati filozófia viszonyát. De mind a felkérés, mind a húsvét előtti napokra időzített áttérés a gyakorlati filozófiára azt sugallja, hogy Fichte szeretett volna rámutatni arra, hogy a tudománytannak a moralitáson keresztül fontos következményei vannak a vallásra nézve is. (Ezzel mintegy megismételte azt a korábban saját maga és Kant által is képviselt álláspontot, hogy a moralitásból kell rátekintenünk a vallásra, és nem megfordítva.) Az utolsó előadás - amelyet Fichte publikált is - tulajdonképpen a lélek halhatatlanságának koncepcióját próbálja általánosítani. A lélek halhatatlansága ugyan kimondottan teológiai kérdés, de az általánosítás következtében egyre inkább elveszti a maga szigorúan teológiai kontextusát. Ez az előadás összefoglalásnak indult, de mégsem lett egyszerű összefoglalás. Geßner azt írja az előadásról, hogy az "énről szóló költői beszéd" volt,48 Baggesen viszont "megrázó beszéd"-et emleget. Baggesen ugyanakkor arról is beszámol, hogy ezen az estén Geßner is felolvasott egy költeményt, vagyis Fichte elbúcsúztatásának körülményei valóban rendkívül ünnepélyesek voltak.49 A Zürichi előadások idején Fichte még nem használta a rendeltetés fogalmát. A méltóság egyértelműen ennek helyét foglalja el. A méltóság viszont nem más, mint a tudománytanban szereplő én jelentőségének kivetítése az "élet" re. (Az így létrejövő elemzések természetesen a populárfilozófiába sorolhatók.) Vagyis az összefoglalás egy egyszerű transzformációt jelentett: így jutunk el az elméleti filozófiától a gyakorlati filozófiáig. (Vagy retorikai szinten: a filozófiai elemzéstől a költői beszédhez.) Mondanom sem kell, hogy ez a megoldás semmiképpen sem tesz eleget a Kanttal és Reinholddal szemben megfogalmazott programatikus kritikának.



IV. Összecsapás a Reinhold iskolával

A Zürichi előadások hátterében ott áll a Reinholdhoz, és Reinhold tanítványaihoz való közeledés. Az egész kiindulópontján Fichtének Jens Baggesennel való megismerkedése áll. Baggesen beszámolója szerint 1793. október végén találkoztak először személyesen.50 "Először ő látogatott meg engem, és én letagadtattam magam; mert életem egyik legszörnyűbb pillanata volt, a kisfiam ugyanis haldoklott. Aztán mégis csak találkoztunk a lépcsőn, és majdnem egy teljes órán keresztül ott álltunk és a tudat tételéről beszélgettünk, amiről én azt állítottam, hogy ennél nincs magasabb a filozófiában, ő pedig az ellenkezőjét, de még csak lehetőségként."51 Baggesen közvetítésével aztán Fichte felveszi a kapcsolatot Reinholddal, és felajánlja a barátságát: "Egy szabad ember lelkületével, aki az Ön értékeit teljes szívéből tiszteli, becsüli és szereti, örömmel üdvözli őket, miközben a sajátjait sem akarja feladni, és az Ön barátságát, szeretetét és bizalmát kéri. Biztosíthatom Önt arról, hogy ha teljesíti a kívánságomat, határtalan tisztelettel, ragaszkodással és bizalommal fogok viszonyulni Önhöz. Ha Ön erre az érzületre nem tart méltónak [...], akkor legalább arra kérem, hogy e kérés miatt ne becsüljön kevésbé, mint korábban [...]."52 Minden a lehető legszívélyesebben kezdődik, ezért Reinhold biztosan meglepődött, amikor Fichte az Aenesidemus recenzió kapcsán az elementár filozófia meghaladásáról kezd el beszélni. Reinhold sokáig nem reagált; az első ellenérzéseit azonban éppen a zürichi záróelőadás kapcsán fogalmazta meg, és ezt Baggesennek írta meg 1794. szeptember 2 án. "A Zürichben tartott előadásokhoz készült záróbeszédét Gravensteinban, von der Recke asszonynál láttam, és nagyrészt érthetetlennek, sőt némileg bombasztikusnak találtam."53 Fichte és Reinhold a kilencvenes évek közepén személyes indíttatású konfliktusok sorozatába bonyolódnak, ezért (legalábbis ebben az időben) elméletileg sokkal érdekesebb a Reinhold tanítványok kritikája.

A korai Fichte elleni igazi elméleti támadást Reinhold tanítványai indítják el. Baggesen az utolsó három előadásra érkezik vissza Zürichbe; és második napon (április 25 én) megérkezik Reinhold két kiváló tanítványa, Johann Benjamin Erhard és Franz de Paula von Herbert is.54 Baggesen beszámolója szerint a közösen eltöltött nap három részre osztható: (1) Délben Baggesen és vendégei Fichtével ebédeltek, majd azután egy hosszú beszélgetésre került sor. "Aligha tudod elképzelni - írja Baggesen a feleségének -. hogy milyen érdekes volt az ebéd. Tizenkettő és öt között magvas és helyenként csípős beszélgetésre került sor. Fichte Herbertnek rendkívüli módon tetszett. Erhard, mint általában mindig, nagyon kedves volt. Természetesen filozófiai kérdésekről beszélgettünk."55 (2) A beszélgetést követően közösen elmentek Lavater házába, hogy részt vegyenek az előadáson. "Öt órakor elvezettem őket Lavaterhez, hogy lássuk őt, és meghallgassuk - gondold el - a szobájában Fichte kollégiumát. Fichte előrement. Lavater szembejött velem az ajtóban, és én bemutattam neki Herbertet [és] Erhardot [...]. A szoba már tele volt hallgatókkal, és Fichte középen állt. Lavater több széket is hozott, mindenki helyet foglalt és feszülten figyelt; Lavater nyílt fülekkel, nyílt szemekkel és nyílt szájjal követte az előadást. Fichte kitűnő előadást tartott; de olyan tisztán, olyan elvontan, olyan logikai szigorral, hogy azt egészen csak Erhard és Baggesen érthette."56 (Valószínűleg jobban kéne ismernünk Baggesent ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, az önmagára való utalás nárcisztikus vagy inkább ironikus-e. Mindenesetre jól látható, hogy Baggesen nagyra tartja Erhard filozófiai felkészültségét, de Herbertről már nincs ilyen jó véleménye.) (3) "A kollégium után - folytatja Baggesen - mind a hatan (Fichte, Lavater, Erhard, Herbert, Rauscher57 és én) az új sétányra mentünk, állandó filozófiai beszélgetések közepette. Láttuk a hegyeket és a naplementét, és elég késő estig meghitt elégedettségben múlattuk az időt."58 Az estének erről a részéről Geßner is beszámol. "Séta Lavaterrel, Fichtével, Baggesennel, Erharddal és báró [Herberttel]. Beszélgetés mindenféle csodás véletlenről [...]. Később mindannyian elmentünk még Fichte professzor úrhoz; beszélgetés a büntetőjogról, az igazságra vonatkozó kötelességről, Franciaországról stb. Fél kilenc körül hazamentem."59 (E beszélgetés tárgyából - némi óvatossággal - következtethetünk az aznapi előadás témájára: Fichte valószínűleg [a gyakorlati filozófián belül] társadalmi politikai kérdésekről beszélt.)

A nap ilyen részletes nyomon követésére azért volt szükségem, mert szeretném kontextualizálni Baggesennek egy némileg később született beszámolóját. "Az éles elméjű Fichte és a mély értelmű Erhard úgy repült egymásnak, mint két biliárdgolyó [...]. Nem csoda, hogy ferdén találták el egymást és szétrepültek. Nem ismerek még két, ennyire szembenálló, öntörvényű gondolkodót. Fichte analitikus, Erhard szintetikus koponya. Az előbbi filozófiai fanatikus, az utóbbi rendelkezik egyfajta filozófiai közönnyel. Az előbbi szigorúan szisztematikusan, az utóbbi rapszodikusan jár el. [...] Ezen a módon sem az egyikük, sem a másikuk nem fogja tudni megteremteni a tudományt; de Erhard mégis - véleményem szerint - hasznosabb lesz a maga átfogó zsenijével, mint Fichte a maga metsző elmeélével."60 Ez a leírás valószínűleg erősen eltúlozza az összecsapás drámaiságát, de először azt nézzük meg, hogy a nap melyik szakaszában helyezhető el. Szinte biztosan nem az előadást közvetlenül követő vitáról van szó, mert ezeken az előadásokon egyrészt általában nem volt vita, és másrészt, egy ilyen látványos összecsapásról Geßner is beszámolt volna. És nem lehetett az előadást követő séta, majd a Fichte házában folytatott beszélgetés alkalmával sem. Pedig a Geßner által leírt beszélgetéstémák különösen érdekelték Erhardot is. (Erhard egy évvel később fogja megjelentetni az Über das Recht eines Volks zu einer Revolution című könyvét, de már 1792 elején egy Reinholdnak írt levélben részletesen összefoglalja a francia forradalomra vonatkozó nézeteit.61) Ebben a témában tehát érdekes beszélgetésre kerülhetett sor, de valószínűleg a nézetek nem tértek el élesen egymástól. Az "összecsapásra" tehát csak az előadás előtti beszélgetésen kerülhetett sor. Erhard biztosan olvasta Fichte Aenesidemus recenzióját;62 csaknem egy évvel korábban ő is írt e könyvről egy recenziót.63 Az igazi különbség azonban az volt, hogy Erhard már 1792 ben leszámolt az alaptételhez fűződő reményekkel és illúziókkal, Fichte pedig éppen erre próbálta építeni a filozófia egész tudományos rendszerét.

A Fichtével szembeni igazi támadásra azonban csak a Zürichből való elutazás után került sor. 1794. április 26 án reggel Erhard és Herbert különböző irányokba utaztak el Zürichből; mindketten hazamentek: Herbert Klagenfurtba, Erhard pedig Nürnbergbe. Valószínűleg nem volt idejük megbeszélni a történteket és a hallottakat, de azt mindketten tudták, hogy Fichte néhány nap múlva Jénába fog érkezni, hogy átvegye Reinhold katedráját. Néhány nappal a hazaérkezés után (1794. május 6 án) Herbert levelet írt Erhardnak, azzal a kéréssel, hogy a saját véleményét hozzá csatolva küldje tovább Niethammernek. Vagyis Herbert - implicit módon - vitát kezdeményezett az alaptétel filozófiájáról; mintegy arra szólítva fel Reinhold legközelebbi tanítványait, hogy foglaljanak állást ezzel a filozófiai kísérlettel kapcsolatban. "Mostantól kezdve minden úgynevezett alapfilozófia könyörtelen ellenfelévé nyilvánítom magam, és azt, akinek egy ilyenre szüksége van, őrültnek. [...] Véleményem szerint minden filozófus maximájának (és felőlem viselje a gyerek ezt a nevet), alaptételének a következőnek kellene lennie: egy morális lény szeretnék lenni."64 Herbertnek az volt a fő kifogása, hogy az alaptételtől nem sikerül eljutni a moralitáshoz. (Az aznapi előadás valószínűleg arról győzte meg, hogy ez nem is sikerülhet.) Nyitva marad természetesen a kérdés, hogy mi lett volna, ha a másnapi előadást is meghallgatja. Erhard és Niethammer más más elméleti kontextusba transzformálták a kritikát, de maradéktalanul egyetértettek vele.65 Ebben az időben hármójuk közül már csak Niethammer élt Jénában, aki ettől a vitától felbuzdulva folyóiratot alapít, melynek célja az alaptétel filozófia előretörésének megakadályozása. De ezen a ponton már egy új történet kezdődik.



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 Fichte levele Reinholdnak, 1794. március 1 jén. Fichte: Briefe, Reclam, Leipzig 1986. 104. o.

2 Baggesen levele Reinholdnak, 1794. június 8. Fichte im Gespräch, 1,1. köt., szerk. Erich Fuchs, Reinhard Lauth, Walter Schiecke, Frommann-Holzboog Verlag 1978. 75. o.

3 Némileg meglepő lehet, hogy erről Fichte csak március 1 jén számol be Reinholdnak, méghozzá egy némi zavarra utaló fordulattal: "Hallott e Ön már arról, hogy kit neveztek ki az Ön utódjaként Jénába? Képzelje, engem neveztek ki. Ítélje meg, hogy mekkora örömömre szolgált, hogy éppen az Ön utódja lehetek." Fichte: Briefe, i. k. 103. o.

4 Lavater levele Baggesennek, 1794. február 8. Fichte im Gespräch 1,1. köt., 84. o.

5 Idézi Erich Fuchs: Einleitung. In Fichte: Züricher Vorlesungen, Ars Una Verlag 1996. 16. o.

6 Fichte im Gespräch 1,1. köt., 86. o.

7 Erich Fuchs: Einleitung. In Fichte: Züricher Vorlesungen, i. k. 18-23. o.

8 Leszámítva a harmadik előadás elejét, amely nagy valószínűséggel Georg Geßnertől származik.

9 Tíz évvel később Geßner a következőképpen emlékezett vissza az előadásokra: "Nagyjából ebben az időben történt, hogy Fichte úr, aki már néhány év óta Zürichben tartózkodott, és városunk egyik hölgyét vette feleségül, meghívást kapott Jénába. Lavater minden iránt, amit gondolkodó erőnek és szellemi nagyságnak nevezünk, feltétlen nagyrabecsüléssel viseltetett. Azt, hogy hogyan gondolkodott Kantról, és gondolkodó szellemének nagyságáról, azt olvasóim már ismerhetik. A kanti filozófia azonban ebben az időben még nem talált megfelelő talajra Zürichben. Lavaternek az volt a kívánsága, hogy ezt a filozófiát egy szóbeli előadás során egy nagy tekintélyű férfiútól közelebbről is megismerhesse." Georg Geßner: Lavaters Lebensbeschreibung. In Fichte im Gespräch 1,1. köt., 86. o. (Lavater 1801 ben, hatvanéves korában halt meg.)

10 Fichte: A tudománytan fogalmáról (ÜBWL). In Felkai Gábor: Fichte, Kossuth Könyvkiadó 1988. 186. o.

11 A filozófia végének kísértete a német idealizmusban e premissza követ-keztében állandóan jelen van.

12 Johann Gottlieb Fichte: Briefe, i. k. 94. o.

13 Ezt a gondolatot majd Hegel fogja visszavonni A szellem fenomenológiájában; és ez a visszavonás jellegzetes módon a kanti filozófia addig egyértelműen elfogadott státusának visszavonásához kapcsolódik.

14 Johann Gottlieb Fichte: Briefe, i. k. 94. o. Majd hozzáfűzi: "A jó magok megvannak, és a maguk idején majd elő fognak törni." A magok és az aratás. Fichte nyilvánvalóan egy a Márk tradícióból származó bibliai példabeszédre utal: "Kiment a magvető vetni [...]. Volt mag, amely [a] jó földbe hullott. Ez amikor kikelt és kifejlődött, termést hozott, harminc , hatvan , sőt százszorosan." Márk 4,3 és 4,8.

15 "A betű öl, a lélek pedig éltető." 2 Kor 3,6.

16 Johann Gottlieb Fichte: Briefe, i. k. 95. o.

17 I. m. 94. o.

18 Carl Leonhard Reinhold: Über das Fundament des philosophischen Wissens, Felix Meiner Verlag 1978. 3. o.

19 Fichte: Briefe, i. k. 92. o.

20 Fichte: Eigne Meditationen über Elementar-Philosophie. In uő.: Gesamtausgabe II/3. köt., Erich Frommann Verlag 1971. 20. o.

21 I. m. 22. o. (Kiemelés tőlem - W. J.)

22 A "logika másodlagosságának" gondolta meghatározó szerepet játszik mind a Zürichi előadásokban, mind az ÜBWL érvelésmenetében.

23 Reinhold: Über das Fundament des philosophischen Wissens, i. k. 27. o.

24 I. m. 29. o.

25 I. m. 33. o.

26 "A logika - írja Fichte - már egy alkalmazott lényeg tan. Ennek objektuma a gondolkodás lehetséges objektumától való elvonatkoztatás során jön létre. A szellem formáit a maguk legáltalánosabb alakjában szemléli." Fichte: Eigne Meditationen über Elementar-Philosophie, i. k. 22. o.

27 I. m. 26. o.

28 Reinhold: Über das Fundament des philosophischen Wissens, i. k. 156. o.

29 A könyv címe: Aenesidemus oder über die Fundamente der von Herrn Prof. Reinhold in Jena gelieferten Elementar Philosophie, 1792.

30 Aligha tagadható, hogy e kérdés leárnyékolásához maga Reinhold is jelentősen hozzájárult az Über das Fundament des menschlichen Wissens című könyvének érvelésmenetével.

31 Fichte: Rezension des Aenesidemus. In uő.: Ausgewählte Werke in sechs Bänden, 1. köt., szerk. Fritz Medicus, Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1962. 132-133. o.

32 I. m. 144. o.

33 I. m. 150. o.

34 Ezt az első éles eltérést maga Fichte is érzékelte, ezért írja Reinholdnak: "Az Allgemeine Litteratur-Zeitungban megjelent Aenesidemus recenzióból, melynek szerzője én magam vagyok, Ön biztosan érezte (remélem, erre sikerült rámutatnom), hogy mennyire becsülöm az Ön vizsgálódásait, és hogy mennyit köszönhetek Önnek. Úgy gondolom azonban, hogy nekem azon a dicsőséges úton, amelyen Ön halad, tovább kell mennem. A rendszert, amelyre a recenzióban utalok, legalábbis nagyrészt, de még messze sem közlésre alkalmas módon, már fel is vázoltam. Ennek ellenére az én egyetértésem Önnel nemcsak a fő eredményekben, hanem a legapróbb meghatározásokban - nemcsak abban, amit Ön eddig tőlem ismert, hanem a leginkább az újabb vizsgálódásaimban - olyan nagy, hogy biztos vagyok benne, hogy egyszer majd el fogunk jutni a teljes és maradéktalan egyetértéshez, és szívesen gondolok arra, hogy mindaz, amit most különbségnek tekintek, valószínűleg csak arra épül, hogy mindeddig nem sikerült megértenem teljesen az Ön rendszerét." Fichte levele Reinholdnak, 1794. március 1. Fichte: Briefe, i. k. 101. o.

35 Az Eigne Meditationen über Elementar-Philosophie című műben szinte szó szerint hasonló megfogalmazással találkozhatunk. "1. Az én az énben önmaga által van tételezve. A nem én nem önmaga által, hanem az én által van tételezve. 2. Az én önmaga számára realitás. A nem én az én számára negáció. Mit jelent ez? Mindkettő tételezve van, de nem mindkettő önmaga által." I. m. 92. o.

36 Kant: A tiszta ész kritikája, B 188, Atlantisz Kiadó 2004. 183. o.

37 I. m. B 188, 182-183. o.

38 A kategóriatábla legfontosabb eltérései a kantitól a következők: 1. A feljegyzés kiemeli a mennyiség és a minőség szempontjait, és ezek egymáshoz való viszonyának alakulását a kategóriatábla egyetemes szervezőelvévé teszi. 2. A feljegyzés a legfelső helyre a minőség kategóriáit állítja, és ezek nagy valószínűséggel még magára az énre, vagyis a filozófia alaptételére vonatkoznak. 3. A mennyiségi kategóriákat a feljegyzés szerzője matematikai kategóriáknak, a viszony kategóriáit dinamikus kategóriáknak nevezi. Ez a két kategóriacsoport szolgál a szaktudományok megalapozására. 4. A modalitás kategóriái pedig valószínűleg a filozófiai elemzéshez való visszatérés kategóriái.

39 Lásd Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája, Ictus Kiadó 1998. 22. o.

40 Lásd Reinhold: Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungs-vermögens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1963. 560 skk. o.

41 Ez a gondolat a levelezésben is megjelenik. "Az én véleményem szerint a vitánk a következőképpen áll. Ön felállította a teljes filozófia fundamentumát, melyben az érzelmek és a vágyó képesség a megismerési képességből adódnak. Ezt a három emberi képességet Kant egyáltalán nem akarja alárendelni egy magasabb princípiumnak, hanem meghagyja őket a maguk puszta koordináltságában. Teljesen egyetértek Önnel abban, hogy ezeket egy magasabb princípium alá kell rendelni, de egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ez a princípium az elméleti képesség [...]. Én a magam részéről az általában vett szubjektivitás [az én] alá rendelném őket. Ezt az utat Ön a maga elementár filozófiájában teljesen eltorlaszolja, amennyiben Önnek már van egy magasabb princípiuma, amelyet én alárendeltnek tartok." Fichte levele Reinholdnak, 1795. április 28. Fichte: Briefe, i. k. 149. o.

42 E program legigényesebb megvalósítását valószínűleg úgy rekonstruál-hatnánk, ha az ÜBWL és az Előadások a tudás emberének rendeltetéséről című szövegeket egymáshoz kapcsolva és egymásra vetítve próbálnánk értelmezni. Ezek történetileg is közvetlenül egymáshoz kapcsolódnak (mindkettő 1794 ben született), és az egyik a másikra válaszol.

43 Fichte levele Reinholdnak, 1799. április 22 én. Fichte: Briefe, i. k. 230. o.

44 Erich Fuchs: Einleitung. In Fichte: Züricher Vorlesungen, i. k. 21. o.

45 I. m. 22. o.

46 Uo.

47 Fichte: Az erkölcstan rendszere, Gondolat Kiadó 1976. 21. o.

48 Erich Fuchs: Einleitung, i. k. 23. o.

49 Egypár nappal korábbi bejegyzésben Geßner még arról ír, hogy az ajándékon töprengtek, hogy ebből aztán mi lett, arról már semmit sem tudunk meg a naplóból.

50 Pontosan az 1794. június 8 án Reinholdnak írt levélben.

51 Lásd Fichte im Gespräch 1,1. köt., i. k. 59. o. Ez a történet semmiképpen sem tekinthető hitelesnek, inkább tekinthető egy meglehetős abszurd költői képnek, amely mélyértelműen akarja demonstrálni a filozófia és a halál kapcsolatát, valamint a szerzőnek a filozófia iránti mély elköteleződését. (Nem beszélve arról, hogy Baggesen 1793. december 10 én arról számol be a feleségének, hogy két három nappal korábban megismerkedett Fichtével és Pestalozzival. Lásd Fichte im Gespräch 6,1. köt., 27-28. o.) Az előző levél folytatása azonban még ennél is valószínűtlenebb. "Ennek a lépcső filozófiai beszélgetésnek a részemről az a megállapítás volt az eredménye, hogy a te első tételedtől egy szinttel mélyebbre lehetne leszállni, mégpedig a tiszta egoizmushoz." Uo. Ezzel Baggesen azt sugallja, hogy a fichtei új alaptétel ötlete tulajdonképpen tőle származik. Ez a gondolat (és a beszélgetés tárgyának bemutatása) márcsak azért is anakronisztikus, mert mint láttuk, Fichte csak a néhány héttel később elkezdett Aenesidemus recenzióval vívódva jutott el arra a gondolatra, hogy a reinholdi alaptételt egyfajta korrekcióval meg kellene és meg lehetne menteni.

52 Fichte levele Reinholdnak, 1794. január 15. Fichte: Briefe, i. k. 99. o.

53 Fichte: Gesamtausgabe, I/II. köt., 82. o. Baggesen erre még azt válaszolja, hogy ezt a beszédet nem szabadott volna publikálni, ugyanis a többi előadástól elszakítva válik félreérthetővé. Baggesen tehát finoman elhárítja mind az érthetetlenségre (ez Fichtére általában jellemző, de nem erre az előadásra), mind a bombasztikusságra vonatkozó megjegyzést.

54 Baggesen ennek a látogatásnak a napját hibásan teszi április 26 ára. Ezt mutatja Geßner naplófeljegyzése, és ezt erősíti meg Lavater emlékkönyve, amelybe április 25 én vezette be magát Herbert és Erhard. Erich Fuchs: Einleitung. In Fichte: Züricher Vorlesungen, i. k. 29. o. 25. jegyzet.

55 Baggesen levele Sophie Baggesennek, 1794. április 26. Fichte im Gespräch 6/1. köt., szerk. Günter Holzboog, Frommann-Holzboog Verlag 1992. 43. o.

56 I. m. 43-44. o.

57 Rauscher Herbert kísérőjeként járt Zürichben, Herbert alkalmazottja volt.

58 Baggesen levele Sophie Baggesennek, 1794. április 26 án. In Fichte im Gespräch 6,1. köt., 44. o.

59 Idézi Erich Fuchs: Einleitung, i. k. 23. o.

60 Baggesen levele Reinholdnak, 1794. június 8 án. In Fichte im Gespräch 6,1. köt., 116. o.

61 Denkwürdigkeiten des Philosophen und Arztes Johann Benjamin Erhard, szerk. R. Varnhagen von Ense, Stuttgart und Tübingen in der Cotta'schen Buchhandlung, 1830. 338-339. o.

62 A recenzió 1794. február 11 én és 12 én jelent meg, a kor legjelentősebb recenziós orgánumában, az Allgemeine Litteratur Zeitungban.

63 Erhard recenziója a Würzburger Gelehrter Anzeigerben jelent meg, 1793. február 27 én.

64 Friedrich Immanuel Niethammer: Korrespondenz mit dem Klagenfurter Herbert Kreis, TURIA + KANT, 1995. 76. o

65 E vita részletes rekonstrukcióját majd egy másik tanulmányban kell elvégezni.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás