JACQUES ATTALI: BLAISE PASCAL,
AVAGY A FRANCIA SZELLEM
*



FRIDECZKY FRIGYES



"Az ember nem maga választja meg az anyanyelvét. Beleszületik. Ez alól senki sem bújhat ki ... senki sem remélheti, követelheti komolyan, hogy a jövőben joga legyen szabadon megválasztania az anyanyelvét. Ahogy nem választhatja meg, hogy milyen családban, melyik országban, milyen társadalmi osztályban, milyen neműnek és milyen bőrszínnel szülessen" - kezdi Bevezetését J. Attali, aki Algírban született 1943. november 1 jén. Szülei feltehetően szerény társadalmi helyzetű arab anyanyelvű zsidók voltak, "arabul tanulták a héber nyelvet a vallási iskolában". Később különös szerencse következtében francia középiskolába járhat- tak, és kitűnő világi tanárok vezetésével tanulhatták a francia nyelvet, amit annyira megszerettek, hogy gyermekeiket francia anyanyelvűekké formálták, nem engedték, hogy arabul beszéljenek. E gyermekek egyike, a közel 61 éves J. Attali francia közgazdász, bankár, esszé  és prózaíró. 1981-1991 között Mitterrand elnök gazdasági tanácsadója, 1990-1993 között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elnöke. Íróként előszeretettel nyúl történelmi témákhoz. Tíz tizenegy könyve közül 2000ben jelent meg (francia, 2003 ban magyar nyelven) a Blaise Pascalról készült monográfiája. Ezzel kívánta leróni tiszteletét az előtt a nyelv előtt, amely megtanította őt gondolkozni.

Szerzőnk Pascal minden könyvét elolvasta: filozófiai és vallási írásait, leveleit, fizikai és matematikai értekezését, sőt minden róla szóló, teljességre igényt tartó monográfiát, ki-sebb nagyobb tanulmányt. Neofita buzgalommal fordul minden olyan látszólag lényegtelen epizódhoz is, amely végül is életvitelében, s főleg gondolkozásában fordulópontot, döntő változást hozhatott. A Pascallal való találkozásból még senki sem került ki érintetlenül, Attali sem. Hipotéziseket állított fel szereplőiről, egymáshoz fűződő viszonyaikról. Szerinte Blaise és húga zsenialitása közös és elválaszthatatlan. Minden vonatkozásban a teljes horizontot átfogó - részletekre is kiterjedő - beszámolót tár olvasói elé, kezdve a gyermek születésétől eredő katasztrofális betegségével; folytatva a korán megözvegyült apja sajátos (latin nyelvű) tanításával, amely a természettudományok szinte teljes területét felölelte; majd felsorolva a fiatal tehetség fantasztikus fizikai, matematikai, csillagászati stb. meglátásait, felfedezéseit, korszakos tanulmányait (a bibliográfia 531 "forrást" sorol fel!) - mindezt a korára jellemző forrongó, konfrontálódó vallási-politikai légkörben.

Attali eddig nem látott remekművet írt Pascalról, aki szerinte a legtöbbel járult hozzá a francia szellemhez. Könyve három részre (benne 64 alfejezetre) tagolódik, de a határok közötti intervallumok terjedelmét fontosságuk szabja meg. Az alfejezetek között több is akad, amely már a címével is "provokál". Attali másságának erőssége (és többlete!) az elképesztő forrás-feldolgozása mellett az, hogy sok merész feltevést is megenged. Szerinte Blaise szerelmes húgába, elemészti a vágy utána, de "menekül" tőle, akivel együtt volt éjjel- nappal. Szerelmes volt Charlotte ba, Roannez herceg húgába - a vonzalom kölcsönös, hosszan, bensőségesen leveleztek -, de igyekezett távol tartani magától. Blaise gyűlöli a testiséget, de észleli, hogy "gyakran támad fel a buja kívánság". Utálja a táplálkozást, de arisztokrata körökben nem veti meg az ínyencségeket; undorodik minden embertől, de a kiművelt értelmiségi-ek között maga is rendkívül szel- lemes társalgó, modora kifogástalan. Könnyedén beilleszkedett a századok alatt kikristályosodott etikett, illem szabályozta főnemesség szalonjaiba. Pascal alakja több szempontból is érdekes, Attali úgy tartja, hogy mind az emberi sorsról alkotott gondolataiban, tudományos felfedezéseiben, kérlelhetetlen logikájú vitairataiban; de mind a misztikus megvilágosodásaiban ugyanúgy "együtt van értelem és hit, szeretet és magány, küszködés és csoda, alázat és gőg, dicsőség és hányattatás, s e káprázatos tűzijátékban szikrázik fel a francia nyelv minden szépsége".

Pascal minden szempontból zseni. Tizenkét éves korában felfedezi a maga számára a matematikát, tizenhat évesen lerakja a gépiparban és a mérnöki tudományokban máig is nélkülözhetetlen projektív geometria alapjait; tizenkilenc évesen számítógépet szerkeszt, huszonhárom éve- sen új utakat nyit a kísérleti fiziká- ban, kiszámítja a levegő súlyát, kidolgozza a hidraulikus sajtót, s megdönt egy több ezer éves elméletet, miszerint a természet "irtózik az űrtől". Huszonnyolc évesen megteremti a valószínűség számítást, a mai társa- dalomtudományok és a fizika egyik alappillérét. Harmincöt éves korában betegen megoldja minden idők egyik legnehezebb matematikai problémáját, s közben megsejti az integrálszámítást, de már harmincévesen hozzájárul a francia nyelv megtisztulásához, és megteremti a vitatkozó, polemikus újságírás műfaját, olyan prózát teremtve gyönyörű franciasággal, "amilyet őelőtte senki sem írt, halhatatlan oldalakat alkot az emberi sorsról, a tudomány és hit, szabadság és képzelet, boldogság és együttérzés, hatalom és erő viszonyáról, beleszőve véletlen és törvény, természet és szokás, szellem és szív, tudomány és kísérlet, földi lét és misztikum kapcsolatát is. Makacs igyekezettel próbálja feltárni, osztályozni, megmagyarázni minden do- log rejtett okát: az apró emberi gyarlóságokét éppúgy, mint a legjelentősebb eseményekét."

Hét különböző álnév mögé rejtőzik, melyet mind a saját egyéniségével tölt ki. Zsenije minden szempontból jellegzetesen francia: mint értelmiségié, mint kívülállóé, mint újságíróé, mint vitatkozóé, és a rebellisben, a cselekvőkészségében, az egyetemesség iránti vonzódásában - de akkor is, amikor arrogáns, amikor hazudozik, amikor feljelent. Zsenialitása egyszersmind profetikus: mert senki sem értette meg jobban, mint ő a XVII. században, hogy milyen kérdéseket fog fölvetni a XXI. század eleje. "Az elsők között jött rá, hogy az emberi sors esendősége határozza majd meg a tömegek viselkedését, elsőként érzett rá, hogy a halálfélelem szórakozásba és közönybe - ma úgy fogalmaznánk, hogy individualizmusba - taszítja az embereket. Szinte az elsők közt fedezte fel, hogy az Isten visszavonulásának ürügyén az ember szörnyűségesen barbár cselekedetekre, Isten nevében pedig megint más, nem kevésbé alávaló gaztettekre képes." (Kiemelés tőlem, F. F.) És megint csak az elsők közt adott hangot az utópiákkal szemben érzett gyűlöletének, amikor még el sem jött az a század, amelyben az összes utópia csúfosan kudarcot vallott. S végül szintén az elsők közt sejtette meg, jóval Marx, Freud, Heidegger vagy Sartre előtt, hogy szabadság és elidegenedés közt elmosódik a határ, akár Isten, akár a társadalmi rend, akár a genetikus meghatározottság vagy a szexualitás húzza meg a vonalat."

Attali fáradhatatlan, szívós kutatómunkája után méltán kijelentheti, hogy Pascal végtelenül vonzó ember, "akinek az élete több lehetséges sorsra rezonál: Pascal egyszerre autodidakta, értelmiségi, nagyvilági úr, üzletember, tudós, barkácsoló, misztikus, író, életunt, cinikus, humorista, beteg, társadalmon kívüli, remete. Törékeny kőszikla. Titulusok nélküli, vagyontalan, magányos ember, aki őrülten szerelmes az alighanem hozzá hasonlóan zseniális, de szintén elnyomott húgába, Jacqueline ba, és kétségbeesetten vergődik gőgös kétségbeesés és naiv reménykedés közt."

Attali igyekezett kellő figyelmet szentelni Pascal tudományos írásainak is. Pascal igen tömören fogalmazott, mert stílusa, tudományos és fizikai nyelve a matematikában csiszolódott ki. A matematika által lett egyszerű, világos és pontos. És Attali nyomoz, mert Pascal tudományos felfedezéseiről éppen csak pár soros tudósításokat hagyott. Értekezés a kúpszeletekről (1640. febr.), levél a számológépről termékleírással (1645), útmutatással tizennyolc oldal, egy kis harmincoldalas könyv a Kísérletek az űrrel kapcsolatban 1647 ben; egy húszoldalas írás A folyadékok egyensúlyával kapcsolatos nagy kísérlet története 1648 ban. Az egész alig száz oldal! A többi különböző álneveken látott napvilágot, vagy meg sem jelent, több kéziratnak nyoma veszett. Jacques Attali abban a kiváltságos helyzetben lehetett, hogy tanulmányozhatta a Francia Nemzeti Könyvtárban Pascal kéziratait, saját szemével láthatta precíz, önérzetes, nehezen olvasható írásait. Elolvasott minden róla szóló írást, a család: a nővére, unokaöccse, unokahúga és sok sok megbízhatónak vélt életrajzírójának figyelemre méltó írását. Több száz oldalt szenteltek a két fő művének tartott, a leegyszerűsítve Vidéki leveleknek nevezett híres 18-19 logikailag kristálytisztán érvelő, vitriolosan szellemes vitairatának, a folytatólagosan kinyomtatott, olvasott, és Párizs szerte kacagásra ingerlő pamfletje egy egy mondatának; és egész iskola alakult a hagyatékban maradt Gondolatok vizsgálatára - közel száz internetes honlap foglalkozik a Gondolatok szerzőjével (többnyire külföldön). Attali mindent áttanulmányozott, kijegyzetelt, összevetett, idézett belőle, s mindehhez hozzátette a maga személyes, önálló szöveg  és forráselemzését.

Mivel e két "fő műve" adhat csak képet Pascal rendkívül szellemes vitakészségéről, elmélyült gondolatiságáról; a pengeélesen világos, tömör és csillogóan sziporkázó modern francia nyelvhasználat Pascal általi világrahozataláról, megteremtéséről, ezért a továbbiakban a kritikus is erre a két szenzációs írásra fókuszál. Mindezt megelőzve röviden fel kell vázolni azt a korabeli, szinte emberi életekre menő politikai vallási légkört, amelyben a jezsuiták és a janzenisták kemény párviadalát kísérhette figyelemmel a francia közélet: s amelyben Pascal első, feltűnően sikeres pamflet sorozatával színre lépett - humorosan rejtélyes álnevével. A janzenizmus nagy hatású vallási és erkölcsi mozgalom volt Franciaországban, fontos szerepet játszott az irodalom történetében is. Alapítója, Cornelius Otto Jansen (Jansenius), 1585-1638 között élt, yperni püspök. A janzenizmus néven ismertté vált római katolikus reformmozgalom a keresztény gondolkodást vissza akarta vezetni Szent Ágoston tanaihoz, mindenekelőtt a kegyelemről szóló tanításához. A janzenisták szembefordultak a jezsuiták világi hatalomra és fényűzésre törekvő politikájával, a külsőséges vallási gyakorlattal, a pápai egyeduralommal, s az őskereszténység egyszerűségét eszményítették. Jansen fő művét, az Augustinust, halála után, 1640 ben adták ki barátai. Bár könyvét VIII. Orbán pápa 1642 ben elítélte, meghatározó szerepet játszott a janzenizmus fejlődésében; sőt, túl Franciaországon, a janzenizmus vallási és erkölcsi mozgalma hosszú évtizedeken át hatott Európa több országában.

Attali részletesen elemzi Pascal első, feltűnően sikeres megjelenését a valláspolitikai életben, amikor Antoine Arnauld janzenista gondolkodó védelmében (akit a Sorbonne teológiai kara ítélt el) vitába keveredett a Sorbonne nal s a jezsuitákkal, s megjelentette tizennyolc nyomtatott pamfletjét (a tizenkilencedik befejezetlen maradt) Louis de Montale levelei vidéki barátjához címmel: 1656. január 23 ától 1657. március 24 éig folyamatosan (ami hathatósan elősegítette Arnauld győzelmét), a művelt közönség számára is hozzáférhető formában. A füzeteket gyorsan elkapkodták, Párizs kacag és tapsol. (1657 ben a cenzúra ellenére, könyvben is megjelent.) Pascal "leveleit" ironikus stílusáért, pengeéles logikájáért, változatos, tömör, feszes és pontos stílusáért a klasszikus francia próza egyik csúcsteljesítményének tartják. E "levelek" döntő szerepet játszottak a belső vallásossághoz való visszatérésben; segítették a katolicizmust abban, hogy véget vessen az erkölcsi lazulásnak, hogy az erkölcstelen ember megbánás nélkül, pusztán gyakori áldozással tehesse jóvá bűneit. Míg a jezsuita ellenreformáció elsősorban a dogmákhoz való ragaszkodást, az egyházi hatalomnak tett feltétlen engedelmességet hangsúlyozza, addig Pascal vallási tanítása szerint Istent megismerni (Isten létét átélni) nem értelmi alapon, hanem a szív által lehet.

Pascal már 1655 ben ideiglenesen átköltözött Port Royalba (a janzenisták kedvelt kolostorába, kvázi fellegvárába), ahol nagy örömmel fogadták. Rangos vendég, csodagyerek, aki híres tudós lett. Itt él a "Remeték" többsége: Ausztriai Anna, Singlin, Saint Cyran utódja, a híres sebész: Hamon doktor, Claude Lancelot latin- és görögtanár, a festő Philippe de Champaigne, a nyelvtudós Pierre Nicole. Blaise aláveti magát a Remeték életmódjának, de nem tekinti magát közéjük tartozónak. Részben itt lakik, másrészt Párizsban a Francs Bourgeois Saint Michel utcában. A "levelezést" sem ő kezdi, hanem a Nagy Arnauld, aki 1655 májusában röpiratot ír a Port Royal valamennyi ellenfele ellen, Levél egy főrangú személyhez címmel. Ebben egy kitalált levelezőtársnak önti ki a mérgét: "Az az Istentől kapott minden eddiginél erősebb vágyam, hogy kerüljek mindenféle tiltakozást és vitát, bizonyára megakadályozta volna, hogy kérésére elmondjam, mit érzek egy bizonyos üggyel kapcsolatban" - kezdi. Majd keményen így folytatja: nem elégszik meg a gyónásmegtagadás elleni tiltakozással 1655. január 31 én Roger du Plessis, Liancourt márki, La Roche Guyon főrangú hercege Port Royalból - ahol együtt volt Pascallal - hazafelé tartva gyónni akar - ami a janzenistáknál ritka, ünnepélyes alkalom -, de a Saint Sulpice templom káplánja, Picoté ezt megtagadja, mondván: "addig nem is hajlandó feloldozást adni neki, amíg janzenista marad". Ezt megerősíti a parókia plébánosa, Jean Jacques Oliver, akit a herceg hívott ki dühében. "A herceg áldozni sem áldozhat addig, amíg nem szakít a Port Royallal." A janzenisták felháborodását érzékeltetve folytatja Arnauld: "hanem végigviszem az egész históriát, kezdve azzal, hogyan ítélte el a Sorbonne az Augustinus általános összefoglalását". Ez a "levél" szabályszerű támadás a pápaság (VIII. Orbán pápa ítélte el az Augustinust), és a jezsuiták ellen. Arnauld írása mindjárt megjelenése után nagy port vert fel. Mindenki kíváncsi: hogyan reagál az egyházi vezetés, az új pápa, a jezsuiták, a király gyóntatója, s maga a király? Gyorsan megjön a válasz. A király új gyóntatója, a nagy hatalmú Annat atya maga válaszol Arnauld nak. (Nemrég érkezett vissza Rómából): "A pápa által bírált öt állítás igenis benne van Jansenius művében! Arnauld pedig vonja vissza a vádjait, mert különben eltávolítják a Sorbonne ról, sőt az egyház is kiközösíti."

Annat kitűnő teológus, jól ismeri Jansenius, Saint Cyran és Arnauld műveit. Őt hívták meg Rómába (háromszor is!), hogy segítsen kidolgozni egy Augustinus elleni kampányt. 1654 ben nevezték ki a király gyóntatójának, s mint ilyen erős hatást gyakorolhat a királyra, hogy pl. mindenhová antijanzenista püspököket ültessen, sőt apátságokat, püspökségeket szerezzen híveinek.

Arnauld nem ijedt meg Annat atya dörgedelmeitől; 1655. július 10 én Második levelet írt egy főrangú hercegi személyhez, vagyis Liancourt herceghez, ismételten kijelentve, hogy Jansenius egyetlen művében sem találta nyomát a pápa által (joggal) elítélt öt állításnak. Egész Párizs e vitával foglalkozik, a kor leghíresebb teológusa, Saint Cyran szellemi örököse áll szemben Róma helyi korifeusával. Kitört a vihar, sokan hallatták szavukat pró és kontra. Port Royalban nagy a nyugtalanság. Annat nem fogja annyiban hagyni a dolgot, a Második levélre szörnyű lesz a válasz: Arnauld t kiközösítik, a Port Royalt pedig eltörlik a föld színéről.

S ekkor tűnik fel Pascal: 1655 őszén felajánlja Arnauld nak, hogy megpróbál segíteni. Vázlatot ígért, de már másnapra egy kész levéllel állt elő - azzal a feltétellel, ha Arnauld vállalja a szerzőséget -, ám az erre nem hajlandó. Blaise új javaslata: név nélkül jelenjen meg - ezt már elfogadja Arnauld, mert számára élet halál kérdése a jezsuitákkal vívott harc, s támogatására minden eszköz elfogadható. Pascal számára ez csupán egy újabb szellemi párviadal.

Annat a Sorbonne elé viszi Arnauld Második levelét 1655. november 9 én. A Sorbonne teológiai fakultása sokkal inkább politikai, mintsem teológiai testület. Kétszáz teológus doktor (köztük van domonkos, janzenista, jezsuita, tomista; van, aki ért is a teológiához, van, aki nem.) Két hónapi tanácskozás után a többség a jezsuiták oldalára áll, előbb utóbb elítélik Arnauld t. Sokan készek átállni a janzenisták pártjára - látják, mire megy ki a játék -, de igen erős Róma, és Annat atya fenyegető nyomása. Itt kétféle morál közt folyik élethalálharc.

Pascal Szent Ágostont tanulmányozza Arnauld val, s apai nagyanyjától kölcsönzött de Mons álnéven utazik Párizsból Port-Royal-des- Champs ba, oda vissza. Élvezi a konspirációt. Blaise módszeresen, megfontoltan dolgozik, pontos elképzelése szerint célozza meg a művelt, de a hit dolgában tudatlan olvasót. Ennek az elfogulatlan, naiv, romlatlan lelkű olvasónak akarja elmagyarázni, hogy a janzenizmus nem eretnekség, hanem éppen a Szent Ágoston tanításának a folytatása, beteljesítése. Jegyzeteket készít, barátain teszteli le vázlatait, hősöket és szituációkat gondol ki, dialógusokat szerkeszt. Egyszerre matematikusként és színpadi szerzőként gondolkozik. Amikor elkészül egy levéllel, felolvassa társainak, és ha csak egy is akad, aki egykedvű marad, akkor hiába mulat a másik három, újraírja az egészet, amíg nem tetszik mindenkinek. "Nemegyszer húsz álló napig dolgozott egyetlen levélen. Néhányat meg hétszer nyolcszor is újraírt, amíg olyan tökéletesre nem csiszolta, aminőnek ma látjuk" - írja Pierre Nicole.

A Vidéki leveleket baráti szívességből, ereje próbálgatásaképpen kezdi írni, de az írás végül magával ragadja, s előbb a kazuistákkal, aztán a jezsuitákkal, s végül a pápával keveredik harcba. S ezzel ő lesz az első értelmiségi, aki felemeli szavát a cen-zúra, a totalitarizmus, a hazugság ellen. Aki a rágalmazókkal szemben kiáll az igazságért.

1656. január 20 a táján Blaise három nap alatt megírja az első levelet, a következő címmel: "Egy vidéki fiatalember levele barátjához a Sorbonne on folyó vitákról." Ezt felolvassa barátainak, akik döbbenten hallgatják, amint a "szerző", egy elfogulatlan világi ember, rövid mondatokban, csodálatos egyszerűséggel, hétköznapi nyelven magyarázza el "levelezőtársának" a legbonyolultabb dolgokat, "hogy megtudja kedves urambátyám... mire jutnak a nagy hűhó után". Pascal színre lépteti a jezsuitákat, beszélteti őket, s "egy janzenista és egy jezsuita vitájában" szellemes szóvicceket is megenged, sőt gúnyolódik rajtuk. "Az embernek fennkölt elképzelése támad (hogy ott sok rendkívüli és egyedülálló dolog történik) holott értelmetlenül locsognak különböző formális megnevezésekről, s nem jutnak döntésre, s észre sem veszik, hogy ezzel az eljárással a Sorbonne csak lejáratja magát." (1656. január 23 án már kinyomtatva, hatezer példányban jár kézről kézre e "levél", hatalmas sikerrel.) Eddig senki sem merte így kifigurázni a Sorbonne t, a jezsuitákat, s velük együtt Mazarint meg a királyt! S az első Levél folytatást is ígér.

Január 29 én, alig hat nappal az első után, megjelenik a második Levél, ez is névtelenül, s azonnal szétszórják. A stílusa még gyilkosabb.

Jacques Attali meglehetős rész-letességgel tájékoztatja olvasóit a tizennyolc levél egyre merészebb, egyre magasabb hőfokú, a legfelsőbb egyházi vezetőig, a pápáig is elérő igazság feltárásának élességét és személyességét illetően. 1657 áprilisában egy tizenkilencedik levélen gondolkodik, jegyzeteket készít- miközben élete legalkotóbb és legfájdalmasabb szakaszába lép. Még megírja: "Megnyugodhatnak atyáim: szomorú azok szíve, akiket gyűlölnek... A legnagyobb keresztényi erényt, az igazság szeretetét támadják. Láthatóan az bántja őket, hogy választaniuk kell a pápa és az Isten között." De már nincs igazán kedve hozzá, ... és ideje, már hozzálátni a nagy művéhez, az emberi sorsról írandó könyvéhez, s befejezni a Port Royali logika című kollektív tankönyv matematikai fejezeteit.

Ám, hogy a Levelek el ne vesszenek, Nicole ösztönzésére úgy dönt, hogy összegyűjtve, kötetben jelenteti meg őket, Vidéki levelek, avagy Louis de Montale levelei egy vidéki barátjának és a jezsuitáknak a nevezett atyák erkölcséről és politikájáról címmel, Pierre de Vallé kölni kiadónál.(A név és a cím fiktív, valójában a világ akkori első számú és ma is létező kiadóját: az Elzevir családot takarja.)

A kritikus sajnos nem közölheti valamennyi Levél - akárcsak "zsugorított" - summáriumát. A lényeg, hogy egyre több emberhez, egyre szélesebb réteghez jut el, az egyre élesebb hangú vitairat, és már több száz ember vesz részt a folyamatban s a rendőrség tehetetlen a szinte már a jezsuiták oktatási rendszerének központjáig érő áramlatban. A Negyedik levél már a kazuistákat veszi célba: csevegő hangnemben állítja szembe a jezsuiták kegyelemelméletét az ágostoni hagyománnyal... "végigkérdezi a teológusokat" - akárcsak egy riporter -, hogy "tisztábban lásson" a kérdésben, s e fiktív levél záró mondatában már ott a fenyegető folytatás ígérete: "Hát még nem tudja, hogy az erkölcsben még nagyobb szélsőségekre vetemednek, mint a hittételekben?"

Az ötödik levélben - ragyogó párbeszéddel vezeti le, hogy a jezsuiták minden kötelező törvény alól találnak kibúvót, pl. Escobar atya legengedékenyebb kázusgyűjteménye alapján. Fontos, hogy a jezsuiták befolyása mindenre kiterjedjen, s minden lelket ők kormányozzanak. És ha a szabályok nem egyeznek bizonyos emberek szándékaival, akkor az ő belátásukra bízzák, hogy mit és miként teljesítsenek.

Pascal diadalt ül. Sérthetetlennek hiszi magát, még a pápánál is feljebb áll. A Levelek egyre jobban fogynak, s egyre pontosabban céloznak: olykor még a szószékeken is felolvassák őket. A nyolcadik Levél ízekre szedi a jezsuiták lazaságait. A tizedik Levélben a jezsuiták azon képtelen ötletét veszi célba, hogy a hitetlen is üdvözölhet, anélkül hogy hinne Jézusban. A jezsuiták azokat teszik méltóvá rá, hogy az Istent az örökkévalóságban élvezzék, akik egész életükben sohasem szerették! "A jezsuiták a világba akarták hozni Istent, de csak annyit értek el vele, hogy most már az Isten is, a világ is megveti őket."

Az augusztus 18 i Tizenegyedik levelet egyenesen a jezsuitáknak címezi: "Aki hazugsággal él, az az ördög szellemében cselekszik. Nincs olyan szándékirányítás, amely igazolhatná a rágalmat, még ha az egész Föld megtéréséről volna is szó, akkor sem lenne szabad ártatlan embereket befeketíteni."

A művelt közönség csakis a Levelekről beszél. A példányszám már tízezerre rúg, de akkoriban mintegy százezren olvashatták. Mazarin, sőt a király is felolvastatja magának mindet. A megint csak közvetlenül a jezsuitáknak címzett tizenkettedik Levélben bebizonyítja Pascal, hogy a vitatott idézetek valódiak. A Tizenharmadik levélben Pascal azzal vádolja a jezsuitákat, hogy világuralomra törekvéseik érdekében hitetik el az emberrel, hogy bűnei ellenére is üdvözülhet. Az október 23 i Tizennegyedik levélben még élesebben fogalmaz: "Az embernek vagy az egyik, vagy a másik párthoz kell tartóznia, középút nincs. Aki nem Jézus Krisztussal van, az ellene van." (Kiemelés tőlem, F. F.) December 4 én a Tizenhatodik levélben olyan élesen fogalmaz, hogy ilyenre még nem volt példa a francia irodalomban. A jezsuitákat "csalóknak", "mérhetetlenül züllött nyomorultaknak" , "rágalmazóknak" és "hazudozóknak" nevezi: "Az egyház mindig is távol állt tévelygéseiktől, mert Társaságuk oly romlott, hogy még az olyan főbenjáró bűnöket is elnézi, mint a rágalmazás, csak hogy szabadabban gyakorolja őket maga is." (Most már nem Arnauld védelmében ír, hanem a saját igazságát védi.) Az 1657. január 23 i Tizenhetedik levélben elhatárolja magát mindenkitől, még a Port Royaltól is. Annat atyának "mondja": "Talán még sosem akadt dolga olyan emberrel, aki ennyire kívül esett volna a hatalmán, s ennyire szabadon csatázhatott volna önnel... Mert én, hála Istennek, csakis a római katolikus egyház közösségébe tartozom, benne akarok élni és meghalni, szellemi közösségben az egyház fejével, a pápával, mert szilárd meggyőződésem, hogy az egyházon kívül nincsen üdvösség." "... hogy katolikus legyen valaki, nem elég azt mondani, hogy a másik nem az, nem másokban kell a hibát keresni, elég, ha megszabadulunk a sajátjainktól".

Március 17 én Annat kérésére, a pápai bulla foganatosítása érdekében a püspöki gyűlés arról tárgyal, hogy írassanak alá minden francia egyházi személlyel egy olyan formulárét, amely elítéli a janzenizmust. Aggódnak Port Royalban. Arnauld, Nicole és Fontaine azt kérik Pascaltól, írjon egy tizennyolcadik levelet, amelyben védelmébe venné a janzenizmust. Pascal vállalja, de keserűen szemükre veti, hogy nem támogatták őt. "Oly áhítatosak a hallgatásban, hogy félek, túlzásba viszik" - írja a levélben. A pápának - igazi ellenfelének - kihívóan odavágja: tévedett, amikor tagadta az Újvilág létét és elítélte Galileit. "A jezsuiták nem azért támadják Janseniust, mert a hitében volna valami kivetnivaló - ilyet sehogy sem találtak - , hanem mert támadni merészelte őket... nem teológiai vita folyik, hanem hatalmi harc a lelkekért... Ténykérdést a világ összes hatalma sem képes parancsszóra megváltoztatni, semmissé nyilvánítani még annyira se, mert senki és semmi sem érheti el, hogy ami van, az ne legyen." Sajátos módon összegzi Pascal a Levelek tartalmát:

"Az embernek, természeténél fogva, mindig hatalmában áll, hogy vétkezzék és ellenálljon a kegyelemnek, s megromlása óta sajnálatos bujaság is van benne, amely végtelenül megnöveli e hatalmát; de ha Istennek mégis úgy tetszik, hogy kegyelmével megérintse, akkor azt viteti végbe vele és úgy, ahogy őneki tetszik, anélkül hogy ez a csalhatatlan isteni munkásság bármi módon is lerontaná az ember természet adta szabadságát."

Nehezen találni Párizsban olyan nyomdászt, aki ki merné nyomtatni e szöveget. De mégiscsak talál egyet. A siker még az eddigieknél is jelentősebb. Győzelem a megfélemlítettek hallgatása mögött. (Kiemelés tőlem, F. F.) "Ha szavam nem szolgál a ti megvilágosodástokra, majd szolgál a népére. Ha azok (a port royalbeliek) hallgatnak, majd beszélnek helyettük a kövek. A hallgatás a legnagyobb üldöztetés; a szentek sohasem hallgattak... Ha leveleimet elítélik Rómában, akkor azt, amit én ítélek el bennük, majd az égben ítélik el."

A Vidéki leveleket Pierre Nicole (álnéven) latinra is lefordítja, ami hamarosan a mű nemzetközi terjesztését is lehetővé teszi. A latin, majd olasz és spanyol fordítás révén diadalútja föltartóztathatatlan - az egyházi index ellenére is. Angol fordítására maga John Milton vállalkozik. Ő, a számos nyelven beszélő teológus, költő, politikus, a szabadság elkötelezett híve, abban bízik, hogy a Levelek éppoly egyházszakadást vált ki majd a gallikán egyházban, mint amilyen az anglikán egyházzal történt.


* * *


Pascal 1657 júliusától 1659 februárjáig folyamatosan dolgozott egy olyan nagyszabású művön, amelyre eddig egyetlen tudós, egyetlen polemista sem vállalkozott, illetve nem volt képes erre. Az emberi sors egész történetét akarja elmesélni, a Teremtéstől kezdve, hogy eloszlassa "azt a kétes homályt, melyből kételyeink a világosságot, természet adta fényeink pedig a sötétséget nem űzhetik el teljesen soha". A tudomány is olyan út, amely Istenhez vezet - vallotta -, de az ész nem elegendő az emberi sors megértéséhez. "Az is felfoghatatlan, hogy létezik Isten, de az is, hogy ne létezzék, az is, hogy lélek társuljon a testhez, de az is, hogy ne legyen lélek; az is hogy a világot valaki teremtette, de az is, hogy senki sem teremtette." Le akar számolni a "fél tudós" filozófusokkal, amiért azt bizonyítják, hogy lehet Isten nélkül élni. Bebizonyítani akarja, hogy a boldogsághoz egyedül Jézus Krisztus útja s nem a filozófusoké vezet. "Akkor filozofálunk igazán, ha semmibe vesszük a filozófiát." Az emberi sors megértéséhez nem elég csupán a következtetés, a logika számára mennyi minden nem fogható fel belőle. Az ember tanulmányozásában nem használható az elvont tudomány, nem erre van szüksége az embernek, mert boldogsága érdekében jobb neki, ha nem ismeri önmagát. Az embert tehát "természetes tudatlanságában kell megragadni", mert az a mi "igazi állapotunk". Akik "végig tanulmányozták mindazt, amit csak tudni lehet, s rádöbbennek, hogy semmit sem tudnak, hogy ugyanabba a tudatlanságba jutottak el, amelyből elindultak, csakhogy ez már önmagát ismerő, tudós tudatlanság".

Pascal tapasztalta, hogy még a matematikában sem logikai, deduktív, racionális úton, hanem induktív módon, esztelenül történnek a felfedezések. A lényeg az intuícióban, a kívülről jövő üzenetben van. De Pascal sem kapcsolhatja ki teljesen az észt, az Isten nem mond ellent az értelemnek. A vallás nem ellentétes az értelemmel. Pascal az értelem minden fegyverét felhasználva próbál számot adni egy értelmezhetetlen valóságról. Ha az emberi sors kérdésével a maguk meztelenségében akarunk szembenézni, tudván tudva, hogy megoldhatatlan, akkor túl kell lépnünk az értelmen. "Olyan kísérletet nem lehet kitalálni, amely Isten létét bizonyítaná, Isten tehát nem tapasztalatilag bizonyítható. Isten létéről csak szeretet által győződhetünk meg, csak akkor szerezhetünk igazi bizonyosságot Isten létében, ha szeretjük - létezéséről nehéz másokat meggyőzni."

Pascal két fő részre osztotta volna készülő könyvét. Az elsőben azt kívánta volna bemutatni, mekkora "az ember nyomorúsága Isten nélkül", hogy "az emberi természet rosszra hajló lett". Úgy vélte, az első részben foglalt helyzetjelentést az ember állapotáról javarészt megírhatná a moralisták segítségével. Ily módon a tervezett Apológia bevezető részében "a beszélgetés Sacy úrral" logikája folytatódott volna tovább, aminek ősképe a keresztény ókor apologetikus irodalma; érvelésük végigvitelével bizonyítani a pogány bölcsek felfogásának tarthatatlanságát.

"A tervezett művet befejezni nem tudta, noha csaknem tízévnyi elmélkedés volt már kezénél, ránk maradt formájában is a világirodalom egyik legnagyobb művének tekinthető" - állítja Reisinger János.

Az Apológia a keresztény vallásnak, mint kinyilatkoztatott hittartalomnak apológiája lett volna. Erre utal második részének tervezete; "Az ember boldogsága Istennel. Van valaki, aki mindent helyrehoz". E második rész tehát a bibliai tanítás kifejtése lett volna, mint ahogy a töredékek zöme bibliakommentár. Előkerültek töredékek, amelyek a levélforma felújítását sejtetik, pl. "Levél az emberi tudomány és filozófia balgaságáról"; mások konkrét fejezetcímeket jelölnek meg. E töredékek alapján, főbb vonalaiban felvázolható a Gondolatok eszmerendszere. Pascal szerint minden emberi gondolkodásnak az

ember állapotából kellene kiindulnia. S ha elfogulatlanul tudnánk értékelni sorsunkat, rá kellene döbbenünk, hogy a magunk erejében bízva boldogtalan lények vagyunk. De nem vagyunk képesek a tárgyilagos helyzetfelmérésre sem. Értelmünk megbízhatatlan, érzelmeink kiszámíthatatlanok, akaratunk legjobb terveink kivitelezésére is gyengének bizonyul. Az illúzióteremtés ezer fajtáját próbáljuk ki, s végtelen társadalmi szerepjátszásba bocsátkozunk, csak hogy eltakarhassuk szemünk elől a valóságot. Az öncsalásban minden részt vesz, nemcsak a szokások megrögzöttségeinek tulajdoníthatók tehát, hanem alkalomadtán az észnek is. Elhitetjük magunkkal, hogy semmi baj, de ezt csak úgy érhetjük el, hogy minduntalan elfelejteni szeretnénk állapotunkat. "Ha valóban boldog lenne állapotunk, nem kellene elterelnünk róla gondolatainkat, hogy boldognak érezzük magunkat." Látszólagos aktivitásba öljük erőnket, csakhogy kikerüljünk gondjaink és gondolataink nyomasztó kérdései alól. "Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős ... nyugodtan rohanunk a szakadékba is, ha sikerült valamivel eltakarnunk a szemünk elől." Halaszthatatlan kötelességünk az igazság keresése. Küzdelmünkben nem vagyunk magunkra hagyatva, amennyire szabad akaratunk engedi, Isten kegyelmével siet segítségünkre.


Pascal előtt megvilágosodott, hogy "Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene nem a filozófusoké és a tudósoké" - s az erről szóló följegyzést, a Mémorialt (Emlékeztetőt) haláláig zekéje bélésébe varrva hordta magánál. Arra eszmélt, hogy Isten létét nem érvek és elméletek bizonyítják, hanem a benne való személyes hit. Ahogy Isten személyesen szólt a zsidó nép ősatyáihoz, ugyanúgy személyesen viseli gondját minden teremtménynek, s ha az ember őszintén és igazán keresi a vele való kapcsolatot, "bizonyosság, öröm, béke" jut osztályrészéül... Az ember azért nem képes eljutni Istenhez, mert gondolkodását folyvást két véglet bilincseli meg. Az egyik véglet, hogy nagyságunkat hangsúlyozzuk, el-túlozzuk, mintegy feledve a rossz realitását és a bűnbeesést. E magatartás következménye a "féktelen önteltség", a gőg. A másik véglet: "szükségképpen esendőnek és javíthatatlannak véli a természetet, aminek következtében lemondunk arról, hogy az igazi jóhoz emelkedjünk", s e magatartás tunyaságot szül. (Beszélgetés Sacy úrral 1655.) E beszélgetés Pascal szellemének első s páratlan erejű megnyilatkozása. Epiktétosz csak az emberi nagyságot látja, s ez az igazság tévedéssé torzul, mert ugyanakkor kizárja az emberi gyengeséget, amit viszont Montaigne tekint kizárólagosnak. A kereszténység igazsága a kettő egységében van, s a kegyelem állapota előtt minden ember szükségképpen e két bűn egyikében a gőgben, vagy a restségben éli le életét. Ez a meglátás már nemcsak a Gondolatok alapeszméjét adta meg, hanem a lehetséges szerkezeti fölépítését is.

A terv megvan, munkához láthat. "Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepő: miközben az egyház a zsidó népben csak istengyilkost lát, nem ismeri el szerepét a történetben." Pascal latinul és héberül tanulmányozza a Bibliát, csaknem kívülről tudja az egészet. A zsidók történelmén dolgozik, szor-galmasan céduláz. Az évek során - 1658 ig - körülbelül nyolcszáz ilyen töredék gyűlik össze. 1658 második felében rendezni kezdi feljegyzéseit. Először témák szerint válogatja össze őket: kötegeket alkot, ezeket tűvel átszúrja, zsineggel összeköti, majd valami címet ír a felső lapra. Először háromszáz töredéket rendez huszonnyolc kötegbe, fontos, majd még hét köteget másodlagos témákból. "Rend" felirattal dossziét nyit, felállítja a dossziék sorrendjét. A töredékeket a tárgyalandó témák szerint csoportosítja. Arthus herceg unszolására, hosszú szabódás után fogadja el Arnauld és Nicole meghívását, hogy számoljon be a Remetéknek, meddig jutott e munkájával. A négyórás út nagyon megviseli.

Előadása két órán át tart - lassan és halkan beszél, annyira fáradt -, és nem is tudja végigmondani "ezt a különösen értékes írást, amely befejezetlen maradt, s amelyet ma Gondolatok címen ismerünk. Pascal a történelemre támaszkodva adja elő az ember és vallások történetét. Rátér a judaizmusra, kimutatja, hogy "előkép" , szimbólum, Jézus rejtett üzenete: "ami a zsidókkal történt, csak előképe a Messiás eljövetelekor beteljesülő igazságoknak". A Remeték rádöbbennek, hogy Pascal gon-dolatvilágában központi helyen áll a zsidó nép (kiemelés tőlem, F. F.), nem úgy, mint a korabeli katolikus teológiában. Az egyház számára zavaró e nép, megfeledkeztek arról, hogy ebből a népből származtak a próféták, hogy ez a nép alkotta a Bibliát. Origenésztől kezdve a tridenti zsinatig a zsidó nép szép lassan eltűnik a teológiai írásokból. Zavaró, tehát eltávolítandó, elfelejtendő, le-tagadandó, kiirtandó. A Sorbonne és Róma által kiátkozott, istengyil kos népből Pascalnál szükséges, tanúságtevő nép lesz. Olyan nép, amelyből Jézus származott, s amely a keresztény vallás előképét teremtette meg.

Úgy gondolja, hogy az Istennel való találkozás csakis a zsidókon keresztül történhet. A modern Európában az elsők közt ő ismeri el, hogy mit köszönhet nekik a ke-reszténység. Az összes bibliai szöveg és az e tárgyban elérhető összes szakmunka áttanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy amióta Isten megteremtette az embereket, szólni próbál hozzájuk, és mindig a zsidók voltak a közvetítői az isteni szónak. Egyedül a zsidók Istene egyetemes, Ő az egyetlen Isten, aki nemcsak választott népének, hanem minden ember Istenének mondja magát. A zsidó nép üzenetet kapott Istentől. A történelem fő eseményei azok, amelyeket a Biblia ír le. A zsidók nem "istengyilkosok", mint a Szentszék sugallja, nem a történelemből kitörlendő "alávaló nép", hanem a szent hagyomány tanúságtevő népe, amelyet Isten azért választott ki magának, hogy rajta keresztül szóljon az emberiséghez. "Szavahihetőségét, élettartamát, megszakítatlanságát, erkölcstanát és hatását tekintve a zsidó vallás teljességgel isteni." A zsidó nép "egyedülálló kortárs történetíró", a világ legrégibb civilizációja. "A törvény, amely e népet kormányozza, a világ legrégibb, legtökéletesebb könyve, az egyetlen, amely egy államban megszakítatlanul mindig is érvényben volt." "Szerető gondossággal, hűségesen viszik magukkal ezt a könyvet, amelyben Mózes kijelenti, hogy egész életükben hálátlanok voltak Istennel szemben... Egy egész nép jelenti be előre, s ez a nép négyezer esztendőn át fennmarad, hogy testületileg tegyen tanúbizonyságot a róla kapott isteni ígéretekről, ame-lyektől semmiféle fenyegetés és ül-döztetés nem képes eltántorítani." "Jézus a halála révén lett Messiás. Jézus... azokhoz is elvitte a zsidó vallást, akik nem gyakorolták": "Annak bizonyítására, hogy az igazi zsidók és az igazi keresztények vallása egy és ugyanaz."


* * *


J. Attali könyvének harmadik része a Megvilágosodás, Halál és feltámadás, mely az 1663 és a 2000 közötti idősza-kot tekinti át. "Pascal életműve, melyet előbb agyoncenzúráztak, aztán megfeledkeztek róla, végül pedig csaknem kultikus tisztelettel csodáltak, az álbarátok révén került napvilágra a XVII. században, ellenségeinek köszönhetően maradt fönn a XVIII. században, majd azok juttatták diadalra a XIX. században, akik a nemzeti azonosság szimbólumává akarták tenni. Aztán pedig valamennyi szellemi irányzat a magáénak követelte, előfutárának kiáltotta ki, önmaga igazolására sajátította ki magának. De mindhiába: a zseni nem rokona és nem is őse senkinek" - írja Jacques Attali.

Ezen a hosszú, csaknem négyszáz éves időszakaszon nem követhetjük a szerző elfogulatlan tájékoztatását Racine tól A. Camus-ig. De könyvének végső intelmét érdemes megfontolni: "A mosoly a legszebb dolog, amit másoknak adhatunk, a leg-komolyabb kihívás a diktatúráknak, a műalkotás legjobb bírája, az élet végső bizonyítéka.

Ez Pascal és Franciaország szellemének utolsó leckéje: a mosolyra minden alkalmat meg kell ragadni. Mosolyogjunk, amennyit csak tudunk. Az emberiség szánalmas nagyszerűségén."

Gazdag bibliográfia és névmutató zárja e kötetet és tizenkét oldalon több színes  és fekete fehér kép, kézirat- lenyomat teszi érdekesebbé ezt a kivételesen értékes könyvet.




* Jacques Attali: Blaise Pascal, avagy a francia szellem. A könyvet Vargyas Zoltán, a benne található versbetéteket N. Kiss Zsuzsa fordította. A kötetet természettudományi szempontból ellenőrizte: Kovács Előd. Európa Könyv-kiadó, Budapest 2003. 462 oldal.


Cikk eleje Bezárás