ZÜRICHI ELŐADÁSOK*


A tudománytan fogalmáról1

(1794. február 2428.)


(Johann Kaspar Lavater jegyzetei alapján)


JOHANN GOTTLIEB FICHTE



Első előadás

(1794. február 24. hétfő)



Mi a filozófia?


Reinhold szerint a filozófia annak tudománya, amit a puszta képzetalkotó képesség határoz meg. Ez az elméleti filozófia, és nem az egész filozófia definíciója. Abban mindenki egyetért, hogy a filozófia tudomány. A vita csak a filozófia tárgyára vonatkozik. A tudomány fogalma azonban nincs meghatározva és kifejtve. Innen származik az a szemrehányás, hogy a lényeges dolgok felett átsiklunk, és a véletlenszerű mozzanatokat tartjuk szem előtt. A tudományt általában a formájára tekintettel kell szemlélnünk. A forma a tudomány részeinek viszonya az egészhez, és az egész viszonya a részekhez. És aztán a tudományt anyaga, vagy a belső tartalma szerint is meg kell vizsgálnunk.



A.

A forma


Minden tudománynak van egy alaptétele, amelyből kiindulva minden kijelentés bizonyítható, de ő maga nem szorul bizonyításra.2 Az összes kijelentést, amely a tudományokban előfordul, pontosan kell meghatározni, és közvetve vagy közvetlenül az alaptételből kell levezetni. Az összes kijelentésnek egyetlen tételből való levezetése teszi a tudományt rendszerré. A különböző kijelentéseknek ezt az összeláncolását és összekötését egyetlenegy tételben már mások is a tudomány lényegének tekintették. Néhányan már kísérletet tettek az előadás hogyanjának meghatározására, de a mije határozatlan maradt. A forma csak eszköz lehet, és nem cél.



B.

Az anyag


A tudományt anyaga szerint is meg kell vizsgálnunk. Van e a tudománynak (amennyiben valóban tudomány) anyaga? Vagy pedig a képzetünk tartalmának bizonyos tulajdonságait kell megkövetelnünk ahhoz, hogy valamit tudománynak nevezzünk?



Példa


Egy költemény lehet önmagában összefüggő, és teljesen következetes. Ezért nem nevezhetjük tudománynak. Nem a szisztematikus forma adja a lényeget. Az anyagi ismertetőjegyek felkutatására kell tehát összpontosítanunk.

*

Csak az, amit tudunk (amennyiben tudjuk) lehet a tudomány tartalma. A tudomány anyaga tehát az, ami biztos. A bizonytalanságok összességéből sohasem jöhet létre tudomány. A szisztematikus forma tehát egy cél puszta véletlenszerű eszköze. Az, ami biztos; az, lényeges; s ehhez jön hozzá a szisztematikus jellegű forma, ami nélkül a biztosat sem nevezhetnénk tudománynak. Az az ember rendelkezik tudománnyal valamiről, akinek vannak részletes ismeretei; a tudomány maga már feltételezi az összes mondat kombinációját. A tudomány valami egészre törekszik. Az, ami a tudományt tudománnyá teszi, nem a kijelentésekben rejlik, hanem a kijelentések viszonyában.

*

Az az előjog, amelyet a matematika önmagának tulajdonított, hogy tudniillik egyedül ő tekinthető biztos tudománynak, az végül is minden tudományra érvényes. A = B, B = C. Tehát C = A. Ez ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a tudományban minden kijelentést egyetlen alaptételből kell levezetni, vagy valami olyasmire kellene visszavezetni, ami egyenlő ezzel az alaptétellel. Az alaptétel az egyetlen, amely közvetlenül biztos. Ami tehát egyenlő vele, az is biztos. Az alaptétel önmagában biztos, a levezetett tételek pedig azért biztosak, mert egyenlők vele. A szisztematikus módszert tehát nem célnak, hanem eszköznek kell tekintenünk.

*

Mindaz, ami bejut a tudatunkba, azt tudjuk, és abban biztosak vagyunk.

*

A tudás definíciója nem más, mint a tudat definíciója.

*

A definíciónak meg kell adnia a definiálandó génuszát és ennek megkülönböztető sajátosságát.

*

A legfelső génusz megkülönböztető sajátosságát nem lehet megadni.

*

A tudatot nem lehet definiálni. De le lehet írni. A tudat különböző fajtáinak felkeresése és kimerítése - ez a filozófia célja.

*

"A filozófia tudomány", ez annyit jelent, hogy ismeretekből áll, amelyek a megismerés tárgya révén biztosak.

*

Minden dolog azonos önmagával: A= A.

*

Az egymással szembenálló dolgok egyetlen ismertetőjegye sem azonos. A.) ( A.

*

Két dolog, amely azonos egy harmadikkal, egymással is azonos. A = B, B = C, C = A.

*

Szükségünk van egy alaptételre, amelynek bizonyossága valahonnan máshonnan származik.

*

De honnan származhat az alaptétel és a vele való azonosság bizonyossága?

*

Ha rendelkezésünkre állna egy olyan tudomány, amely megalapozná minden alaptétel és minden azonosság érvényességét, s ha ez a filozófia lenne, akkor megkaptuk volna a filozófia definícióját.

*

A filozófia ebben az esetben nem más, mint az önmagában való tudomány, a tudományról szóló tudomány - vagyis a tudománytan.

a) De ezzel még nem állítottuk azt, hogy egy ilyen tudomány rendelkezésünkre áll, vagy akárcsak lehetséges lenne.

b) Egyelőre ez a definíció még önkényes, amíg a megvalósításán keresztül nem igazoltuk. A definíció valóságosságát a neki megfelelő dolog valóságossága igazolja.

c) Azt fogják kérdezni: Megfelel ez a nyelvhasználatnak? A válasz: Egy bizonyos definíció jobb, mint egy határozatlan, azaz mint semmilyen definíció.

d) A filozófia szót aligha lehet fenntartani. Hasznavehetetlenné válik.

*

Az a nemzet, amely meg fogja találni a par excellence tudományt, el is nevezheti azt. Tehát a filozófia, vagy az, amit mi keresünk, a par excellence tudomány, vagyis a tudománytan.

*

Minden tudomány számára ő szolgáltatja az alaptételeket, és igazolja az azonosságuk érvényességét.



Második előadás

(1794. február 25. kedd)


A filozófia közelebbi meghatározása és a logikához való viszonya


Azt mondtuk, hogy a filozófia a tudomány általában vett tudománya. Ebben a meghatározásban a filozófia minden ismertetőjegyének benne kell lennie. Ezeket az ismertetőjegyeket tehát ebből a fogalomból kell kifejteni. A tudománytan a tudományról szóló általában vett tudomány.

*

A tudománytan objektuma tehát az általában vett tudomány.

*

Minden tudománynak kell hogy legyen egy alaptétele, amely teljesen bizonyos.

*

A tudománytan feladata, hogy megalapozza minden lehetséges tudomány legfőbb alaptételét.

*

a) A tudománytannak rögzítenie kell, hogy mit jelent biztosnak lenni, és meg kell mutatni annak lehetőségét, hogy hogyan lehetne valami biztos.

b) A tudománytannak fel kell állítania és igazolnia kell olyan tételeket, amelyek más tudományokban alaptételnek számítanak.

Úgy, hogy minden valóságos és jövőbeni tudománynak csak a tudománytanra kell vonatkoznia. A tudománytan helyességének külső ismertetőjegye: ha mindaz, amire az emberi szellem rájöhet (az alaptétel révén), meg van alapozva, ha mindent egyetlen kijelentésre lehet visszavezetni, és ebből kiindulva mint igazat és biztosat vagy hamisat és alaptalant lehet felmutatni.


Ellenvetés

Amelyet természetesen csak az egész filozófia kifejtésével lehet megválaszolni.


Az általános tudománytan és a speciális tudomány között élesen meghatározott választóvonalat kell hízni. S ezt igen nehéz meghatározni. A matematika és a tiszta természettan alaptételének benne kell lennie a tudománytanban. Ha a kétféle következmény nem lenne élesen megkülönböztetve egymástól, akkor a tudománytan mindent átfogna, és nem beszélhetnénk konkrét tudományokról.

Meg fog mutatkozni, hogy minden tudomány a tényekre (Thatsachen) épül, amelyek a tudománytanban tettekként (Thathandlungen) jelennek meg. Minden tudománynak csak az ő illetékességi körébe tartozó tényeket kell kifejtenie, és ha másokat próbál kifejteni, akkor szükségképpen idegen területre téved.

Minden tudománynak a tényekkel kell foglalkoznia. Az általános tudománytan magában foglalja a tettet, amely minden más ténynek és tettnek alapjául szolgál.

*

A különös tudományok tényei (Thatsachen) a tiszta tudománytanban tettekként (Thathandlungen) jelennek meg.

Ha az általános tudománytannak azokkal a tettekkel kellene foglalkoznia, amelyek minden más tényt és tettet lehetővé tesznek, akkor az első tett kifejtésekor, minden más tényt és tettet is meg kellene határoznia és fel kellene sorolnia. E különös tények további kifejtését azonban a különös tudományoknak kell átengednie.



Példa


A geometria a tudománytantól kapja a tér és a pont fogalmát; és a tudománytannak mint olyannak az a kötelessége, hogy mindkét szemléletet (vagyis a tér és a pont szemléletét) az alaptételt kifejező tettből kifejtse.

*

Az én szabad cselekvése alapján, amely egy pontból kiindulva a térben egy vonalat húz, jön létre a geometria. A térből és a pontból egyedül még nem lesz geometria. Én én vagyok - ez filozófia. Az A = A - ez logika.

*

Minden tudománytannak van egy alaptétele, melynek bizonyosságát a tudománytanból kell merítenie.

*

Ha a tudománytan azt, ami általában véve biztos, meg tudja határozni, akkor materiális filozófiának, vagy a belső tartalom tudománytanának nevezhetjük.

*

A tudománytannak két ismérve van. 1. A bizonyosság. 2. És az, hogy minden kijelentését egyenlőségeken keresztül egyetlen kijelentésre tud visszavezetni. A tudománynak szisztematikus formával kell rendelkeznie.

*

A szisztematikus eljárást, vagyis az egyenlőségekre épülő eljárást igazolni kell, és fel kell állítani érvényességének feltételeit. A tudománytannak meg kell határoznia a szisztematikus forma jogalapját (Rechtsgrund), és ezért formális filozófiának, vagy a formák tudománytanának kell neveznünk. Mostani előadásunk célja a tudománytan fogalmának kifejtése.

*

Ha materiális és formális tudománytanról beszélünk, akkor ez még nem jelenti azt, hogy a tudománytan két különálló részből állna, hanem csak azt, hogy az értelem egymástól elkülönülten tudja elgondolni őket. A tudománytanban az anyag határozza meg a formát.

*

De a tudományok között a pusztán formálisnak is van egy tudománya, amelyet logikának nevezünk.

*

Mi a logika? Miben különbözik a formális tudománytantól? Ugyanabban, amiben a forma különbözik az anyagtól. Az A = A azt jelenti, hogy ha A létezik, akkor A = A, A = B, B = C, s ezzel C = A. A vagy szembe van állítva A val, vagy egyenlő B vel, s akkor B szembe van állítva A val. A létét nem lehet formailag igazolni, még akkor sem, ha semmit sem vethetünk a forma ellen. Hogy jövök tehát ahhoz, hogy azt mondjam A létezik. Létezik e A? Ez a kérdés a mondat tartalmára irányul.

Egyetlen filozófiai kijelentést sem lehet pusztán a formája alapján helyesnek nyilvánítani. A filozófiában a puszta forma helyességéből következik a belső tartalom realitása. Ennek így kell lennie a filozófiában! Ezt kell a filozófiának teljesítenie. A én vagyok - mondja a forma. Én én vagyok - már a mondat formája is materiális. Ennek minden kijelentésre érvényesnek kell lennie! (Itt ezt a kijelentést csak példaként használjuk.)

A logika ezt mondja: Ha A létezik, akkor A = A. A filozófia ezt mondja: mivel A létezik, ezért A = A. A filozófiai tételezés feltétlen. A logika valami mást is feltételez e feltétellel. De valami eredetileg már mindig tételezve van.



1.

A logika az eredetit nem tételezheti. A tudománytannak az eredetit kell tételeznie.


2.

A logika éppígy nem tudja igazolni a maga egyenlőségeinek létjogosultságát. Azt a kijelentést, hogy ha A = B és B = C, akkor C = A, vagy azt a másik kijelentést, hogy ha két dolog egyenlő egy harmadikkal, akkor egymással is egyenlők - ezt a logika nem tudja igazolni.

Tehát valahol máshol kell igazolni, s ezért a tudománytannak kell igazolnia. A tudománytannak, amelynek az a rendeltetése, hogy mindent igazoljon.

A tudománytan tehát abban különbözik a logikától, hogy a saját és minden más egyenlőség illetékességét igazolja. A logika ezzel szemben mindezt már igazoltnak tekinti.


3.

A logika meghatározza a feltételezett egyenlőségek feltételeit, de nem igazolja ezeket. A test fogalma egyenlő a testre vonatkozó összes nézettel. Ezt a tudománytan azzal igazolja, hogy megmutatja, hogy hogyan alkothatunk fogalmakat.

Ez általában véve a tudománytan kötelessége. Ez vezet el minket ahhoz, hogy felismerjük a logikának az általános tudománytanhoz fűződő viszonyát. A filozófia határozza meg a belső tartalom formáját. A logika figyelmen kívül hagyja a tartalmat és felállítja az üres formát, mint amely magában foglalja a legmagasabb tartalom alá tartozó összes különös tartalmat.

Én Én vagyok - mondja a tudománytan. A logika felhatalmazást kap arra, hogy az A = A t az Én = Én alá rendelje, mert minden lehetséges A valami olyasmi, ami az Énbe tartozik. Ha bebizonyítottuk, hogy Én Én vagyok, akkor igaz, hogy A = A.

A logika absztrakt tudomány, amennyiben minden tartalomtól elvonatkoztat, még a tudománytan különös tartalmától is.


1.

A logika úgy viszonyul a tudománytanhoz, mint minden absztraktum a maga konkrétumához.


2.

A logikának csak negatív, a tudománytannak pedig pozitív érvényessége van. Ami a logikával szembenáll, az sohasem lehet igaz. Ami a logikának megfelel, az igaz lehet, formailag helyes, de lehet, hogy nincsen semmiféle reális jelentése.

*

Hogy valamely fogalomnak megfelel e valami, erre a logika nem tud válaszolni. A logika tehát úgy viszonyul a tudománytanhoz, mint a negatív megismerés a pozitívhoz.

*

A logika sem nem alaptana, sem nem része a tudománytannak, hanem a leánya. Egy leválasztott, önmagában megálló tudomány, amely, mint minden lehetséges tudomány az általános tudománytanra épül. De minden más tudománytól abban különbözik, hogy nincs saját tartalma (filozófiai értelemben) - s így az egyetlen lehetséges tudomány.

A logika objektuma minden tudomány puszta formája, amely azonban benne nincs megalapozva, hanem csak a könnyebb áttekintés miatt van felállítva.

*

A logika nem más, mint az ész tan: ezt az elnevezést már nem lehet többé fenntartani. Az ész nem hasonlít össze, hanem tételez. A logika az egyenlőségek tana.



Harmadik előadás

(1794. február 26. szerda)


A tudománytan fogalmának folytatása


A tudománytannak az alaptételeket és az összes forma érvényességét kell rögzítenie. Ezek a külső ismérvei; őneki magának tudománynak kell lennie, és ebből következnek a belső meghatározásai.



I.

Minden tudománynak kell hogy legyen alaptétele, tehát a tudománytannak is. Ezt az alaptételt nem magában a tudománytanban kell bizonyítani. (Ez egyetlen tudomány esetében sincs így.) És semelyik másik tudományban sem lehet igazolni. A többi tudományt a tudománytanból kell levezetni; de mivel ő maga a tudománytanra épül, ezért létrejönne egy kör a bizonyításban. Éppígy nem lehet fellelni ezt az alaptételt egy olyan tudományban, amely ne lenne levezetve a tudománytanból. Mert akkor a tudománytan többé nem lenne tudománytan, hanem az lenne a tudománytan, amiben ezt ki lehetne mutatni.

*

Minden tudásunknak végül egy közvetlen bizonyosságban kell végződnie; ez áll a tudománytan csúcsán.



1.

A tudománytan alaptételét egyáltalán nem lehet bizonyítani. De mivel mégis biztosnak kell lennie, ezért önmagában és közvetlenül bizonyosnak kell lennie. És mivel az értelme nem lehet kétértelmű, ezért önmaga által elégségesen meg kell határoznia önmagát.


2.

Ebből a kijelentésből nemcsak a tudománytanban előforduló összes kijelentés bizonyosságát, hanem minden kijelentés (amely valamelyik tudományban előfordul) bizonyosságát le kell tudni vezetni. A tudománytan alaptétele az összes tudás legfelső feltétele, s ennek feltételezése nélkül semmiféle tudás sem lenne lehetséges (Ez csak negatív lenne.) Neki kellene lennie annak a kijelentésnek is, amelyből minden lehetséges tudást, vagyis mindent vissza lehet vezetni.



Két megjegyzés


1. Még nem állítjuk általában, hogy létezik egy ilyen kijelentés, vagy kell hogy létezzék egy ilyen kijelentés. Csak ennyit mondunk: ha lehetséges a tudománytan, akkor egy ilyen kijelentésnek is lennie kell. Ha létezne egy ilyen kijelentés, akkor az emberi szellemben lenne egy szilárd rendszer. Hogy ez valóban létezik e, azt egyelőre még nem tudjuk megállapítani. De hogy létezik egy ilyen alaptétel, azt a tudománytanon kívül eső kijelentésekkel nem lehet igazolni. Ezt csak egy ilyen kijelentés felállításával lehet igazolni. Csak a tudománytan, amely ezen keresztül válik lehetségessé, csak a megvalósítás teszi világossá a lehetőséget. A szkeptikusok, akik ezt kérdezik, hogy ez lehetséges e egyáltalán, csakis a tudománytan felállításán keresztül cáfolhatók meg. A tudománytan a saját lehetőségét csak önmaga által igazolhatja.

2. Azt, hogy egy bizonyos felállított kijelentés az univerzális alaptétel, azt szintén nem lehet igazolni az egész tanítás felépítése előtt. Egy ilyen alaptételnek egy olyan ismertetőjeggyel kell rendelkeznie, amely magában közvetlenül és mindenféle bizonyítás nélkül biztos, és minden magyarázat nélkül világos. (A gyermeknek sok minden teljesen biztos és világos, ami a filozófusnak nem az, és nem is lehet az. A filozófus kevesebbet tud, mint a gyermek. A gyermek tudja, és számára világos, hogy a testek rajta kívül vannak - de ez a filozófus számára egyáltalán nem biztos. Ő ezt csak elhiszi.) Abból, hogy elhisszük, hogy egy kijelentés közvetlenül biztos és világos, még nem következik, hogy ő lenne a keresett alaptétel. Az univerzális alaptétel második ismertetőjegye, amelyet keresünk, a következő: belőle minden levezethető.

Ha az emberi szellemnek létezik rendszere, akkor lehetséges egy olyan alaptétel is, amelyre ez épül. Hogy egy felállított kijelentés ennek eleget tesz e, azt az összes tudományra való alkalmazás próbájával lehet igazolni. Ezt az alaptételt tehát puszta kísérletezéssel találhatjuk meg. Mindaz, amit tudunk, vagy az Énre vagy a Nem Énre vonatkozik. Nem juthatunk el tehát soha a kultúrának egy olyan fokára, ahol több eset is lehetséges lenne, mint az Én vagy a Nem Én. (Ha az általános alaptétel erre a pozitívumra vagy negatívumra épülne, akkor a szkeptikusok ellenvetésére - mely szerint az emberi művelődés előreláthatatlansága miatt nem lehet felállítani biztos és általános alaptételt - megadtuk volna a választ.)


II.

Minden tudománynak, tehát a tudománytannak is szisztematikus formával kell rendelkeznie. A tudománytan formája meghatározott, és ez a meghatározottság kétféle lehet.

a) Az egyes kijelentések formája meg van határozva. Lehet igenlő - Én én vagyok, és lehet tagadó - a Nem Én nem én vagyok. Honnan származik mármost a tudománytanban az egyes kijelentés formája. Az egyes tételek tartalma határozza meg ezek formáját. Az Én kijelentésének pozitív igenlő kijelentésnek kell lennie. A tartalom határozza meg a kijelentés formáját, és a formája a tartalmát. Egy körrel állunk tehát szemben? Legyen! A tudománytan első mondatai teljesen igazak. Tehát a tudománytanban az egyes kijelentések formája nem követeli meg a logikát..

b) Az, hogy a tudománytan formája meg van határozva, jelentheti e azt, hogy az egyes kijelentések egymáshoz való viszonya, ezek sorrendje és egymásból való következésük rendje meg van határozva? Honnan származik ez a meghatározás? Újra csak magából a tudománytanból. A tudománytanban minden kijelentés meghatározza az utána következők helyét. A tudománytan első két tétele az azonosság és az ellentmondás logikai tételét valamiféle realitáshoz köti, nevezetesen az Én hez és a Nem Én hez. Mindkettő ellentmond önmagának (s ennek nem szabadna bekövetkeznie, mivel az ellentmondás tételét már elfogadtuk), ha nem feltételezünk valami harmadikat.

*

Én én vagyok. A Nem Én nem én. A Nem Én szembeállítva az Énnel. Az Én az általában vett létező. A Nem Én semmi. A kettő egymást korlátozza, ha hozzávesszük a mennyiség és a korlátozás fogalmait. Tehát a tudománytanban minden kijelentés meghatározza az őt megelőző, és az őt követő kijelentések helyét. Ennélfogva az egész formája önmagát határozza meg.

A tudománytan fogalma azért nem lehet helytelen, mert ellentmond a logikának. A logika a tudománytannak nem ad törvényt. A tudománytan csak úgy lehet helytelen, ha ellentmond önmagának, vagy megszünteti önmagát.

Jelentsen a filozófia, amit akar. Az a tudomány, amely felett még van egy törvény - az nem lehet a legmagasabb és az első tudomány. A logika nem lehet elementáris filozófia, mert ő a puszta forma tudománya; és a forma nem lehet adott a tartalom nélkül (mivel a forma a tartalomból van absztrahálva). Tehát mindig tovább kellene mennünk egy magasabb tudományhoz, melynek tartalmától a logika elvonatkoztatott.

(Reinhold elementáris filozófiája tehát nem az első filozófia, hanem a logika. És az elementáris filozófia a logikától függne.) Az ellentmondás tétele a tudománytanban a maga tartalmával már a logika előtt is jelen volt. A tudománytan tehát mind a belső tartalma, mind a formája szerint - önmaga által van meghatározva. A tudománytan az általában vett feltétlen tudomány. Benne van az, ami általában van, mert van. Így van, mert így van.

*

Az emberi szellemet semmi sem korlátozhatja, ami rajta kívül van. Az emberi szellem önmagát korlátozza, és önmagának ad törvényt. Egy körrel van körülzárva, amelyet ő maga húzott maga köré.



Negyedik előadás

(1794. február 27. csütörtök)


Két megjegyzés


a) A tudománytannak a matematikához, és különösen a geometriához (mint a matematika alapjához) fűződő viszonyára még rá kell mutatnunk. Kant szerint csak a geometriában lehetségesek igazi bizonyítások, mert a geometria maga konstruálja meg a maga fogalmait, amire a tudománytan nem képes. Kant minden követője is ezt mondja.

A szkeptikusok és különösen Maimon ebből olyan következtetéseket vontak le, amelyek a filozófia méltósága ellen irányulnak.

*

Ha a tudománytan általunk adott magyarázatát a tudománytan felállításán keresztül kell igazolni, és ezért a geometria is mint tudomány az általános tudományra építi a maga alaptételét (s ugyanígy a maga formáját és a rendszerét), akkor mégiscsak meglepő lenne, ha valamely levezetett tudomány lényegében valami olyasmit találnánk, amellyel a tudomány, amelyből az adott tudományt levezettük, nem rendelkezne. Meglepő lenne, ha a tudománytan valami olyasmit adna tovább a geometriának, amivel ő maga nem rendelkezne.

*

Valamit bizonyítani Kantnál annyit jelent, mint valamit a saját érzéki megjelenésében, ennek felbontásával felmutatni. S ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha az érzéki megjelenést alá tudjuk vetni az érzéki ábrázolásnak, vagy meg tudjuk konstruálni azt.

Egy pontból kiinduló mozgással húzok egy egyenest a térben. Konstruálok egy másikat egy másik irányban, egy harmadikat újra egy másik irányban. Ez a három egyenes találkozik egymással és egy háromszöget alkot, amely egy konstrukción keresztül jött létre. A három egyenes három szöget zár be.

Bizonyítani tehát annyit jelent, mint a szemléleten keresztül a három egyenesből létrejött háromszöget felmutatni. Ez a három egyenes három pontban találkozik. Az egyenesek egymáshoz viszonyított gradiensét önkényesnek nevezem, itt van három érintkezési pont, és ezzel együtt a három szög. A bizonyítás tehát egy előzetes konstrukcióra épül. Hogy jut mármost a geometria egy ilyen konstrukciós képességhez? Minden konstrukcióhoz három alkotóelemre van szükség.

Először szüksége van a geometriának egy pontra, amelyből kiindulva meghúzza az egyenest, aztán szüksége van egy térre, amelyben meghúzza az egyenest, és a képzelőerő szabad öntevékenységére, amelyből meghúzza az egyenest. Mind a hármat a tudománytanból meríti, s ezért minden konstrukció (ennélfogva minden bizonyítás) lehetősége a tudománytanra épül. A tudománytanban meg fog mutatkozni, hogy e három követelmény közül az egyik, a puszta tér eredetileg érzéki szemlélet, amely minden tiszta és empirikus szemléletet először lehetővé tesz. Továbbá meg fog mutatkozni, hogy az Én eredetileg szintén szemlélet, de nem érzéki, hanem intellektuális. A tudománytan így egyrészt szintén a tiszta szemlélet birtokában van, éppúgy ahogy a geometria és a geometria szemlélete a tudománytanban gyökerezik. És az is meg fog mutatkozni, hogy a tér tiszta szemlélet a képzelőerő tevékenységén keresztül nemcsak szabad, mint a geometriai szemlélet, hanem szükségszerű is, s így a tudománytan szintén ren- delkezik egy konstrukcióval, amely az egyetlen igazi konstrukció.

Ezt a konstrukciót azonban a tudománytan nem tudja bizonyítani, mert ez a konstrukció végtelen, vagyis túlmegy a felfogóképességünk határain. E konstrukció további kidolgozását, vagyis korlátozását a geometriára hagyjuk. Így tehát minden bizonyítás lehetősége a tudománytanban gyökerezik, habár benne nem bizonyítható. De miért nem fordulhat elő tévedés? Miért igaz a bizonyítás? Miért van az, hogy amit egy eredetileg megkonstruált tiszta szemléletből ki tudunk mutatni, az biztosan benne van ebben a szemléletben? Vagyis hogyan lehetséges igazi bizonyítás? Úgy, hogy a konstruálásban a képzelőerő szabad öntevékenységével elhelyezek valamit. A három egyenes bezár egy teret, mert a három egyenessel én zártam be egy teret, tehát a saját cselekedetem vezetett a tér bezárásához. A bezárt tér a tudatomban van, mert a tér bezárásának a cselekedete is a tudatban volt. E következtetés érvényessége egy magasabb kérdést is feltételez, azt tudniillik, hogy miért van a tudatban az, amit belehelyeztem? Erre a kérdésre a geometria nem tud válaszolni. A választ a tudománytannak kell megadnia, és a geometria ezt fogja átvenni. A tudatban benne van, amit belehelyeztem, mert Én én vagyok.

Minden bizonyítás tehát két tényre épül. Az első a saját, képzelőerőre épülő konstrukcióm. Gondoljunk a tér konstrukciójára a tudománytanban, vagy egy önkényes konstrukcióra a térben, amely a geometriába tartozik. A tudománytanban a második tény az Én én vagyok: "Én mint bizonyító vagyok a konstruáló is." Egy levezetett tudományban (mint amilyen a geometria) ez nem is lehetne másképp.

*

Engedjék meg, hogy az igazolás már ismert formáiból kiindulva a bizonyítás segítségével megkeressük a tudománytan még feltáratlan igazolási eljárását. Így lesz esélyünk arra, hogy helyesen meg tudjuk határozni a kettő (az igazolás és a bizonyítás) karakterisztikus különbségeit.3

*

Mindaz, ami biztos (így például a tér is) egy tényből lép elő. (A legszélesebb jelentést tekintve a tény [a Thatsache] a génusz, a tett [a Thathandlung] pedig a species.) Van valami, mivel én létrehoztam. A létrehozásnak ez a tette, amelyre a bizonyítás épül, vagy a szabadságra vagy a szükségszerűségre épül.

*

Az első esetben a cselekedetnek én magam is közvetlenül tudatában vagyok, mivel mindaz, ami a szabadságra épül, a cselekvő számára a cselekedetben bizonyos. A második esetben, a szükségszerűség esetében, szükség van a reflexióra, hogy eljussunk a cselekvés tudatához, mivel az, ami a szükségszerűségre épül, általában nem cselekvés, hanem szenvedés. A geometriába tartozó "cselekedetek" az első, a tudománytanba tartozó "cselekedetek" (vagyis a fogalmak) pedig a második csoportba sorolhatók.

A cselekvő tevékenysége vagy olyasmire irányul, ami a cselekvő Én en kívül áll, vagy pedig magára a cselekvő Én re irányul. Az első esetben az Én a saját cselekedetének könnyebben tudatára juthat, mivel a cselekedetének eredménye nem létezhet tőle függetlenül. A cselekvés és az eredmény itt észrevehetően eltérnek egymástól, és az utóbbi már bejelenti az előbbit. A második esetben a cselekvő, és az, amire a cselekvés irányul egy és ugyanaz (mivel a cselekvés önmagára irányul), és így a megkülönböztetés, és a cselekvés tudatossá válása újra nehézzé válik: az első esetbe tartozik a geometria. A geometriában az ész a szemléletet valami olyasmire vonatkoztatja, ami az Én en kívül áll. A második eset a tudománytan esete, minden olyan kijelentés esetében, amelyet igazolni kell. A tudománytanban az ész magában az énben hozza létre a fogalmakat. A tudománytanba tartozó cselekvések e két jellemző vonásából (hogy tudniillik először szükségszerűek és másodszor magára az Én re irányulnak) lehet levezetni (a tudománytanba tartozó igazolás) sajátos jellegét. A geometriába tartozó cselekvésekhez nem tapadnak kétségek. E cselekedeteknek közvetlenül tudatában vagyunk, és az igazoló bizonyításnak pusztán arra kell rámutatnia, amit létrehoztunk. A tudománytanban fordítva van. Annak természete, amit létrehoztunk (mint például, hogy mindaz, ami érzékelhető, a térben és az időben áll, hogy minden meghatározott érzékelésnek van oka) a tudatunkban van, de az ehhez tartozó öntevékenységnek nem vagyunk a tudatában. Itt tehát nem azt kell igazolnunk, hogy valami így van, hanem azt, hogy a szellemünk cselekedete révén van így. (Vagy ahogy Kant mondta, a szóban forgó kijelentések a priori igazak.)

A geometriában a cselekedetek adottak, és az eredményt kell megkeresnünk. A tudománytanban az eredmény adott, és a cselekedeteket (amelyeknél fogva adott) kell megkeresnünk. A geometria kérdése így szól: Quid Facti? A tudománytan kérdése pedig ez: Quid Juris?

Az igazolás módja tehát a tudománytanban (ennek belső lényege alapján) éppen ellenkezője a geometria igazolási módjának, s ebből adódik a közöttük lévő külső különbség is. Ha ugyanis a tudománytanban van egy olyan tény, amely az egész tudományt megalapozza, és amely kétségbevonhatatlan, és minden más tényről is ugyanezt kell kimutatnunk, akkor ezt nem tehetjük másképp, csak úgy, hogy rá- mutatunk arra, hogy ez az első tény sem lehetne kétségbevonhatatlan, ha az összes többi nem lenne az. Amennyire biztos, hogy az első tény kétségbevonhatatlan, annyira biztos, hogy az összes többi is az. E tények minőségét az első tény minőségéből kell levezetnünk. A filozófiai igazolások ezek szerint dedukciók, és a dedukciók (ahogy fent értelmeztük őket) ilyen igazolások. A dedukciók az egyenlőségeken keresztül haladnak, ugyanúgy, ahogy a bizonyítás is, de az igazolásnak nemcsak azt kell megmutatnia, hogy valami létezik, hanem azt is, hogy valami tény (Thatsache).

Az összes bizonyítás alaptétele a következő: mivel a tudatban végrehajtottunk egy bizonyos cselekedetet, amely önmagában nem volt szükségszerű, ezért a tudatot bizonyos értelemben módosítanunk kell ahhoz, hogy megőrizze egységességét. Az összes dedukció alaptétele ezzel szemben a következő: Mivel a tudat egységes, ezért egy bizonyos cselekedetet végre kellett hajtanunk.

Ebből a magyarázatból világosan kiderül, hogy a tudománytan - a bizonyítások élességét tekintve - egy szinten áll és egy szinten is kell állnia a geometriával. Ebben a vonatkozásban a bizonyításnak semmiféle előnye sem lehet a dedukcióval szemben.

Ha azok megértését tartjuk szem előtt, akik nem képesek a szilárd figyelemre, akkor azt látjuk, hogy a bizonyításnak van egy nagy előnye, mert egy érzéki szemléletre támaszkodik, ebből a szemléletből indul ki, és újra és újra ide tér vissza. A bizonyítás útja rövid, és a bizonyítás a szemléletet mindig kéznél és szem előtt tartja. Miután a bizonyítás befejeződött, a geometria egy újfajta szemléletet határoz meg, s ezzel ugyanúgy jár el.

Ebben a tudományban (a geometriában) tehát vannak nyugvópontok, és ugyanakkor a legbiztosabb absztrakt részekből épül fel. A dedukció útja azonban töretlenül folytatódik, és ez az út nem is rövid. A szilárd végpont sem több egy puszta pontnál, és a másik pont mindig a levegőben marad. Mindannak, ami volt, állandóan jelenvalónak kell lennie.



Ötödik előadás

(1794. február 28. péntek)


b) Második általános megjegyzés


A tudománytan még nem a rendszer, hanem a reflexió által létrehozott rendszer ábrázolása.

Mindazok után, amit elmondtunk, a tudománytan célja nem kisebb, mint az, hogy létrehozza az emberi szellem egész rendszerét, a maga általános és szükségszerű meghatározottságában. Mégis ez a tudomány még nem maga a rendszer, hanem csak ennek ábrázolása. Mivel ez a tudomány csak a rendszer ábrázolása, de nem a szükségszerű, eredeti és általános rendszer - a legfelső tett [Thathandlung] (amely a rendszer alapja) mellett a filozófusnak még végre kell hajtania egy cselekedetet, amely nem más, mint e legfelső tettre irányuló reflexió. Ez a reflexió egy önmagunkkal végzett kísérlet. Ha ezt a kísérletet jól végezzük, és ezzel együtt a szóban forgó eredeti rendszer ábrázolása helyes, akkor a rendszernek magának (a tudománytan objektumának) a filozófus hozzátétele nélkül az emberi nem és a szellem kezdetei óta léteznie kellett. Ugyanúgy, ahogy az elektromosság a testi világ kezdetei óta létezik, habár csak a közelmúltban fedezték fel, kezdtek vele kísérleteket végezni, és tudományosan vizsgálni. Az elektromosság mindig a saját törvényei szerint hatott, habár mi nem ismertük ezeket a törvényeket, és ezek továbbra is ugyanígy hatottak volna, ha nem fedeztük volna fel őket, vagy ha az, amit most az elektromosság törvényeinek tartunk, nem is lennének az igazi törvényei. Ez ugyanúgy van az emberi szellemmel is, ha szükségszerű törvények alapján cselekszik, akkor már mindig is ezek szerint cselekedett, és továbbra is ezek szerint fog cselekedni, még akkor is, ha az ábrázolásuk egészen helytelen. Ha az emberi szellemnek lenne önmagában vett rendszere, akkor ez biztosan helyes, általános érvényű, ellentmondásmentes és hibátlan lenne. Biztos, hogy a rendszernek megvannak mindazok a tulajdonságai, amelyeket a tudománytantól megkövetelünk. De a tudománytan maga mégsem azonos a rendszerrel, hanem csak ennek ábrázolása. Mint filozófusok sem léphetünk fel az emberi szellem törvényhozóiként, hanem csak annak történetíróiként.

Ha az ábrázolásunk helyes, akkor természetesen mindaz vonatkozik rá, ami az ábrázoltra magára is vonatkozik. De ha az ábrázolás helytelen (ha például egy kísérletre épül), vagy ha helytelenül járunk el, akkor az eredmény is szükségképpen helytelen lesz. Hogyan igazolhatjuk tehát eljárásunk helyességét?

*

Az a reflexió, amely ránk magunkra vonatkozik, az önmegfigyelés, melynek közvetítésével az Én re vonatkozó tudományt létre akarjuk hozni, maga is egy aktus. Ez az aktus szellemünk legkülönösebb aktusa, a legfelső aktus, amelyet a rendszer alapjává akarunk tenni. E reflexió (vagy a reflektáló eljárás) érvényessége az, amelyet a tudománytan kifejtése során meg kell vizsgálnunk és igazolnunk kell. Ez az igazolás valóban körben forog. Már a kezdetektől fogva fel kell tennünk bizonyos szabályokat követő reflektáló eljárások érvényességét, és e feltételezett érvényességből kiindulva kell igazolnunk az érvényességet magát, és ennek szabályait. Ebből a körből semmiféleképpen sem tudunk kilépni. Mivel a tudománytannak kell lennie a legfelső tudománynak, ezért nem lehet valami magasabbat előrebocsátani, amely igazolná a tudománytanban követett eljárásunk érvényességét. Ez a magasabb tudomány egy még magasabbat feltételezne, amely a benne követett eljárás érvényességét igazolná, és így tovább a végtelenségig.

De ne hagyjuk magunkat elijeszteni ettől a körtől. Az a körülmény, hogy egy pártatlan vizsgálat során éppen azok a szabályok lépnek elő, amelyeket kezdettől fogva érvényesnek tekintettünk, arra utal, hogy van egy kézenfekvő próba; olyan próba, amely az eljárásunk helyességére vonatkozik.

A zseni feladata, hogy a szükségszerűség sötét érzésén keresztül bevezessen az érthető belátás birodalmába és a szükségszerűség alapjaiba. Nem kell megállnunk a sötét érzelmeknél, hanem amennyire lehetséges, fel kell őket tárnunk. A kör mindig fennmarad; de a kör helyességét igazolja (s ez a kör mint mechanikus eszköz próbája), ha a periféria végpontja visszakapcsolódik annak kezdőpontjához. Mindebből annyi biztosan következik, hogy minden emberi tudás legélesebb vizsgálata egy pontban végződik, amelyet nem lehet bizonyítani, hanem a puszta hit alapján kell elfogadnunk. De ehhez hozzá kell fűznünk, hogy a filozófus ezen a ponton nem rendelkezik külső hit alappal.

Mindaz, amiről azt hisszük, hogy tudjuk, a teljes tudásra vonatkozó tanításra épül. És ha egy ilyen alapot (amelyet szükségszerűen kell levezetni) feltételezünk, akkor ez annyit jelent, hogy egy nagyon kicsi és elkerülhetetlen kör helyett egy óriási és nagyon is elkerülhető kört feltételezünk.

A reflexió útját ugyan utólag (a próbálgatáson keresztül) megvizsgálhatjuk, amennyiben többször végrehajtjuk, ugyanúgy, ahogy egy számtanpéldát többször átvizsgálunk. Jól számoltunk, ha mindig ugyanaz az eredmény jön ki, vagy ha az általánostól a különöshöz való leereszkedés helyett a különöstől az általánoshoz próbálunk felemelkedni. A reflexiómra még egyszer reflektálhatok, és a reflektálásra újra reflektálhatok.

E különös reflexió számára különös szabályokat gondolhatok ki. De mivel magában valóan mindig fennmarad annak a lehetősége, hogy a vizsgálat mindenkori megismétlésekor ugyanazt a hibát követem el, vagy ha fordítva haladok is elkövethetek egy olyan tévedést, amely ugyanahhoz az eredményhez vezet. S így az eredmény állandósága még nem jelenti azt, hogy szükségképpen helyes is. Mivel a felvázolt különös logika a maga érvényességét a tudománytan eredményeiből meríti, ezért az összes megismételt kísérlet sem garantálhat többet, mint egy magas szintű valószínűséget, de sohasem garantálhatja az eredmény helyességének bizonyosságát.

Ezek alapján már válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy hogyan kell vélekednünk arról a vitáról, amelyet a szkeptikusok (akik arra hivatkoznak, hogy az emberi tudás bizonytalan, az emberi értelem gyenge, az emberi ész és tudomány tökéletesedése csak végtelen folyamatként képzelhető el) és a szisztematikus gondolkodók (akik az általános érvényűségre és tévedhetetlenségre törekszenek) egymással szemben folytatnak. Mindkettőjüknek igaza van, mert nem értik meg egymást, és egészen különböző dolgokról beszélnek.

A filozófia nem más, mint az ész szükségszerű rendszerének helyes és teljes ábrázolása. A filozófia ezért általános érvényű és tévedhetetlen, ugyanúgy, ahogy tévedhetetlen az a szabály, hogy szorzáskor az egyik tényező nagyságát annyiszor kell önmagához hozzáadnunk, ahány egységből a másik tényező áll. De nincs olyan filozófus, aki a maga vagy a mások számára igazolni tudná, hogy az ő képzetei képviselik az igazságot és a valóságot - ezt csak valószínűsíteni tudja. Ugyanúgy, ahogy egy számtanpélda megoldásakor csak nagyon valószínűnek tekinthetjük azt, hogy az egyik tényezőt valóban annyiszor adtuk hozzá önmagához, ahány egységből a másik áll. De a tudománytan nem puszta aritmetikai szabály - ő a számolás maga. (Azt senki sem tudhatja biztosan, hogy nem számolta e el magát.)

Ha az első szükségszerű tett (a tudat) és egy egészen másfajta tény (a filozófusnak erre vonatkozó reflexiója) megkülönböztetését már korábban végrehajtottuk volna, akkor mind a szkeptikusok panaszai a rendszeralkotók arrogáns feltételezéseivel szemben, mind pedig az utóbbiak panaszai az előbbiek elnémulásával szemben, már régen talajtalanná vált volna.

Minden reflexióban az Én önmagát mutatja be, önmagából kilép, önmagát külsővé teszi. Az Én, amennyiben bemutatásra kerül, Nem Én-né válik, mint minden, ami bemutatásra kerül. A filozófus, és a legközvetlenebb filozófus legmagasabb és legélesebb cselekvése, amely az Én re vonatkozik, eszerint egy képzet alapja. A képzet tehát a legmagasabb rendű a filozófusok vagy a reflektáló értelem cselekvései között.4

Az Én minden cselekedetéről a filozofálás során képzetet alkotunk. De ebből éppen még nem következik, hogy az, amit elképzelünk maga is csak képzet. Nem szabad arra következtetnem, hogy a képzet az Én (a filozofáló, és nem az általában vett énről van szó) legmagasabb rendű tevékenysége. Hogy ez hogy is van valójában, azt a további vizsgálatoknak kell kimutatniuk. A képzet mindenesetre a megismerő Én (az Én mint intelligencia) legmagasabb rendű cselekedete. Minden megismerés egy Nem Én re irányul

Amennyiben mármost a tudománytanban az Én t felismerjük, annyiban Nem Én az, amelyről az abszolút Én képzetet alkot. S így a tudománytan eljárása pusztán teoretikus. Az Én ről képzetet alkotunk. De ebből még nem következik, hogy csak mint képzetalkotóról, mint puszta intelligenciáról alkotunk róla képzetet. Az Én ben még más meghatározások is vannak. A filozofáló, reflektáló Én (mint a tudománytan szubjektuma) vitathatatlanul csak képzetalkotó. A bemutatott én mint a tudománytan objektuma viszont ennél jóval több.



Utolsó előadás: Az ember méltóságáról


(1794. április 26.)



Nem vizsgálatként, hanem

a vizsgálatot követő

elragadtatott érzület kiáradásaként,

ajánlom jóakaróimnak és barátaimnak.

Emlékként azokra a boldog órákra,

amelyeket velük együtt az igazságra való

közös törekvés szellemében eltölthettem.

(A szerző)



Bejártuk az emberi szellem teljes birodalmát; lefektettük azt a fundamentumot, amelyre egy tudományos rendszert - vagyis az emberben rejlő eredeti rendszer találó ábrázolását - rá lehet építeni. Lezárásképpen most röviden még egyszer áttekintjük az egészet.

A filozófia arra tanít bennünket, hogy mindent az énben próbáljunk megtalálni. Csak az én vihet rendet és harmóniát a halott, formátlan tömegbe. Csakis az emberből indulhat ki az a szabályszerűség, amely aztán elterjedhet körülötte, egészen a szemléletének végső határáig. Ahogy ez a határ kifelé tolódik, egyre erőteljesebb lesz a rend és a harmónia. Az emberi szemlélet a végtelenségig különbözők számára kijelöli azok helyét, úgyhogy semelyikük se nyomja el a másikat; a végtelen különbözőségbe csak az ember vihet egységet. Általa tartanak össze a világtestek, és válnak egyetlen megszervezett testté; neki köszönhetően keringenek a napok a számukra kijelölt pályán. Az énnek köszönhetően jön létre a létezésnek az a számos szintje, amely a zuzmóktól a szeráfokig ível; az énben van az egész szellemi világ rendszere, és joggal várhatjuk, hogy a törvény, amelyet az ember önmaga és e világ számára meghatároz, érvényes is legyen. Joggal várhatjuk e törvény egyoldalú és általános elismerését. Az énben van az a biztos zálog, amelyből kiindulva a végtelen rend és a harmónia el fog terjedni, még ott is, ahol annak nyoma sincs; az ember kultúrájának előrehaladásával a világmindenség kultúrája is egyre előrébb halad. Mindaz, ami most még formátlan és rend nélküli, az embernek köszönhetően a legszebb rendben fog feloldódni, és ami már most is harmonikus, az (a törvények felismerésének hatására) egyre harmonikusabb lesz. Az ember rendet visz az őt körülvevő általános tolongásba, és tervszerűséget visz az általános rombolásba; neki köszönhetően az enyészet is megszelídül: a halál egy új, dicsőséges életbe fog átvezetni.

Ilyen az ember, ha pusztán szemlélő intelligenciának tekintjük; de mi lenne, ha a gyakorlati tevékenységre vonatkozó képességét is figyelembe vennénk!

Nemcsak a szükséges rendet helyezi bele a dolgokba, hanem azt a rendet is megadja nekik, amelyet ő maga önkényesen kiválasztott; ahová az ember lép, felébred a természet, és az ember pillantásától kísérve felkészül arra, hogy elfogadja tőle az újabb és szebb teremtést. Már a teste is (amelyet az őt körülvevő anyagból lehetett kialakítani) szellemmel áthatott; az ő illatának hatására a levegő is békésebb lesz, az éghajlat megenyhül, és a természet is felvidul arra várakozva, hogy az ember által lakóhellyé, és az élőlények gondozójává léphet elő. Az ember meg tudja parancsolni a puszta anyagnak, hogy az ő eszményei szerint szervezze meg magát, és szolgáljon olyan nyersanyagként, amelyre szüksége van. Az ember számára az, ami korábban ridegnek és halottnak tűnt, tápláló maggá, üdítő terméssé és élénkítő szőlővé alakul át, és mindebből valami más fejlődne ki, mihelyt ő ezt másként parancsolná. Körülötte megnemesednek az állatok, az ő félénk pillantásának hatására levetik vadságukat; a gazdától most sokkal egészségesebb táplálékot kapnak, amelyet engedelmességgel hálálnak meg.

De még ennél is fontosabb, hogy az ember körül nemesebbé válnak a lelkek; ami az emberiesség igazi bélyegét hordja, azt az emberek sohasem fogják félreismerni. A tiszta humanitás kiáradása előtt megnyílik minden emberi szellem és minden emberi szív. Az igazán nagy embereket a többi ember körülállja; a kör középpontjába az az ember kerülhet, aki a legnagyobb humanitással rendelkezik. Az emberi szellemek az egyesülésre törekszenek és azon fáradoznak, hogy több testben egyetlen szellemet alkossanak. Mindannyian az egy értelem és az egy akarat alkotói, és mindannyian az emberiség egyetlen és nagy tervének munkatársai. Az igazán nagy ember azon fáradozik, hogy a maga korát, ha kell erőszakkal, felemelje az emberiség szintjére, aztán visszatekint és elcsodálkozik azon a hatalmas szakadékon, amelyet átugrott. Az igazán nagy ember hatalmas karokkal kiszakítja azt, amit meg tud ragadni az emberiség évkönyvéből.

Bontsuk le a vályogkunyhókat, amelyekben az ember lakik! Az ő létezése teljesen független mindattól, ami rajta kívül van: teljességgel önmaga által van. Már a vályogkunyhóban is rendelkezik a létezésének ezen érzésével; és ez különösen igaz a felemelkedés pillanataira, amikor maga mögött hagyja a teret és az időt, és mindazt, ami nem ő maga; és igaz azokra a pillanatokra, amikor a szelleme erőszakkal elszakad a testétől, hogy aztán később megint, meghatározott célok megvalósításához, visszatérjen abba. Válasszátok el tőle az őt most körülvevő körülményeket, és ő még lesz; és mindig lesz, mert akarja ezt a létezést. Az ember örökkévaló, önmaga révén és a saját erejéből.

Próbáljátok csak megakadályozni a terveinek megvalósításában! Ezt ideiglenesen meg tudjátok tenni: de mit jelent ezer vagy akár sokszor ezer év az emberiség évkönyvében? Nem jelent többet, mint egy könnyű reggeli álom a felébredés után. Az ember él, és hat, és ha azt hiszitek, hogy eltűnt, akkor az csak a hatókörének kiszélesedését jelenti: amit ti halálnak hisztek, az csak átmenet egy magasabb rendű életbe. A terveinek színei és külső alakjai eltűnhetnek a szemei elől, a terve azonban változatlan marad. Létezésének minden pillanatában valamit, ami rajta kívül van, beemel a maga hatókörébe, és ezt mindaddig folytatni fogja, amíg van valami e körön kívül; vagyis addig, amíg minden anyagon nem lehet látni a behatásának lenyomatát, és az összes szellem nem fonódott össze egyetlen egységbe.

Ilyen az ember, és ez mindenkire érvényes, aki azt tudja mondani magának: én ember vagyok. Minden embernek szent tisztelettel kell viseltetnie önmagával szemben, és borzongania és reszketnie kell a saját fenségessége előtt. Ez mindenkire vonatkozik, aki azt tudja mondani nekem: én vagyok. Bárhol is éljél te, aki emberi ábrázatot viselsz (bármilyen közel az állati léthez, a hajcsár botütései alatt cukornádat ültetve, vagy a Tűzföld partjain a nem általad meggyújtott tűz lángjainál melegedve, amíg azok el nem alszanak), mégis csak az vagy, aki én is vagyok: mert azt mondhatod nekem: én vagyok. Ezért a társam és a testvérem vagy: valamikor én is az emberiségnek azon a szintjén álltam, amelyen te most állsz. Mert ugyanannak a szintjeiről van szó, és ezen a létrán nem lehet le föl ugrálni; talán nem voltam képes a világos tudat kialakítására, talán olyan gyorsan száguldottam végig, hogy nem volt időm az állapotom tudatosítására: de biztos vagyok benne, egykor én is ott álltam. És biztos vagyok benne - tartson ez millió vagy milliószor millió évig, mit számít az idő? - , hogy egykor majd te is azon a szinten fogsz állni, ahol most én állok: biztosan el fogsz egyszer jutni egy olyan szintre, ahol kölcsönösen hatni tudunk egymásra. Egykor majd te is bekerülsz a hatókörömbe, és én is bekerülök a te hatókörödbe; majd egyszer benned is fel fogom ismerni a saját nagy tervem munkatársát. Ez az én hatóköröm, aki én vagyok, de ugyanakkor mindenkié, aki azt mondhatja magának, hogy én. Nem kell e megremegnem az ember képben rejlő fenségesség előtt, és az előtt az istenség előtt, aki talán a titokzatos sötétségben (de ugyanakkor az ennek lenyomatát őrző templomban is) lakozik?

Ha erre gondolok, eltűnik a föld és az ég, a tér és az idő, és az érzékiség minden korlátja. És miért ne tűnne el az individuum is? Szerintem ezt nem lehet ugyanarra visszavezetni.

Minden individuum be van zárva a tiszta szellem egyetlen nagy egységébe.5 Ez az utolsó szó, amellyel ajánlom magam az önök emlékezetébe; és ezt az emléket próbálom magam is megőrizni.



Jens Baggesen feljegyzése Fichte zürichi előadásairól


Tudománytan


Az Én öntételezése nem más, mint az abszolút ábrázolás, és történetileg kifejezve ez ennyit jelent: az Én ábrázolja magát, amennyiben ábrázolja magát.

__________


Az Én a legmagasabb rendű realitás, amely nélkül egyetlen másik realitás sem létezhetne. Az általában vett lét.

Az Én önmaga számára Én (az én számomra). Minden, ami van - létezik, de csak az Én számára. Ennél tovább nem terjed a tudománytan elméleti része.

Az elmélet ezek szerint egoisztikus - és nem is lehet más. Ha ezen átlép, akkor spinozizmussá válik.

__________


II. '


II. alaptétel: Az Én nel szembehelyezünk egy Nem Én t.

__________


1. A Nem Én nem én: a mínusz A nem = A val.

Van egy képesség, hogy egy általában tételezett valamivel valamit szembeállítsunk.

NB. Az Én az, ami a maga tételezésén keresztül létrejön. A Nem Én valami olyasmi, ami eltér a fölébe helyezett Én től. Meghatározottsága az Én től függ, de ez fordítva nem igaz.

A Nem Én6 (az Én számára) az önmagában vett abszolút semmi, és csak a képzetben jelenik meg valamiként.

Logikai tétel: (az anyagitól való elvonatkoztatás).

Ami egymással szembenáll, az nem lehet egyenlő, vagy: a Nem Én nem én.7



Tudománytan

Kísérlet a kategóriák új meghatározására


Quantitas qualitativa      -      intensiva

Realitás

Negáció

Határolás


Matematikai kategóriák

Dinamikus kategóriák


Quantitas quantitativa


extensiva

Egység

Sokaság

Mindenség


Qualitas quantitativa


relativa

Szubsztancia és Akcidens

Ok és okozat

Cselekvés és Szenvedés


Qualitas quantitativa

Lehetőség

Lét

Szükségszerűség


modalis

Lehetetlenség

Nemlét

Véletlen



(Fordította Weiss János)




Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


* A fordítás és az azt követő tanulmány az OTKA PS Tamás Sándor 44650 számú programjának keretében készült.

1 A fordítás alapjául szolgált: Johann Gottlieb Fichte: Züricher Vorlesungen über den Begriff der Wissenschaftslehre, szerk. Erich Fuchs, Ars Una Verlag 1996. + Johann Gottlieb Fichte: Über die Würde des Menschen. In uő.: Gesamtausgabe I/2. köt., szerk. Reinhard Lauth, Hans Jacob, Manfred Zahn, Friedrich Frommann Verlag 1965.

2 A "Grundsatz" kategóriáját "alaptétel"-nek fordítom, de ha a "Satz" szó önmagában áll, akkor a kijelentés (mondat) terminust használom. Így elvész a két szó egybecsengése.

3 A "Beweis"-t igazolásnak, a "Demonstration"-t bizonyításnak fordítom.

4 A "vorstellen" egyszerre jelenti azt, hogy bemutatni és azt, hogy képzetet alkotni.

5 Még ha valaki nem is ismeri a rendszeremet, ezt a gondolatot képtelenség spinozizmusnak tekinteni, ha e szemlélet menetét a maga egészében át akarjuk látni. A tiszta szellem egysége számomra elérhetetlen ideál, végső cél, amely azonban sohasem válhat valósággá.

6 A negáció fogalma.

7 Ami egymással szembenáll, az nem egyenlő; ez az ellentmondás vagy a szembeállítás tétele.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás