1.

Fichte Reinholdhoz

(Zürich, 1793. november 13.)


Tekintetes uram, nagy tekintélyű professzor úr!

Az Ön méltó barátja, Baggesen, akit nemrégiben Bernben ismertem meg, az Ön velem szembeni érzéseinek nagyon értékes bizonyítékát adta, úgyhogy nem tagadhatom meg a szívemtől, hogy ezt bizalommal háláljam meg.1 A közelmúltban megjelent egy írás, amelyről Ön kedvezően nyilatkozott; és e kedvező megítélés miatt úgy gondolta, hogy csakis én lehetek a szerzője2. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mennyire megtisztelő ez a következtetés, ha egy Reinhold teszi, a maga egész tekintélyével; és nincsenek fenntartásaim, Önnek teljes bizalommal elmondani, hogy valóban én vagyok ennek az írásnak a szerzője. Sajnos egy ember nem teljesen meggondolt jóakarata következtében, akivel szemben nem lehetnének titkaim, Svájcban többé nem titok, hogy én vagyok a szerző. Az alapvető meggyőződésem szerint nem kell mindent vállalnom abból, amit írtam, de ugyanakkor semmit sem kell belőle megtagadnom, és ezt néhány emberrel szemben el is kell ismernem. A választóvonal következtében, ami egészében a svájci és az északnémet értelmiségiek között húzódik, Németországban ez egy darabig még közömbös, mert rajtam és a kiadómon,3 a Castell grófság vezetőjén,4 Stephanin5 és az ő nevelt fián, és most Önön kívül senki sem tud róla, és nem is gondolok rá, hogy valakinek is megírjam. Talán egy kis idő múlva Kantnak megírom, mert a kritikusaink közül senki nem gondolná, hogy a kinyilatkoztatás-kritika szerzője képes ennek az írásnak a nyelvén is megszólalni. Lehet, hogy erre az érvre még szükségem lesz, ha esetleg a kiadón keresztül valami a szerzőről nyilvánosságra kerül; de eddig még nem kellett csalódnom a közönségben. Végre észre kellene vennünk (vagy talán mégsem, a jóakaratú írók inkognitója érdekében), hogy mennyire bizonytalan ez a következtetési mód! Amikor kiderült, hogy nem Kant a kinyilatkoztatás-kritika szerzője,I akkor engem azzal kezdtek el vádolni, hogy mesterségesen utánoztam a stílusát. Most pedig majd azzal fognak vádolni, hogy a saját stílusomat mesterségesen eltorzítottam; volt még öt vagy hat, különböző tárgyakról szóló tervezett írásom, amelyekben senki sem tudná felfedezni a korábbiak írásmódját, miközben a legkevésbé sem törekszem rejtőzködésre. Ezért szerettem volna még nagyon sokáig az ismeretlenségben maradni; Rehberg úrral ugyanis egy véres csatának nézek elébe, és az inkognitóval szerettem volna megakadályozni e csata személyessé válását,6 mindez persze az Allgemeine Litteratur-Zeitung érdekeit is szolgálta volna. Különösen Rehberggel kapcsolatban rendkívül kíváncsi vagyok az Ön véleményére. Lehet, hogy Ön is azt gondolja, hogy méltánytalanság történt vele, hogy a szerzőnek a közönségre és a vizsgálódás jelentőségére tekintettel, valamint a metsző hang miatt kíméletesebb hangnemben kellett volna rendre utasítania. Ami a dolgot magát illeti, visszatartottam egy kiérleltebb meggondolást, mert úgy gondoltam, hogy még sokáig szeretnék dolgozni ebben a szakmában.

Ha Ön az irántam tanúsított jóérzéseit továbbra is fenntartja, és erről biztosítani tudna engem, akkor újfent nagyon lekötelezne. Ezen a télen mindenesetre Zürichben maradok, ahol nemrégiben házasságot kötöttem.

Arról, hogy mennyire tisztelem az Ön igazságszeretetét, az emberiség számára legfontosabb kérdések iránti érdeklődését, ami Önt fáradhatatlan kutatóvá teszi, nem akartam beszélni. Ön nem gondolhatott volna rám olyan jósággal, mint ahogy tette, ha nem számított volna rá, hogy érzelmeimmel és tiszteletemmel viszonozni fogom.

Az Ön őszinte tisztelője és híve, Fichte.



2.

Reinhold Fichtéhez

(Jéna, 1794. január 12.)


Egy csaknem másfél éve tartó súlyos betegség több hét óta megakadályozott abban, hogy a napi teendőimből némi szabad időt szakítsak ki; ez fosztott meg attól az örömtől is, hogy az ön kedves írásos megkeresését (mely óriási örömöt okozott nekem) viszonozzam. Baggesennek (az én - és ahogy utolsó leveléből látom7 - most már az Ön kedves Baggesenének, akinek életem oly sok tiszta és jó szándékú barátságát köszönhetem) köszönhetem most az Ön ismeretségét, és ahogy remélem barátságát is! Minél többször olvasom el és gondolom át az Ön Beiträgeit, annál biztosabb vagyok benne, hogy ezt a jótettet Baggesennek nehezen fogom tudni valami hasonlóval viszonozni. Az észnek a gondolkodásra kifejtett hatását A gyakorlati ész kritikáján kívül, sehol sem láttam olyan élőnek és elevennek, mint ebben a műben, amely egész életemre szólóan, tőlem elválaszthatatlan kedvenc könyvemmé vált.

Már jóval az Ön bizalmas vallomása előtt, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a Beiträgek és a Kritik der Offenbarung szerzője egy és ugyanaz a személy. Nem mintha a könyv elolvasása előtt felültem volna a Jénában terjengő általános szóbeszédnek, hanem azért, mert a gondolkodásmód sajátosságait és individualitását, és néhány helyen a kifejezésmód jellegzetességeit is, az általam alaposan tanulmányozott Kritik der Offenbarung előszava alapján azonosítani véltem; a stílus vagy talán a dikció különbségét csak a témák különbsége alapján tartottam kielégítően magyarázhatónak.

Wieland, akinek a mű első részét köszönhetem (sajnos a másodikat mindeddig nem tudtam felhajtani), többször is lelkesedéssel beszélt róla. Ő azt állítja, hogy Ön az uralkodó előítéleteket, amelyeket ebben az írásban megtámadott, nem egyszerűen összekaszabolta, szétdarabolta, szétcincálta, hanem gyökereiben ki is irtotta, és csak azt sajnálja, hogy ő és a hozzá hasonlók (így fejezte ki magát) az én tiszta formáját nem tudja elképzelni, és így csak sejtései vannak arról, hogy mit is jelenthet ez.8

Én a magam részéről szintén bizonytalan vagyok abban, hogy kívánjam-e vagy ne, hogy néhány olyan hely, amely csak a kritikai filozófia ismerői számára lehet érthető, elmaradhatott volna.

Nagyon jó, hogy ez a könyvecske nem jutott el túlzottan sok kézbe, mert félreértve épp annyi rosszat tudott volna előidézni, mint amennyi jót, ha helyesen értelmezik.

Azzal a hanggal, amelyet Ön Rehberggel szemben használt, annyira elégedett vagyok, hogy azóta is szégyenkezem a saját hangom miatt, amelyet én 1793 áprilisában a francia forradalom német megítélése kapcsán ezzel a minden bizonnyal kártékony íróval szemben használtam.9 Az a hang most, mint korszerűtlen és mesterkélt modorosság, valósággal undorít. Azt az értékelést, amelyet a titkár egyik allúziója kapott, talán jobb lett volna kihagyni a könyvből.10

Én az Allgemeine Litteratur-Zeitungban megjelent igen tanulságos recenzióban is felismertem Önt anélkül, hogy a szerkesztő erre bármiféle célzást tett volna.

Azt kívánnám magamnak, hogy az Ön dorgálása az én szabadság fogalmammal szemben, a levelek második részének bejelentése előtt született volna meg; ebben az akarat logikai fogalmának bevezetésével (melyet eddig egyetlen filozófia, még a kritikai sem vett figyelembe) egy bizonyos előrelépést próbáltam megvalósítani, vagy legalábbis ezzel hízelegtem magamnak.11 Az Allgemeine Litteratur-Zeitunggal én egyéb- ként eddig úgy jártam, hogy még egyetlen általam használt fogalmat sem tudott jól visszaadni, de annál többet értett félre. Ezt persze semmiképpen sem mondhatom el az Ön rám vonatkozó kijelentéseiről. De mivel a levelek második részének tartottam fenn az akarat törvényének és szabadságának kifejtését, így teljesen tudatosan hallgattam arról a kérdésről, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a szabadságot és a természeti szükségszerűséget, amit egyébként viszont szerintem már Kant is megoldott. Én Kanttal összhangban a szabadság lehetőségét posztulátumnak, vagy talán pontosabban a gyakorlati ész hittételének tekintem, amennyiben megragadhatatlan, és annak is kell maradnia. A szabadság valósága azonban ugyanolyan, mint az erkölcsi törvény valósága, amelyet csak a szabadság törvényeként lehet elgondolni, ez a tudásunk tárgya. Az erkölcsi törvényt csak annyiban lehet elgondolni, amennyiben egy olyan kívánás kielégüléseként jelenik meg, amely a szabadságtól (mint a gyakorlati észtől és kívánástól) független alapképességre épül. De ezt a kérdést egy adandó alkalommal még részletesebben ki kell fejtenem.

Végtelenül boldoggá tenne azzal, ha a levélváltásunk folytatódna. A legnagyobb és a legmelegebb tisztelettel és szívélyes szeretettel üdvözli, az Ön Reinholdja.

Utóirat: Baggesen, ahogy egy ma Bécsből érkezett levélből megtudtam, szerencsésen megérkezett Bécsbe. Teljesen el van telve Öntől.



3.

Fichte Reinholdhoz

(Zürich, 1794. január 15.)12


Baggesen, akivel nemrégiben itt találkoztam (rövid idő alatt olyan hatást tett rám, mint amilyent egy ilyen férfiúnak, akinek van érzéke az igazi méltóság iránt, szükségképpen kell hogy tegyen rám, az ilyen emberek ugyanis mindig jó hatással vannak rám), Önről úgy beszélt előttem, hogy csak tovább erősítette a már mindig is meglévő nagyrabecsülésemet egy olyan alapos gondolkodóval szemben, akit az írásai alapján már mindig is az egyik legtiszteletreméltóbb tanáromnak tekintettem. És mindehhez hozzáfűzte az Ön tiszta jellem iránti szeretetét, és meggyőzött arról, hogy az Ön néhány nyilvános cselekedetét eddig hamis nézőpontból ítéltem meg. Ehhez hozzáfűzte: ha Ön valaha valakihez barátságosan viszonyult, akkor az én magam vagyok. E beszélgetés után azonnal meg kellett volna tennem, amit most teszek, ha nem vártam volna napról napra az Ön válaszát előző levelemre. De Önt valószínűleg egyéb ügyei megakadályozták abban, hogy válaszoljon, vagy más okok miatt elhalasztotta a válaszadást; ilyentávolságból semmit sem tudhatok biztosan.

Most tehát végre megteszem ezt a lépést, és egy szabad ember lelkületével, aki az Ön értékeit teljes szívéből tiszteli, becsüli és szereti, örömmel üdvözli őket, miközben a sajátjait sem akarja feladni, és barátságát, szeretetét és bizalmát kéri. Biztosíthatom Önt arról, hogy ha teljesíti a kívánságomat, határtalan tisztelettel, ragaszkodással és bizalommal fogok viszonyulni Önhöz. Ha Ön erre az érzületre nem tart méltónak (egy elmaradt válasz is ezt jelentené számomra, de egy határozott nem méltányosabb lenne Önhöz), akkor legalább arra kérem, hogy e kérés miatt ne becsüljön kevésbé, mint korábban, és akkor minden a régiben maradhat, mintha a mostani tett meg sem történt volna. Ha viszont Ön ezzel megajándékoz engem, akkor a szívemnek igen kellemes kielégülést ad, és ebből még egy olyan előny is származhat, amit azonban a mérlegeléskor nem kell figyelembe venni. A filozófiának nagy adósságai vannak az emberiséggel szemben; jó lenne,ha a tudós világnak két olyan ember példát tudna mutatni, akik a maguk különös útjainak mindenféle szerénysége ellenére, egyesítik munkáik célját, akik egymást bensőségesen szeretni és tisztelni tudják, habár nem mindenről gondolkodnak egyformán, és akiket a saját munkáik erőfeszítése nem tart vissza attól, hogy a másik értékét kellően méltányolni tudják. Én képesnek érzem magam arra, hogy e férfiak egyike legyek, és Reinhold biztosan képes mindenre, ami jó és nagy.

Várva a döntését, maradok ugyanazokkal az érzésekkel, amelyeket már mindig is tápláltam Ön iránt ...



4.

Reinhold Fichtéhez

(Jéna, 1794. február 6.)


Nagyra tisztelt és szeretett barátom!

A leveleink útközben találkozhattak, ugyanúgy ahogy a szíveink. Amikor a saját levelemet írtam, éppen megfogalmaztam azt a reményt, melynek beteljesítését az Ön levele meghozta számomra.

Én elfogadom az Ön barátságát, mint a bizalom zálogát; úton vagyok afelé, hogy a bizalmat, amire szükségünk van, és amit a szokásosnál jobban ismerek, gyakoroljam is, hogy magam előtt ne valljak kudarcot, és ebben csak az Önhöz hasonló férfiak segítségére és megerősítésére van szükségem.

Az érzületeink egybeesése, amelyre az Ön írásaiban rátaláltam, számomra oly feltűnő és érdekes, hogy a gondolkodási módjaink közötti különbségeket eddig alig-alig vettem észre. S azokat, amelyeket eddig észrevettem, olyan jellegűnek tekintettem, hogy azok az én gondolkodásmódommal való egyetértés talaján is létrejöhettek volna. Az Ön levele azonban többre és nagyobb dolgokra szeretne felkészíteni engem. Annál jobb! Ezek a különbségek az én gondolkodásomnak legalább annyira jót fognak tenni, amennyire kedves a szívemnek érzületeink egybecsengése. Hogy ez a kettő egymás mellett is állhat, az mindkettőnk számára tény.

A filozofáló ész a végső alapokat keresi a meggyőzéshez, melyeknek már adottnak kellene lenniük, és nem függhetnének attól, amit még meg kell találnunk. A magán és magánvaló végső alapok egyikünk számára sem túl fontosak, de nagyon fontosak a közös, szent meggyőződések. Csak ezek megélénkítése és megszilárdítása érdekében hatolhatunk bele a sötét képzetek régiójába, amelyekben amazok nyugszanak. A közös meggyőződésektől vezettetve valóban a nyomukban járunk, és minél különbözőbb az, amit ezen a nyomon észlelünk, annál több elemünk van a problémánk megoldásához.

Annyira meg kell ismernünk egymást, amennyire ez a lakóhelyeink távolsága miatt egyáltalán lehetséges. Megjelent-e Öntől a Kritik der Offenbarungon, a Beiträgeken, és a Berliner Monatschriftben publikált értekezésen kívül valami más is? Egyetlen Öntől származó sort sem szeretnék olvasatlanul hagyni.

Olvasta Ön a filozófiai tudás fundamentumáról szóló dolgozatamot, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg? Ebben határozottabban adtam elő a filozófia lényegére vonatkozó eszméimet, mint a Beiträgekben, melyeknek most ősszel jelenik meg a második kötetük, melyekben ezt a kérdést még pontosabban szeretném körülírni.13

Csak ma kaptam meg az Ön Beiträgeinek14 második kötetét; de azonnal és olvasatlanul tovább kellett adnom az apósomnak. De még ha visszakapom is, csak nagyon sietve fogom tudni elolvasni, mert a Kielbe való elutazásom előtt nagyon felhalmozódtak a teendőim. A következő szabadságra ez a két füzet lesz a tanulmányom és a kikapcsolódásom. Tiszta szívvel öleli, az Ön Reinholdja.

5.

Fichte Reinholdhoz

(Zürich, 1794. március 1.)


Legdrágább és legtiszteletreméltóbb barátom!

Őszinte örömömben, hogy a legérdemesebb emberrel ilyen kapcsolatban állhatok, melyet bensőleg nagyon kívántam, elkezdtem használni ezt a bizalmat, amire feljogosítva is éreztem magam. Természetesen nem szabad mindjárt kimutatnunk, ami mélyen bele van vésve a szívünkbe, és biztos, hogy vizsgálódásainknak nincs más céljuk, mint hogy ezeket a szent meggyőződéseket a látszattal szemben, amely gyenge óráinkban minket (mint mindenki mást is) meg tudna ingatni, teljesen megóvjuk. Az Allgemeine Litteratur-Zeitungban megjelentAenesidemus recenzióból, melynek szerzője én magam vagyok,15 Ön biztosan érezte (remélem erre sikerült rámutatnom), hogy mennyire becsülöm az Ön vizsgálatódásait, és hogy mennyit köszönhetek Önnek.II Úgy gondolom azonban, hogy nekem azon a dicsőséges úton, amelyen Ön halad, tovább kell mennem. A rendszert, amelyre a recenzióban utalok, legalábbis nagyrészt, de még messze sem közlésre alkalmas módon, már fel is vázoltam.16 Ennek ellenére az én egyetértésem Önnel nemcsak a fő eredményekben, hanem a legapróbb meghatározásokban - nemcsak abban, amit Ön eddig tőlem ismer, hanem leginkább az újabb vizsgálatódásaimban - olyan nagy, hogy biztos vagyok benne, hogy egyszer majd el fogunk jutni a teljes és maradéktalan egyetértéshez, és szívesen gondolok arra, hogy mindaz, amit most különbségnek tekintek, valószínűleg csak arra épül, hogy mindeddig nem sikerült megértenem teljesen az Ön rendszerét. Ugyanígy vagyok Kanttal is, akinek az írásairól mégis sokkal biztosabban hiszem, hogy megértettem őket. Egyre valószínűbbnek tűnik számomra, hogy Kant a következtetéseiben éppen az én alaptételeimből indult ki, habár nem állította fel őket szó szerint, hanem inkább valami olyasmit mondott, ami szó szerint ellentmondani látszik nekik; Kant sokkal kevésbé szisztematikus, mint amennyire én szeretnék lenni.

Mit tehetnék? Először is azt hiszem, hogy a rendszeremet közölhetőségre alkalmas állapotba kell hoznom. Vagy sikerül a munka során kifejlesztenem azt a képességet, hogy teljesen megértsem az Ön rendszerét, vagy olyan szerencsés lehetek, hogy az Ön számára a sajátomat érthetővé tehetem. És aztán majd meg kell mutatkoznia, hogy miben is áll a tulajdonképpeni különbség oka. Mert - tisztelt barátom - nekem semmi sem fontosabb mint az Ön ítélete és bírálata; és amennyire ismerem magamat és a környezetemet, ezt a szolgálatot senki sem tudná megadni nekem.

Az Ön kitűnő írását a filozófiai tudás fundamentumáról, többször is elolvastam, és az Ön mesterművei közül mindig is az egyik legsikerültebbnek fogom tekinteni. Annyira egyetértek Önnel abban, amit itt a filozófiai reflexió általános eljárásáról, az általában vett filozófia követelményéről és különösen az első alaptételről mond, hogy talán meg is tudnám mutatni, hogy még mielőtt olvastam volna az Ön írását, magam is hasonlókra gondoltam. Annál érthetetlenebb azonban számomra, hogy mindmostanáig az Ön tudatra vonatkozó tételét nem tudom felruházni olyan ismertetőjegyekkel, amelyekkel véleményem szerint az alaptételnek (melyben egyébként teljesen egyetértünk) rendelkeznie kellene. Számomra ez olyan tantétel, amelyet magasabb tételek bizonyítanak és határoznak meg. Az Ön Beiträgeinek második részétől különösen arra vonatkozóan várok felvilágosítást, hogy miből akarja Ön levezetni a gyakorlati filozófia alapjául szolgáló kategóriákat; a kategóriáknak az ítéletek logikai formájából való levezetése már feltételezné, hogy a logika előírhat bizonyos törvényeket a filozófia számára, amit én semmiképpen sem akarok elismerni. Általában véve talán igazolhatom magam azzal a bizonyítvánnyal, hogy kellő szorgalommal próbáltam megérteni az Ön rendszerét; például már az elementár-filozófia új kifejtéséről írt recenziómban is megemlítettem, hogy írtam egy hosszabb, mintegy 12 ívnyi dolgozatot. Számomra nem marad más, mint hogy a rendszerére vonatkozó belátást azoktól a megjegyzésektől tegyem függővé, amelyeket Ön az én rendszeremről fog tenni. Ha addig is mondanom kellene valamit Önnek azokról a gondolatokról, amelyeket valóban az Önének tartok (és hogyan is lehetne bármit is mondani a kritikai filozófiáról anélkül, hogy ne Önre támaszkodnánk?), akkor ez az ítélet csak annyiban érvényes, amennyiben valóban eltalálja az Ön gondolatait. Én Önről (mielőtt a legbensőbb barátság talaján az Ön dicsőségét is a magamévá tettem volna) mindig olyan tiszteletteljes hangon beszéltem, mint amelyet korunk egyik legélesebb elméjű gondolkodója megérdemel.

Egy kis írás, Zurückforderung der Denkfreiheit szintén tőlem származik. Az Allgemeine Litteratur-Zeitung recenzense úgy véli, hogy semmi új sincs benne.17 Ebben igaza is lehet. Bírálja az olyan kifejezések használatát, mint a "gondolatszabadság" és a "lelkiismeret"; biztosan igaza van, de én ennek ugyanúgy tudatában voltam, mint ő, a szokásos kifejezéseket csak az érthetőség érdekében használtam. Ha azonban a recenzens egy bizonyos helyen jezsuitizmussal vádol, akkor biztosan nincs igaza. Ha a jezsuitizmusnak az a lényege, hogy összekeveri a morált és a természetjogot, akkor inkább ő a jezsuita; mivel ő egy olyan kijelentést, melynek én kimondottan természetjogi értelmet tulajdonítottam, ő morálisként értelmezte. Ez az írás apróság; de azt hiszem, van némi érdeme a dikció szándékát tekintve. Ezt azonban - ahogy a kiadóm panaszolja nekem - egyáltalán nem vették észre.

Hallott-e már arról, hogy kit neveztek ki az Ön utódjaként Jénába? Képzelje, engem neveztek ki. Ítélje meg, hogy mekkora örömömre szolgált, hogy éppen az Ön utódja lehetek. Persze végtelenül nagyobb lenne az örömöm, ha az Ön kollégája lehetnék. Május közepéig Ön biztosan nem marad Jénában, mert egyébként részem lehetne abban az örömben, hogy láthatnám Önt. De mégis nagyon reménykedem benne, hogy ebben az örömben még valamikor később részem lehet. A feleségem még mindig reménykedik benne, hogy láthatja Hamburgot, ahol a gyermekéveit töltötte, és ahol még élnek rokonai. Emiatt lehet, hogy az egyik húsvéti szünetben Jénából oda utazhatnék, és Önnel ott vagy Kielben találkozhatnék. Ha Ön Jénáról vagy az ott rám váró helyzetről bármiféle információt tudna közölni velem, akkor ezeket természetesen nagy örömmel fogadnám.

Micsoda kellemes kilátás a kritikai filozófia számára! Zürichnek ez eddig nem adatott meg; de bizonyos idő óta Lavaternek (ennek a kitűnő férfiúnak, akinek ismeretségét szintén Baggesennek köszönhetem, és aki napról napra szeretetre és tiszteletre méltóbbnak tűnik számomra) és Zürich más fontos polgárainak előadásokat tartok a kritikai filozófiáról. Természetesen ebben az időben és az elkövetkező hónapokban csak ízelítőt adhatok róla; de ha csak néhány emberben felmerül az önálló gondolkodás iránti vágy, és ha csak némileg is meginognak a kritikai filozófiára vonatkozó előítéletek, akkor a nyereség máris óriási.18

Örülök neki, hogy legalább írásban beszélgethetünk, a szóbeli beszélgetésekben csak reménykedem, és ölelem Önt őszinte tisztelettel és barátsággal. Teljesen az Ön Fichtéje.



6.

Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1795. január 7.)

Úgy gondolom, hogy mind Önnek, mind pedig magamnak tartozom azzal, hogy a következő helyeket (legalább kivonatosan) megosszam Önnel egy tegnap előtt kapott levélből.

"Ahogy megbízható forrásból hallottam, Fichte minden alkalmat megragad arra, hogy Önt az előadásain megtámadja és a maga módján cáfolja. Azoknak pedig, akik ezzel kapcsolatban kifejezték nem-tetszésüket, azt válaszolta, hogy puszta megtorlásról van szó, amelyekre Ön kényszerítette őt, mert állítólag az előadásain Ön is folyton támadja őt. A közelmúltban arról mesélt valakinek, hogy ő is hevesen és elkeseredetten támadja Önt, és hozzáfűzte: akarata ellenére úgy érzi, hadüzenetet kell küldenie Önnek."19

Amikor Jénában éltem, egyik ottani kollégám éveken keresztül minden előadásában arra figyelmeztette a hallgatóit, hogy óvakodjanak a tanításomtól, minden kísérletemet helyesbítette és cáfolta, és alkalmanként még meg is rágalmazott.20 Ezzel szemben én a legteljesebb hallgatással figyeltem ezt a férfiút és tanítását, nemcsak azért mert jogtalannak tekintettem volna, ha a jogtalanságot jogtalansággal próbáltam volna viszonozni, hanem ésszerűtlennek is tekintettem azt, hogy olyan valakit, aki tanítással keresi a kenyerét, a diákok és a kezdők előtt ítélőszék elé cibáljam; ésszerűtlennek tekintettem azért is, mert sohasem volt elég időm arra, hogy a tanításom teljes épületét a maga egészében bemutassam, és még sokkal kevésbé mások tanítását, amelyeket persze előbb történetileg kellett volna ismertetnem, mielőtt a hallgatóim előtt a filozófiai megítélésükre vállalkoztam volna. Én nagyon sajnáltam ezt a férfiút, és megvetettem a magatartását, ami nem sokkal később nemcsak kárára, de szégyenére is vált. Én nemcsak a katedrán, hanem a katedrán kívül is, mind írásban, mind szóban hallgattam; ő sohasem kérte a barátságomat, és én sohasem biztosítottam a barátságomról. Ő egy olyan ember ellen küzdött, akinek egzisztenciája számára Jénában kellemetlen volt, aki számára, a honoráriumért, a sikerért és a hírnévért folyó küzdelemben útban állt, és akit megpróbált kiszorítani.

Kielben sem engedtem egyetlen pillanatig sem a kísértésnek, és sohasem fogok kísértésbe esni, hogy a saját elméletemet a katedrán polemikusan megvitassam. A legkevésbé sem éreztem késztetést, alkalmat, felszólítást, kedvet és örömöt ahhoz, hogy Önt vagy a rendszerét támadjam. Egy ilyenfajta ötletet még álmomban is hangosan kinevettem volna, mert Ön mindmostanáig a barátom, és az Ön rendszere számomra mindmostanáig teljesen ismeretlen.

Természetesen nem könnyű megértenem, hogy Ön hogyan hihette az ellenkezőjét arról a férfiúról, akinek azokat a leveleket írta, amelyek most itt fekszenek előttem. Hogy Ön elhitte, hogy engem nem levélben, hanem a katedrán kell kérdőre vonnia, hogy Ön megengedte magának azt, amit az én esetemben végtelenül megvetett volna. Nem tudok reménykedni abban, hogy Ön adott szóra elhiszi nekem, hogy Ön az írásaim tanulmányozásából, és a barátaim tanúskodásából csak annyit érthetett meg anti-egoisztikus karakteremből, mint amennyi az Ön viselkedéséből kiderül. Én tehát néhány hallgatótól kikértem a mellékelt bizonyítékokat.

Csak néhány embernek, aki engem az Ön tudománytanáról kérdezett, mondtam el, hogy a programot (amit a tanításból eddig olvastam és olvashattam) az alapeszme tekintetében még egyáltalán nem sikerült megértenem, de továbbra is tanulmáanyozni fogom. És ezt valóban komolyan gondoltam, mert tudom, és ezt minden alkalommal hangosan kifejezésre is juttattam, hogy az Ön rendszerének tanulmányozása minden fáradtságot megér. Nagyon remélem, hogy az Ön új és sajátos gondolatait létraként fogom tudni használni magasabb gondolatok megalkotásához. S ha megmásztam ezt a létrát, sohasem fogom elfelejteni, hogy e létra nélkül sohasem jutottam volna ilyen magaslatokra. Sohasem fogom a létrát a lábommal megvetőleg eltaszítani, ha valaha feljutok arra a felsőbb szintre, amelyre segített felkapaszkodnom. Sohasem fogom az ellenfeleket érdekesnek és dicséretreméltónak találni, csak azért, mert az Ön ellenfelei, és sohasem fogok egyetlen polemikus szót sem kimondani vagy leírni, ami Ön ellen irányulna.

Nem kérem Öntől, hogy kímélje az emlékemet Jénában, amely ott néhány jó szívben él, nem kérem, hogy ne becstelenítsen meg egy olyan tanítást, amelyről a leveleiben és Baggesennek tisztelettel beszélt, nem kérem, hogy hallgasson a rendszeremről, ha azt kártékonyabbnak tartja, mint oly sok kollégáét és kortársét, akikről idő hiányában hallgatnia kell. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Az én célom az volt, és most is az, hogy a hallgatóim gondolkodói erejét és erkölcsi érzékét felébresszem, életre keltsem és kiműveljem, és nem az, hogy a tiszta igazságot hirdessem (melynek egyébként nem is vagyok birtokában), hogy megalkossak egy csalhatatlan rendszert, amely, még ha meg is találtuk volna, semmiképpen sem lenne hirdethető egy katedrán. Számomra közömbös tehát, hogy a rendszerem, melynek megalapozásába éppen belefogtam, tartható-e vagy sem. Én magam is a bukásán fogok dolgozni, ha a hiányosságait gyógyíthatatlanként fogom felismerni; ezen én lelkiismeretesen, az Ön segítségére számítva fogok dolgozni. De miért is írtam ezt a levelet? Én barátként nyújtottam Ön felé a kezemet, Ön viszont ellenségként emelte a sajátját rám. Ezt a levelet egy szent viszony utolsó kötelességének tekintem, amelyet Ön előbb megkötött, aztán szétszakított. Reinhold.


[Kalmann tanúsítványa:]

A legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint tanúsíthatom, hogy Reinhold professzor úr egyetlen előadásában (amelyeken pedig mind résztvettem), sem Fichte professzor úr nevét, sem a sajátos filozófiáját kifejezetten sohasem említette, és nem is utalt rá rejtett módon. Ugyanakkor azonban személyes beszélgetésekben félreérthetetlen tisztelettel beszélt az említett professzor, mint a saját barátja tehetségéről. Több mint ötven itt tanuló fiatalember és férfi szükség esetén meg tudja erősíteni kijelentésem igazságát.

Kiel, 1795. január 7.

Wilhelm Joseph Kalmann21



7.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1795. március vége - április eleje vagy közepe.)


[...] Igaz, hogy én is több oldalról hallottam, nekem is többen mondták és írták, mégpedig olyan emberek, akik tudhatják, ha egyáltalán valaki tudja: Ön általában a legbensőbb és a leghatározottabb ellenszenvvel beszél rólam. A legbiztosabb mód az Ön felbosszantására az, ha valaki az Ön jelenlétében kiejti az én nevemet. A katedrán Ön ugyan sohasem ejti ki a nevemet, de minden lehetőséget megragad arra, hogy a rendszerem meg-nem-értését, érthetetlenségét, sőt azt, hogy soha nem is fogja megérteni, hangsúlyozza. És ugyanakkor igen mérges azokra, akik nem hajlandók elismerni a tudat Ön által felállított alaptételét, mint a teljes filozófia alaptételét, ami már elegendő ahhoz, hogy az érintkezéseiben ellenszenvvel beszéljen rólam. Igaz, hogy én magam is láttam egy levelet, amelyben arról ír, hogy úgy érzi, én egyre inkább eltűnök az Ön látóköréből, valaki másnak pedig azt mondta, hogy "én túlzásba esek", és a legkülönbözőbb alkalmakat kihasználva leereszkedően csúfolódik az én vállalkozásomról. Ön valószínűleg nagyon jól el tudja képzelni, hogy az ilyen ítéletek egy olyan férfitól, aki az Ön autoritásával rendelkezik, nem lehetnek túlzottan kellemesek. Igaz, hogy az a körülmény, hogy Ön nem írt nekem, hogy a tervezetem bejelentése óta Ön hűvösebbé vált velem szemben, némileg valószínűsítette a sejtéseimet. Egyébként én az egészet sem teljesen, sem félig nem hittem el, nem tartottam lehetetlennek, de nem is fogadtam el; nyugodtan hagytam a saját lábain állni, amíg a dolog valamiképpen tisztázódik. Igaz, hogy nem írtam Önnek, de úgy gondoltam, hogy most joggal várhatok Öntől levelet. Arra kérem Önt, hogy ezt adott szavamra higgye el, mint ahogy azt is, hogy ezek a híresztelések a legkisebb hatással sem voltak arra, ahogy én az Ön rendszeréhez viszonyulok. Hogy teljesen meg voltam-e győződve e híresztelések igazáról, vagy hogy mi a legbarátságosabb viszonyban és a legbensőségesebb levélváltásban állunk - egyikről sem mondtam egy szóval sem többet vagy kevesebbet.

De nem kellett volna-e egy ilyen híresztelést elutasítanom és lehetetlennek tartanom? Ha Önre hallgatok, ez lehet az érzésem. "Nekem az Ön írásainak tanulmányozásából és az Ön barátainak vallomásaiból több bizalmat kellett volna merítenem az Ön anti-egoisztikus karaktere iránt, mint amennyi az én magatartásomból kiderül." Ehhez két megjegyzést szeretnék fűzni!

Az első megjegyzés: Fichte fülébe jutnak a fentiek Reinholdról, akinek írásait olvasta, és hallgat és nyugodtan várja a tisztázást, és ezt nem tette helyesen. Reinhold azt hallja Fichtéről (akinek írásait lelkes egyetértéssel olvasta) egy közös baráttól, hogy minden alkalmat megragad arra, hogy őt megtámadhassa; és Reinhold nem kérdez utána, hanem ezt mondja Fichtének: Te tetted és pálcát tör felette - és igaza van. Reinhold jó értelemben megerősített szellem, Fichte viszont teljesen határozott és elismert kisfiú.

A második megjegyzés: Ön téved, ha azt hiszi, hogy az írásai anti-egoisztikus karakterét tanúsítják; azokban a levelekben, amelyekre Ön hivatkozik, én kimondottan hangsúlyoztam, hogy én legalábbis azzal a móddal, ahogy Ön másokkal harcba szállt, sohasem tudtam egyetérteni. Így az Ön összes barátja (ahányat csak ismerek közülük), lehetségesnek tekinti, hogy az Ön személyisége és szenvedélyei bizonyos befolyással lehetnek az igazság vizsgálatára. Senki sem mondta nekem, hogy lehetetlen lenne, hogy a rendszerem felállításával olyan helyzetbe kerülhetek Önnel kapcsolatban, mint a mostani. Közülük az, akit Ön a legjobban ismer és a legjobban tisztel, biztosított róla, hogy Ön az igazságot azonnal és hangosan elismerné, mihelyt meggyőződött róla. (Amit én, mellékesen szólva szintén elhiszek, de azt is hiszem, hogy a szenvedélyesség az Ön számára a megértést igen-igen megnehezítené.) Ahelyett, hogy belemennék ebbe a tág kérdésbe, csak a jelenlegi esetet akarom megvizsgálni és hidegen megállapítani, hogy az Ön viselkedése valóban anti-egoisztikus karakterről tanúskodik-e.

Először nézzük azokat az alapelveket, amelyekhez a megítélésben tartani fogom magam: nem azért, hogy kioktassam Önt, hanem azért, hogy az Ön megítélésére bízzam, hogy igazak-e, vagy hogy jogtalanságot követek-e el Önnel szemben, ha az Ön viselkedését eszerint vizsgálom.

Az igazság tiszta barátja sohasem keveri össze az igazságot a saját individuumával; túl szentnek tartja ahhoz, hogy kiszolgáltassa egy olyan törékeny lénynek, mint amilyen ő maga. Napfényre segíti azt, amit igazságnak tart, ahogy azt a maga belsőjéből létrehozza, közben megfeledkezik önmagáról, az eredményt pedig közkincsnek tekinti, amely semmivel sem többé vagy kevésbé az övé, mint bárki másé, aki ezt magáévá tudja és akarja tenni. Ha az, amit valaki megállapított, valóban a tiszta igazság, akkor nem az az érdeme, hogy létrehozta, hanem csak az, hogy megtalálta; az pedig, hogy éppen ő találta meg, puszta szerencse és semmi más. És ha hamis, akkor ugyanígy ő nem vétkes, ha becsületesen kutatott; a tévedése szerencsétlenség és semmi más. És ha valaki más az igazságot állítja az ő tévedése helyébe, akkor örül a megtalált igazságnak anélkül, hogy önmagára gondolna; azért mert tévedett nem kell szégyellnie magát, mert nem sikerült felemelkednie az igazsághoz; és sértetlen méltósággal tekinthet le arra az esztelenre, aki őt a tévedése miatt kigúnyolja. Csak az igazság ellensége érdemli meg az igazság barátjának rosszallását és ostorát, nem pedig a tévedő.

Ezek az alaptételeim, és én kész vagyok arra, hogy ezen alaptételek szerint alávessem magam az Ön, a világ, és az utánunk következő generációk megítélésének. Annak ellenére például, hogy az Ön rendszerét hamisnak, az enyémet pedig igaznak tartom, Önt teljes szívemből tisztelhetem, és mélyen meghajolhatok Ön előtt, ha Önnek nagyobb jellembeli ereje és nagyobb igazság-szeretetete van, mint nekem. És ha sikerülne is felépítenem a filozófiát mint tudományt (amire azt hiszem, képes leszek), akkor sem hiszem, hogy ezzel a legkisebb érdemre tennék szert. Én ebben csak a természet szerszáma vagyok, és csak annyi érdemem van, amennyi a szabadságomon keresztül megvalósul.

Azt hiszem, hogy Önnek ugyanezek az alaptételei, de Önből hiányzik az erő és a hűvösség ahhoz, hogy rendíthetetlenül kövesse őket; számomra legalábbis erre látszik utalni a viselkedése. Ön olyan tévkövetkeztetéseket vont le, amelyeket egyetlen filozófusnak sem szabad elkövetnie, hacsak nem a szenvedély hajtja. És hogyan válhatna az ember a saját rendszerének cáfolata miatt szenvedélyessé, hacsak nem úgy, hogy a maga személyét összekeveri a maga rendszerével, és a rendszer elleni támadásokat a személy megtámadásának tekinti? Ön csak a szenvedély állapotában hallgathatott az Ön levelezőpartnerére. "Ahogy ő megbízhatóan tudósít róla, Fichte minden lehetőséget megragad arra, hogy megtámadja Önt." Eszerint nem ő maga hallotta. Nagyon remélem, hogy az egyik hallgatómtól hallhatta, és nem nagyobb kerülőutakon jutott el hozzá. Kitől származhat az ítélet, hogy én minden lehetséges alkalmat megragadok arra, hogy a magam módján cáfoljam Önt? (Ami az összefüggés alapján nem vallana túlzottan jó modorra.) Egy hallgatótól vagy egy levelezőpartnertől? Nagyon sajnálom, hogy nem ismerhetem azt a nagyszerű férfiút, aki egy rendszert (melynek alapgondolatát saját bevallása szerint még Reinholdnak sem sikerült tökéletesen megértenie, és amely a maga teljes terjedelmében még nincs is kidolgozva) oly tökéletesen átlátja, hogy vagy a puszta hallás, vagy egy elbeszélés alapján (mivel az előadásaimon nem készülnek jegyzetek) meg tudja ítélni, hogy mi az, amiről szó van, és mi az, amiről nincs; sőt, azt is biztosan tudja, hogy mit lehet és mit nem lehet szóba hozni. Sajnálom, hogy nem ismerem ezt a nagyszerű férfiút, aki annyira átlát rajtam, hogy a megjegyzéseim helyességét a jellememre utalva teszi mérlegre, és aki ezért egyetlen szóval meg tud cáfolni engem. És mindezt egy Reinhold egyszerűen leírja anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is kételkedne benne. Mondja, teljes komolysággal ilyen nyomorúságos kontárnak tart engem? Most tekintsünk el az Ön tudósítójának más ízléstelenségeitől, például a nem-tetszés kinyilvánításától. Mióta Jénában vagyok, senkivel sem találkoztam, aki ilyesmire következtethetett volna. Erről becsület szavamra biztosíthatom Önt.

"Ön - mondja - az én sajátos gondolataim alapján fog tovább lépni, de sohasem fogja elfelejteni, hogy rájuk támaszkodott." Úgy veszem e szavakat, ahogy itt állnak, és azt kérdezem: miért ne felejtené el, vagy miért gondolna rá? Mi jelentősége van annak, hogy Ön Cajus vagy Titius írására támaszkodva fejti ki az igazságot? Mit tehet az ember és a személy a dologhoz? Ez az, amit nem látok be, és amit nem fogok belátni, és amiről különbözőképpen gondolkodunk vagy legalábbis különbözőképpen érzünk. Cajus szabadon odadobta a könyvét valakinek, aki fel akarja emelni anélkül, hogy rá gondolna. Ön ezt felvette és a saját erejéből magáévá tette a felfedezéseit. Ezt Ön a sorsnak és önmagának köszönheti, de nem Cajusnak. Én legalábbis, ha Önnek, vagy valaki másnak az írásaimon keresztül hasznára válnék, feloldoznám őt és minden embert az alól, hogy köszönetet mondjon. Ha valaki a jóakaratából köszönetet szeretne mondani nekem, akkor az lehet helyes és jó; de nekem nincs jogom arra, hogy köszönetet követeljek, és erre méltatlanná is válok, mihelyt követelni kezdem. "Ön sohasem fogja megvetően eltaszítani magától a létrát, amelyen felkapaszkodott"? Ha Önnek egy kényelmesebb létrára van szüksége, melynek számára nincs hely, amíg az elsőt el nem távolította, akkor ezt mindenképpen meg kell tennie. Megvetően ezt természetesen nem szabad tennie, az ugyanis az ész ellen irányulna; a tévedést nem lehet megvetni, csak a morális szabályok megsértését. De hogy ennél a létránál van jobb, azt Önnek majd meg kell tudni mutatnia.

"Ön sohasem találná az ellenfeleimet érdekesnek és dicséretre méltónak, csak azért, mert az ellenfeleim." Ezeket a szavakat úgy kell értenem, ahogy Ön szeretné, hogy értsem őket, mert a szemrehányásokat, amelyek ezekbe a szavakba bele vannak csomagolva, Ön már máshol is megtette. Ha én az Ön egyik ellenfelét, akit jelentéktelennek ítél, fontosnak tartom, akkor két eset lehetséges: én valóban fontosnak tekintem, és Ön szerint helytelenül ítélek, vagy pedig a meggyőződésem ellenére dicsőítem, csak azért, hogy Önnek fájdalmat okozzak. Mi jogosítja és mi indítja Önt arra, hogy inkább az utóbbit, mint az előbbit feltételezze, hogy inkább rosszindulatot tulajdonítson nekem, mint hiányos ítélőerőt. Ezt Ön hideg és filozofikus, vagy pedig szenvedélyes megközelítésnek tekintené-e? És aztán Ön újra és újra megfeledkezik róla, hogy az Ön rendszerét én egészen más szemmel nézem, mint Ön; hogy számomra valamely szerző csak azáltal válhat érdekessé és fontossá, hogy az Ön rendszerének alapos ellenfele, vagy ahogy közönségesen mondani szokás, az Ön ellenfele. Nem ismerek olyan szerzőt, aki Önnek (az Ön személyének) ellenfele lenne, és messze állok attól, hogy őt már ezért érdekesnek tekintsem; de valóban az Ön rendszerének bevallott ellenfele vagyok. Miért ne lehetne valaki az Ön rendszerének ellenfele és az Ön személyének barátja? Az Aenesidemusról szóló ítéletemet úgy gondolom kimondtam, az Ön számára ebből legalább annyi világossá válhatott, hogy én de bonne soi vagyok. A szerző írói érdemeit most ugyan sokkal kevesebbre értékelem, mint akkor, de mégis úgy gondolom, hogy ő megcáfolta az Ön elementár-filozófiáját. Maimon tehetsége iránti tiszteletem határtalan, és kész vagyok megmutatni, hogy ő az egész kantiánus filozófiát, úgy ahogy általában érteni szokás, és ahogy Ön is értette, alapjaiban felforgatta. Mindezt megtette anélkül, hogy valaki is észrevette volna, miközben általában mindenki a magasból néz le rá. Én azt gondolom, hogy a következő évszázadok alaposan ki fognak gúnyolni minket ezért.

Most teljesen átugranék az Ön által mellékelt bizonyítékokon. Biztos vagyok benne, hogy az érzései már régen azt súgták Önnek, amit most nem akarok megismételni.

Végül, biztos vagyok benne, hogy Ön, ugyanúgy ahogy Kant valami olyasmivel ajándékozta meg az emberiséget, amit az örökre meg fog őrizni. Kant felfedezése az volt, hogy a vizsgálatnak a szubjektumból kell kiindulnia, az Öné pedig az, hogy a vizsgálatot egy alaptételből kiindulva kell elvégezni. Az igazság, amelyet Ön kimondott, örökkévaló; az Ön neve is lehet az, ha Ön ezt nem követeli, és biztos, hogy Önnek a nevének sorsával egyáltalán nem kellene foglalkoznia. Hagyja csak porrá zúzni, mint a pelyvát azt, ami mulandó; az, ami örök, az Ön közreműködése nélkül is megmarad.

Hogy van-e valami, amit Ön jobban, vagy ugyanannyira szeret mint az igazságot, azt egyelőre nem tudtam eldönteni, és azt hiszem, hogy még egyáltalán nincs is eldöntve; ettől - nem pedig a rendszerének helyességétől vagy helytelenségétől - függ az Ön értéke. Én azt hiszem, hogy Ön azon a ponton áll, ahol ez minden igaz ember számára, az utókor számára és jómagam számára is (ha még magamat is felsorolhatom) el fog dőlni. Addig sem az Ön barátja, sem az ellensége nem lehetek, egyszerűen azért, mert túl kevéssé ismerem ahhoz, hogy közülük bármelyik is lehessek. Ha a döntés úgy fog alakulni, ahogy én szeretném, akkor én a legbensőségesebben tisztelni és szeretni fogom Önt, akár akarja ezt Ön, akár nem; és Ön biztosan nem fogja visszautasítani az ebből a forrásból jövő szeretetet, mert azt fogja bizonyítani Önnek, hogy méltó vagyok arra, hogy Önt szeressem. Stb. stb.



7. (Második változat)

(Jéna, 1795. március vége - április eleje vagy közepe)


1. [...] Különböző ügyek megakadályoztak abban, hogy a 7-én kelt és 16-án kézhez vett levelére előbb válaszoljak. A késedelmet ezért könnyen megbocsátottam magamnak.

2. Egyáltalán miért írtam a levelemet, kérdi Ön a levele végén, és én nagyon örültem annak, hogy Ön ezt a kérdést felvetette és meg is válaszolta: mert a levél tartalmából ezt nem tudtam volna kihámozni. Röviden, Ön felmondja az irántam való barátságát; a levél panaszokat tartalmaz, számonkérést és ítéletet. [...]

3. Keserűségek.


Engedje meg, hogy ezt a vitát a kellő hűvösséggel még egyszer szemügyre vegyem. Ön azzal vádol engem, hogy én az előadásaimon minden lehetséges alkalmat megragadok az Ön megtámadására, és azoknak, akik erre vonatkozó nemtetszésüket kifejezték, azt mondtam, hogy puszta megtorlásokról van szó, hogy Ön is hevesen és keserűen támad engem stb. stb. Nem teljesen világos számomra, hogy mi az ítélet valódi alapja: az, amit tettem, vagy állítólag tettem, vagy az, hogy ezt jóvátételként tettem, és így hitelt adtam annak, amit nekem mások Önről meséltek. Ön egész előző életére és a dolgok egész helyzetére hivatkozik annak alátámasztására, hogy Ön ezt nem tehette, két hallgatójának vallomására hivatkozva pedig azt állítja, hogy ezt valóban nem tette, sőt erre kész is megesküdni. Legyen úgy, ahogy van, én mindenesetre a dolgot mindkét oldalról szeretném szemügyre venni.

Először azonban talán mégis meg kellett volna hallgatnia a vádlottat is. Ezután teljesen egyszerű lett volna egy egészen hideg levelet írnia, azzal a tartalommal, hogy "ezt és ezt tudnom kell". A következőket írhatta volna nekem: "Mondja el nekem, hogy hogy áll a dolog. Én elmondom, hogy az én szempontomból hogy néz ki. Azt kérem és azt várom Öntől (ha Ön nem tart engem túl gyávának és önmagát túl fontosnak), hogy higgye el nekem, hogy nem hazudok az Öntől való félelmemben, és bizonyítékok nélkül is higgyen a szavaimnak, és én ezt viszonozni fogom." Ha Ön ezt megtette volna, akkor megtudhatta volna a dolgokat úgy, ahogy most le fogom írni őket.Az Ön katedra-előadásokról szóló alaptételei, amelyeket tisztelettel kifejt nekem, a személyemet veszik célba; azt hiszem, az általánosan érvényes fogalmak szerint ezekről a dolgokról jogom van így gondolkodni. Nem az a célom, hogy a diákjaimban felébresszem a hitet a rendszerem sajátosságai iránt, vagy hogy ezekre az alapok bemutatásával rámutassak, hanem az, hogy elindítsam őket egy olyan úton, hogy önálló gondolkodással ezekre maguk is rátaláljanak. Ez elsősorban a módszer sajátosságaitól függ; és ez a célt elvétő és elégtelen módszertől való elhatárolódással mutatható meg a legvilágosabban. Én ebből a szempontból gyakran vetem össze a kanti filozófiát, az Önét és az enyémet; írásaimban, csakúgy mint a katedrán, csak ezekre a szerzőkre szoktam hivatkozni. De véleményem szerint a kanti rendszer és az Ön rendszerének nagy különbsége abban áll, hogy Kant megnyitott egy utat, kijelölt egy utat, és tudatosan vagy talán tudattalanul a maga hatalmas zsenialitásával el is indult ezen az úton, Ön azonban teljesen végigjárta ezt az utat, és ezzel együtt fel is számolta. Már ebből is következik, hogy az összehasonlításban Kantnak általában igazat adok, Önt viszont (amennyiben a rendszere ebben az összevetésben ellentmond az enyémnek) általában bírálom. Ez azonban - és ha ez az Ön számára nem magától értetődő, akkor sajnálom - az elmondottak hideg és száraz idézésével történik, mindenféle gúnyolódás vagy sértegetés (vagy bárhogyan is hívjuk az emberi meghatározottságokat) nélkül, ugyanúgy, ahogy az a programomban is áll, melynek olvastán Ön egyáltalán nem sértődött meg. Annak érdekében, hogy a katedrán minden félreértést egyszer és mindenkorra elkerüljek, hangsúlyoztam, hogy Önt az írásai alapján nagyra tartom, de ugyanakkor úgy gondolom, hogy messzebbre látok Önnél. Az idő megtakarítása érdekében, és a méltó tekintélyt elkerülendő, amelyet ezáltal az ember önmagának tulajdonít, nem ismétlem meg ezt a kijelentést minden egyes alkalommal, hanem mint ismertet feltételezem. Lehet-e ezzel megalapozni egy híresztelést, ahogy Ön teszi? Ha én az Ön barátja lehettem és maradhatok, "akkor meg kell értenem, hogy nekem az Ön emlékét Jénában, amely itt még néhány jó szívben él, kímélnem kell"; de hogyan tehetném ezt? Úgy, ha azt a tanítást, amelyet az Önnek írt levelekben és Baggesennek tisztelettel emlegettem (aztán később), az Ön egykori hallgatói előtt sem becsmérelem úgy, ahogy azt fent le is írtam. Én azt hiszem, hogy észrevettem e tanítás elégtelenségeit, és meg is mutattam őket (amennyire képes voltam erre); tehát számomra a méltatás annyit jelent, mint Önnek a becsmérlés. Önnek bíróként kellene belehelyezkednie az én helyzetembe. Hagyjuk, ez a dolog köztünk vitatott: de könyörgöm, hogyan függnek össze az elementár-filozófia erényei és hiányosságai azzal a megbecsüléssel, amely Önről néhány jó szívben él? E szívek jósága, vagy az Ön tisztelete irántuk, vagy esetleg a kettő együtt összefüggne az elementár-filozófia erényeivel? Aki az egyiket megzavarja, a másikat is megzavarja? Önt csak akkor lehet tisztelni, ha a rendszerének megcáfolhatatlanságában hiszünk? És tegyük fel, hogy ez nem így van (ezzel a lehetőséggel Önnek is számolnia kell), akkor Ön inkább azt szeretné, hogy egykori tanítványai tévedésben maradjanak, csak azért, hogy az Ön iránti tiszteletüket fenntarthassák? Most még egyszer végiggondolom az Ön szavait és őszinte tisztelettel megpróbálom másként értelmezni őket: de bevallom, hogy nem tudom. "Ha valamit nem lehet fenntartani, akkor annak át kell adnia a maga helyét valami jobbnak, akárki is írta ezt" - aki nem így gondolkodik, az nem lehet az én barátom, ezt előbb vagy utóbb Ön is be fogja látni.

Igaz, hogy én is több oldalról hallottam, nekem is többen mondták és írták, hogy Ön általában belső keserűséggel beszél rólam, és a legbiztosabb mód az Ön felbosszantására az, ha valaki az Ön jelenlétében kiejti a nevemet, és a katedrán is azt hangsúlyozza, hogy nem értette meg a rendszeremet, hogy a rendszerem érthetetlen és Ön sohasem fogja megérteni; ezt állítja Ön keserűen azokkal szemben, akik a tudat tételének igazolása után érdeklődnek; ez az említett keserűség miatt a társadalmi érintkezéseimre is kihat. Az is igaz, hogy láttam egy levelet, amelyben Ön arról ír, hogy egyre inkább el fogok távolodni az Ön látóköréből, és máshol ezt úgy fejezte ki, hogy túlzásokra ragadtatom magam. El kell ismernem, hogy az ilyen ítéletek egy olyan tekintélyű férfiútól, mint amilyen Ön, kellemetlenek a számomra. Igaz, hogy az a körülmény, hogy Ön nem írt nekem, hogy a tervezetem bejelentése óta Ön hűvösebbé vált velem szemben, a sejtéseimnek némi valószínűséget adott. Egyébként én az egészet sem teljesen, sem félig nem hittem el, nem tartottam lehetetlennek, de nem is fogadtam el; nyugodtan hagytam állni a maga lábán, amíg a dolog valamiképpen nem tisztázódik. Igaz, hogy nem írtam Önnek, de úgy gondoltam, hogy most joggal várhatnék Öntől levelet.

Erre épülne a barátság felmondása? Egy ilyen híresztelést teljesen el kellett volna utasítanom, vagy lehetetlennek kellett volna tartanom? Úgy tűnik. "Nekem az Ön írásainak tanulmányozásából és az Ön barátainak vallomásaiból több bizalmat kellett volna merítenem az Ön anti-egoisztikus karaktere iránt, mint amennyi az én magatartásomból kitűnik." Ehhez két megjegyzést szeretnék fűzni!

Az első megjegyzés: Fichte fülébe jutnak a fentiek Reinholdról, akinek írásait olvasta, és hallgat és nyugodtan várja a tisztázást, és ezt nem tette helyesen. Reinhold azt hallja Fichtéről (akinek írásait lelkes egyetértéssel olvasta) egy közös baráttól, hogy minden alkalmat megragad arra, hogy őt megtámadhassa; és Reinhold nem kérdez utána, hanem ezt mondja Fichtének: Te tetted és pálcát tör felette - és igaza van. Reinhold jó értelemben megerősített szellem, Fichte viszont teljesen határozott és elismert kisfiú.

A második megjegyzés: Ön téved, ha azt hiszi, hogy az Ön írásai az Ön anti-egoisztikus karakterét tanúsítják; azokban a levelekben, amelyekre Ön hivatkozik, én kimondottan hangsúlyoztam, hogy én legalábbis azzal a móddal, ahogy Ön másokkal harcba szállt, sohasem tudtam egyetérteni. Így az Ön összes barátja (ahányat csak ismerek közülük) lehetségesnek tekinti, hogy az Ön személyisége és szenvedélyei bizonyos befolyással lehetnek az igazság vizsgálatára. Senki sem mondta nekem, hogy lehetetlen lenne, hogy a rendszerem felállításával olyan helyzetbe kerülhetek Önnel kapcsolatban, mint a mostani. Közülük az, akit Ön a legjobban ismer és a legjobban tisztel, biztosított róla, hogy Ön az igazságot azonnal és hangosan elismerné, mihelyt meggyőződött róla. (Amit én, mellékesen szólva szintén elhiszek, de azt is hiszem, hogy a szenvedélyesség az Ön számára a megértést igen-igen megnehezítené.) Ahelyett, hogy belemennék ebbe a tág kérdésbe, csak a jelenlegi esetet akarom szemügyre venni és hidegen megállapítani, hogy az Ön viselkedése valóban anti-egoisztikus karakterről tanúskodik-e.

Először nézzük azokat az alapelveket, amelyekhez a megítélésben tartani fogom magam: nem azért, hogy kioktassam Önt, hanem azért, hogy bíróvá tegyem Önt, hogy igazak-e, vagy hogy jogtalanságot követek-e el Önnel szemben, ha az Ön viselkedését eszerint vizsgálom.

Az igazság tiszta barátja sohasem keveri össze az igazságot a maga individuumával; túl szentnek tartja ahhoz, hogy kiszolgáltassa egy olyan törékeny lénynek, mint amilyen ő maga. Napfényre segíti azt, amit igazságnak tart, ahogy azt a maga belsőjéből létrehozza, közben megfeledkezik önmagáról, az eredményt pedig közkincsnek tekinti, amely semmivel sem többé vagy kevésbé az övé, mint bárki másé, aki ezt magáévá tudja és akarja tenni. Ha az, amit valaki megállapított, valóban a tiszta igazság, akkor nem az az érdeme, hogy létrehozta, hanem csak az, hogy megtalálta; hogy éppen ő találta meg, az puszta szerencse és semmi más. És ha hamis, akkor ugyanígy ő nem vétkes, ha becsületesen kutatott; a tévedése szerencsétlenség és semmi más. És ha valaki más az igazságot állítja az ő tévedése helyébe, akkor örül a megtalált igazságnak, anélkül hogy önmagára gondolna; azért mert tévedett nem kell magát szégyellnie, mert nem sikerült felemelkednie az igazsághoz; és sértetlen méltósággal tekinthet le arra az esztelenre, aki őt a tévedése miatt kigúnyolja. Csak az igazság ellensége érdemli meg az igazság barátjának rosszallását és ostorát, nem pedig a tévedő.

Ezek az alaptételeim, és én kész vagyok arra, hogy ezen alaptételek szerint alávessem magam az Ön, a világ, és az utánunk következő világ megítélésének. Annak ellenére például, hogy az Ön rendszerét hamisnak, az enyémet pedig igaznak tartom, Önt teljes szívemből tisztelhetem, és mélyen meghajolhatok Ön előtt, ha Önnek nagyobb jellembeli ereje és nagyobb igazság-szeretete van, mint nekem. És ha sikerülne is felépítenem a filozófiát mint tudományt (amire azt hiszem, képes leszek), akkor sem hiszem, hogy ezzel a legkisebb érdemre tennék szert. Én ebben csak a természet szerszáma vagyok, és csak annyi érdemem van, amennyi a szabadságomon keresztül megvalósul. Azt hiszem, hogy Önnek ugyanezek az alaptételei, de Önből hiányzik az erő és a hűvösség ahhoz, hogy rendíthetetlenül kövesse őket; számomra legalábbis ez derül ki a viselkedéséből. Ön olyan tévkövetkeztetéseket vont le, amelyeket egyetlen filozófusnak sem szabad elkövetnie, hacsak nem a szenvedély uralja. És hogyan válhatna az ember a maga rendszerének cáfolata miatt szenvedélyessé, hacsak nem úgy, hogy a maga személyét összekeveri a maga rendszerével, és a rendszer elleni támadásokat a személye megtámadásának tekinti? Ön csak a szenvedély állapotában hallgathatott az Ön levelezőpartnerére. "Ahogy ő megbízhatóan tudósít róla, Fichte minden lehetőséget megragad arra, hogy megtámadja Önt." Eszerint nem ő maga hallotta. Nagyon remélem, hogy az egyik hallgatómtól hallhatta, és nem nagyobb kerülőutakon jutott el hozzá. Kitől származhat az ítélet, hogy én minden lehetséges alkalmat megragadok arra, hogy a magam módján cáfoljam Önt? (Ami az összefüggés alapján nem vallana túlzottan jó modorra.) Egy hallgatótól vagy egy levelezőpartnertől? Nagyon sajnálom, hogy nem ismerhetem azt a nagyszerű férfiút, aki egy rendszert (melynek alapgondolatát saját bevallása szerint még Reinholdnak sem sikerült tökéletesen megértenie, és amely a maga teljes terjedelmében még nincs is kidolgozva) oly tökéletesen átlátja, hogy vagy a puszta hallás, vagy egy elbeszélés alapján (mivel az előadásaimon nem készülnek jegyzetek) meg tudja ítélni, hogy mi az, amiről szó van, és mi az, amiről nincs; sőt, azt is biztosan tudja, hogy miről lehet szó, és miről nem.III "Ő a nem-tetszését értésemre adta." Lehet, hogy ez egy kollégám volt, vagy egy hallgatóm? Nem tudhatom, hogy Ön most Kielben és egykor Jénában annyira jóban volt-e a diákjaival vagy a hallgatóival, hogy valaki arra merészkedett volna, hogy elmondja a nem-tetszését? Én egyikükkel sem vagyok ilyen jóban, és nagyon is tartózkodni fogok attól, hogy valamelyikükkel ilyen viszonyba kerüljek. Ez a tudósító, aki számos ízléstelenséget követett el, azt hitte, hogy egy Reinhold le fogja írni és magáévá fogja tenni a beszámolóját. "Ön - mondja - az én sajátos gondolataim alapján fog tovább lépni, de sohasem fogja elfelejteni, hogy rájuk támaszkodott." Ön ezzel valami olyasmit ír le, amit én is teszek; eredetileg meg akartam fordítani ezt a mondatot, de most mégis úgy hagyom, ahogy van. Miért ne akarná Ön elfelejteni, hogy például Fichte írásain keresztül jutott tovább? Mit tesz a Fichte név és az ő személye a dologhoz, ez az amit nem látok be, és amit soha nem is fogok belátni. Fichte szabadon odavetette a könyvét azoknak, akik szeretnék fölemelni, anélkül hogy rájuk gondolt volna; Ön fölvette ezt és saját erejéből magáévá tette annak felfedezéseit. Ezt Ön magának és a sorsnak köszönheti, és nem Fichtének. Én legalábbis személy szerint feloldom Önt, éppúgy mint az egész emberiséget mindenféle köszönet alól. Ön nem taszítaná el magától megvetően a létrát? Nem látom be, hogy miért ne tehetné Ön ezt, ha azoknak, akik az Ön gondolataihoz szeretnének felkapaszkodni, egy még kényelmesebb létrát szeretne rendelkezésükre bocsátani, melynek számára nincs hely, amíg az elsőt el nem távolította? Megvetően ezt természetesen nem szabad tennie; mert a tévedés nem lehet a megvetés tárgya, hanem csak a morális szabályok tagadása; de hogy ez a létra nem a legjobb, azt mindenesetre ki kell mondania.

"Ön sohasem találná az ellenfeleimet érdekesnek és dicséretre méltónak csak azért, mert az ellenfeleim." Ezeket a szavakat úgy kell értenem, ahogy Ön szeretné, hogy értsem őket, mert ezeket a szemrehányásokat, amelyek ezekbe a szavakba bele vannak csomagolva, Ön máshol is megtette. Ha én egy olyan ellenfelét tartom fontosnak, akit Ön jelentéktelennek ítél, akkor két eset lehetséges: valóban fontosnak tekintem, és Ön szerint helytelenül ítélek, vagy pedig a meggyőződésem ellenére dicsőítem, csak azért, hogy Önnek fájdalmat okozzak. Mi jogosítja és mi indítja Önt arra, hogy inkább az utóbbit, mint az előbbit feltételezze, hogy inkább rosszindulatot tulajdonítson nekem, mint hiányos ítélőerőt. Ezt Ön hideg és filozofikus, vagy pedig szenvedélyes megközelítésnek tekintené-e? És aztán Ön újra és újra megfeledkezik róla, hogy az Ön rendszerét én egészen más szemmel nézem, mint Ön; hogy számomra valamely szerző csak azáltal válhat érdekessé és fontossá, hogy az Ön rendszerének alapos ellenfele, vagy ahogy közönségesen mondani szokás, az Ön ellenfele. Nem ismerek olyan szerzőt, aki Önnek (az Ön személyének) ellenfele lenne, és messze állok attól, hogy őt már ezért érdekesnek tekintsem; de valóban az Ön rendszerének bevallott ellenfele vagyok. Miért ne lehetne valaki az Ön rendszerének ellenfele és az Ön személyének barátja? Az Aenesidemusról szóló ítéletemet úgy gondolom kimondtam, az Ön számára ebből legalább annyi világossá válhatott, hogy én de bonne soi vagyok. A szerző írói érdemeit most ugyan sokkal kevesebbre értékelem, mint akkor, de mégis úgy gondolom, hogy ő megcáfolta az Ön elementár-filozófiáját. Maimon tehetsége iránti tiszteletem határtalan, és kész vagyok megmutatni, hogy ő az egész kantiánus filozófiát, úgy ahogy általában érteni szokás, és ahogy Ön is értette, alapjaiban felforgatta. Mindezt megtette anélkül, hogy valaki is észrevette volna, miközben általában mindenki a magasból néz le rá. Én azt gondolom, hogy a következő évszázadok alaposan ki fognak gúnyolni minket ezért. [...] Én átlépek az Ön által mellékelt bizonyítékokon. Az Ön érzései már biztosan elmondták Önnek, amit most nem akarok megismételni. Végül biztos vagyok benne, hogy Ön, ugyanúgy ahogy Kant valami olyasmivel ajándékozta meg az emberiséget, amit az örökre meg fog őrizni. Kant felfedezése az volt, hogy a vizsgálatnak a szubjektumból kell kiindulnia, az Öné pedig az, hogy a vizsgálatot egy alaptételből kiindulva kell elvégezni. Az igazság, amelyet Ön kimondott, örökkévaló; az Ön neve is lehet az, ha Ön ezt nem követeli, és biztos, hogy Önnek a nevének sorsával egyáltalán nem kellene foglalkoznia. Hagyja csak porrá zúzni, mint a pelyvát azt, ami mulandó; az, ami örök, az Ön közreműködése nélkül is megmarad.

Hogy van-e valami, amit Ön legalább annyira vagy jobban szeret, mint az igazságot, az számomra még nincs eldöntve, sőt azt hiszem, hogy még egyáltalán nincs eldöntve. Én azt hiszem, hogy Ön azon a ponton áll, ahol ez minden igaz ember számára, az utókor számára, és jómagam számára (ha még önmagamat is felsorolhatom) el fog dőlni. Mindaddig sem az Ön barátja, sem az ellensége nem lehetek, egyszerűen azért, mert túl kevéssé ismerem ahhoz, hogy közülük bármelyik is lehessek. Ha a döntés úgy fog alakulni, ahogy én szeretném, akkor én a legbensőségesebben tisztelni és szeretni fogom Önt, akár akarja ezt, akár nem; és Ön biztosan nem fog visszautasítani egy szeretetet, amely ebből a forrásból jön, mert ez azt fogja bizonyítani Önnek, hogy méltó vagyok arra, hogy szeressem.

(Ön panaszkodott rám a barátainak, és ezzel a minden oldalról rám zuhanó becsmérlésnek újabb táptalajt adott. Hogy az igazságossággal összhangban állónak fogja-e tekinteni, hogy értesítsen arról, hogy kielégítettem-e a várakozásait, mikor és mivel elégítettem ki, újabb felvilágosítást fog-e kérni azokról a pontokról, amelyek az Ön számára érthetetlenek, hogy kapok-e még Öntől értesítést arról, hogy hogyan fogadott egy írást, amely ugyan eltér a szokásostól, de nagyon is összhangban van az ésszel, ezt nem tudhatom. De mindez arra fog szolgálni, hogy Önt közelebbről megismerhessem, mint ahogy most ismerem.)

A gyengeségek közepette, amelyek felsorolására Ön felhatalmazott engem, egy nemesebb vonásra is rábukkantam, amelyet elismerek és tisztelek. Amikor Ön eltávozott Jénából, az elutazásakor nagyon kedvezően nyilatkozott rólam, és ezzel egyengette azt az utat, amelyre majd rá kellett lépnem. Ezt nem akarom megköszönni, mert végül is Ön igaznak tartotta azt, amit mondott, és kötelességének tekintette, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Most Ön tiszta felháborodással ír nekem, és egyetlen utalás sem csúszik ki a száján, amely ezt a viselkedést felhánytorgatná nekem. Így csak akkor lehet viselkedni, ha az alapelgondolás határozottan jó.

Maradok a legnagyobb tisztelettel azon érdemek iránt, amelyeket Önben elismerek, az Ön alázatos szolgája, és mihelyt Ön akarja, az Ön meleg barátja, Fichte.



8.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1795. április 28.)22

Még van egy apróság, amely az Ön szívét az enyémtől (és nem megfordítva) távol tarthatja. Engedje meg, hogy ezt még helyrebillentsük, és aztán nyújtom a kezem a legszívélyesebb kibékülésre.

A régi dolgot elintéztük, de Önnek van egy új panasza: nem szabadott volna megírnom Önnek az előbbi levelemet, nem szabadott volna Önt az általános alaptételek szigorúsága alapján megítélnem, hanem az Ön érzelmeiből kellett volna kiindulnom, bele kellett volna helyezkednem az Ön helyzetébe stb. stb. Most ezen szeretnék egy kicsit eltöprengeni.

Először is valóban ezt tettem. Távol állt tőlem, hogy Önt az érzelmek hiányzó komolyságával vádoljam, amelyet az Ön viselkedése, ha átgondolt lett volna, mindenképpen feltételezett volna. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy Önt a szenvedélyesség irányította. A bizonyításom pedig a következőképpen nézett ki: ha Ön hidegen mérlegelt volna, akkor viselkedésének alapjaként az alaptételt használta volna; ez viszont nem lehet, mert stb. stb. A dologról magáról, az Ön vallomása alapján (amely Önnek feltétlen becsületére válik) egyet kell értenem.

Nekem viszont a bizonyítás során nem szabadott volna ilyen élesen vagy gyűlölködve eljárnom. Ha a dolgot a legszigorúbb jog szerint ítéljük meg, akkor az Ön első levelében nem a szenvedély heves kitörését kell látnunk, hanem egy olyan okoskodást, amelyből az derül ki, hogy én meggondolatlan tanár vagyok, rosszindulatú és hálátlan becsületsértő, a barátság elárulója stb. Mi harcban álltunk egymással és azonos fegyverekkel küzdöttünk, én az Ön okoskodását csak egy másik okoskodással támadhattam meg. Mi súghatta volna meg nekem, hogy a levél elküldése után Ön már megbánta a sietséget? Nem arra kellett-e figyelnem, ahogy Ön a levelében (melyre válaszolnom kellett) megmutatkozott?

Vagy ha a vizsgálatot a méltányosság és a szeretet területére helyezem (feltéve, hogy tudhatnám vagy feltételezhetném, hogy Ön időközben meggondolta magát), nem lehetne-e más okom is arra, hogy a dolgot olyan messzire hajtsam előre, ameddig csak lehetséges. Tulajdonképpen nem volt ilyen okom, mégpedig a következők miatt: melegen vágytam arra, amiben most már reménykedek is, hogy köztünk újra helyreállhat a baráti kapcsolat. Ez nem lett volna lehetséges egy olyan vallomás nélkül, melyben Ön beismeri, hogy elkapkodta a dolgot. Ezt a vallomást szerettem volna kikényszeríteni, és nem tudtam kiszámítani, hogy ehhez mekkora erőbefektetésre lesz szükségem. Most a dolog másképp áll: a szóban forgó sértődés, a legkülönbözőbb következményekkel együtt (amelyekkel számomra rendelkezett és rendelkezni fog) teljesen eltűnt a szívemből.

És most már azt az érzékenységet is, amely az Ön utolsó leveléből áradt, és a szavaim erre épülő teljesen hamis magyarázatát, meg tudom bocsátani, mivel most Önt abból a szempontból ítélem meg, amelyet Ön alakított ki a számomra. De mégis megpróbálom helyesbíteni Önt, hogy bizonyításra vagy visszavonulásra kényszerítsem.

Hol írtam azt a levelemben, hogy az én ragaszkodásom a rendszeremhez igazságszeretet, az Öné viszont a sajátjához ön-szeretet stb.? Szeretném, ha Ön nagyon határozottan emlékezne arra, hogy én milyen kifejezést használtam. Vagy ha Ön nem talált ilyen kifejezést, akkor miért enged meg magának ilyen és hasonló keserűségeket? Nem azt kifogásoltam, amit Ön a saját rendszeréről gondol, hanem csak azt, hogy ennek felülvizsgálatát - amely bárhogyan is süljön el, nem tartozik az Ön hatókörébe - elhibázottnak tartja, és semmi mást.

Hol állítottam azt, hogy Ön irigy és féltékeny, és hogy az én írásaimat homályosnak tartja, és ezt megfelelő alkalommal kifejezésre is juttatja? Nem mondtam-e el elég világosan (remélem, hogy Ön hisz nekem, úgy ahogy én is elhiszem azt, amiről Ön biztosít engem), hogy én mindazokból a vádakból, amelyek Önön keresztül eljutottak hozzám, és mindazokból a magyarázatokból, amelyek az Ön viselkedésére vonatkoznak, semmiféle ítéletet sem vontam le, hanem nyugodtan vártam a magyarázatot, amelyet most teljes megelégedésemre meg is kaptam. "Ha én az Ön katedráján kiirtom azt, amit Ön ültetett, akkor - sejtésem szerint - Önnek ez azért nem közömbös, mert Ön ültette, és én irtom ki." Mindenesetre az észnek azt kell sugallnia Önnek, hogy ez teljesen közömbös (az alapján a feltevés alapján, hogy az igazság a hamisság helyébe lép), nem azért, mert Ön ültette, hanem annak ellenére, hogy Ön ültette.

Az Ön személye ebben semmiféle szerepet sem kaphat. Ebben ne lenne igazam? Rólam egyáltalán nem volt szó, és én szerettem volna tudni, hogy a keserűségre Önnek, a személyes érzékenységen túlmenően van-e bármiféle oka? A keserűségnek nem lehet más oka, mint az az egyébként érthetetlen félreértés, mely szerint én a saját rendszerem elfogadását tettem az Ön igazságszeretetének kritériumává. Én Önnek és az egész világnak megadom a jogot, hogy mélyen-mélyen megvessen engem, ha én valaha ilyesmit mondtam volna. A rendszereinkről ebben a vonatkozásban csak annyiban lehet szó, amennyiben azt lehetett hinni (ahogy az Ön barátai valóban megvádoltak ezzel a tiszteletlenséggel), hogy én a köztünk lévő különbséget nagyobbnak tüntetem fel, mint amilyennek tartom, azért, hogy az Ön ellen irányuló támadásaimat megszépítsem. Ez - amennyire a szívem mélyét ismerhetem - nem igaz. De csalatkozhatom az ítéletemben, lehet, hogy nem jól értettem az Ön rendszerét.

A vita tulajdonképpen nem az Ön állításainak magánvaló helyességéről folyik; én ezeket nagyrészt elismerem, de néhány igazságról úgy gondolom, hogy nincs kielégítően bizonyítva. A vita valójában arról folyik, hogy tulajdonképpen mi is az Ön rendszere? E kérdés megválaszolásától függ még a tudománytan léte is. Ön ezt elementár-filozófiának nevezi, és több alkalommal is minden filozófia fundamentumaként határozta meg, szerintem viszont csak az elméleti képességre vonatkozik, amely lehet ugyan a teljes filozófia propedeutikája, de soha- sem lehet annak fundamentuma.23 Erről azt hiszem, hogy már az

Aenesidemus-recenzióban24 és még világosabban a Programban25 a lehető legnagyobb határozottsággal elmondtam a véleményemet. Amennyire egyetértünk tehát a dologban magában, annyira nem értünk egyet abban, ami pillanatnyilag foglalkoztat. Véleményem szerint a vitánk a következőképpen áll. Ön felállította a teljes filozófia fundamentumát, melyben az érzelmek és a vágyóképesség a megismerési képességből adódnak. Ezt a három emberi képességet Kant egyáltalán nem akarja alárendelni egy magasabb princípiumnak, hanem meghagyja őket a maguk puszta koordináltságában. Teljesen egyetértek Önnel abban, hogy ezeket egy magasabb princípium alá kell rendelni, de egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ez a princípium az elméleti képesség; ebben Kanttal értek egyet, de vele sem értek egyet abban, hogy ezeket a képességeket egyáltalán nem kell valaminek alárendelni. Én a magam részéről az általában vett szubjektivitás alá rendelném őket. Ezt az utat Ön a saját elementár-filozófiájában teljesen eltorlaszolja, mivel Önnek már van egy magasabb princípiuma, amelyet én alárendeltnek tartok. Kant ezt a kérdést nyitva hagyta, ő csak azt utasította el, hogy mindent az elméleti princípium alá rendeljünk.

A Programom és a Grundlage der Wissenschaftslehre26 elméleti részének zárása nagyon homályos, ezzel tisztában vagyok; a tudománytanban van egy belső ok, amely bizonyos elmék számára homályt és érthetetlenséget okoz (természetesen nem Önre gondolok). De azt remélem, hogy a Grundlage gyakorlati részén keresztül, és azon keresztül, amit az elméletről írtam, a dolog majd világosabbá válhat. Ennek kiadása kicsit megkésett. Mihelyt megkapom a példányaimat, azonnal küldök egyet Önnek is.

A legbelső meggyőződésem szerint (ha már ilyen kérdések kerültek szóba köztünk), Ön a rendszerének kiépítésekor egyedül a tiszta (vagyis az elméleti) ész kritikáját folytatta, ami a filozófiának nagy kárt okozott. Ezzel az egész filozófiára tekintettel az emberek között azt a meggyőződést terjesztette el, hogy minden kutatásnak egyetlen alaptételből kell kiindulnia. Úgy tűnik, senkinek sem adatik meg minden. Nekem nem volt más dolgom, mint hogy Kant felfedezését (amely nyilvánvalóan a szubjektivitásra utal) és az Önét összekössem egymással, és ebben a tekintetben az érdemeim igen csekélyek.

De bárhogy is álljon a kérdés az "érdem"-mel, lényem legbelső lényegéből következően a filozófiai és az elméleti érdemeknek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, inkább olyan érdemekre törekszem, amelyek ettől függetlenek. Amennyire jól tudom, hogy a tökéletesség felé csak törekedhetek, úgy legalábbis a saját tudásomban sem fogok megtűrni semmiféle tiszteletlenséget, és amit elhibáztam, mihelyt a hibámat nyíltan felismertem, jóvá is teszem; amennyire tudom, minden jót rajtam kívül örömmel elismerek, és a becsületes embereket a legbelső melegséggel tisztelem és szeretem, és ezt csak fokozza, ha a szív jóságához kiváló képességek kapcsolódnak. Én Önt az utolsó levele alapján (eltekintve az abban lévő elsietett megfogalmazásoktól) az ilyen férfiak közé sorolom; ezért én Önt örökké tisztelni és szeretni fogom, és nem vagyok tekintettel arra, hogy Ön (amíg Önnek a sértés emléke, melyet mindenféle jog nélkül okoztam Önnek, jelenvaló, és amíg Ön azt hiszi, hogy a mások büszkeségét a magam nagyobb büszkesége miatt sárba tiprom stb.) sem teljes igazságot nem tud szolgáltatni nekem, sem pedig tisztelni és szeretni nem tud engem. Én mindent az időtől és az Önnel szembeni viselkedésemtől várok, amely mostantól kezdve változatlan lesz.

Azzal az érzülettel, amelyet az egész levelemen keresztül félreérthetetlenül kifejeztem, ajánlom magam Önnek, Fichte.

Ezt a nyarat Jénán kívül, vidéken fogom eltölteni, olyan okok miatt, amelyek leírására most már nincs időm.



8. (Tervezet)

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1795. április közepe-vége.)


Egy ideig vártam az Ön válaszát, és csak akkor akartam elmondani azt, amit most fogok elmondani.

Valami olyasmit hallottam, ami feljogosít arra, hogy megkérdezzem: Ön állítólag a konzervatóriumában (magától értetődő, hogy csak azután, hogy a dolog az Ön számára ismertté vált, csak azután miután úgy gondolta, hogy van oka, hogy bosszús legyen rám) gyakran panaszkodott rám. Nem érdeklődtem a panaszok hangneme felől; de az Ön nekem írott leveleiből erre könnyen következtethetek.

Nem állítom, hogy ezt Ön valóban megtette, de mégis úgy gondolom, hogy jogom van hozzá, hogy Öntől magyarázatot kérjek, azt már Önre bízva, hogy mennyire lesz részletes ez a magyarázat.

Ha a dolgot - hogy ne kelljen újra és újra visszatérnem rá - lehetségesnek tartom, akkor Ön is könnyen beláthatja, hogy számomra egyáltalán nem lehet közömbös. Ön nem próbálta cáfolni a tanításomat, amihez minden tudósnak a katedrán, az írásaiban stb. joga van, hanem a jellememet támadta meg. Ön a "hírnevemet" kiszolgáltatta a bűnözésnek, olyan fiatal emberek előtt, akik Önön csüngenek, akik hisznek Önnek, és úgy gondolják, hogy kételyeikkel megsértenék az Ön iránti tiszteletet, akik helytelennek tekintik azt, amit Ön helytelenné nyilvánít, és akik a fiatalkori benyomásaikat már sohasem fogják elfelejteni. Ön nagyon is tudatában lehet annak, hogy micsoda következményei vannak ennek, és hogy az ilyen dolgoktól az ember már sohasem szabadulhat. Ezzel Ön a tisztességemben és az alaptételeim elfogadásában helyrehozhatatlan kárt okozott.

Tulajdonképpen nem is e viselkedés morális oldaláról akarok beszélni. A bocsánatkérés és a vallomás alapján, amelyet Ön az utolsó levelében megtett, szívesen meg is bocsátok Önnek; a felindulást előre láttam a levelezésen keresztül - a társalgás nem jutott eszembe -, és különböző megnyilvánulásokban itt-ott már észre is vettem. Ha Ön belátja a kapkodását, akkor Önnek - amennyiben tudja - ezt jóvá kell tennie, vagy legalábbis jóakaratot kell mutatnia erre, ezt ugyanis Ön valóban meg tudja tenni, és akkor szívesen megbocsátok Önnek. Önre bízom, hogy milyen eszközöket választ; ha a diákjai még mindannyian jelen vannak, úgy a dolog könnyen elintézhető egy önkritikával, és az Ön kapkodásának bevallásával anélkül, hogy Ön tovább "panaszkodna" a viselkedésemre vagy a leveleimre. Ezt kikérem magamnak; én ugyanis egyáltalán nem tudom belátni, hogy bármiféle jogtalanságot követtem volna el Önnel szemben. S ha már nincs ott minden diák, akkor talán leveleket kellene írnia, vagy valahogy másként kellene megoldania a problémát.

Nagyon szeretném tudni, hogy Ön hogyan fog dönteni ebben a kérdésben. Nem kell ismételnem, hogy az Ön puszta szava már megnyugtat engem.

Ebben a várakozásban őszinte tisztelettel maradok az Ön alázatos Fichtéje.



8. (Tervezetek)

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1795. április 28.)


Még van egy kis dolog, ami köztünk fekszik, ami nem a szíveinket (legalábbis nem az enyémet az Önétől), hanem a dologra vonatkozó nézeteinket elválasztja egymástól, és aztán remélhetőleg barátságosan kezet tudunk nyújtani egymásnak.

A saját megnyugtatásomra és az Ön megnyugtatására, annak a viszonynak a kedvéért, amely köztünk remélhetőleg újra létrejön, mihelyt újra visszanyerem a bizalmamat Ön iránt, amit nagyon kívánok, Önnek be kellene vallania, hogy a levele egy felhevült óra kapkodásában született. Nem ismerhetem az Ön hangulatát, és ezt - a következetes eljárás kedvéért - az Ön levele alapján kell megítélnem. Ez magyarázza a saját levelemet. Ha tudtam volna, hogy kevesebbel is elérhetem, amire teljes erőmből törekedtem, akkor a levelem udvariatlan, sőt embertelen lenne, de én ezt nem tudhattam biztosan, és ezért a saját lelkiismeretem, és mihelyt Ön az én helyzetembe képzeli magát, az Ön lelkiismerete előtt is bocsánatot nyerek. Ha nem törekedtem volna a viszonyunk megjavítására, akkor nem ragadtam volna tollat.

De még az Ön mostani levelében is oly sok minden van, ami mellett nem mehetek el szótlanul; és ami tényleg fáj nekem, mert azt mutatja, hogy Ön még nincs olyan hangulatban, hogy az én megbékülésre kinyújtott kezemet elfogadja. Egy szóval sem állítottam, hogy én a rendszeremhez az igazságszeretet, Ön pedig a sajáthához az ön-szeretet alapján viszonyul. Arra kérném Önt, hogy még egyszer olvassa el a levelemet, hogy meggyőződhessen arról, hogy sehol sem mutattam jelét az említett "érzékenységnek". Valóban önszeretet lenne, ha a rendszeremet nem vetném alá minden felülvizsgálatnak, ha a szívemben emlékműként tisztelném, és így mutatnám be a diákjaimnak és a barátaimnak.IV Remélem, hogy ezt sohasem fogom megtenni. Ha valaki megkérdezi Önt, hogy hogy vélekedik az én rendszeremről, és Ön azt mondja, hogy ez homályos, akkor ez nem irigység vagy féltékenység. Hol sugalltam ezt? Nem mondtam-e ki világosan, hogy ez a hír az Önre vonatkozó gondolkodásomat a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja, és nagyon remélem, hogy Ön ezt el is hiszi nekem. Úgy, ahogy én Önnek teljes szívemből elhiszem azt, amit nekem a félreértésről és a bosszúságról mond.

Önnek már azért közömbös lenne valamely cáfolat, mert annak tárgyát Ön ültette el, és én irtom ki? Újra és újra elolvasom a levelemet, és egyáltalán nem értem, hogy Ön honnan veszi, hogy okoskodásaim erre a hipotézisre épülnek.

A legcsekélyebb mértékben sem jutott eszembe, és nincs is benne a levelemben, hogy az én rendszerem elismerése lenne a kritérium, mindössze Önnek a rendszeremre és a személyemre vonatkozó viselkedéséről van szó. Ezt már részben tudom; és ez Ön mellett szól. Önnek meglenne a joga ahhoz, hogy a jellemére vonatkozó ítéletemet ne tartsa fontosnak, hanem örökre megvessen azért, ha valóban így ítéltem volna. Az Ön mostani levelében csak a keserűséget érzem az előbbi levelem miatt, semmi mást nem érzek. Leszámítva az én tételére vonatkozó zárást. Ez azonban egyáltalán nem következik a gondolatmenetből, hanem annak egyenesen az ellenkezője: még akkor is, ha ez lenne a rendszerem, ismerünk olyan eseteket, amikor a legjobb rendszer is csak kevéssé befolyásolja a karaktert.

Elismerem, hogy én is (ugyanúgy ahogy Ön) valami olyasminek az elérésére törekszem, amire egyáltalán képes vagyok. De úgy gondolom, hogy biztosíthatom Önt arról, hogy tiszta tudattal semmi tisztátalant sem tűrök magamban, és hogyha a szenvedélyeimen, tévedéseimen stb. keresztül eltévednék, akkor azt be fogom ismerni és meg fogom próbálni helyrehozni, amennyire csak tudom, mihelyt meggyőznek róla. Úgy ahogy most bocsánatot kérek Öntől az utolsó írásom keménységéért és embertelenségéért.


Én ennyit szeretnék tenni;.és mindenesetre azt feltételezem, hogy Önt a szenvedély vezérelte. A tételem a következő: ha észokok lettek volna a cselekvéseink alapjai, akkor ezekben egyet kellene értenünk. Ez azt bizonyítja, hogy Ön nem észokok alapján cselekedett. Ebben az Ön vallomása alapján egyetértünk.

De nekem sem szabadott volna belefognom ebbe a dühöngő okoskodásba. Ha a dolgot a szigorú jog alapján ítéljük meg, akkor Ön az első levelében nemcsak a szenvedélyesség, hanem az okoskodás miatt is elmarasztal engem; amiből az derül ki, hogy én esztelen, hálátlan becsmérlő, a barátság elárulója stb. vagyok. Ezzel szemben én csak okoskodással védekezhettem; mi harcban álltunk és azonos fegyverekkel küzdöttünk, és az igazságos dolognak győznie kellett. Én megpróbálok belehelyezkedni az Ön kedélyállapotába, melyben Ön a levelem kézhezvétele után volt, amikor (ebben biztos vagyok) már megbánta az első lépését; ezt most már biztosan tudhatom. De hogyan gondolhattam volna ezt akkor? Nekem mindent úgy kellett vennem, ahogy a levélben állt, és erre kellett válaszolnom. Vagy ha nem akarok nagyon szigorú lenni, ha feltételezhetném és valóban feltételezném, hogy Önben már régen kétségek merültek a dolgok betű szerinti igazsága iránt, és aziránt, hogy Önnek joga van engem így kezelni, akkor nem lenne-e mégis okom arra, hogy a dolgot addig lendítsem előre, ameddig egyáltalán lehetséges? Van ilyen okom, és ezt szeretném is előadni. Szeretném, ha újra létrejönne köztünk egy baráti kapcsolat, és ezt nagyon remélem is: de ez nem lett volna lehetséges anélkül, hogy Ön bevallja az elhamarkodottságot. Csak ezt szeretném elérni, és azt valóban nem tudtam felbecsülni, hogy milyen sok vagy milyen kevés erőbedobásra van ehhez szükség. Most a kérdés egész másképp áll, és a szóban forgó dolgot a szívemben teljesen elintéztem.

Most már bocsánatot tudok kérni az érzékenységért és az ezáltal létrejött kijelentéseim helytelen módjáért, és az ebből származó keserű válaszért. Most Önt abból a szempontból ítélem meg, amelyet Ön alakított ki a számomra, de mégis helyesbítenem kell Önt, és vagy bizonyítékot, vagy önkritikát kell kérnem Öntől.



9.

Fichte Reinholdhoz

(Osmanstädt, 1795. július 2.)27


Semmi sem tesz a szívemre olyan benyomást, mint az őszinte becsületesség. Ön drága barátom az utóbbi leveleivel meghódította a szívemet, az individuális jellemeink (melyek leírását egészen igaznak tartom, és a magam részéről teljesen elismerem) nyílt szembeállításával. Ön elérte, hogy bensőleg szeretnem kell; az Ön individuális jelleméből szükségképpen ez az út következik a barátságok megkötésére, én mindig az ellenkező úton haladtam, és akartam haladni, a tisztelettől a szeretetig. Látom, hogy Ön nem a filozófiai tehetségem, hanem a jellemem miatt tisztel; és én meg vagyok győződve, hogy Ön egészen a haláláig szeretni fog engem, mint ahogy én is Önt.Önnek abban is igaza van, hogy a temperamentumaink különbségének nagy hatása van arra a módra, ahogy filozofálunk. Ön nyilvánvalóan arra törekszik, hogy önmagát és másokat ne egyszerűen biztosítsa a maga legdrágább elvárásairól, hanem őket (és ez egészen másik forrásból származik) egy spekulatívvá vált, eltorzult ész támadásaival szemben meg is védje. Az Ön filozofálása a gyakorlati érdeklődésből indul ki, és ez uralja az írásait is. Én, aki a legkorábbi ifjúságomban szabadabb neveltetésben részesültem (aztán jött egy nyomás, amit hamarosan levetettem az iskola kapujában), könnyű vérrel és elég jó egészséggel vagyok megáldva, ami megkönnyíti nekem az önmagamban való szilárd megnyugvást; ennek kártékony túlzásait megpróbálom elkerülni. Mindezek alapján és mindettől támogatva, nagyon korai ifjúságomtól fogva nyugodtan és hidegen néztem szembe a spekulációval. Eltekintve attól, hogy egy olyan filozófiát szeretnék magamnak, amely a szívemet összhangba hozza a fejemmel, egy pillanatig se gondolkodnék azon, hogy ezt a filozófiát feladjam, ha megmutatnák a helytelenségét, és egy olyan tant is magamévá tennék, amely nem tesz eleget ennek az összhangnak, ha helyes lenne. Ezzel, azt hiszem, teljesíteném a kötelességemet.

Az a tanulmány, amely a Horen című folyóirat januári számában jelent meg (Über Erhörung und Belebung des reinen Interesse für Wahrheit) nagyjából tartalmazza azt, amit erről a kérdésről gondolok, és ami alapján cselekedni próbálok. Én úgy filozofálok, hogy a filozófián kívül semmi más nem érdekel. Nagy vágyakozással várom az Ön SzókratészénekV megjelenését.28 Ugyanúgy szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy az értelem nyitottsága a filozófia számára kizáró feltétel: a jóindulatnak (melyet általában jó szívnek is szoktak nevezni) a filo- zófiában semmiféle különösebb értéket sem tulajdonítok. Ebben a kérdésben biztos, hogy nincs közöttünk vita, biztos vagyok benne, hogy Ön is ugyanígy gondolkodik. Engedje meg, hogy még egy megjegyzést tegyek arról, hogy miért olyan nehezen érthető az Ön számára a tudománytan, míg sokan mások, mint például Schiller, Humboldt és jó néhány diákom érthetőbbnek tartják minden más filozófiakönyvnél. Úgy gondolom, hogy ennek ugyanaz az oka, mint ami oly sok nehézséget jelentett Önnek a kanti írások tanulmányozásakor is, és ami számomra roppant egyszerűnek tűnt. Ne tulajdonítson a kifejezéseimnek akkora értéket, mint amekkorával az Ön kijelentései rendelkeznek. Többen is azt állították, és azt hiszem joggal, hogy szinte lehetetlen az Ön filozófiájának sajátos gondolatait másképp kifejezni, mint ahogy ezt Ön tette; ez sem az én írásaim, sem a kanti írások esetében nem így van. Ezeket végtelenül sokféle módon ki lehet fejezni, és tőlem legalábbis nem lehet elvárni, hogy az első lépésben választott ábrázolásmód legyen a legtökéletesebb. A test, amelybe Ön a lelket beburkolja, szorosan áll rajta; az amibe én burkolom, laza és könnyedén van rádobva. Azt, amit én közölni akarok, nem lehet kimondani, sőt megérteni sem, hanem csak szemlélni; amit én mondok, annak az a feladata, hogy az olvasót úgy vezesse, hogy a kívánt szemlélet benne magában alakuljon ki. Aki az én írásaimat akarja tanulmányozni, annak azt ajánlom, hogy a szavakat hagyja szavaknak lenni, hogy a szemléleteimbe valahol be tudjon kapcsolódni; olvasson tovább, akkor is, ha az előzőeket nem érti egészen, amíg végül egy szikra ki nem pattan. Ez, ha teljes egész és nem felemás, a nézeteim során végighaladva az olvasót végül arra az álláspontra fogja eljuttatni, amelyből kiindulva az egészet szemlélni kell. A rendszerem lelke a következő kijelentés: az én önmagát tételezi. Ezeknek a szavaknak nincs értelmük és értékük az én önmagára irányuló belső szemlélete nélkül, amelyet nekem különböző beszélgetések során olyan emberekben sikerült felébresztenem, akik először egyáltalán nem tudtak megérteni, de végül ez mégiscsak sikerült nekik. Tehát a következőt szeretném mondani: az, hogy van egy én és egy vele szembehelyezett nem-én, az teljesen a kedély művelete; a korábban leírtak csak ezáltal válnak lehetővé. Semmiféle oka nincs annak, hogy az én miért én és miért nem dolog; ez a szembeállítás abszolút. Nem a tapasztalatból tanuljuk meg, hogy mi tartozik hozzánk, és mi nem, és nincs olyan a priori alaptétel, melynek segítségével ezt el lehetne dönteni. Ez a különbség abszolút, és csak általa válik minden alaptétel a priorivá, és minden tapasztalat lehetségessé. E kettő egyesítése a nagyságon, a kölcsönös korlátozáson, a meghatározáson és a behatároláson keresztül (vagy ahogy akarjuk) szintén abszolút módon játszódik le. Ezeken a mondatokon egyetlen filozófia sem léphet át, de belőlük kell kifejteni a filozófia egészét, vagyis az emberi szellem minden eljárását.Ez az eredeti tételezés és szembeállítás, vagyis felosztás nem gondolkodás, nem szemlélet, nem érzékelés, nem vágyódás, nem érzés stb. stb., hanem ez az emberi szellem egész tevékenysége, amelynek nincs neve, a tudatban sohasem fordul elő, amely érthetetlen, mert a kedély különös, a tudatban kialakítandó aktusán keresztül meghatározható, de ő maga semmiképpen sem meghatározott.

A filozófiámba való belépés teljességgel érthetetlen; ezáltal válik nehézzé, mert a dolog csak a képzelőerővel és egyáltalán nem az ésszel ragadható meg. Ugyanakkor azonban ez garantálja filozófiám helyességét. Minden, ami megérthető, feltételez egy magasabb szférát, amiben megértjük, és éppen azért nem lehet a legfelső, mert megérthető. (Vajon a legkisebb objektum megértése nem a képzelőerő funkciójából indul ki? És miért kellene a filozófiai megértésnek valami másból kiindulnia?)

A fő kérdés, amivel a tudománytan továbbra is foglalkozik, és amely az elméleti filozófiában csak egy bizonyos pontig, a gyakorlati filozófiában azonban teljesen kifejtésre kerül, a következő: ha az én eredetileg csak önmagát tételezi, akkor hogyan jutunk el ahhoz, hogy még valamit tételezzen, ami vele szemben áll? (Ennek részét alkotja az a kérdés, hogy hogyan lehetségesek a priori szintetikus kijelentések? Én ugyanis ezzel együtt azt is kérdezem, hogy hogyan lehetséges az antitézis?) A rendszeremnek az Ön rendszeréhez és a kanti rendszerhez való viszonyát talán a következőképpen lehetne a legjobban bemutatni. Kantot elsősorban a nem-énben rejlő sokféleség alapja érdekli. Hogyan lehet A-t, B-t, C-t stb., amelyek már adottak, a tudat egységévé egyesíteni? Nekem úgy tűnik, hogy Ön is ezen a ponton veszi fel a filozófiát. (Nos, Kant ezt az egyszerű kérdést nem valamely princípiumból kiindulva válaszolja meg, hanem heurisztikus úton jut el bizonyos gondolati formákhoz, csak a szemlélet formáit találja ki, és a bizonyítást induktív úton végzi el. Ezt a hibát Ön feltárta és helyesbítette.) Én azt hiszem, hogy ezt csak ki kell mondanunk ahhoz, hogy megértsük - ne értsen félre: a legkönnyebbre mindig a legnehezebben bukkanunk rá. Semmi sem tűnik könnyebbnek, mint az a kanti gondolat, hogy a szubjektumból kell kiindulni, és mégis évezredekbe tellett, amíg valaki eljutott erre a gondolatra. Csak ki kell mondanunk ahhoz, hogy rögtön megértsük: ez a kérdés feltételez egy felsőbb kérdést, mégpedig azt, hogy hogyan lehet eljutni A-hoz, majd B-hez, majd C-hez? Ezek adottnak tűnnek, de ez csak annyit jelent, hogy nem tudjátok a választ! Ha ezzel nem értetek egyet, akkor vagy mutassátok meg nekem a választ, vagy legalább azt, hogy miért nem tudhatjátok a választ; ezelőtt nem beszélhettek a filozófiáról mint tudományról. Én meg akarom vizsgálni a maga helyén, hogy hogyan lehet A-t, B-t, C-t stb. egymással egyesíteni. De az önmagáért vett A és a szubjektum nagyon is különböznek egymástól, vagy nem? Szóval, hogyan egyesítitek ezeket? Ha ezt tudnánk, akkor a második, alárendelt kérdésünkre már könnyen válaszolhatnánk; mert kétségkívül ugyanúgy fogjátok felfogni B-t, mint A-t. És ha A először egy szubjektumban van és B-t ugyanabba a szubjektumba helyezitek (hogy hogyan lehetséges az, hogy a szubjektum egysége nem törik meg, azt természetesen még meg kell mutatni), akkor ezáltal B minden kétség nélkül hozzáadódik A-hoz. Ez az én utamat sokkal rövidebbé és könnyebbé teszi, mint a kantit.

Ezzel máris eljutottunk a következő meglepő eredményhez (ami különösen az én kisebb írásomban a Grundriß des Theoretischenben29 alkalmanként a tér és az idő dedukciójaként lép előtérbe): egyáltalán nincs és nem is lehetséges egy előzetesen felvett A-nk, hanem emelkedjünk fel, ameddig csak akarunk, mindig fel kell tételeznünk egy még magasabbat; minden szemlélet szükségszerűen tételeződik a mostani időpontban. De nem beszélhetnénk mostani időpontról anélkül, hogy ne lett volna egy régebbi, és a mostani szemléletről anélkül, hogy ne lett volna egy korábbi, melyhez hozzá lehetne kapcsolni. És ha nincs első pillanat, akkor a tudatnak sem lehet kezdete. Ezzel lehet bizonyítani a nem-én Kant által feltételezett sokféleségét, és lehet megmutatni, hogy ez a nagy szellem ugyanazokba a mélységekbe hatolt bele, amelyeket a tudománytan is megpróbál feltárni; ez a feladat már sohasem fog nyugton hagyni minket. Nos, az én általam felállított egységnek még egy olyan tulajdonsága is van, hogy általa nemcsak a spekulatív és a gyakorlati ész, hanem még az ítélőerő is egy egységbe fonódik, ahogy ennek egyébként lennie is kell. Kant és Ön előtt nem lett volna lehetséges a tudománytan; de én szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy ha Ön a rendszerét mindhárom kritika megjelenése után dolgozta volna ki (mint én), akkor Ön találta volna fel a tudománytant. Ön ugyanúgy megtalálta volna az egységet a háromban, mint ahogy megtalálta a spekulatív észben, amelyben pedig éppúgy nem volt adott. (Én legalábbis így értem a tudat tételét, és ebben azt hiszem semmiféle vita sincs köztünk.30)

Vizsgálja meg, hogy az itt előadottakban egyet tudna-e érteni velem, és akkor a filozófiában is egyet fogunk tudni érteni. Ahol ez mégsem lehetséges, ott tekintse hipotetikusnak, és máris eljutottunk az én rendszerem kulcsához.

Végül vegye figyelembe, hogy az, amit eddig kiadtam, a hallgatóim számára készült kézirat, amit az előadások mellett írtam meg, azon a télen, amelyen még három másik előadást kellett tartanom, és ezernyi másféle dologgal kellett foglalkoznom úgy, hogy az új ívnek mindig késznek kellett lennie, amikor az előző végére jutottam. Szilárdan hiszek benne, hogy amit megláttam, és nagyrészt az is, amit elgondoltam, megdönthetetlen; ettől az, amit elmondtam még lehet nagyon helytelen is. Ez persze nem szolgál a mentségemre. A szerzőnek az igazat kell mondania, egyedül a gondolkodás nem elegendő. A tudománytan bemutatása, ahogy látom a dolgokat, teljes életet követel; az egyetlen kilátás, amely képes arra, hogy megrázzon, az, hogy én - miután ráléptem egy pályára, melyre senki sem kényszerített - úgy fogok meghalni, hogy nem tudtam végigmenni rajta. A Grundlage nyomtatása, ahogy a kiadóm biztosított róla, hamarosan befejeződik, de ez még nem az elméleti filozófia (amely fragmentáris, és csak a tér és az idő dedukciójáig jutott el). Mihelyt lesznek példányaim újra írni fogok Önnek. Nagyon örülnék, ha közölné velem a kétségeit, vagy legalábbis rámutatna azokra a pontokra, amelyek az Ön számára érthetetlenek. Egy szó egy baráthoz, akit az ember jól ismer, gyakran jobban megvilágít valamit, mint a legmesszebbmenő magyarázat a sokszínű közönség számára.31

Schelling írása, az alapján amennyit el tudtam olvasni belőle, teljesen a sajátom kommentárja. A dolgot találóan ragadta meg, és sokan, akik az én írásomat nem értették, az övét világosnak találták. Hogy ő maga ezt miért nem mondja ki, azt nem látom világosan. De ezt biztosan nem tagadná és nem is akarná tagadni. Azt hiszem, arra következtethetek, hogy ha nem értett volna meg jól, akkor a tévedéseit nem akarta volna az én számlámra írni; úgy tűnik, mintha valamiért félne tőlem. Erre persze nem lenne szüksége. Nagyon örülök az írás megjelenésének. Különösen örülök a Spinozára való utalásoknak, akinek rendszeréből a saját rendszerem a lehető legpontosabban megmagyarázható. Az Ön rendszerét azonban helytelenül látja, és ennyiben elégedetlen vagyok vele. Az, amit Önnek felró, de még annál sokkal több is, Kant számláját terheli. Én sohasem szálltam volna vitába Önnel, ha Ön a maga alaptételét nem tette volna az egész filozófia alapjává. Szerintem ez csak az elméleti filozófia alaptétele.32 De most térjünk át valami másra! Bármit is mondjanak a jénai akadémiai élet kötetlenségéről és ártatlanságáról, én erősen kételkedem benne, hogy az igazság felé haladna. Valószínűleg már Ön is hallotta a hírt a betörésről a jó Dr. Schmid33 és két másik polgár házába, és azt, hogy az akadémia hallatlan erőfeszítéseket tesz egy amnesztia elérése érdekében. Azóta jogalapot kapott a rablóélet, és már egyetlen diák sem lehet biztos sem az utcán, sem a szobájában: ez mind igaz. A szenátus közel jutott a saját feloszlatásához: már senki sem akar rektorhelyettes lenni, és egyetlen rendes fiatalember sem akar az akadémián maradni. Én a feloszlatást követelem, mint az újjászületés egyetlen garanciáját, és semmitől sem félek annyira, mint attól a csillapítószertől, amellyel megpróbálják kitolni a gyógyíthatatlan betegséget. Valószínűleg kényszerítve leszek arra, hogy a tisztességem megőrzése érdekében, amelyet Jénában a legszégyenletesebb módon támadnak, nyilvánosan is elmondjam, hogy mit tettem. Most csak néhány szót. Éppen hogy visszatértem Jénába, jó néhány derék férfiú körém gyűlt, részben a nyilvános előadásaimon felbátorodva, részben pedig azért, mert az Ön utódjáról hasonló gondolkodásmódot feltételeztek, panaszkodtak a nagy károkról és segítséget kértek tőlem. Az előadásaimat még speciálisabbá tettem, és úgy tűnt, hogy egy nagyon jó szellem kezd kialakulni. Több rendtestvérnek, akik felkerestek, a lelkére kötöttem, hogy hagyjanak fel a káros kapcsolataikkal, miközben titokban a kurátorunkkal és titkos tanácsosunkkal, Voigt úrral beszélgettem azokról az eszközökről, amelyekkel a kialkudott elhatározásokat hasznossá lehetne tenni. Ez könnyebben sikerült, mint ahogy gondoltam. Egyik reggel két szenior jött hozzám azzal a kéréssel, hogy ezen a helyen és azonnal eskessek meg minden rendtagot a lemondásra. Én erre nem lévén feljogosítva, a kérést - az akadémia szenátusát megkerülve - továbbküldtem a minisztériumnak, tanácsot kérve. A dolognak először keresztül kellett mennie a négy ismert udvaron. Az én embereim szófogadóak maradtak, egyértelműen kinyilvánították szándékukat, hogy meg akarják szüntetni a köteléküket, csak az unitisták rendje lépett vissza. A másik kettő átadta nekem a tagjaik névsorát, a rendkönyveket és a pecséteket, és feljogosítottak arra, hogy egy a herceg által vezetett bizottsághoz forduljak, aki a papírokat elégetésre ítélte; de előzetesen meg kellett néznem a névsort, hogy az esküjüket fogadni tudjam, ha teljes amnesztiát kapnak. A bizottság húzta az időt. Az unitisták rendje eközben a legszégyenteljesebb híreket terjesztette rólam: állítólag azért törekszem a rend megdöntésére, hogy a romjain egy illuminációs rendet hozzak létre. Én a nekem átadott papírokat pedig továbbküldtem az udvarnak, és erről az udvarnak a szükséges tájékozódás alapján jelentést is tettem. Az unitisták közben tevőlegesen is megtámadtak, a védelmemre több száz diák fegyvert ragadott, amit én határozottan elleneztem. A bizottság megjött, magamhoz rendeltem a rendtagokat, és a fel-nem-bontott pecséteket hitelesíttettem. Erre elmondták az önmegtagadási esküjüket, és mindent, sőt még többet is megkaptak, mint amit ígértek nekik. De hagyták, hogy az unitisták büntetlenül akadékoskodjanak (mind a mostani napig nem indult ellenük semmiféle vizsgálat). A feloldott rendek az eset után újra egyesültek. De engem sem közülük, sem rajtuk kívül egyetlen diák sem sértett meg. Csak az unitisták üldöztek ettől fogva a lehető legszégyentelenebbül. Miután másodszor is betörték az ablakaimat, egy idős embert, az apósomat a halál szélére sodortak, a feleségem pedig valószínűleg örökre elvesztette az egészségét. Ezután egy formális írás keretében a szenátus tudtára juttattam, hogy nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni, és egy olyan alkotmányhoz asszisztálni, amely ilyen és hasonló dolgokat enged meg, mégpedig teljesen büntetlenül. Erre némileg határozatlan választ kaptam, és az unitisták a legszégyenteljesebb szidalmazások közepette újra betörték az ablakaimat. Elmentem az udvarhoz és elmondtam, hogy jóvátétel nélkül nem vagyok hajlandó tovább Jénában maradni, és hogy ezt bizonyítsam, ezen a nyáron vidékre fogok költözni, és nem kívánok részt venni az egyetemi életben mindaddig, amíg nemcsak én, hanem mindenki más is, nincs biztonságban. A szenátus ezután kapott egy éles hangú feljegyzést, talán a tudomására is jutott valami, amit korábban nem ismert, és elkészített egy gyalázkodó és hazug jelentést. A három tettest eltávolították, a szenátus ezt tudatta velem; én válaszoltam erre, kellően helyesbítve a hazugságokat és a becsmérléseket. Pillanatnyilag így áll a helyzet. Az udvarok, amelyek mindenről nagyon is jól voltak informálva, méltányolják az egész eljárásomat. Akinek Jénában tisztátalan a szíve és hajlik a finom dévajságra, az fél tőlem, és mindent megtesz azért, hogy a becsmérlés és a hazugság mérgével engem egyszer és mindenkorra ártalmatlanná tegyen. De ez nem fog nekik sikerülni. Mindebből már következik, hogy én addig nem fogok Jénába visszamenni, amíg ott nincs teljes biztonság és jó rendőrség. Erre az egész közvélemény felkészülhet. Most nagyon boldogan élek itt, Osmanstädtben.34

Én nemcsak feljogosítom, hanem kérem is Önt arra, hogy ezeket a híreket terjessze a maga környezetében. A közeljövőben remélem, hogy autentikusan is közzé fogom tudni tenni őket.

Így, drága barátom, azt javaslom, hogy kössünk olyan barátságot, amely minden balesetnek, minden ravasz rágalomnak (amely kezdettől fogva közénk telepedett, ki tudja miért?) képes ellenállni. Teljes szívemből szeretem Önt, és teljesen megbízom Önben: én még egyszer igent mondok Önnek, hogy Ön a folytatódó kapcsolatban mindig jobban szeressen és mindig jobban megbízzon bennem. Azt, hogy sohasem fogok meggondolatlanságot tenni, sajnos nem tudom megígérni, de azt igen, hogy mindig tisztességes leszek Önnel szemben, hogy Ön a szívemet mindig úgy láthassa, ahogy én is látom. Nagyon köszönöm a beszámolóját a családjáról. Tegye az újszülöttet, és a többi gyerekét is a barátommá, a nevemet előttük mindig említse azok között, akikre Ön minden helyzetben számíthat. Ajánljon engem az Ön tisztelt feleségének, akinek édesapját nemrég egy különös alkalomból és a szavainak különös hatása ellenére, nagyon megszerettem. Szidalmazta a kanti filozófiát, a demokratizmust, a rövid hajat, a fűzős cipőt, röviden mindazt, ami az én testi és szellemi predikátumaimat kiteszi, egy olyanfajta naivitással, hogy én is szívből nevettem, és aztán lassan rájöttem, hogy te jó ég!, ezek az én tulajdonságaim. Végül a beszélgetés átment egy olyan szívélyességbe, hogy a találkozást életem legkellemesebb pillanatai közé sorolhatom.

Nekem nincsenek gyermekeim, de a legédesebb családias kötelékben élek apósommal, egy 75 éves aggastyánnal, aki, mint Ulysses, sokat tapasztalt, és a világ forgatagából át tudta menteni előrehaladott korára a legszívélyesebb vidámságot, és az emberekben és Istenben bízó gyermeki szívet, és a feleségemmel, aki engem mindennél jobban szeret és aki sokkal jelentősebb, mint amiyennek látszik, és akiben az egészséges értelem a lehető legjobb szívhez kötődik. Kérem, hogy szeresse ezeket az Ön számára ismeretlen személyeket, az én kedvemért.

Csókolja meg Baggesent az én nevemben. Éppen most Weimarba készülök, de még van egy percem, amelyet arra szeretnék felhasználni, hogy megkérjem Önt, hogy írjon neki. Éljen boldogan, drága barátom. Teljesen az Ön Fichtéje.



10.

Fichte Reinholdhoz

(Osmanstädt, 1795. augusztus 29.)


Néhány teendő megakadályozott abban, hogy korábban írjak Önnek, és elküldjem Önnek a néhány hete elkészült Tudománytant.35 Senkinek az ítélete sem lehet fontosabb számomra, mint az elementár-filozófia szerzőjének ítélete, aki az utolsó lépést tette meg a tudománytan (ha ez egyáltalán létezik) felfedezése felé. Azt szeretném javasolni, hogy ezt az írást először is egyszer vagy kétszer figyelmesen olvassa át, és csak arról az álláspontról, amelyre az egyes helyek el fogják juttatni, lásson neki az egész tanulmányozásának és felülvizsgálatának. Talán az 5. § vagy talán az elméleti filozófia néhány megalapozó fejtegetése (például a tér és az idő dedukciója) lesz az, amely a megértést jelentősen megkönnyítheti. Külön szeretném megismételni azt a kérésemet, hogy a szavakat hagyja szavaknak lenni, hogy az egész áttekintése előtt ne vegye túl szigorúan az egyes részeket, és hogy ezt az áttekintést ne az egyes részek összerakásából, hanem megfordítva az egyes részek megértését az egész felől keresse. Ez az írásaim egyik sajátosságára utal; a gondolkodásom ugyanis úgy van berendezve, hogy vagy egyszerre lehet megérteni, vagy egyáltalán nem lehet megérteni. A legtöbb ma élő filozófus esetében számomra nem különösebben érdekes, hogy makacsul ellenállnak a megértéssel szemben. Az Ön esetében azonban, akinek igazságszeretetében, abban a készségében, hogy mindenkivel, így velem szemben is igazságos legyen, akinek a fény és az igazság felé mutató szorgos törekvésében annyira megbízom, mint saját magamban, az írásaim megértésére vonatkozó nehézség valószínűleg abból a körülményből adódik, amely írásaink összehasonlított ökonómiáját is az Ön javára billenti el.

Számomra nagyon tanulságos lenne, ha tudhatnám, hogy melyek azok a mondatok, amelyek Önben megütközést keltenek. Én a levélváltástól várok annyi erőt, hogy nyomatékosan kérem Önt erre, ha az ideje megengedi. Ez biztosan nem fog veszekedéssé fajulni.

Az alaptételek további alkalmazása ezeket világossá, és ahogy remélem, általánosan érthetővé fogják tenni, annyira, amennyire a filozófia alaptételei mindig is azok voltak. Én ezen a nyáron természetjogi kérdésekkel foglalkoztam, és arra jöttem rá, hogy hiányzik a jogfogalom realitásának dedukciója, hogy ennek magyarázatai mind formálisak, puszta szómagyarázatok, amelyek e fogalom meglétét bennünk (mint faktumot), és azt, amit ez a fogalom jelent, már feltételezik, mielőtt az erkölcsi törvényből (amelyet szintén nem ismerek el mindenféle levezetés nélkül) levezetnék. Ebben az összefüggésben próbáltam módosítani az erkölcsök metafizikájának kanti alapvetését. És azt találtam, hogy ha valahol, akkor itt lehet tetten érni a kanti princípiumok elégtelenségét, és megmutatni, hogy ezek maguk is észrevétlenül megalkotott felsőbb előfeltevésekre épülnek. Egy bizonyos maximának (A), feltételezve az ésszerű gondolkodást, ellentmond egy predikátum (B) - mondja és bizonyítja Kant. Én erre azt válaszolom, hogy ez lehetséges, de semmi közöm hozzá; mert mi képesítene engem arra, hogy A-t B-re vonatkoztassam? Ezt a maximát egyedül magamnak szeretném fenntartani, mihelyt általános érvényű lesz, el van rontva a játékom, ezt jól tudom. De miért van az, hogy valamely maximát csak azzal a feltétellel tehetem a magamévá, hogy általános-érvényűként gondolom el? Erre Kant semmiféle választ sem ad.

Világos, hogy első lépésben az A és a B szintézisének szükségszerűségét, egy olyan magasabb ellentmondást, amely e szintézis nélkül is létrejöhetne, kell felmutatni. Az ésszerű lények birodalma, és egyáltalán egy rajtam kívül álló ésszerű lény ebben a bizonyításban (amelyen keresztül ezt a fogalmat levezetjük) nem fordulhat elő. Ez a bizonyítás így csak a puszta énből kiindulva végezhető el: én magam csak úgy tudom elképzelni magam, hogy feltételezem rajtam kívül álló ésszerű lények létezését. A bizonyítás sémája talán a következő lehetne: 1. Szükségképpen hozzá kell rendelnem magamhoz egy bizonyos C predikátumot. (A C a szintézis útján magától adódik az énből; C = én, ezt korábban bizonyítottuk.) De az én semmi, ha ugyanezt nem tételezi fel önmagáról. 2. Ezt a predikátumot viszont csak akkor tulajdoníthatom önmagamnak, ha feltételezem rajtam kívüli ésszerű lények létét. (A kategóriák és a kölcsönhatás törvénye megköveteli, hogy az én a C predikátumot önmagához hozzárendelje.) A rajtam kívülálló ésszerű lények e feltevés értelmében teljesen hasonlóak hozzám, s ezért nekik is rendelkezniük kell a C preikátummal. Összegezve: a C-vel nem ruházhatom fel magam anélkül, hogy ezzel egyidejűleg magamon kívülálló lényeket is fel ne ruháznék. A két aktus szintetikus egységet alkot, vagyis egy és ugyanaz. (Ez az egész érvelés csak elméletileg érvényes. Ha a felállított feltételek ellenében gondolkodom, akkor ellentmondásosan gondolkodom. Könnyű megmutatni, hogy ez a mondat hogyan kap gyakorlati érvényességet. Az ember legnagyobb vágya az önmagával való teljes egybeesésre irányul, vagyis az elméleti és a gyakorlati ész, a fej és a szív egybeesésére. Ha gyakorlatilag nem ismerem el azt, amit elméletileg eleve el kell ismernem, akkor egyértelműen ellentmondásba kerülök önmagammal.) Aztán a kanti alaptételeknek van még egy nagy hiányosságuk, ami tulajdonképpen az előzőekből következik. A végső maxima iránt kérdezősködöm, és ti azt mondjátok, meddig kérdezek még, hol hagyom abba a kérdezést, hol ütközöm bele a határba? Egészen az ésszerű lények határáig megyek el, mondaná erre Kant. Én pedig a következőket válaszolom: vegyük ezt tudomásul, de hol húzódik az ésszerű lények határa? A cselekvéseim tárgyai mindig az érzéki világ jelenségei; e jelenségek közül melyekre vonatkoztatom az ésszerűség fogalmát, és melyekre nem? Ezt te nagyon is jól tudod, válaszolná Kant, és bármennyire helyes is ez a válasz, ez minden, csak nem filozófiai. Lovagolok egy lovon anélkül, hogy megkérdezném erről a lovat, és anélkül hogy azt kívánnám, hogy a ló is lovagoljon rajtam. Miért vagyok óvatosabb, amikor kikölcsönzöm a lovakat? Az, hogy a szegény jószág nem tud tiltakozni, biztosan semmit sem tesz hozzá a dologhoz! És így meggondolkodtató az a kérdés (az általános nézet alapján), hogy a lovat éppolyan jogtalanul lovagolom meg, mint az az orosz nemesember, aki szintén az általános vélekedés alapján, a rabszolgáit elajándékozta, eladta és kényére-kedvére kínozta.

Ezeket a kérdéseket szerintem a következő érveléssel lehet megválaszolni: Én magamat nem tudom énként elgondolni anélkül, hogy bizonyos dolgokat (azokra a dolgokra gondolok, amelyeknek nincs kezdetük), mint nekem alávetetteket gondolnám el. Hozzájuk okként viszonyulok, más jelenségekkel viszont kölcsönhatásban állok. Az emberi alak az emberek számára az utóbbi csoportba tartozó jelenség. Ezt az alakot, mint önmagamhoz tartozót sértetlenként kell elgondolnom, de ezt nem tudom megtenni anélkül, hogy önmagamban sértetlenként gondoljam el; ez a két aktus szintetikus egységet alkot egymással.

Ezeket a mondatokat könnyen felhasználhatjuk a természetjog létrehozására. A tudománytan szintetikus kifejtésében található a következő kijelentés: individuumként kell elgondolnom magam, azaz mint ama dolgok meghatározóját, melyeknek nincs kezdetük (mindenekelőtt ilyen a testem). (Az individualitás csak az érzékiségben fejeződik ki, a tiszta, végtelen én egy; és mivel az énnek individuálisnak kell lennie, ezért csak a tevékenységen keresztül lehet meghatározva.) Ez viszont már meghatározza az ésszerű lények rajtam kívülálló csoportját; ezt nem tudjuk megtenni anélkül, hogy ezt a szférát és minden benne lévő objektumot ne individuumként tételeznénk. Nem beszélhetünk individuumról, ha nincs belőle legalább kettő. Az individuumok létezésének feltételét jogoknak nevezzük. Teljesen lehetetlen önmagamnak valamilyen jogot tulajdonítani anélkül, hogy ugyanezt egyidejűleg egy rajtam kívülálló lénynek ne tulajdonítanám. Teljességgel lehetetlen önmagamat individuumként tételezni anélkül, hogy magamon kívül ne tételeznék egy másik individuumot. Ezek azok az eredmények, amelyek nagyon könnyen beláthatóak, és amelyek egy sor naponta előforduló, és ezért kevésbé észrevehető, de első pillantásra mégis felismerhető jelenséget frappánsan meg tudnak magyarázni, és ugyanakkor a legközönségesebb fogalmaknak olyan erőt tudnak adni, amely az embert hatalmába keríti és felemeli. Úgy gondolom, hogy alaptételeimet hamarosan be tudom biztosítani a további ferdítésektől és általánosan meggyőzővé tudom tenni őket.

Szent Mihály napjára vissza fogok térni Jénába, miután katonai erővel sikerült helyreállítani a nyugalmat. Aki nem akarja, hogy egyszerűen zsebre vágják, annak nyugton kell maradnia. Az alaptételek javító hatásából semmit sem lehet észrevenni. Feltűnő, hogy a legjobb és a legértelmesebb emberek is hogyan vesztik el egyszerre az eszüket, ha az előítéleteikről, a diákok jogairól, az akadémiai szabadságról és ehhez hasonló dolgokról van szó. A legjobbak természetesen nem akarják felhasználni azokat a jogokat, amelyek a házak megostromlására, kirablására és kifosztására vonatkoznak, de ettől csak a jóakaratuk tarthatja vissza őket. Őket ebben erőszakkal megakadályozni égbekiáltó igazságtalanság lenne. Isten bocsássa meg azoknak, akik hosszú időn keresztül ezeket az alaptételeket tanították nekik, de én ezt nem tudom megbocsátani. Most közel állok ahhoz a gondolathoz, amelyet egyébként egész erőmből vitattam, és amelyet másokban a romlottság biztos jelének tekintettem. Isten bocsássa meg nekem, hogy úgy gondolom, hogy ezekkel az emberekkel nincs mit tenni, hogy a nevelésüket át kell engedni Istennek és a jövőbeli sorsuknak, és már annak is örülhetünk, ha legalább annyit sikerül elérnünk, hogy mások kibírják mellettük. Most olyan dolgok fognak napfényre kerülni, amelyek mindenkit, akiben még él egy szikrányi tisztesség, fel fog háborítani. Schmidnél a banda (ahogy mondani szokás) vasat, rezet, ruhát és pénzt lopott, és rögtön el is itta. Ezután kb. 500 diák aláírt egy hercegnek címzett amnesztia-kérelmet. Kíváncsi leszek rá, hogy meg fogja-e rendíteni őket, ha a szégyenteljes tett feltárva előttük fog heverni, és láthatják, hogy mire használhatják fel őket az összes emberek közül a legszégyenteljesebbek, a rendek vezetői. Szörnyű kimondani, de igaz - és nehéz kivárni. Az ember hallja, nemcsak diákok között, hanem professzorok között is, sőt még magasabb helyről, hogy milyen kár, hogy fiatalkori vakmerősége miatt ennyi fiatalember egész életére boldogtalanná válhat! Az eredmény az lesz, hogy 40-et vagy 50-et infámiával vagy anélkül rendre intenek, esetleg becsukják őket, consiliummal büntetik őket, a teljesen elhibázott szervezeti szabályzat és a még romlottabb gondolkodásmód és erkölcsök azonban fennmaradnak. És egy fél év múlva vagy egy év múlva az egész szörnyűség elölről kezdődik. Én azonban (habár az egész környéken a legképtelenebb módon harcolnak ellenem, üldöznek és befeketítenek) mégis őrzöm magamban az igazak bizalmát. Van még egy derék, bátor ember a professzorok között,VI akivel együtt beszélünk, kérünk, könyörgünk, tanácsolunk és vitatkozunk a tettek helyett. Mindezt szépnek, igaznak és jónak találják, és nagyrabecsülésükről biztosítanak bennünket, de fogadni mernék, hogy minden úgy marad, ahogy volt, és végül nem mentettünk meg többet, mint a saját lelkünket. Ez - mint ahogy Ön is tudja - nem az ész csendes útja, hanem a szenvedély forrongása, amelyet később az erők teljes kimerülése fog követni, és egy olyanfajta kimerítő közömbösség, amelyet bizonyos emberek, elméleti és gyakorlati magatartásként állandóan tanítanak. A veszteség miatt, amelyet én és az enyéim, a távoli úttal, egy teljes háztartás olcsó eladásával, majd egy új háztartás drága megvásárlásával, a költözködéssel és újraköltözködéssel elszenvedtünk, még meg kell vigasztalódnom. Nagyon örülnék, ha valahol kaphatnék egy falat kenyeret, amit tisztességgel megkereshetnék, mert ilyen embereket a bölcsességre tanítani egyáltalán nem megtiszteltetés.

Nagyon remélem, hogy a közönségnek szánt nyilvános számadásom itt Jénában hamarosan meg fog jelenni. Szeretném jól alátámasztani, és ezért egyelőre némileg elhalasztottam a dolgot.

Éljen boldogan, kedves drága barátom, és szeresse egy kicsit azt, aki Önt annyira szereti. Fichte.



Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1795. december.)


Az Ön augusztus 29-én kelt levelét, a tudománytan folytatásával és lezárásával együtt, csak október utolsó napjaiban kaptam meg, és mindkettőért a legmelegebb köszönetemet szeretném kifejezni. Külön köszönöm azt az útmutatást, amely megkönnyíti számomra a tudománytan tanulmányozását, ez ugyanis számomra valóban lapról lapra nehezebbé vált. Biztos, hogy e nehézségek nagy része szubjektív és bennem van, részben abban a szokásban, hogy a fogalmakat visszavezetem a számomra végsőnek tűnő pontokra, a tudat tényeire. Ez olyan képesség, amely szakadatlan csalárdságokra csábít, részben azonban testem beteges állapotából következik, amely gyakran arra kényszerít, hogy minden szokatlan megerőltetést kerüljek, és amely a közelmúltban arra kényszerített, hogy megszakítsam az Ön mélyértelmű és eredeti művének tanulmányozását. Az egészre vonatkozó elképzelésem ezért még mindig túlzottan határozatlan ahhoz, hogy segítséget tudna nyújtani az egyes részek megértéséhez.

Hogy ez mennyire igaz, azt a következőkből Ön is megítélheti. Nekem még mindig úgy tűnik, mintha az Ön abszolút énje nem lenne más, mint amit nekem a Versuch alapján a tiszta, a puszta ész által elképzelt énnek kellene neveznem.36 Az abszolút karaktere, Kant szerint, akihez az én vizsgálódásaim is kapcsolódnak, eredetileg nem más, mint az ész vagy az eszme képzetének formája, az ész minden képzetét, mint olyant megilleti, és abban a mértékben illeti meg, amelyben az ész képzete. Mivel a transzcendentális tudat szubjektumát nem az érzékiségen, nem a térhez és az időhöz kötött értelmen keresztül, hanem a puszta észen keresztül képzeljük el, ezért az abszolút karakterében kell részesülnie. Ez természetesen az önmagára vonatkozó tisztán ésszerű képzeten keresztül tételezi magát, amelyen keresztül, mint elképzelő (a szubjektum, mint elképzelt) a saját maga tudatának tárgyává válik. Mivel a transzcendentális öntudat ugyan különbözik az empirikustól, de ugyanakkor össze is fonódik vele, és az egyik a másik feltétele: ezért a szubjektumot a transzcendentális öntudat, vagyis az abszolút predikátuma csak feltételesen illeti meg, azaz csak annyiban, amennyiben az empirikus tudathoz az eltérés és az összefüggés alapján viszonyul. Ezért a tiszta én mint olyan, elméleti tekintetben mindig szertelen; és a realitása, ha elvonatkoztatunk az empirikus tudat feltételétől, mindig problematikus.

Egyedül a morális öntudat ruházza fel a transzcendentális szubjektumot az abszolút, a feltétlen predikátumával, amennyiben a morális törvény csak a teljességgel szabad, a szubjektum minden empirikus cselekvésétől független adottság. Úgy látom, hogy Ön a szabadságot nem különbözteti meg kellően az öntevékenységtől. Az én a gondolkodásban öntevékeny, és csak egyedül az akarásban szabad. Annak útja és módja, ahogy az ember a gondolkodásban öntevékeny, az ész formájával együtt, és ezen keresztül adott. Annak lehetőségét, hogy az akarásban öntevékenyek legyünk, vagy az ész tiszta formája szerint, vagy az öröm és az örömtelenség empirikus feltételei szerint, az én önmaga számára adja meg; az én csak annyiban lehet szabad, amennyiben saját maga határozza meg a maga öntevékenységének módjait. Én ezért csak annyiban tartom jogosultnak, hogy az abszolut szubjektum predikátumával abszolút módon felruházzam a saját énemet (vagy személyes énemet), amennyiben tudatában vagyok a morális törvénynek. Számomra a morális és a nem-morális cselekvés az egyetlen tulajdonképpeni tettcselekvés, amely kinyilvánítja a gyakorlati ész karakterét, és az ettől különböző szabadságot; ezt az utóbbit csak a gyakorlati ész posztulátumán keresztül, ugyanúgy, ahogy a gyakorlati észt csak a morális tudat faktumán, vagy a lelkiismereten keresztül tekinthetem reálisnak (tehát nem pusztán logikainak) és igaznak. - Ezért eddig azt hittem, hogy a tiszta ént, amennyiben ezt nem pusztán problematikusként gondoljuk el, a morális törvényből, és nem megfordítva kell levezetnünk. Ezért még mindig attól tartok, hogy a morális törvény igazi értelme veszélybe kerülhet azáltal, ha ezt a teljességgel tételezett abszolút énből próbáljuk levezetni. Nem is beszélve arról, hogy Isten és a halhatatlanság, amelyek számomra nem jelentenek mást, mint az erkölcsi törvény szemléletének külső feltételeit, és az ezek lehetőségére vagy valóságára vonatkozó belső meggyőződés egyedül ezáltal adódna számomra; ez megingatná a vallást. Schelling úr írásában erről a kérdésről szerepel néhány olyan megállapítás, amelyektől az igazságérzékem, ha nem elégedtem volna meg egy elsődleges értelmezéssel, visszariadt volna.37 Nem szeretném véka alá rejteni, hogy az igazságot vagy az elméleti ésszerűséget csak a moralitás, vagyis a gyakorlati ésszerűség eszközeként tudom elképzelni. Mintha az én önmaga által való általános tételezése az elméleti ész puszta optikai csalódása lenne, amely az ész képzetének formájából, az abszolútumból kiindulva nagyon is jól megragadható. Az elméletileg tételezett abszolútumot, amely elméletileg csak relatíve van tételezve, abszolút tételezettnek tekintjük, minél könnyebben történik meg ez valóságosan és jogosan a morális tudatban. - De szívesen elismerem, hogy az Ön rendszeréről eddig csak úgy beszéltem, mint a vak a színekről. A saját rendszerem elismert hiányosságai arra késztetnek, hogy az Önét igaznak tekintsem, az egészségi állapotom ugyanis kétségessé teszi számomra, hogy ezeket a hiányosságokat valaha is ki tudom-e javítani, de lehet, hogy a rendszer egésze sem több egyetlen hibánál. Azt hiszem, hogy Ön különb a maga rendszerénél, és ezt remélem a magam számára is. Legyen türelmes hozzám, és arra kérem, hogy folytassuk az önhibámon kívül kicsit szórványosabbá vált levélváltásunkat. Kérem, hogy a mellékelt küldeményt tekintse az Ön iránti szeretetem és tiszteletem jeleként.38 Az Ön Reinholdja.


[Baggesen:] Egy kb. 10 hetes betegség után, kedves Fichte, most tudok először tollat ragadni. Az Ön augusztusi levelét csak november végén kaptam meg. Még túlzottan gyenge vagyok, hogy írjak egy olyan férfiúnak, akinek szívével és szellemével nem szeretnék trivialitásokat közölni. Ezért kérem, érje be szívélyes üdvözletemmel, Baggesen.39



Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1796. május 21.)


Azt, hogy az Ön hallgatását az előző év decemberében írt levelemre válaszként kell-e értenem, azt majd a mostani levelemre adott válaszából meg fogom tudni. Azt, hogy Ön végül is megkapta az egy ostoba elnézés folytán az apósomhoz és annak címére eljuttatott levelet, azt Purgstalltól40 tudom, aki ezt a levelet eljuttatta Önhöz. A tudománytanban kicsit előrébb jutottam, és most már én is érzem, hogy mennyire illetlennek tűnhetett Önnek a levelem, és hogy a szerzője megérdemelné a korholást. Jaj, nekem is voltak hasonló tapasztalataim, és tudom, hogy hogyan érzi magát közben az ember. Nagyon remélem, hogy a nyár jobb egészséggel fog megajándékozni, és ezzel együtt valamennyivel több erőt fog adni a tanulmányaim folytatásához. Olyan jó lenne, ha hallhatnám Önt, megkérdezhetném erről-arról, és tanácsokat adhatnék. Mennyire irigylem az Ön hallgatóit; és mindenkit, aki egy építmény hosszas építésén és ácsolásán keresztül nem próbálta magát olyan helyzetbe hozni, amely a tudománytan tanulmányozásakor annyira kínosnak tűnik. A szókratészi tanítás populáris feldolgozásán és azon a tevékenységen keresztül, amelyet Ön a Bötticher egyháztanácsos úron keresztül eljuttatott tervezetemből ismerhet, azt remélem, hogy egyre inkább el tudok távolodni a spekulatív rendszeremtől, és ki tudok fejleszteni egyfajta érzékenységet egy új rendszer iránt. De megkapta Ön egyáltalán ezt a tervezetet? Most már félek tőle, hogy elfelejtettem átadni Böttichernek az Önnek szánt példányt. Ő megkapta a csomagomat, de ezt csak Wielandtól tudom, akinek adott egy példányt. Ő nekem egyetlen szóval sem válaszolt. Ugyanakkor ő maga kérte egy levélben, hogy küldjem el neki azt a tanulmányomat, amelyből a jelenlétében Kielben felolvastam. Kérem, juttassa ezt valamiképpen tudomásomra, akár Pauluson keresztül,41 aki Önnek tovább fog küldeni egy írást a tervezetem szándékairól. Baggesen három hét óta vidéken él, egy igen szép tájékon, nagyjából háromórányira innen. János nap körül Koppenhágába megy, hogy ott elfoglaljon egy állást. A télen, részben a saját betegsége és betegessége, részben a felesége vér-köhögése miatt, nem keveset szenvedett.

Remélem, hogy a következő nyáron egy sokkalta szebb levelet fogok tudni írni Önnek a közös dolgainkról. Őszinte nagyrabecsüléssel és alázattal, az Ön Reinholdja.



11.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1796. július 17.)


Mielőtt rátérnék arra, amiről köztünk szó van, és mielőtt a felajánlott kapcsolatról mondhatnék valamit, újfent szeretnék magyarázatot kérni Öntől.

Egy férfiú, aki azt állítja magáról, hogy szem- és fültanú volt, és még a nevének megemlítését is engedélyezte, már viszonylag régen azt mesélte nekem, hogy Ön az előző ősszel (ez éppen akkor volt, amikor Ön a legszívélyesebb hangú leveleket írta nekem, és én hasonló szívélyességgel válaszoltam) Hamburgban több társaságban is felolvasott egy rólam szóló, Baggesentől származó gúnyos levelet.

Erről hallgatni akartam és meg akartam várni, amíg a dolog magától tisztázódik (ezért is nem válaszoltam a levelére), de most újból azt hallom, hogy Baggesen egy ellenem szóló gúnyverset juttatott el a Vossche Almanach szerkesztőségébe.42

Ön is beláthatja, hogy ez a dolog természeténél fogva olyan, hogy szóvá kell tennem, és a kapcsolatra tett javaslatom után feltétlenül tudni szeretném, hogy hogyan is állok Önökkel.43

Én tehát arra kérem Önt, hogy adjon nyílt magyarázatot erre a vádra, és ebben a várakozásban maradok a legnagyobb tisztelettel, az Ön alázatos szolgája, Fichte.



12.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1796. augusztus 27.)

Habár nem válaszoltam azonnal az Ön utolsó levelére, de mégis jó lelkiismerettel biztosíthatom Önt arról, hogy a levelének kézhezvétele óta az első szabad perceimet kihasználom a válaszadásra.

Az Ön elbeszélése teljesen igazolja Önt előttem, mégpedig alapvető módon. Baggesen elküldött strófáin sokat nevettem, és nagyon örülök az egésznek.

Ön nem vette rossz néven a kérdésemet, és én nézhetem a dolgot ahogy akarom, de rossz néven én sem vehetem. Azt, hogy ezt nem írtam meg előbb, Ön rossz néven vehetné tőlem, de kérem a helyzetemre tekintettel bocsássa meg nekem. Engedje meg, hogy egy egészen másfajta helyzetről számoljak be, mint amilyent Ön feltételezni látszik. Mindennap három előadást tartok, egyet egy számomra is teljesen új tudományról, ahol a rendszert először építem fel, azzal, hogy bemutatom, kettő olyant, amelyet már korábban is megtartottam, de most átdolgozom, mintha még sohasem tartottam volna meg őket. Így naponta három előadást kell kidolgoznom és megtartanom: nekem, akinek roppant nehezére esik a gondolatait a közölhetőségig érthetővé tenni. Ez megy öt napon át. A maradék két napot pedig arra használom, hogy általános áttekintést szerezzek arról, amit a következő héten majd fel kell dolgoznom.44 Ítélje meg Ön, hogy mennyi időm maradhat részt venni olyan dolgokban, amelyek számomra nem közvetlenül égetőek. Teljesen ki vagyok merülve, ha a napi munkám végre véget ért, és a következő nap minden kezdődik elölről; mindent, ami ezenkívül történik, kiűzöm a tudatomból és távol tartom magamtól. Említhetnék Önnek néhány mulatságos példát is. A tiszta igazság az, hogy azért halasztgattam az Önnek való írást, mert már egyébként is régóta halogattam: arra a kellemetlenségre, amire Ön ráirányította a figyelmemet, nem is gondoltam, mert nem volt rá időm. Így szinte teljesen el is felejtettem, amíg egy levél újra emlékeztetett rá, és ekkor azonnal elhatároztam, hogy a dolognak így vagy úgy elejét kell vennem.

Ez a helyzet (melynek végét minden félév végén annyira várom) roppant hanyaggá, feledékennyé és részvétlenné tesz mindennel szemben, ami közvetlenül körülvesz; de mégsem szeretném, hogy Ön vagy valaki más idegesnek, szeszélyesnek vagy rosszindulatúnak, és ezen keresztül igazságtalannak tartson. Ezt garantálni tudom anélkül, hogy túlbecsülném magam, mert ennek alapja a temperamentumomban van. A távoli barátaim sajnálnak a sok bosszúságért, a keserű órákért, amelyeket meg kell élnem, és az Ön jóakaratáért is nagyon hálás vagyok, de ez némileg rosszul van alkalmazva. Egészséges vagyok, tudok enni, inni és aludni, van egy nagyon jóravaló feleségem, és néhány héttel ezelőtt született egy egészséges fiam;45 a közvetlen környezetemben látom, hogy nemhiába dolgozom. Az előadások alatt félreteszem az ellenem irányuló otromba támadásokat, és ha a szünetben találok időt rá, hogy átgondoljam őket, akkor annyit nevetek rajtuk, hogy ez az egész következő félévre egészségessé tesz. Persze lehet kellemetlenkedni nekem is, de szeretném látni azt az embert, aki egy teljes negyed órára el tudja rontani a hangulatomat.

A szívem teljességgel képtelen a külső ok nélküli bizalmatlankodásra és az ellenségeskedésre; de olyan bizalommal, amely alapján minden gyengeséget és visszásságot, melyet nekem másokról mesélnek, vissza tudnék utasítani, csak nagyon kevés emberrel szemben viseltetek. Én nem adok helyt a kellemetlenségeknek, hanem meghagyom őket a maguk helyén.

Ami a mi kölcsönös kapcsolatunkat illeti, kedves barátom, sajnos nem ismerjük eléggé egymást, és jobb, ha ezt kölcsönösen be is valljuk egymásnak. Az eddigi közös ügyeink erről bőségesen meggyőzhettek minket. Honnan is ismerhetnénk egymást? A közös barátok megléte jó értelemben vett előítéletekhez vezet, de nem adja meg a szív örömét.

Isten a tanúm rá, hogy nincsenek fenntartásaim Önnel szemben, szívből kívánom, hogy megismerhessem és megszerethessem Önt, és éppúgy szívből kívánom, hogy a jellemem megismerése után Ön is megszeressen engem. De ehhez valamivel hosszabb személyes ismeretségre lenne szükségünk, amiért én kész vagyok nagyobb áldozatokat is hozni. Az Ön javaslatáról megegyezésről, melynek nincs köze a kapcsolatunk eme hiányosságához, hanem általában a derék emberek kapcsolatához tartozik, a következő szünetben részletesebben fogok írni. Úgy gondolom, hogy Ön, az Ön barátai is, és közülük különösen Paulus, körülbelül ugyanabban a helyzetben van, mint én.

Ajánlom magam az Ön jóindulatába, miközben igazi tisztelettel gondolok az Ön érdemeire és jellemére.

Az Ön igaz híve, Fichte.



13.

Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1797. február 14.)


A legfőbb ideje, hogy írjak Önnek, hogy ne másoktól szerezzen tudomást arról, hogy milyen végtelenül sokat köszönhetek Önnek.

Végre sikerült elolvasnom az Ön tudománytanát, vagy ami számomra ugyanaz, megértenem a filozófiát (mindenféle jelző nélkül). Ez mint teljes egész, önmagát alapozza meg: az önmagát megismerő ész tiszta ábrázolása, a szellemi szemeink előtt megjelenő én legtisztább tükre. És bár a koncepció még néhány helyen homályos, de az egészre vonatkozó szemléletemet már régen nem tudja veszélyeztetni és elvenni tőlem. Emellett hevernek a tanrendszerem romjai, melyek felépítése oly sok időbe és fáradtságba került nekem, melyben (azt hittem) biztosan és kényelmesen berendezkedtem, és még néhány vendéget és bérlőt is elszállásoltam. Nem minden önelégültség nélkül mosolyogtam azon a néhány kantiánuson, akik a vázat összetévesztik az építménnyel. Ez az összeomlás nagy szívfájdalmat okozott volna nekem, ha a szkepticizmus keze által, az én egyetértésemmel történt volna.

Maimon46 és Aenesidemus47 ellenvetései az én tudat- és képzet-fogalmammal szemben egyáltalán nem hatnak rám, mert nagyon is tisztán látom, hogy ugyanazt a fogalmat feltételezik, mint amely ellen harcba szállnak. Most viszont én magam diadalmaskodom felette: a szétesett építőanyag szemrevételezése és értelmezése sok időbe, de kevés fáradtságba fog kerülni, és remélem nem lesz minden élvezet nélkül. A tudománytan megértésében engem nagyon sokáig a fundamentum elképzelt szilárdsága akadályozott meg, vagy pontosabban, a saját elementár-filozófiám boltozata. Ahogy észrevettem a hiányzó alapkő hézagát (amelyet a fantáziám töltött ki), az én rendszerem elsüllyedt és az Öné emelkedett a helyébe. A metafizika Leibniz óta megtett haladásáról szóló legújabb kísérletemben szeretném bemutatni a kritikai iskola különböző építményeit, és ebből a célból kidolgoztam egy jobb áttekintést és részletesebb összehasonlítást. Mennyire félreismertem volna a tudománytant, melyet végre megértettem, de elhibázottnak gondoltam, ha az elementár-filozófiámhoz készült vázlataim között nem fedeztem volna fel szerencsés módon az említett hézagot!

A hézag az volt, amit objektív anyagnak nevezhetünk, vagyis a külső szemlélet empirikus anyaga, az érzékelés. Hogy ennek az anyagnak kellene hogy legyen egy olyan alapja, ami a szubjektum jelenségén kívül helyezkedik el, az számomra már régóta evidens volt. Azt hittem, hogy azoknak, akik azt vetették a szememre, hogy én a szenvedő magánvaló dologhoz menekülök, azáltal már elégséges választ adtam, hogy ezt a dolgot puszta noumenonná, az ész által elképzelt valamivé tettem. Az, ami az észt arra kényszeríti, hogy önmagán kívül elképzeljen egy ilyen noumenont, számomra nem volt más, mint a külső érzékelés ténye, melynél megálltam és meg is kellett állnom ahhoz, hogy eljuthassak az egészhez. Aztán egyszer csak föl kellett fedeznem, hogy ez az érzékelés az egész transzcendentál-filozófiám tulajdonképpeni fundamentuma és egyetlen hordozója. A transzcendentál-filozófia, mely mint tiszta tudomány és minden más tudás megalapozója egy pusztán empirikus alapon és talajon állva a pillantásom számára csak a nevetséges oldalát mutatta. Világossá vált számomra, hogy nemcsak az a képesség, melynek empirikus jellegét már korábban felismertem, hanem az is, amit Kanttal tiszta érzékiségnek és tiszta értelemnek neveztem, az énben csak a nem-énre vonatkoztatva gondolható el. Számomra tehát nem maradt más, mint a tiszta ész mint abszolút képesség. A noumenonban, amelyet addig a jelenség alapjának tekintettem, felfedeztem a nem-ént, de ugyanakkor azt is beláttam, hogy indokolatlan volt az észt mint abszolút képességet feltételezni, és mégis azt állítani róla, hogy a noumenon tételezésében függ a külső érzékeléstől. Sem ez a noumenon, sem az érzékelés, sem a kettő együtt nem szabadított meg (ahogy pedig reméltem) a szenvedő magánvaló dologtól; ez a megmenekítés egyedül az ész számára az abszolút szembeállítás funkcióján keresztül válik lehetségessé. A saját rendszeremben egyszer csak minden homályossá vált számomra, az Önében viszont minden megvilágosodott. Egyszer csak nem értettem, hogy hogyan helyezhetem el az egész tevékenységet a puszta összekötésben, hogy hogyan gondolhatom el a szubjektumot az objektumtól függetlenül, és hogyan gondolhatom, hogy az objektív egység nem más, mint a szubjektum tevékenységmódja, melynek realitásához hozzátartozik valami olyasmi is, ami a szubjektumon kívül helyezkedik el? És így tovább. A hogyan végül is az Ön rendszeréből vált számomra világossá, és örömmel és némi ijedtséggel állapítottam meg, hogy milyen gyakran jártam az igazság közelében, és milyen gyakran távolodtam el tőle. Semmi sem tűnt számomra kézenfekvőbbnek, mint az, ami addig annyira érthetetlen volt számomra, az önmagát tételező én; most már csodálkoztam azon, hogy azt a tevékenységet, amelyet minden más tevékenység feltételez, és ő maga semmit sem feltételez, ilyen sokáig és ilyen ostobán félreismertem. A különbség az én és az én mint szubjektum között, a képzet lehetősége, az elméleti és a gyakorlati oldal összefüggése stb. ezután szinte már magától adódik. Elolvastam és mindig újraolvasom a tudománytant, és remélem, hogy sohasem fogom abbahagyni ezt az olvasást. De mindennél jobban azon csodálkozom (elsősorban talán a képzelőerő levezetését olvasva), hogy hogyan volt Ön képes erre a kifejtésre az alatt az idő alatt, amelyet Ön erre fordított.

Most pedig semmi sem fekszik inkább a szívemen, mint az, hogy minél többen felismerjék és alkalmazzák a tudomány Ön által felfedezett tudományát. A Schelling könyvéről szóló recenzió az Allgemeine Litteratur-Zeitungban azt az érzést keltette bennem, hogy a tudománytan sorsa sem lesz teljesen sima.48 Habár Ön egy ellen-kritikában minden bizonnyal másképp viselkedne, mint Schelling, de az ellen-kritikát mégiscsak valami (időközben ugyan szükségessé vált) rossznak kell tekintenünk. Egyébként a Litteratur-Zeitung szerkesztői megengedték, hogy a recenzálásra szánt könyveket magam választhassam ki. Hogy ez még most is így van-e, hogy nincs-e túl későn, azt nem tudom. De nem tudok megszabadulni attól a vágytól, hogy a tudománytan ne kerüljön a sajátomnál rosszabb kezekbe.49 A mostani meggyőződésemet a metafizika haladásáról szóló legújabb kísérletemben, mely húsvétra meg fog jelenni, máris nyilvánosságra fogom hozni.

Ön természetesen teljesen nyugodt lehet a saját rendszerének sorsa felől, és én nagyon is megértem, amikor arról ír, hogy nem adódhat egy kellemetlen negyedóra. De azok között, akik nem értik az Ön rendszerét, nem kevesen vannak, akik érdemesek lennének a megértésére, és akiknek a megértéshez kíméletre és támogatásra lenne szükségük. A kemény hang, amelyen Ön sokszor kikel más filozófiai rendszerekkel szemben, és amely számomra nagyon is érthető, olyan fülekben is visszhangzik és olyan szíveket is megsért, amelyeket pedig nem akart. A tudománytan megértésének nehézsége abban is áll, hogy ezt a tiszta igazságot mindaddig lehetetlennek kell tartanunk, amíg rá nem bukkanunk. Fogadni mernék rá, hogy Kant sem érti (és nem is fogja soha megérteni) a tudománytant, hogy még sokkal inkább az álláspont-tant értené,50 bármennyire is eltér a tanításától, és bármilyen keveset is foglalkozik vele. Időközben éppen a gondolkodói ügyesség, az éleselméjűség és a filozófiai tehetség az, ami egyeseket a helytelen kanti rendszer hívévé tesz, elrejti előlük ennek gyenge oldalait, és lehetővé teszi az ellenfelek legtöbb egyoldalú ellenvetésének visszautasítását. Azt hiszem, hogy a tudománytannak (ugyan nem magán- és magáért valóan, de a kantiánusokra és az antikantiánusokra tekintettel) szüksége lenne egy hídra. Nagyon remélem, hogy a saját elementár-filozófiám majd szolgálhat egykor egy ilyenfajta propedeutikaként.51


És most Istennek ajánlva. Mélyen átérzett köszönettel szorítom meg az Ön kezét. Szükségünk lenne az együttélésre, hogy az ismeretségünk barátsággá alakuljon át? Én ebben nem vagyok biztos. Mert valóban nem puszta hála (és nem is puszta tisztelet) az, amit Ön iránt érzek, hanem szívélyes szeretet, és most az Ön rendszerén keresztül Önt is jobban megértettem. Örökké az Ön Reinholdja.



14.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1797. március 21.)


Az Ön utolsó levele roppant érdekes és örömteli volt számomra, annak ellenére, hogy hagytam eltelni néhány hetet a válaszig. Hosszú heteken keresztül, a szó valódi értelmében, nem találtam időt a válasz megírására.

Miután Ön valóban behatolt a tudománytanba, most már biztosan elképzelhetetlen a benne rejlő felfedezésekre vonatkozó hiúság; az, hogy valaki a maga jelentéktelen individualitását valamiféle különösségként tüntesse fel egy olyan felfedezéssel kapcsolatban, amely az egész világ tiszta tulajdona, és amely csak egy szerencsés pillantáson keresztül tárulhat fel. Önnel együtt, mint beavatottal, meg van az az előnyöm, hogy egyfajta affektált szerénység bevonata nélkül beszélhetek.

Azt, hogy Ön valóban behatolt a tudománytanba, jól mutatja nekem részben az az elbeszélés, hogy hogyan történt (a holt betű puszta tanulmányozásával valószínűleg senki sem fogja megérteni ezt a tanítást, ezt egy belső szükségletből kiindulva önmagából kell kiharcolnia az embernek); részben pedig az Ön egykori rendszerének helyes értékelése, e rendszer legproblematikusabb eleme valóban az adott anyag volt. Szívből gratulálok Önnek ahhoz a kedélyhangulathoz, amelyet Önből ez a felfedezés kiváltott: Önnek ettől az órától kezdve megingathatatlan nyugalomban lesz része és szilárd pillantással tekinthet az összes emberi vélekedés és tevékenység tolongására. És szívből gratulálok ahhoz a jellemhez, amellyel Önnek már rendelkeznie kellett, és amit e felfedezés elsajátítása után mindenkinek, aki valamit is ért a dologból, demonstrálhat. Most (amikor már kiderült a vallomásom hamissága) már talán bevallhatom magának, hogy igazából nem bíztam benne, hogy Ön valaha is meg fog birkózni ezzel a tanítással. Egyetlen emberről sem feltételezem, hogy makacsul szembeszegülne az igazsággal, de arra nagyjából mindenkit képesnek tartok (amíg az ellenkezője nincs bizonyítva), hogy az előzetesen kialakított véleményekkel, önszeretettel és akaratoskodással (melynek általában maga sincs tudatában) eltorlaszolja maga elől az utat a nem maga által megtalált igazság, a saját állításaival szembenálló igazságok felismerése felé. Én már eddig is Önt a tanult emberek között az egyik legkitűnőbb embernek tartottam, de nem vártam el azt az elfogulatlanságot, a nem önkényes, hanem a megszerzett karakter belső lényegét kitevő igazságszeretetet, amely ahhoz kell, hogy egy tévedésből, amelybe nem csekély erőráfordítással beledolgoztuk magunkat, kitaláljunk. Fogadja ezért most a legmelegebb tiszteletemet és csodálatomat.

Arra, hogy a tudománytan sok hívet fog szerezni magának a gondolkodóink körében (akikről nincs túl jó véleményem), sohasem számítottam. Csak abban reménykedem, hogy az embereket rá tudom vezetni arra az útra, hogy egy boldogabb korban, majd talán sokkal a halálom után, befejezzék azt, amit elkezdtem. Ha azonban olyan férfiak, mint Ön, ugyanezt a célt tartják szem előtt, akkor az út nagy részét máris megtehetjük. Levelének kézhezvétele után azonnal beszéltem Hufelanddal a tudománytan recenzálásáról az Allgemeine Litteratur-Zeitungban.52 Ő azt mondta, hogy már kiadta valakinek, de nagyon reméli, hogy a kiszemelt recenzens vissza fogja adni; azonnal akart írni Önnek és ha a válasz a várakozásoknak megfelelő lenne, akkor ezt azonnal tudatná is Önnel. Azóta nem kérdeztem.

Az elméletemet a lehető legkülönbözőbb módokon kell előadni. Mindenkinek másként kell elgondolnia, mégpedig azért, hogy ő maga gondolja el. Minél többen előadnák ilyen irányú nézeteiket, annál nagyobb lenne a remény az elterjedésére. A saját nézetét mondom, mert azt a fecsegést, amit itt-ott az énről és a nem-énről, az ének világáról és az Istenről hallani lehet, az a szívben igen rosszul van felépítve. Nagyon örülnék és sokat használna nekem, ha Ön is nyilvánosságra hozná a nézeteit, az elemzés ama rendkívüli pontosságával, amely az Ön írásainak sajátja.

Az elméletem eddigi kifejtéseiről Önnek túlzottan kedvező a véleménye; de lehet, hogy a tartalom terelte el figyelmét a kifejtés eddigi hiányosságairól. Én ezeket a kifejtéseket még nagyon tökéletlennek tartom. Igen, néha feltolulnak bizonyos szellemi szikrák, de egyetlen lángról még aligha beszélhetünk.

Ezen a télen a rendszeremet a hallgatóságom számára (amely elég nagy, és amelyben időnként tehetséges elméket is felfedezek, akiktől igen sokat várok) teljesen átdolgoztam, mégpedig úgy, mintha korábban nem is dolgoztam volna fel, és semmit sem tudnék a régi változatról.53 Ezt a feldolgozást a Philosophisches Journal című folyóiratunkban fogom közölni (magától értetődően a jegyzeteim alapján újra feldolgozva).54 Azt hiszem azonban, hogy még nagyon gyakran fel kell dolgoznom! A pontosság hiányáért a természet a nézetek sokféleségével és a szellem könnyedségével próbált kárpótolni.55

"A hangom olyan személyeket is érint és megsért, akiknek pedig nem szántam" - mondja Ön. Ezt őszintén sajnálom. De ez Önre is vonatkozik, ha nem mondhatom el őszintén, hogy milyen hamis tévedések foglya, és egy nagyon fontos tanítás kedvéért sem hajlandó elviselni egy szemernyi megszégyenítést. Akinek számára az igazság nem áll mindenekfelett, így az ő kis individuuma felett is, azzal egyébként a tudománytan sem tud semmit kezdeni. Ennek a hangnak ez a belső alapja. Mély megvetéssel tölt el, amelyet nem is tudok leírni, ha az igazságra vonatkozó érzék elvesztését, az összezavarodást és a feje tetejére állítást (amely napjainkban uralkodóvá vált) el kell néznem. A külső ok pedig a következő: hogy bántak és hogy bánnak az emberek még mindig velem! Semmihez sincs kevesebb kedvem, mint a polémiához. Miért nem tudnak nyugton maradni? Gondolok például Schmid barátunkra.56 Igaz, én sem bántam vele kesztyűs kézzel. De mindenki, aki méltányosan gondolkodik, és sok mindenről tud, ami nem tartozik a közönségre, angyali türelmet fog nekem tulajdonítani.

Nem tudna küldeni valamit a folyóiratunk számára? Úgy gondoltam, hogy ennek már az első számában közölhetnénk Öntől valamit. Ezt most az előtt írtam és nyomtattam ki, mielőtt megkaptam volna az Ön utolsó levelét. Az újranyomás számára nem tudtam kellően módosítani, mivel már az első változatban - amely a közönség elé fog kerülni - benne van.

Igen, az együttélés nem tartozik feltétlenül a barátsághoz. Én tisztelem és szeretem Önt, mert azt gondolom, hogy most teljesen ismerem: de nagyon vágyom rá, hogy valahol találkozzunk. Szívélyes barátsággal, teljesen az Ön Fichtéje.



15.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1797. július 4.)57


Azt, amit Ön az én "baráti beállítottságomról és nagyvonalúságomról mond az Ön (mint egy tanulékony, de még tanulatlan diák) kijelentéseivel szemben", azt nem tartom szatírának, mert nem tudom elhinni kedves barátom, hogy Ön rossz néven venné az én természetes kifejezésmódomat.

Inkább azt kívánom, hogy Ön kevesebb értéket lásson a tudománytan feldolgozásában és kevesebb időt fordítson annak tanulmányozására. Hogy mi a dolog lényege, azt én nagyon is jól tudom, de ha az ember ezt egyszer már megértette, akkor sokkal jobb dolga is lehet, mint egy éretlen kifejtés tanulmányozása. Mennyivel világosabban látom most ezt a tudományt! A természetjogi koncepcióm már kétségtelenül jobban sikerült.58

Ha Ön az eddigi rendszeréből elhagyja az adott anyagot, akkor a rendszere egészen más jelentést fog kapni, és mindaz, amit Ön mond, egészen más álláspontról fog megjelenni, és igazzá válik. Senki sem kívánhatja jobban, mint én, hogy Ön azt, ami az én koncepciómban új, a saját egykori kifejtésmódjához kösse; már csak azért is, mert Ön nagyon helyesen jegyzi meg, hogy csak ezáltal tudja a tudománytant mások számára is érthetővé tenni.

Éppen most van nyomdában az egyik legújabb tanulmányom, amelyet folyóiratunk negyedik számába írtam, melyben több vonatkozásban is, az Ön Vermischte Abhandlungen című művében tett megjegyzésekre válaszolok.59 Számomra úgy tűnik, hogy Ön könnyen a szembenálló zátonyra futhat (amiről Ön beszél is a levelében); erre a zátonyra Beck valóban rá is futott és szerintem kudarcot is vallott. E zátony veszélye akkor merülhet fel, ha Ön a nem-én tételezéseit a tudománytanban túlzottan abszolútnak tekinti. Én a szóban forgó értekezésben, amely nem sokkal ez után a levél után fog megérkezni, ezt a pontot megpróbáltam világosabbá tenni annál, mint ahogy ez az eddig megjelent műveimben sikerült.

Ugyanebben a dolgozatban megpróbáltam megvilágítani a saját koncepciómnak a kanti filozófiához való viszonyát is. Az, amit Ön a levelében mondott arról a különbségről, amely Kantnál található a tudományos és a pusztán természeti észhasználat között, számomra kitűnő észrevételnek tűnik, és teljesen egyetértek vele. Beck ebben a vonatkozásban Kant felett áll, habár tartalmi értelemben sokkal alatta van. Kant nem volt tudatában annak, hogy itt egy eredeti képzetalkotásról van szó, mert úgy tűnik, túl keveset filozofált a maga filozofálásáról, de ennek magyarázata során eljutott addig, mint a tudománytan. Itt van az a pont, amelyben egyelőre nem értünk egyet, és aminek a szóban forgó tanulmányomban adott megoldásáról várom az Ön további megjegyzéseit. Nem hiszem, hogy Kant kifejezett megállapításainak a tudománytan teljességgel ellentmondana. Az ellentmondás, amibe Kant belebonyolódott, igen súlyos, és minden perspektívában jól látható. Az, hogy nem nézett szembe a külső érzékelés kérdésével, lehetséges ugyan, habár szerintem Az ítélőerő kritikájában erre megpróbál válaszolni. Mindenesetre igaz, hogy erről egyáltalán semmit sem gondolt, és a teljességgel megválaszolhatatlan kérdések közé utalta. Ha azonban ezt az eredetet valami, az éntől független magánvalóba helyezte volna, még ha csak egy igazán halvány utaláson keresztül is, akkor elmondhatnánk, hogy erről gondolt valamit, és ez már valami egészen más lenne. De én ezt lehetetlennek, a kanti rendszer egészével, annak minden pontjával, és a már százszor elismételt egyértelmű kijelentéseivel összeegyeztethetetlennek tekintem. Miközben Ön ezt olvassa, bosszankodik, és így szól magában: Fichte nem olvasta volna egyszer sem A tiszta ész kritikájának elejét, a Bevezetés első bekezdéseit és a transzcendentális esztétika 5. paragrafusát? Várjon csak türelemmel, amíg megérkezik a tanulmányom. Ebben meg fogom magyarázni az említett szöveghelyeket.

Kant nem-megértése az én számból egyáltalán nem ellenvetés; mert én (és ezt szeretném olyan hangosan mondani, ahogy elvárják tőlem) az írásait teljességgel érthetetlennek tartom olyan valaki számára, aki még nem tudja, hogy mi áll bennük. Ez Kantnak mint gondolkodónak az érdemeit egyáltalán nem kisebbíti; de mint tanár ebben az esetben természetesen nem teljesíti feladatát. (Így például Jacobi is, akire a szóban forgó tanulmányban hivatkozom, a másik oldalról helytelenül értette Kantot, miközben az egyik oldalról igenis jól értette. Félreismerte az empirikus realizmust, miközben pontosan ragadta meg a transzcendentális idealizmust.60)

Abban a tekintetben, amit Ön az én Annalen des philosophischen Tons című írásomhoz61 kapcsolódva az én hangomról mond, a következőket szeretném kérni: ha Önnek vannak alapjai az én alapjaimmal szemben, akkor arra kérem Önt, hogy ezeket közölje velem, és biztos lehet benne, hogy a lehető legfigyelmesebben és leglelkiismeretesebben tanulmányozni fogom őket. (Küldje el ezeket nekem nyílt vagy privát levélben.) És ha ezeket meggyőzőnek találom, nyíltan be fogom vallani, hogy tévedtem, és megpróbálom módosítani a sajátjaimat. Azok, akikkel szóban beszélgetek a filozófiámról, a hallgatóim és mások, biztosan nem panaszkodhatnak türelmetlenségre és keménységre. Így azokkal az emberekkel szemben, akiket igazságszeretőnek tartok, a lehető legnyíltabban fogok eljárni. Eddig azonban nagyrészt olyan emberekkel volt dolgom, akik felfuvalkodottak voltak, mesternek tartották magukat, habár szükségük volt arra, hogy az első betűket is megtanítsuk nekik; ők mindannyian méltatlanul bántak velem.

"Semmi olyasmit, amit a tudománytan oldott meg, ne lehessen felhasználni az Ön nézetének magyarázatára." Igenis! És a panaszok, amelyeket Ön ebben a vonatkozásban az után-imádkozó kantiánusokkal szemben felhoz, nagyon is jogosultak. De a tudománytannak nincs sajátos terminológiája, és én állandóan egyfajta közönséges írói nyelvhasználatra törekszem. De mi az, amit csak a tudománytan tisztázott? A magunk szabadságának (énségének és önállóságának) tudatában lenni, erre minden embert természetszerűleg képesnek tartunk; és aki erre mégsem képes, azon semmiféle eszközzel sem tudunk segíteni. Természetesen csak a tudománytan bizonyíthatja, hogy ez az egyetlen helyes tudományos álláspont; de senkitől sem várom el, hogy ezt a tudománytan előtt bevallja, hanem csak azt, hogy ezt előzetesen problematikusnak tekintse, és kipróbálja, hogy ez hogyan fog menni. Szeretem az olyan szabad gondolkodókat, mint amilyen Leibniz, Lessing és Kant, akik nem azt kérdezik mindjárt, hogy mit fognak nyerni, hanem elindulnak egy sajátos úton, még akkor is, ha semmi más kilátás nem kecsegteti őket, mint az erőik gyakorlása. A többiek, akik óvatosabbak, talán két eszközzel indíthatók el az úton: vagy történetileg megmutatjuk nekik, hogy már minden utat kipróbáltak, és egyik sem vezetett a célhoz, de még egy út nyitva van; ha a cél egyáltalán elérhető, akkor csakis ezen az úton. Ennek bebizonyítása - úgy gondolom - teljesen az Ön munkája, és azt hiszem, hogy ezt Ön kitűnően el is fogja végezni. Vagy meg fogják félemlíteni és meg fogják ijeszteni Önt a saját épületében, és az egyik részt a másik után fogják lebontani, úgyhogy Ön végül is ott fog állni szánalmasan a szabad ég alatt. Nekem az utóbbihoz lenne a legtöbb késztetésem és kedvem. Ezután Ön kényszerítve lenne arra, hogy igénybe vegye az Ön számára valahol máshol elkészített hajlékot.

Az a tanulmány, amelyre Ön hivatkozik, különösen a recenzensre vall, és egyértelműen feltárja az általános logika néhány hibáját. Az egyetlen, amire az Ön tanulmánya vonatkozhat, az, amit én különböző tréfamestereknek az a priori és a posteriori kifejezések jelentéséről mondani szoktam. Ezt semmiképpen sem szánom az Ön pozitív kioktatására, ez a tanítás máshol keresendő és található (például ugyanezen szám első tanulmányában), hanem csak azt szeretném megmutatni, hogy Ön eddig erről semmit sem tudott, semmit sem értett és önmagának is ellentmondott. Ehhez - úgy gondolom - már elegendő bizonyítékot szolgáltattam. Nagy örömmel olvastam az Ön jogfilozófiai aforizmáit (Vermischte Abteilung), mégpedig azért, mert rendkívül világosak és élesen megfogalmazottak. Az a két pont, amelyen Ön az én jogelméletemen megütközött, számomra éppoly elintézettnek tekinthető, mint valamiféle filozófiai tétel. Az elválasztott hatalmi ágakról én azt gondolom, hogy ezeket egyáltalán nem lehet határozottan elgondolni, hanem mindig csak a maguk egészében jelenhetnek meg. A felügyelettel kapcsolatban én semmiféle nehézséget sem látok, ha mindezt belehelyezzük és belegondoljuk az általam leírt alkotmányba, és nem hisszük azt, hogy a hibás alkotmányaink egyetlen ugrással megjavíthatók lennének. (Ennek fokozatosan kell megtörténnie, és én ennek az előrehaladásnak a szabályait egy egészen más tudománytól, a politikától várom, amelyet szintén ki kell egyszer dolgoznom.) Az állam formáját semmiképpen sem tartom eszmének, hanem teljesen meghatározható fogalomnak, melyről egyébként azt hiszem, hogy a természetjogomban kielégítően meghatároztam. Az eszmék addig vannak, és addig maradnak fenn, amíg a véges lények esze is véges, és nem valamiféle végtelen ész száll alá, hogy a veszekedéseinkben igazságot tegyen; az állam anyaga: az igazságosság valóságos uralma. Ebben a tekintetben szívesen elismerem Önnek, hogy a nemzet, amelyet Ön a felügyelők alá rendel, lehetővé tesz egy materiálisan igazságtalan kijelentést, mert tévedhet. Én azonban azt állítom, hogy csak a nemzet rendelkezhet azzal a (formális) joggal, hogy szükség esetén (anyagi értelemben ) igazságtalan legyen, vagyis neki és csak neki (és nem az egyes embernek) van meg a joga arra, hogy a maga döntését azonosítsa a tiszta ész döntésével, melynek nem is lehetünk a birtokában. Mindezek után megkockáztathatja azt (mert a földön ő a legmagasabbrendű és senkivel szemben sem lehet igazságtalan, csak önmagával szemben), hogy feladja a saját jogát, amihez mindenkinek megvan a maga joga. Itt egyáltalán nem haszonról vagy kárról van szó, nem sikerről, hanem a nemzet szigorú jogáról. Lehet, hogy nehézségeket és helytelen értelmezéseket váltottam ki azzal, hogy ezt nem mondtam ki elég határozottan. (Habár a 224. oldalon elég egyértelműen utaltam rá.) A második részben, amely hamarosan nyomdába kerül, ezt meg fogom tenni.

Még valamit. Az Ön egyesülésre vonatkozó javaslatára még mindig nem adtam meg a választ, és ezt ezúttal sem fogom megtenni. Nagyon örültem az ötletnek, de már valamivel kevésbé a közelebbi meghatározásnak; azt reméltem, hogy a gondolkodásunkban valamivel közelebb fogunk kerülni egymáshoz, és addig elhalasztottam a határozott állásfoglalást. De most talán eljött ennek is az ideje.

Azt hiszem, kedves barátom, hogy a hithez nem kell egyesülni, hanem csak a tettekhez, méghozzá a pontosan meghatározott tettekhez. Csak a külső célok kötnek meg.Az a társadalom, amely nem ismerné ezt az elvet, egyáltalán nem is létezhetne.

Valójában most nem a célok hiányoznak, amelyek méltók lennének arra, hogy becsületes emberek kövessék őket. Nem politikai tevékenységekre gondolok, mert ezekről azt gondolom, hogy többet ártanának mint használnának. A tudás emberének közvetetten kell hatnia. Az irodalom a legszégyenteljesebb mesterségek egyikévé vált; a könyvkereskedés pedig olyan, mint valamiféle nürnbergi bódé. Az őrült luxus a legjobb íróinkat is elgyengíti, és függővé teszi őket. A tudomány nagyobb veszélyben van, mint valaha is volt, és a szellemi szabadság (eltekintve az ellene felesküdött hatalmasoktól) könnyen elnyomható lesz, mert a tudás emberei nem sokat érnek.

Az ilyen általános szédelgés, őrültség és gyengeség közepette azonban néhány egymással egyetértő derék ember tervszerű és kiszámított ellenállása döntő erővé válhat.

Ha tetszik Önnek ez az eszme, akkor legyen kedves írja meg nekem, és aztán tovább fogom formálni a gondolataimat. Nem annyira az egyetértők száma, mint inkább az energiája fontos. Itt például csak Paulust ismerem, mint olyan valakit, akitől lehetne valamit várni.62 Semmi sem lenne számunkra károsabb, mint néhány hiú ember, akik mindent csak a felhajtás kedvéért tesznek.

Mégis jó lenne, ha erről a tárgyról és ezernyi másról személyesen is válthatnánk néhány szót.

Ajánlom magam az ön szeretetébe és jóakaratába, nagy tisztelettel és alázattal, az Ön Fichtéje.


16.

Reinhold Fichtéhez

(Eutin, 1799. március 27.)


Drága Barátom!

Az Ön nyomtatott levele némileg megingatott abban az elhatározásomban, hogy nem fogok írni Önnek a szünidőn kívül, amire az utóbbi levele után jutottam. Végül azonban döntött az elhatározás: azt, amit Önnek el akarok mondani, elhalasztottam arra az időre, amikor már megtettem azt, amire az Ön apellációjának olvasása után elszántam magam. Tegnap küldtem el egy tanulmányom kéziratát ("a legújabb filozófia paradoxonairól") Hamburgba nyomtatásra,63 és ma írok Önnek, miután az Ön nyomtatott levelének megérkezése óta szinte semmi másról, csak az Ön ügyéről (mely ugyanakkor az enyém is) írtam és gondolkodtam.

Miközben én Kielben arról a paradoxonról töprengtem, amellyel a filozófiám a természetes értelem számára rendelkezik, ami azonban a szkepticizmusban vagy dogmatizmusban a képtelenségig és a bosszantásig fokozódik, és azon gondolkodtam, hogy mit tehetnék ennek megmagyarázása és mérséklése céljából, Jacobi Eutinban megírta a páratlan nyílt levelét Önnek,VII melyben - számomra úgy tűnik - ez a paradoxon egyszer és mindenkorra megoldódott, és azáltal, hogy ezt az extremitásig hajtotta, önmaga által meg is semmisítette. Miközben ő a levelében és én az értekezésemben arra törekedtünk, hogy egymástól mint filozófusok olyan messzire távolodjunk, amennyire csak lehetséges, találkoztunk azon a ponton, amely eddig valóban (legalábbis a tudomásom nélkül) elválasztott minket, de most valószínűleg örökre egyesített. Néhány nap óta én magam is Eutinban vagyok; a Jacobival folytatott beszélgetéseken keresztül világosabbá vált számomra, hogy az én álláspontom az ő és az Ön álláspontja között helyezkedik el. Így kell ezt látni, ha egyidejűleg Önt és önmagamat is meg akarom érteni. Jacobi teljesen felszabadította a kanti tanítás betűjéhez és az általam eddig képviselt és feldolgozott rendszerhez kötődő képzelőerőmet. Önön keresztül sikerült megértenem a kanti filozófia szellemét, rajta keresztül pedig az Ön rendszerének szellemét; azt hiszem, hogy a tudás Ön által megnyitott és kitaposott útján határozottabban és szabadabban tudok előrelépni, mióta sikerült megértenem azt, amit ő nem-tudásnak nevez, és ebben teljes szívemből részt veszek.

De ezt a nem-tudást, amelyre a tiszta tudás Ön által kidolgozott egész rendszere utal, Ön több helyen, és különösen abban az értekezésben,64 amely kiváltotta a hitetlenség vádját, kimondottan olyan hitnek tekintette, amely hozzátartozik mindenféle bizonyossághoz.65


* * *


[...] reálisan lehetséges, benne csak akkor lehet valami jelen, és maradhat fenn, ha az ember nem pusztán filozófus, és ha az ember ezt a filozófiája mellett, sőt majdnem azt mondtam, hogy a filozófiája ellenére tisztán és elevenen megőrzi magában. A gyakorlati nem tisztán tudományos filozófia egyik legfontosabb feladata éppen abban a törekvésben áll, hogy ezt a hitet, az említett tudás mellett és attól gyakorlatilag függetlenül megtartsa, anélkül hogy e tudás spekulatív függetlenségéhez túl közel merészkedne. A spekuláció csak addig józan, ameddig ezt a hitet nem homályosítja el, és nem zavarja össze, ha és amennyiben a létre, mint tőle teljesen független területre téved. De mivel a spekuláció nem másra, mint egy tőle függő tudásra irányul, ezért ezt a függőséget nem tudja bevallani magának. Ezt a filozófia csak úgy tudja önmagának és önmaga által fenntartani, ha a szóban forgó tudást, amely önmaga számára a mindenség, puszta spekulációvá nyilvánítja, elszakítja magát tőle, és az embert felemeli a filozófus fölé: az igazat ahhoz, ami önmagában bizonyos, és a bizonyosat ahhoz, ami önmagában igaz. A filozófus a maga tudatának a végtelenségig menő önmeghatározásán, a végtelenbe tartó megértésen keresztül egyfajta végtelen tudás megvalósítására törekszik. A különös tudat számára (melyet lelkiismeretnek is nevezhetünk) olyan cselekvés, amely nem tudás, a teljesen megragadhatatlan végtelenség érzésében a véges szabadságot nem a tudáson, hanem a lelkiismeretes cselekvésen keresztül próbálja megközelíteni.

Ez a teljességgel megragadhatatlan, de mégis reális végtelenség - Isten, és az az érzés, amin keresztül a lelkiismeretben megjelenik, mindenféle igazság és ésszerűség ősforrása. Ezt az érzelmet az ész már feltételezi, de semmiképpen sem tudja létrehozni. A végtelenség eme érzésének köszönheti a gondolkodásunk a végességnek a végtelenségbe való átmenetét; ez az érzés a tapasztalatban lehet magán kívül, de a tiszta tudásban önmagával is foglalkozhat, így kapja meg a maga egész realitását. Ehhez az érzéshez, mely eredetileg egész természetét, mint végtelenbe irányuló tendenciát meghatározza, kell folyamatosan igazodnia, ha nem akar eltévedni (mint igazi ész) az üres végtelenségben. A filozófus izolálja az észt, hogy kipróbálja, hogy mire képes ez önmagáért és önmagán keresztül, mint puszta ész. Ezáltal megszünteti ennek (mint természetes észnek a valóságosságát), és a mesterségesség jegyével ruházza fel.

A puszta ész számára azonban az általában vett végtelenségre irányuló tendencia, a végesnek a végtelenre irányuló tendenciája megérthető: a végtelenben megszűnik a végtelenség, és ezáltal önmagát is észlelni tudja. A mesterséges ész számára (amely csak a megragadásra és a tudásra irányul, és amely számára nincs más, mint megragadás és tudás) ennek örökre rejtve kell maradnia. Számára nincs végtelenség, hanem csak egy olyan végesség, amely a végtelen felé tart, nincs önmagában igaz, hanem csak egy számára és rajta keresztül megjelenő igazság van. Nincs Isten, csak mindig ő maga. A végtelenül reális, ami önmagában igaz, azaz Isten, nem a filozófus, hanem csak az ember számára van, nem a tudásban és a tudáson keresztül, hanem csak a hitben és a hiten keresztül, és ebben pedig az észen keresztül, de nem a puszta észen keresztül, hanem csak a természetes, a természet és Isten között ható, nem pusztán önmagát gondoló, hanem a természetet megragadó, és ezen keresztül önmagát megértő ész, az észlelő, az igazat befogadó és nem igazzá tevő észen keresztül van jelen - ahogy azt Jacobi oly találóan megfogalmazta.

Csak a szabadságon keresztül részesülhetek a végtelenségben, és a szabadságomat eredetileg csak a lelkiismeret álláspontjáról találhatom meg, amelyben egyedül találhatom meg, mint az én individuális szabadságomat, miután a filozofálás közben egyszer és mindenkorra eltekintettem a saját individualitásomtól. A filozófia ennek lehetőségét végtelenül sokféleképpen világíthatja meg, de sohasem merítheti ki, és még kevésbé helyezhet engem erre az álláspontra. Ezt egyébként az egész természet sem tudja megtenni, amelyről én azt hiszem, hogy ezen az állásponton fölötte állok. Isten, aki ezen az állásponton kinyilatkoztatja magát nekem, helyezett engem erre az álláspontra, és ezzel kijelölte igazi lényegemet és rangomat a puszta természet és őközötte. -



(Kiel, április 6.)


Csak a szabadságomon keresztül van részem a végtelenségben. A lelkiismeretemben mint végeset látom, amely elválaszthatatlanul össze van szőve a végtelenséggel, mégpedig teljességgel érthetetlen módon. A spekuláció álláspontján eltekintek mindenféle valóságosságtól, tehát az én valóságos végességemtől is, és ennek következtében a szabadságomnak a végtelenséggel való eredetileg szétválaszthatatlan kapcsolatától is. Nekem így nem marad más vissza, mint a puszta szabadságom, amely ama absztrakción keresztül, melyen keresztül létrejött, mint puszta szabadság konstituálódik; a szabadság végtelen, de az önmagára irányuló reflexión keresztül, amelyen keresztül a tudatomban tételezem, ugyanakkor végessé is válik. Most már nem az én szabadsága, mint valamely individuumé van meg bennem, hanem a magánvaló szabadság, amely a művészeten keresztül emelkedik a természet fölé, és a végességének a végtelenséggel való eredeti kapcsolatától szándékosan el van szakítva. A végtelenség és a végesség, amivel a filozófusnak mostantól kezdve dolga van, eredetileg szét vannak választva; a végtelenség csak a valóságtól való szabad elvonatkoztatáson keresztül, a végesség pedig csak ennek a puszta szabadságra való reflexióján keresztül létezhet. E kettő csak a spekuláció által és a spekulációban van elválasztva egymástól, és csak ennek számára és ezen keresztül lesznek újra egyesítve. E két mozzanat egyesítése az egyetlen tudatban való megragadáson keresztül történik, melynek következtében a szabadság önmagát a végtelenségig fennálló végesként, és a végesnek a végtelennel való egyesítésén keresztül, mint megragadható végtelenséget határozza meg. Amit a filozófus a szabad elvonatkoztatáson keresztül állandóan megszüntet, azt a szabad reflexión keresztül állandóan újra helyre is állítja. Amit az elvonatkoztatás egyetlen, de továbbtartó aktusán keresztül megszüntet, az éppen a véges és a végtelen összekapcsolása a maga eredeti megragadhatatlanságában, amely önmagában tartalmazza az igaz létet, miközben az eredeti reális igazság megragadhatatlan marad. Az, amit az elvonatkoztatás a végtelenségig ismételt aktusokkal újra helyreállít, az semmiképpen sem az önmagában vett eredeti megragadhatatlanság, és sohasem válhat azzá, hanem ennek egyfajta után-alkotása, amely egy megragadhatón keresztül a végtelenbe tör. A reálisan igaznak a filozófus tudatában való állandó és elválaszthatatlan megszüntetésén és helyreállításán keresztül jön létre és marad fenn a spekulációban az ideális és a reális egysége, amely a tiszta tudás lényegét teszi ki, és önmagáért és önmagán keresztül teljességgel igaz. Ezáltal azonban nem jön létre más igazság és más meggyőződés, mint egy filozófiai és a spekulatív igazság és meggyőződés. Az eredeti reális igazság, a tudástól függetlenül is reális, és csak annyiban van benne ebben a tudásban, amennyiben ezt a spekuláción keresztül a végtelenségig utánozzuk és utánozhatjuk, amennyiben ez a filozófus tudatában valami megragadhatón keresztül a végtelenségig elképzelhető, vagyis képviselhető és reprezentálható. A realitás teljességgel megragadhatatlan végtelen, amellyel én mint véges lény magamat az erkölcsi érzésben elválaszthatatlanul összefonódottnak tudom, és amiben én a lelkiismeretemen keresztül hiszek; ez már sohasem fordulhat elő abban a tudásban, amelyen keresztül mindig csak a véges hosszabbítódik meg a végtelenségig. A filozófus ezért, mint filozófus nem ismer mást, mint a természetet, a puszta természetet, melynek lényege a végesség meghosszabbítása a végtelenségig; a filozófusnak szükségképpen ateistának kellene lennie, ha nem lenne filozófus. A természet, éppen a természet az, amit a filozófus a tudásán keresztül és a tudása számára létrehoz, és amiről a priori tudja, hogy a posteriori nem lehet más, mint aminek a tudása számára és a tudása által kell léteznie. A tudása az ő számára, mint filozófus számára olyan, mint amilyen az ember számára a természet - lét a végtelenségig tartó létrejövésen keresztül. A filozófus kimerítené a természetet, ha ki tudná meríteni a tudását. Tudása örök lebegés a természet fölött, olyan tudat, amely a természetet a létben örökre egyenlővé teszi önmagával. Ez mindig a tapasztalat tapasztalatától függetlenül fog megjelenni, de csak a tapasztalat számára és a tapasztalaton keresztül kell örökre megerősíteni. A spekulatív tudás, aszerint, hogy eredetének álláspontjáról, a valóságtól való elvonatkoztatáson keresztül (amelyet az absztrakció lehetősége már feltételez), vagy pedig a teljesen szabad reflexió álláspontjáról tekintjük (amellyel kezdődik), vagy hű utánzatként, vagy pedig a természet elvétett ősképeként jelenik meg. És teljes lényegével erre korlátozódik. Ha nem lenne lehetséges más tiszta meggyőződés, mint a filozófiai, akkor nem lenne más, mint a természet; és ha nem lenne más, mint a puszta természet, akkor nem lenne lehetséges más tiszta meggyőződés, mint a filozófia, amely az empirikusnak az elemeiben való tiszta, de sohasem befejeződő feloldását jelenti.

Csakhogy a véges és a végtelen eredeti összekötése, amelytől a filozófus elvonatkoztat, mégpedig azért, hogy ezt a reflexión keresztül újra helyre tudja állítani, többet tartalmaz a puszta valóságnál, amelyet ebben az elvonatkoztatásban közvetlenül szem előtt tartott. Tulajdonképpen csak az érzéki észrevevéstől vonatkoztat el, és amit a szabad elvonatkoztatással nyer, az nem más, mint a tiszta igazság, amely a szóban forgó észlelés alapjául szolgál. A természetes tudatban az igazság (a véges és a végtelen eredeti összekötése) részben a puszta tapasztalatban, az érzéki szemléleten és az erre vonatkozó gondolkodáson keresztül, mint a végesnek a végtelenségbe való átmenete, azaz mint természet, részben viszont a lelkiismeretben mint a végtelenségnek az érzékfeletti észrevevésen keresztül létrejövő végessége, mint Isten jelenik meg. Mint természet az igazság a természetes tudatban csak egy olyan tudás számára létezhet, amely a végtelenségig folytatódó érzéki észrevevésben és gondolkodásban áll; ezt nevezhetjük empirikus tudásnak. Az igazság, mint Isten a természetes tudatban csak egy olyan hit számára lehetséges, amely egy eredeti, de eredete szerint teljesen megragadhatatlan érzésre, épül, egy olyan érzésre, amelyet sem a természet, sem a szabadságunk nem tud megadni nekünk, és amelyet a hiten keresztül, melyet ez megalapoz, mint Isten által adottat, és ennyiben mint Isten bennünk lévő kinyilatkoztatását kell elfogadnunk. Ez az érzés a természetes tudatban annyira elválaszthatatlanul összefonódik az érzéki észrevevéssel, hogy állandóan felül is emel minket ezen az észlelésen. A filozófus szem elől téveszti ezt az érzést, amennyiben eltekint az érzéki észrevevéstől: Isten számára a természettel együtt tűnik el. De ő is használja ezt az érzést (tudatosan vagy tudattalanul), ha a saját szabadságának a filozófiájától független hitére utal, amely eredetileg csak ezzel az érzéssel és ezen az érzésen keresztül adott.

Csak ebben az érzésben találom magam eredetileg szabadnak; szabadnak érzem magam, nem azért, mert a természet arra kényszerít, hogy szabadon gondolkodjak, vagy azért, mert önmagamban eldöntöttem volna, hogy semmi másra sem fogok gondolni, csak a szabadságra, hanem azért, mert ebben az érzésben nem tudok magamra másként tekinteni, és mert ebben valóban, azaz az igazság szerint szabadként kell értelmeznem önmagam. Ilyen körülmények között szembe kell állítanom önmagammal a puszta természetet, vele szemben szabadként kell elgondolnom magam, és ha önmagamat, mint szabadot a spekulatív gondolkodás segítségével megpróbálom elgondolni, akkor ezt a szabad elvonatkoztatáson keresztül, vagyis a puszta szabadságból kiindulva kell megtennem. A szabadság ilyen eredeti érzése nélkül, amit sem a természet nem tud megadni, sem pedig a filozofálás nem tudja létrehozni vagy utánozni, az empirikus tudásom számára nem lenne természet, és nem lenne lehetséges a magam számára a tiszta tudás, vagyis az Isten és az én nem is létezhetnének.

De a szóban forgó érzelem által eredetileg megalapozott, a saját szabadságomba vetett hit (amennyiben valóban ezáltal van megalapozva) elválaszthatatlan az Istenbe vetett hittől. Az érzelmen magán, a teljes gondolkodásommal sem tudok átlépni, és nem tudom feloldani anélkül, hogy a reális igazságot, amelyet számomra eredetileg egyedül ez őriz, ezáltal meg ne szüntetném. Az én szabadsága valami más által adott, amit nem tudok elválasztani tőle, egy szükségszerű dolog által, ami felülemel mindenféle természeten, amit szükségszerűen megkülönböztetek mindenféle természettől - ezt a teljességgel végtelent, mint természetfeletti realitást nevezem Istennek. Ez a teljességgel végtelen számomra egyúttal teljesen megragadhatatlan is, meg kell szüntetnem ahhoz, hogy meg tudjam ragadni. Ezt csak egy teljesen egyszeri érzésen keresztül ismerhetem meg, amelyen keresztül ezt, és benne magamat észlelni tudom: ezt kell a magammal való szétválaszthatatlan egységben a bennem lévő igazság ősforrásának tekintenem. Ez önmagában véve, elvonatkoztatva mindenféle érzelemtől, számomra teljességgel meghatározhatatlan, és ezért magánvalóan számomra nem is gondolható el.

Ezt azonban csak egy bizonyos érzelemre vonatkoztatva tudom elképzelni, és csak erre az érzelemre vonatkoztatva kell elképzelnem. És valóban el is gondolom, ha az említett érzés által kényszerítve, mint az én eredeti szabadságom teljességgel megragadhatatlan reális alapját (következésképpen mint ami csak a szabadságom számára és az eszemen keresztül

lehetséges) az egész természet és minden filozófiai tudás, röviden mindenféle végesség és megragadható realitás előtt tételezem, vagyis Istenként hiszek benne.

Ha az eredeti szabadságot, amely csak a lelkiismeretünkön keresztül nyilvánulhat meg, összekeverjük azzal az abszolút szabadsággal, amely csak a spekuláción keresztül, és annak számára valóságos, és ezt amannak helyébe állítjuk, akkor Isten természetesen, mint minden elgondolható realitás alapja, tehát a szabadság és az ész reális alapja is teljességgel elgondolhatatlan, önmagában ellentmondó és lehetetlen lesz.Ebben az esetben azonban nem létezne a szabadságba vetett hit (amelyet a spekuláció önmaga számára fenntart, amelyből kiindulhat és amelynek tudásába átmehet), és egyáltalán nem lenne igazság, csak a spekulációban és a spekuláción keresztül. A valóság, amelytől a filozófusnak teljesen el kell vonatkoztatnia ahhoz, hogy ezt a maga mesterséges tudásában a puszta reflexión keresztül a végtelenségig a maga mesterséges tudásában létre tudja hozni, nem igazi valóság, és az erre vonatkozó filozófia sem más, mint a természetes látszat magyarázata a mesterséges látszat segítségével.

A filozofáló ész (vagy ami ugyanaz, a spekulatív észhasználat, melynek számára semmi sem valóságos, csak az, ami általa válik valóságossá, és amely számára semmi sem reális, csak az, amit ő megért) számára minden elgondolható reális alapja maga az Isten. Az objektivitás nem más, mint a morális világrend, a szubjektivitás pedig nem más, mint az ebbe vetett hit, mint ahogy azt Ön kitűnően megmutatta az Über den Grund stb. című tanulmányában az erkölcsi törvény tudatával kapcsolatban. A spekuláció ezt a törvényt csakis mint az univerzum törvénye által feltételezettet tudja értelmezni. Az univerzum egésze nem több és nem is kevesebb a számára, mint a végtelenségig véges szabadság a maga végtelen produkciójában, vagy pedig a tiszta tudásban a végtelenségig önmagával foglalkozó ész. Így az univerzumnak ez a törvénye számára nem több és nem is kevesebb, mint a szóban forgó produkció, nem más, mint a gyakorlati ész önmagát konstituáló, és minden egyéb funkciója közepette önmagát feltételező ész.

A végtelenségig véges ész ellentmondásba kerül önmagával, amennyiben a spekulatív tudás érdekében nem tesz mást, mint önmagát szemléli, és ezzel önmaga számára egyszerre válik megragadhatóvá és megragadhatatlanná. Ezt az ellentmondást az ész azáltal szünteti meg, hogy önmagát különböző vonatkozásokban egyszerre tekinti (örökre) megragadhatónak és megragadhatatlannak, és a végességet ezáltal önmagában egyesíti a végtelenséggel, ily módon a saját végességét (amelyet ő maga elméleti tevékenységében a végtelenségig tételez) a gyakorlati tevékenység érdekében, mint teljességgel megragadhatatlant a végtelenségig előfeltételezi. A hit a spekuláció számára csak a tudáson keresztül válik szükségessé; önmagát mint megragadhatatlant a végtelenségig feltételezi, mert egyébként nem tudná önmagát a végtelenségig megragadhatóként tételezni. Ő csak azért hisz, hogy tudjon, és tudja is, hogy csak ezért kell hinnie. Az ő hite ugyanúgy, mint a tudása puszta spekuláció - vagyis műalkotás.

A természetes észnek csak azért van tudása, mert és amennyiben hisz; nem azért hisz, mert tud, hanem csakis azért, mert hisz. Az ő hite teljességgel önálló, miközben a tudás spekulatív esze csak a szóban forgó hit feltétele alapján tudja megtartani a saját önállóságát. A magánvalóan igaz számára magánvalóan megragadhatatlan, és mindenféle fogalom felett áll.

Ő azonban észleli ezt, tudomást szerez róla anélkül, hogy megragadná, és azt hiszi, hogy csak a minden végessel a végtelenségig szembenállóként tudja elgondolni. Ugyanakkor ez számára benne van abban az érzésben, amelyen keresztül vele közvetlen kölcsönhatásban áll, és teljesen világos a számára. Ez az egyetlen, ami teljességgel és eredetileg önmaga által világos és meggyőző, az az ős-fény, melynek a tiszta és az empirikus tudás fénye puszta visszfénye, és amelyen keresztül az ész önmagát és minden mást önmagán keresztül az igazságban magában érzékel. Innen származik a nem véletlenül úgynevezett lelkiismeret igazsága és bizonyossága, amelyben az ember az igazat, amely önmagán keresztül bizonyos, és a bizonyosat, ami önmagán keresztül igaz, ugyan az észen keresztül, de nem észként, hanem az ésszerű cselekvésben állandóan a szabadságra felszólító, egy magasabb létezésre, egy jobb életre, az Istenhez való hasonlóságra meghívó Istenként észleli, és annál tisztábban észleli, minél inkább eleget tud tenni a maga tevékenységével ennek a rendeltetésnek. Ez az észrevevés és ez a rendeltetés természetesen az ő cselekedete; de ez a cselekvés ugyanakkor nem más, mint Isten állandó befogadása, amin keresztül az egész természet minden végessége a végtelenségig tartó létezést kap, amin keresztül azonban az ember a természeten és minden végességen felülemelkedik a végtelenségbe, mégpedig annyiban, amennyiben Isten megnyilvánul neki, és ezáltal az észtől és ezen keresztül a végtelenségtől való közvetlen függés érzésében részesül, amin keresztül a természettől a végtelenségig függővé válik. Filozófusként tehát az ember semmi mást nem tudhat Istenről, csak azt, hogy emberként hinnie kell benne, mégpedig azért, hogy a természetes és a spekulatív észhasználat között ne keletkezzék ellentmondás; ez a hit az emberben csak az észen keresztül lehetséges, és amennyiben nem tartalmaz semmit, ami az észnek ellentmond, és amit a puszta észből ne lehetne levezetni, annyiban nem más, mint a morális világrendbe vetett hit. Ennyit tudhat az ember, mint filozófus. Ez a hit nem egyedül a puszta észen keresztül, sem egyedül a természetes, sem egyedül a spekulatív gondolkodáson keresztül, hanem csak az eredeti érzékfeletti érzésen keresztül, a közvetlenül érzékelő észen keresztül válik valóságossá, és csak azáltal lehetséges, hogy valóságos. Erről az ember filozófusként semmit sem tudhat, ezt emberként egyszerűen elhiszi, mert azon az érzésen keresztül, amely az ő természetes eszét a mesterséges ész fölé emeli, hinni kényszerül. [...]


* * *


Az Ön apellációja egyszerre meglepett és felháborított.66 Hogy mivel lepett meg, azt nem írom meg Önnek, mert ennek köztünk magától értetődőnek kell lennie. De más a helyzet azzal, ami felháborított, ez ugyanis a következő: Ön nem akar beszélni azokkal, akik filozófiáját megértették és igaznak tartották, sőt még azokkal sem, akik a kanti iskolába tartoznak, és ugyanakkor olyan dolgokat mond, amelyek a legbelső meggyőződésem szerint egyedül csak az elsők számára érthetőek. Ön a kifejtési módjának ellenfeleit (akik egyébként nem mind a boldogság tanítói) mint a boldogság tanítóit az Istenben való hit vétkében marasztalja el, akiket egyébként csak egy olyan gondolkodó mint Ön, éspedig az Ön által kijelölt álláspont tudta ide eljuttatni. Ön a vallás filozófiáját nemritkán összekeveri magával a vallással. De tudom, hogy ha Ön ezt az anyagot metodológiailag és rendszeresen fel fogja dolgozni (ahogy Ön azt a jogtanban és az erkölcsfilozófiában, az Ön filozófiájának e két tiszteletet parancsoló pillérében tette), akkor minden magától az igazi sínre fog kerülni, amelyről Ön most (Forberg tanulmányának köszönhetően,67 amelyet Jacobi csakúgy, mint mindenki más, akit erről ítélni hallottam, utálatosnak tartott, mindenekelőtt az affektált frivolitás miatt, amellyel az emberiség palládiumával foglalkozik, hogy ennek kedvezőtlen hatását javítsa) kisiklott.

Az első számomra ismert írás, amely Önt megvédi az ateizmus vádjával szemben, innen származik, szerzője a jogtudomány itteni professzora. Jensennek hívják, aki nemes férfiú, az Ön meleg tisztelője és az én barátom.68 Az ő írása rövidebb, mint az én értekezésem a paradoxonokról és előbb fog piacra kerülni.

Ha Önnek nincs ellene kifogása, akkor én ezt a levelet a 19. oldalig egy bizonyos csiszolás után, mint Önnek szóló nyílt levelet egy Lavaternek szóló levél kíséretében ki fogom nyomtatni;69 ebben majd Lavatert (aki írt nekem az Ön apellációjáról)70 és néhány nem-filozófust, akik megijedtek a filozófia legújabb fejleményeitől, megpróbálom megnyugtatni. Ezenkívül publikálni fogom e levél tartalmát a levélforma nélkül.

Jacobi átadta nekem azt a zöld lapot, amely helyesbítette az Önnek írott levelének egyik helyét azzal, hogy szívélyes üdvözlettel továbbítsam Önnek. Mi szinte versengve szeretjük és tiszteljük Önt.

Valójában már régen szerettem volna írni Önnek, ha az utolsó levelével nem okozott volna bennem annyi félelmet aziránt, hogy a szünidőn kívül írjak Önnek.

A legbensőségesebb tisztelettel és hű szeretettel, az Ön Reinholdja.



17.

Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1799. április 16.)


Drága és hűségesen tisztelt Barátom!

Jacobi, aki nem tudott róla, vagy legalábbis nem gondolt rá, hogy az utolsó Önnek írott levelem már elment, egy tegnap kézhez kapott levélben a következőket írta: "Csak azért írok ma Önnek, hogy elküldjem Tourreau generális mellékelt értekezését. Tegnapelőtt este kaptam kézhez, idősebb fiamtól, aki Aachenben községi bíróként dolgozik. A fiam ezt írta: én a generálisnak különösen a pirossal megjelölt résszel szemben tettem ellenvetéseket, amire ő a következőket válaszolta nekem: Kedves barátom, én nem akarom elmondani, hogy szerintem melyek az alapelvek, csak azt akarom Önnek megmutatni, hogy a németek már sokkal előrébb tartanak, mint mi. Egy igen kiváló filozófusuk erről azt mondta, amit az értekezésemben idéztem; és ez többé vagy kevésbé igaz. Ez a kiváló német filozófus, Fichte professzor úr, Németország egyik vezető egyetemén, Jénában ad elő. Ön biztosan csodálkozni fog rajta, hogy a köztársasági generálisok Fichtét tanulmányozzák, és az ő írásait próbálják alkalmazni."71

"A generális által idézett hely azonban nem Fichtétől, hanem Forbergtől származik, és az említett szám 45─46. oldalán található. Talán jó lenne, ha Ön ezt az eseményt Fichtének azonnal jelentené. Ha Ön jónak látja, küldje el azonnal neki az értekezést, és később juttassa vissza hozzám. Természetesen azt is meg kellene neki írnia, hogy Tourreau hogyan nyilatkozott róla a fiamnak. Hogy ez a dolog korántsem mellékes, azt gondolom, Ön is belátja." Ezt írta nekem Jacobi erről a dologról.

Számomra ez az esemény fontosabbnak tűnik, mint az ostoba vádak, és ez annál figyelemre méltóbb, minél inkább meg vagyok győződve róla, hogy napjainkban Belzebub hitetlensége hatalmasabb a sátán babonásságánál. Önnek mindkettővel szemben harcolnia kell, és el kell kerülnie, hogy amit az egyikkel szemben tesz, azt a másik a maga előnyére használja ki. Ön még semmi mást nem mondott Forberg tanulmányával kapcsolatban, csak azt, hogy nem megy elég messzire. Ezt a nyilatkozatot azonban (mint ahogy azt Ön is könnyen elképzelheti) nem úgy fogják érteni, ahogy azt Ön szeretné, és Forberg tanulmányának gondolkodásmódját és lelkületét Önnek fogják tulajdonítani. Egészen biztos, hogy Forberg a vallás fogalmát nem a tudománytan princípiumaiból vezette le. Tanulmányában csak úgy fröcsögnek a kanti gondolatok: úgy kell cselekednünk, mintha lenne egy Isten, mintha a morálisan élő-eleven világrend valamiféle realitás lenne. Ha van olyan fogalom a közönséges gondolkodásban, amely nem teljesen egészséges, akkor annak az embernek, aki a tudománytant vallja magáénak és a tiszta tudás híve (de ennek előrehaladásában még nem jutott el egy olyan fogalom felállításához, amely szembeszegülne az összes egészségtelen fogalommal), magának is egészségtelennek kell tűnnie.

Most éppen a jó Lavaternek (aki Önt igen nagyra becsüli és aki sokat szenved az Önt és a vallást ért támadások miatt) írok levelet, és azt remélem, hogy nem lesz teljesen sikertelen az a kísérletem, hogy őt és más tisztességes nem-filozófusokat megnyugtassak és igazoljam előttük az Ön filozófiáját. Arra szeretném kérni Önt, hogy ne késleltesse a nyomtatást, és akár csak egyetlen sorban is, vagy a Jacobinak szóló levélben értesítsen arról, hogy hozzájárul-e Ön ahhoz, hogy én az Önnek szóló levelemet, amennyiben tudományos tartalommal rendelkezik, kinyomtassam. Aztán a következő viták az Ön folyóiratában jelenhetnének meg. Azzal, hogy összekötöm az Önnek és a Lavaternek írt levelet, azt remélem, hogy elejét tudom venni azoknak a félreértéseknek, amelyeket filozófusok és nem-filozófusok a mi filozófiánkkal szemben elkövetnek.

Éljen boldogan, és gondoljon mindig szívélyes alázatomra és tiszteletemre. Reinhold.



18.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1799. április 22.)


Én mindenesetre, kedves Barátom, azt gondolom, hogy a köztünk felmerült újabb félreértések legfőbb oka a Jacobi által a végsőkig kiélezett vita. Még mielőtt megkaptam volna Jacobi írását, egy készülő kisebb dolgozatom számára (amely talán napfényre fog kerülni), a következőket jegyeztem fel. Azt mondom feljegyeztem; ez egy kísérlet, és egyelőre sem kedvem, sem időm nincs, hogy megfelelőbb formába öntsem.

Írói munkásságom kedvezőtlen csillaga, hogy oly kevéssé tudom beleképzelni magam az olvasóközönség gondolkodásmódjába, olyan sokat várok el tőle, amit szinte senkitől sem lehet elvárni. A tudománytanban, az ehhez készült bevezetéseimben a Philosophisches Journalban, a természetjoghoz készült bevezetésemben és az erkölcstanom első fő részében megpróbáltam teljesen világosan körülírni a filozófiai nézőpontnak a közönséges nézőponthoz való viszonyát. Közben csak arról feledkeztem meg, hogy közvetlen támadást intézzek azzal a begyökeresedett előítélettel szemben, mely szerint a filozófia egyfajta életbölcsességként szolgál.

Az Istenről szóló tanításra vonatkozó mostani vitában ez a félreértés szembeszökő és következményeit tekintve súlyos. A mostani - az ismert vita miatt létrejött - teljes tehetetlenségemben és undoromban csak a következőképpen tudom kifejezni magam: aláírom Jacobi nyilatkozatát, a maga teljes terjedelmében, sőt, mindazt, amit ő kimond, én már régen tudtam és magam is megfogalmaztam. Amennyire örülök annak, hogy Jacobi ezt a találó dolgozatot megírta, éppannyira érthetetlen számomra, hogy hogyan gondolhatta, hogy ez én ellenem irányul. Ő annyira bensőségesen ismeri a spekuláció lényegét, és ugyanúgy az élet lényegét is, hogy nem értem, miért nem tud hidegen e kettő fölé emelkedni, és miért nem tudja szembeállítani őket egymással? Miért kell a spekuláció foglyává válnia úgy, "hogy szégyellje a maga ellenvetéseit velem szemben kimondani", vagy egy másik pillanatban az élet álláspontjáról gúnyolni, elátkozni és megvetni a spekulációt (amelyet ő annak tart)? Mivel ő maga a kinyomtatott írásaiban és az említett dolgozatában is a saját individualitására szorítkozik, ezért talán megengedett, hogy a magyarázatnál is az ő individualitását tartsuk szem előtt. Úgy tűnik van egy szembenálló enthuziazmus, amelyet én a valóságos élet entuziazmusának neveznék: benne mozogni, és egyáltalán nem megengedni, még egy kísérlet erejéig sem, hogy hidegen és közömbösen elvonatkoztassunk tőle (mármint a valóságos élettől). Ez úgy tűnik alapvetően a pszichológiai jelenségekből (amelyekről a Spinoza tanításáról szóló levelek második kiadásának harmadik mellékletében olvashatunk) magyarázható. Azt hiszem, hogy én egyáltalán nem vagyok enthuziasztikus, sem az első, sem a második értelemben, és ezt az apátiát feltétlenül szükségesnek tartom a transzcendens idealizmus teljes kifejtéséhez, ahhoz, hogy ez ne vezessen reménytelenséghez és ne váljék bosszantóvá.

Éppen ezért, drága, bensőségesen szeretett Barátom, akinek igazságszeretetét mélyen tisztelem, el kell mondanom, hogy az Ön fordulatát (ha helyesen értem, bár egyelőre nem tudom behatóbban tanulmányozni az Ön levelét) nem tartom helyesnek, mert további zavarokhoz fog vezetni. Véleményem szerint Jacobi és az én álláspontom között nem lehetséges harmadik. Jacobi ezt persze tagadni fogja; az ő nyilvános levele több helyet is tartalmaz, amelyek ezt (igaz nem ezekkel a szavakkal) kimondottan tagadják. Az a rövid és könnyelmű megjegyzés, amelyet az imént tettem a spekuláció és a valóságos élet viszonyáról, legfeljebb egy filozófus maximája lehetne, aki ugyanakkor mindig ember is, de nem része a saját filozófiájának. A filozófiája független az életétől, és az élete független a filozófiájától.

Drága barátom, beszélhetek olyan őszintén, ahogy csak tudok Önnel, ahogy Jacobival is beszéltem, és ahogy mindig is beszélni fogok vele? Ön az írói munkásságának kezdetétől fogva hangsúlyozta, hogy a filozofálásban van egyfajta gyakorlati melegség (amely Jacobinál a filozófia elln irányul), amelyet Ön nem a kanti filozófiából vett át, hanem a saját korábbi filozófiájából, amely Önt elvezette a kanti filozófiához, mert ez Önnek sokkal jobb gyakorlati hatást ígért. Ön mindig ápolta magában azt a reményt, és még most is ápolja, hogy az embereket a filozófia által jobbá lehet tenni és meg lehet téríteni, fel lehet világosítani őket arról, hogy ebben az életben milyen kötelességeik és a másik világon milyen reményeik vannak. Az Ön számára világos, hogy ez éppúgy nem lehetséges a tudományos idealizmuson keresztül, mint ahogy a korábbi rendszereken keresztül, és ez csak élezi a zavart és a botrányt. Ezért keresi Ön (úgy tűnik nekem) ezt a közvetítő utat.

Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a tudományos idealizmus egyik különös előnye abban áll, hogy önmagát nagyon is jól ismeri, és alázatosan lemond erről a magasztos célról. Csak az, ami az életből jön, lehet képes az élet alakítására; az idealizmus azonban az élet igazi ellentéte. Az ő tulajdonképpeni célja a tudásért való tudás, a gyakorlati haszna pedig csak közvetett, pedagógiai, a szó átfogó értelmében.

A gondolkodásmódra és a lelkületre vonatkoztatott tudás számomra abszolút semmi. Azt a kérdést, hogy a filozófia mint olyan ateista-e vagy sem, egyáltalán nem is értem, és számomra teljesen azonos azzal, hogy egy háromszög piros-e vagy zöld, édes-e vagy keserű. Ha egy valóságos filozófiai rendszert (mint amilyen szerintem az enyém is) az ateizmus vádjával illetnek, akkor ennek semmi más értelmet nem tudok adni, mint azt, hogy egy olyan pedagógiát (hittant) alapoz meg, amely ateisztikus, vagy egyfajta ateisztikus gondolkodásmódhoz vezet. Hogy ez hogyan is van az én rendszerem tekintetében, azt jelenleg csak nagyon kevés ember tudná megmondani. Azt, hogy már most ebben a tekintetben akarják megítélni a filozófiámat (és ezt a totális anti-filozófusok teszik) olyan vétség, amit néhány év múlva - ha Isten is úgy akarja - már meg fogunk mosolyogni. Úgy tűnik ez a sorsom, melynek kétségkívül meglesznek a maga üdvös következményei, hogy tudniillik ez a kérdés teljesen a hajlamaim és a terveim ellenére szóba került. Sors, mondom én; tulajdonképpen nem is akartam elfogadni Forberg tanulmányát, és barátként azt tanácsoltam neki, hogy mondjon le a közlésről. De Forberg nem fogadta meg a tanácsomat, kiadóként és ennyiben cenzorként az elfogadást pro auctoritate megtagadni viszont a meggyőződésem ellen való lett volna. Ez a beállítottságom olyan szilárd, hogy figyelmen kívül hagyva a dolognak ezt a kiindulását, a hasonló tanulmányok elfogadását a későbbiekben sem fogom megtagadni.

Eredetileg Forberg tanulmányát lábjegyzetekkel szerettem volna ellátni. Forberg ezzel nem értett egyet, és talán ez volt az a pont, ahol elővigyázatosabbnak kellett volna lennem. Végül azt, amit a lábjegyzetekben akartam elmondani, önálló tanulmányban foglaltam össze: és ennek a tanulmánynak volt ilyen sikere.

Én ugyanis - hogy is fejezzem ki pontosan? - elvesztettem, vagy inkább feladtam az állásomat. Egy számomra teljesen érthetetlen viselkedéssel találtam szemben magam, melynek elmesélése nagyon messzire vezetne. Rövidesen a történet az egész közönség számára ismerős lesz. Nekem nagyon fáj, hogy nem mondhatom el, hogy teljesen nekem van igazam, és ennek az egész népségnek egyáltalán nincs igaza. Velük szemben természetesen teljesen igazam van, de nincs igazam önmagam előtt. Nem szabadott volna kikezdenem velük a saját pályájukon, és ezért teljesen megérdemeltem, hogy átverjenek.

Mégis - az Ön megnyugtatására - nem ateistaként űznek el.

Ügyiratokat kell összegyűjtenem és elrendeznem, el kell rendeznem a családi dolgaimat. Menedéket kell keresnem, melyben egy időre teljesen ismeretlen maradhatok, elrejtőzve az irodalmi és a politikai újdonságok és a papok egyházi átka elől, amelyektől legyőzhetetlenül és halálosan undorodom. Nagyon remélem, hogy a hívek kőzuhatagától megvédve egy kis pihenést kaphatok, amely az önképzésem számára sem lesz hiábavaló.

Nagy valószínűséggel azonban addig ki kell itt tartanom (ez kemény szükség, mert Ön elképzelni sem tudja, hogy hogyan viselkednek velem szemben), hogy még itt megkaphassam az Ön következő levelét, és még válaszolni is tudjak rá. Kérem, ne legyen tekintettel a szünidőre. Most örökre szünidőm lesz.

Semmi kifogásom sincs az ellen, hogy az Ön nekem szóló írása a 19. oldalig kinyomtatásra kerüljön. Lavater is írt nekem. Eltekintve a filozófia igazi jelentőségére vonatkozó, meglehetősen elterjedt nézettől, ő még autoritásszerűen hisz Jézusban, Pálban stb., és még inkább a Zürichi Biblia-kommentárjában, amely lehetetlenné teszi számomra, hogy helyesbítsem a fogalmait. Csak röviden válaszoltam neki, hogy nem értett meg engem, és ígértem neki egy részletes választ, amellyel - az egész dolog iránti undorom miatt - most már biztosan adósa is maradok.

Üdvözlettel, őszinte tisztelettel és hű szeretettel, Fichte.

Utóirat: A szenátus egyetlen lépést sem tett, hogy megtartson engem az egyetemen, de a diákok - ahogy éppen hallom - tárgyalásokat kezdeményeztek az udvarral.

Ha valaki innen, vagy valahonnan máshonnan (mert minden innen indul ki) megírná Önnek az elbocsátásom történetét, akkor senkinek ne higgyen el semmit. Van egy olyan alapvető körülmény, amiről senki sem tud és én sem szeretném elmondani; csak annyit közölhetek, hogy van egy hézag, amit egyelőre nem tudok kitölteni. Másrészt az udvar a maga misszionáriusain keresztül minden ítéletet zavarossá tett és megvesztegetett. Csak a diákoktól hallottam helyes ítéleteket, akik tulajdonképpen a sértett fél, és annak is tartják magukat.72


Utóirat: Éppen most kaptam meg az Ön április 16-i levelét. A Philosophisches Journal Jacobi által idézett helyén kívül Forberg írása (lásd Philosophisches Journal 1797. 7. füzet, 220. o.) is alkalmat adhatott volna a generális különös idézete számára.73 Itt áll az én igazolásom, az általam írt és fontosnak tartott lábjegyzetben.

Én a magam részéről ezt az esetet mégsem tartom annyira különösnek. Egyrészt ez a beszéd Németországban biztosan nem válik ismertté. Jacobi nem fogja terjeszteni, éppúgy ahogy azt sem, amit a generális a fiának írt.

Azt, hogy Forberg tanulmányában láthatóvá vált az igazi kantiánus ateizmus, legalábbis a szakértő számára el kell ismerni, és éppen erre vonatkozott az előszóban tett megjegyzésem. Nem lehet azt mondani, hogy Forberg szemben áll a meggyőződésemmel, úgyhogy nem is közelít hozzá. A bírósági felelősség-dolgozatban elmondtam a véleményemet a Forberg-tanulmány leggyengébb pontjáról, olyan világosan, ahogy csak tudtam, anélkül hogy Forbergnek - aki ellen az egész irányul, és akinek minden bűnt a nyakába varrnak - ártottam volna. Mi az Ön véleménye erről? Az, hogy a kanti "mintha" az én rendszerem ellen irányul, igaz és világos.

Azt, amit a fentiekben az Ön mostani filozófiai tendenciájáról elmondtam, nem úgy kell érteni, mintha az, ami számomra nem tűnik elég megalapozottnak, már most világosan utalna azokra a tévedésekre, amelyeket Ön a jövőben el fog követni. De talán nem jól értem Önt, és Ön a melléklettel (amely tartalmazza az erre a pontra vonatkozó teljes meggyőződésemet) jobban egyetért, mint ahogy én gondolom. A mostani postával Jacobinak is írok egy rövid levelet, nagyjából ugyanazzal a tartalommal, amit Önnek is írtam. Neki is megküldöm a mellékletet és visszaküldöm a generális értekezését.

Ajánlom magam az Ön szeretetébe, és biztosítom Önt a legmelegebb viszontszeretetemről és nagyrabecsülésemről. Fichte.



Fragmentum


Megint emlékeztetnem kell Önt a transzcendentális filozófia lényegére, és ígérem a filozofáló közönségnek, hogy ez az emlékeztetés lesz az utolsó.

A gondolkodásnak van két, igen különböző álláspontja; a természetes és a közönséges gondolkodás, amivel közvetlenül objektumokat gondolunk el, és a mesterséges gondolkodás, amivel szándékosan és tudatosan a magunk gondolkodására gondolunk. Az elsőre épül a közönséges élet és a tudományok (materialiter sic dicta), a másodikra a transzcendentál-filozófia, amelyet én éppen ezért tudománytannak, az összes tudás elméletének vagy tudományának (de semmiképpen sem reális és objektív tudásnak) neveztem.

A Kant előtti filozófiai rendszerek nagyrészt nem ismerték igazán a saját álláspontjukat, és általában ide-oda ingadoztak a fenti álláspontok között. A közvetlenül Kant előtt uralkodó wolffi-baumgarteni rendszer a maga ártatlan tudatával a közönséges értelem álláspontjára helyezkedett, és nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy ennek szféráját kitágítsa, és a maga szillogizmusain keresztül a természetes gondolkodás új objektumait hozza létre.

Ezzel a rendszerrel a miénk azon a ponton száll szembe, hogy teljesen tagadja, hogy a puszta gondolkodás az élet és a (materiális) tudomány számára érvényes objektumot hoz létre, és semmi olyasmit nem ismer el realitásként, ami nem a külső vagy a belső érzékelésre épülne. Ebben a tekintetben (amennyiben a metafizika rendszerének reálisabbnak kellene lennie a puszta gondolkodás által létrehozott rendszernél) tagadja például Kant és vele együtt én is a metafizika lehetőségét. Kant azzal dicsekszik, hogy a metafizikát gyökerestül kiirtotta, és (mivel még egyetlen értelmes és érthető szó sem született ennek megmentésére) kétségtelenül most már örökre így is marad.

A mi rendszerünk (amennyiben mások kiterjesztését visszautasítja) nem vállalkozik arra, hogy a közönséges és egyedül reális gondolkodást kitágítsa: hanem ezt csak átfogni és ábrázolni szeretné. A mi filozófiai gondolkodásunk nem jelent semmit, és semmiféle tartalma sincs, csak a maga gondolkodásában elgondolt gondolkodás jelent valamit, és rendelkezik tartalommal. A mi filozófiai gondolkodásunk csak eszköz, amelyen keresztül a művünket összeállíthatjuk. Ha a mű kész, akkor az eszközt, mint hasztalant eldobhatjuk.

A nézők szemei előtt valamely test modelljét az egyes részeinek modelljéből állítjuk össze. Ti a munkátok kellős közepén rontottatok ránk, és ezt kiáltottátok: ez egy meztelen váz, hogyan lehetne ezt testnek tekinteni? Nem jóemberek, ez még valóban nem a test, csak a váz. A tanításunk csak azáltal válhat érthetővé, hogy lépésről-lépésre az egyik részt a másikhoz igazítjuk, és egyedül ez volt az, amiért e munkára vállalkoztunk. Várjatok egy kicsit, és fel fogjuk ruházni ezt a vázat erekkel, izmokkal és bőrrel.

Mi most elkészültünk, és ti ezt kiáltjátok: hagyjátok ezt a testet mozogni, az ereiben a vért cirkulálni, egyszóval: engedjétek élni! De megint csak nincs igazatok. Mi sohasem állítottuk, hogy erre képesek leszünk. Életet csak a természet hozhat létre, de nem a művészet; ezt nagyon is jól tudjuk, és azt hisszük, hogy előnyünkre abban különbözünk más filozófusoktól, hogy ennek tudatában is vagyunk. Ha valamelyik részt másképp alkotjuk meg, mint ahogy az a valóságos természetben van, valamit hozzáteszünk vagy valamit elveszünk, akkor egyszerűen nincs igazunk. Erre tekintettel kell lennetek, ha valamilyen érthető feddésben vagy dicséretben akartok részesíteni bennünket.

Az élő test, amelyet utána-alkotunk, a közönséges reális tudat. E részek fokozatos összeillesztése nem más, mint a dedukció, amely csak lépésről lépésre haladhat előre. Mielőtt az egész rendszer a maga kiteljesedett formájában még nem áll előttünk, mindaz, amit elő tudunk adni, csak rész. A részeknek, amelyekre ez az utóbbi támaszkodik, természetesen már előttetek kell lennie, egyébként a módszer sem lenne lehetséges. Nem szükséges természetesen, hogy a módszer ugyanebben az írásban feküdjön előttetek, amelyet most olvastok, feltételezzük, hogy ismeritek eddigi írásainkat; nem tudunk egyszerre mindent elmondani. De ami a most közzétett részre következik, arra még várnotok kell, ha csak nem tudjátok magatok kitalálni.

Ott is, ahol eljutottunk a befejezéshez, és sikerült eljutnunk a teljes, reális és közönséges gondolkodásig (ezt már a tudat több területén is megtettük, de még nem sikerült megtennünk a vallásfilozófiában), láthattuk, hogy ez valóban ugyanaz, ahogy a filozófiánkban is előfordul, de mégsem maga a reális gondolkodás, hanem annak csak a leírása és ábrázolása.

Teljesen meghatározva a nem-filozofálástól, vagyis azáltal, hogy vagy sohasem emelkedünk fel a filozófiai absztrakcióhoz, vagy pedig ennek magasságából újra alászállunk az élet mechanizmusába, jöhet létre számunkra mindenféle realitás. Ez megfordítva azt jelenti, hogy ahogy felemelkedünk ehhez a tiszta spekulációhoz, szükségképpen eltűnik ez a realitás, mert megszabadulunk attól, amire épül, a gondolkodás mechanizmusától. A cél azonban mindig az élet, és semmiképpen sem a spekuláció; ez az utóbbi csak eszköz lehet. És még csak nem is az élet alakításának eszköze, mert ez egy egész más szférába tartozik, és ami az életre hatást akar gyakorolni, annak magának is az életből kell származnia. A spekuláció ezért csak az élet megismerésének eszköze lehet.

Amibe be vagyunk zárva, amik önmagunk vagyunk, azt nem lehet megismerni. A megismeréshez ki kell lépnünk belőle, és egy rajta kívülálló álláspontra kell helyezkednünk. Ez a kilépés a valóságos életből, és az így létrejövő álláspont nem más, mint a spekuláció. Csak amennyiben létezik ez a két álláspont, vagyis van olyan álláspont, amely az élet mellett vagy fölött áll, lehetséges az ember számára önmaga megismerése. Lehet élni, sőt még az ész szerint is lehet élni anélkül, hogy spekulálnánk, mert lehet élni az élet ismerete nélkül is; de nem lehet az életet megismerni anélkül, hogy spekulálnánk.

Összefoglalva: Az egész észbeli rendszeren végigvonuló, a szubjektum-objektum eredeti kettősségére épülő kettősség itt a legmagasabb szinten jelenik meg. Az élet az objektív ész-lény totalitása; a spekuláció a szubjektivitás totalitása. Az egyik nem lehetséges a másik nélkül: az élet mint tevőleges odaadás nem lehetséges a tevékenység és a szabadság nélkül (mert egyébként spekuláció lenne), amely odaadja magát, és ezért nem is juthat minden individuumban világos tudatra. A spekuláció nem lehetséges az élet nélkül, amelytől elvonatkoztat. Ez a kettő, az élet és a spekuláció csak egymás által határozható meg. Az élet egészen sajátos módon nem-filozofálás; és a spekuláció egészen sajátos módon nem-élet. Én a magam részéről ennél nem ismerek találóbb meghatározást. Itt teljes antitézisről van szó, és egy egyesítési pontVIII éppannyira lehetetlen, mint az én mint szubjektum-objektum alapjául szolgáló X megragadása a valóságos filozófus (akinek számára mindkét álláspont lehetséges) tudatán kívül.


19.

Fichte Reinholdhoz

(1799. május 3.)


Igen tisztelt barátom, tegnapelőtt kaptam meg az Ön Über die Paradoxien ... című tanulmányát, és a legközelebbi barátaim előtt nagyon szégyenkeztem azok miatt a figyelmeztetések, emlékeztetések és kioktatások miatt, amelyeket én Önnek az utolsó levelemben és annak függelékében kiosztottam, látom ugyanis, hogy Önnek ezekre egyáltalán nincs szüksége. A függelék után már egyáltalán nem kellene mondanom, hogy csaknem minden, amit Ön írt, a lelkemből szól. Sietek ezt jelenteni, és az előző levelem miatt bocsánatot kérni, még mielőtt megkapnám a jól megérdemelt helyreigazítást.

Engem különösen az zavart meg, hogy Ön a dolgozatának 3. oldalán "egy olyan használatról [beszél], amelyet az akaratunknak kell a filozofálásunkból megteremtenie". Szerintem ugyanis nincs ilyen közvetlen használat. És aztán az "álláspont" kifejezést is rosszul értelmeztem. Ön, ahogy most látom, nem a tudományos álláspontra gondolt, és nem is az életre vonatkoztatott álláspontra, hanem pontosan arra a szemléletmódra, amelyet a válaszomban én is megemlítettem, és amellyel a függelékben is foglalkoztam, amennyiben a filozófiát és az életet elválasztottam és ugyanakkor össze is hasonlítottam egymással.

Számomra most az is világosabbá vált, hogy mit ért Ön "egészséges fogalom" alatt, amelyről én azt hittem (csak bevallani szeretném), hogy ez Önt a populárfilozófiához közelíti. Én a magam részéről inkább olyan fogalmakról beszélnék, amelyek olyanok, amilyennek az eredeti észrendszer szerint lenniük kell. Az ilyen fogalmakat a spekuláción keresztül találhatjuk meg, de ezeket nem tudjuk élővé-elevenné és tevékennyé tenni. Ezt csak az akarat alapos felfokozása teheti meg, amely viszont nem a filozófia gyümölcse, hanem magából az életből származik.

A dologról magáról így teljesen egyetértünk. És most keressük a magunk külön individualitását, Ön inkább a spekuláció és az élet összefüggését, én viszont inkább a szembenállásukat hangsúlyoznám; Ön inkább arra törekszik, hogy azokat nyerje meg, akik a filozófián kívül állnak, én viszont inkább elijeszteném őket, hogy ne árthassák bele magukat olyan dolgokba, amelyekhez semmi közük. Ön valószínűleg nem fog mindenkit megnyerni, és ezért az én dolgom az, hogy akit Ön nem nyert meg, azzal szemben megvédjem a tudományunkat.

Amit Ön újra és újra elmondott az általam használt hangról, hogy tudniillik túl erős hangütést használok, azt most sokkal jobban megértem, mint korábban bármikor, miután a külső helyzetem megváltozásával, és a tudós világgal szembeni undorom kialakulása miatt (amely e vita során alakult ki bennem) a gondolkodásmódomban alapos változás következett be. Ön a következőket sugallja nekem: ezt a tanult közönséget olyan gyermekdednek és lassú felfogásúnak kell tekinteni, ahogy azt egyáltalán el lehet képzelni. Ugyanakkor Ön a rám kényszerített perben nem foglal állást, hanem a hűvös bíró szerepében lép fel, és még támogatja is az ellenfél ügyét, amennyiben olyan érveket fogalmaz meg, amelyre az ellenfél is támaszkodott. Egy őszinte önvizsgálat során én arra az eredményre jutottam, hogy ehhez a szerephez eddig túlzottan szerény voltam. A közönségnek e mostani vitában tanúsított viselkedése azonban eltávolít mindenféle szerénységtől; most biztosan meg fogok javulni. Helyénvaló lenne, ha azok az emberek, akiknek semmiféle fogalmuk sincs a spekulációról, végre észrevennék, hogy én hogyan vezetem le az Istenbe vetett hitet, és nem akarnának súgni nekem, hogy hogyan kellene kijavítani a katekizmust. O tribus Anticyris insanabilia capita!

Ha például jobban megnézzük az Ön dolgozatának 19─26. oldalát, akkor természetesen érthetővé válik, hogy miért nem értik és miért utálják annyira a legújabb filozófiát, és akkor már a további következmények miatt sem lehet dühöngeni. De nem háborodunk-e fel belsőleg, és nem akarunk-e kiugrani ezen ok miatt a bőrünkből? Meg lehet-e érteni és meg lehet-e bocsátani, hogy ezek az emberek nem szégyellik és nem gyötrik magukat, hogy azok legyenek, és azok akarjanak maradni, akik? Kedves barátom, a szabadságot, amelyet tanítok, minden embernek tulajdonítom, és mindenkit fel is ruházok vele; számomra az elvakultság szorosan egybefonódik a bűnnel. Úgy érzem - a fenti ígéretem ellenére -, hogy meg fogok javulni, habár sok fáradtságomba fog kerülni, hogy hidegen és csendesen tudjak tekinteni a nememre; úgy tűnik nekem, mintha nem lenne szabad, hanem egy okoskodó masinéria, amelyet csak helyesen kell beállítani. Egyelőre nem látok más utat a vele való kibékülésre, minthogy rövid időre el kell hagynom.

* * *


Legközelebb egy hosszú, nyílt levélben meg fogom írni Önnek az elbocsátásom történetét, és mellékelni fogom hozzá a legfontosabb dokumentumokat. Azt szeretném, ha Ön ezt az írást segítene kinyomtatni, ha Ön is jónak és szükségesnek tartana egy ilyen nyilvános viszonyt, amin keresztül Ön teljesen és feltétlen bíróvá válhat. Ön természetesen eldöntheti, hogy megemlíti-e a nevét kiadóként, aszerint, hogy mit lát jobbnak.

Képzelje el - nem is tudom, hogy nevezzem - mi történt velem a közelmúltban! Kerestem egy félreeső szegletet, ahová a legszigorúbb inkognitóban néhány évre vissza tudok vonulni, amíg a közönség forrongása és a vele szembeni undorom le nem csillapul, és azt reméltem, hogy a szomszédos herceg (akit jól ismerek) jóságosan biztosíthatna nekem egy ilyen szegletet.74 Az ember elég éleslátó ahhoz, hogy megsejtse a fogadó szándékot, és utal arra a hercegnek, hogy ezt csak kelletlenül kéri stb. stb. Mit szól Ön ehhez? Hitte volna Ön, hogy ilyen lépésekre egy felvilágosult korban és országban sor kerülhet? Én ezt is megvetem: de sajnos valahol a térben tartózkodnunk kell!

Ön az egyetlen barátom, maradjon is meg, Fichte.



[Marie Johanne Fichte]

(Jéna 1799. május 3.)


Én is írok Önnek néhány sort, nemes férfiú, az én kedves férjem tudta nélkül, hogy megismertessem Önt a mostani helyzetünkkel. Tudom, hogy Ön a férjem hűséges és őszinte barátja, mint ahogy ő is minden melegséggel az Öné. A helyzetünk most olyan, hogy a mostani általános hangulat közepette nem tudjuk, hol élhetnénk nyugalomban, és úgy tűnik, mintha erőszakosan Franciaországba akarnának száműzni, hogy aztán elmondhassák, a férjem már mindig is oda vonzódott, sohasem volt igazi német; de én teljesen őszintén biztosíthatom Önt, hogy csak a legnagyobb szükség űzhet minket oda. Az itteni udvar megtudta (Isten tudja honnan), hogy Rudolstadtban szeretnénk élni magányosan és visszavonultan, és ezt megakadályozta. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy mikor fogják megparancsolni, hogy azonnal hagyjuk el a várost. Úgy tűnik a jó dolog elnyomása tervszerűen történik: mi egész biztosan tudjuk, hogy már 10 hete bent van egy recenzió a férjem Apellation an das Publicumjáról a Litteratur-Zeitungban, de amelyet nem és nem akarnak megjelentetni.75 Tudjuk azt is, hogy a kiadók érdeklődtek az udvaroknál, hogy tegyenek-e közzé valamit e lépések igazolására, és azt a választ kapták, hogy egyelőre még várjanak. Láthatja kedves, nemes férfiú, hogy nem egyszerűen minket, hanem az igazság ügyét akarják elnyomni; tudom, hogy ez Önt is érzékenyen érinti. És attól kell tartanom, hogy elérik a céljukat, ha erős és az igazság és a jó ügy iránt nemes érzéseket tápláló férfiak nem állnak jó szándékú férjem mögé, hogy ne rabolják el tőle a tevékenységét, hanem azt egy másik helyen folytathassa.

Wolff helyzete az első pillanatban szörnyűbb volt, de őt befogadta egy szomszédos hercegség, mi viszont eddig senkit sem találtunk, aki a szárnyai alá fogadna minket.76 Nekem vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyire félreismerték a jó férjemet, és hogy próbálják most mindannyian a tetteit hamis fénybe állítani. Természetesen nem Önre gondolok nemes Reinhold és nem az igaz Jacobira, akiknek szívében semmiféle irigység sincs.

A férjemnek azt a nemes tettét is, hogy egy évvel ezelőtt semmilyen fáradságot sem kímélve idehozta Schellinget, most arra használják, hogy a diákokat (akik már két keresetet is benyújtottak) arról biztosítsák, hogy Fichtére igazából már nincs is szükség.77

Némileg megkönnyebbültem most kedves férfiú, hogy valamit elmondhattam Önnek a helyzetünkről; tudom, hogy Ön a lehetőségeihez mérten segíteni fog, tudom, hogy nem fog engem elárulni olyan embereknek, akiknek hatalmuk van fölöttünk. El sem tudom mondani Önnek, hogy mennyire vágyunk biztonságra, nyugalomra, beszélgetésekre igaz emberekkel. A kedves férjem, ha a nagyon makacs köhögésétől eltekintünk, jól érzi magát, én pedig úgy járok-kelek, mint akit a gond a földre nyomott, akinek a szíve tele van szomorú sejtésekkel a jövő iránt, és mindamellett az egyetlen gyermekünk több hét óta betegeskedik.

Kívánom Önnek, hogy a hozzátartozóival együtt boldog és egészséges legyen, ezt kívánom Önnek teljes szívemből, és remélem, hamarosan el fogja mondani, hogy valóban az-e. Csak lennénk olyan szerencsések, hogy az Ön közelében élhetnénk.

A legbensőbb érzéssel, nagyrabecsüléssel, szeretettel és bizalommal, maradok az Önt szívből szerető barátnője, Fichte.

Kérem, üdvözölje a nevemben az Ön hűséges feleségét.



20.

Fichte Reinholdhoz

(1799. május 22.)


Nos, kedves barátom, intézzük el végre ezt a tertiam pluralist. Az eszünk egységes, és a szívünk is egyre inkább összenő. A testvérek méltányosan szólnak egymáshoz mint testvérek!

A feleségem legutóbb megragadta az alkalmat - miután őt kértem meg a levél megcímzésére -, hogy a szívének szorultságát a Tiédbe öntse ki. Ő ezt nekem csak egy nappal később mondta el, amikor a levél már elment, és én ezt aligha bocsátottam volna meg neki, ha ezt a levelet egy másik halandónak írta volna. És Te egy mesterkéletlen léleknek ezt a szép bizalmát válaszra is méltattad.

Hogy először ezzel a ponttal foglalkozhassunk, az eszem és a szívem hangulatát a tőlem telhető legvilágosabban kell bemutatnom. Mély ellenszenv van bennem az úgynevezett tudós közönséggel, és annak egész lényegével szemben - de nem az emberekkel szemben általában. Róluk is nagyjában-egészében elég rossz véleményem van, de mindig úgy cselekszem, mintha valóban azt hinném, hogy bizonyos értelemben mégiscsak jók. Ha bizonyos emberekben csalódom, akkor továbbmegyek azokhoz, akik még nem csaltak meg, elfogulatlanul átadom magam nekik, és lassan meggyőződöm róla, hogy ezen a ponton javíthatatlan vagyok. A fáradtság és az undor indítanak arra a Veled már közölt elhatározásomra, hogy néhány évre teljesen eltűnjek. Én a dolgokról kialakított elképzeléseim alapján teljesen meg voltam győződve róla, hogy ezt az elhatározást a kötelesség követeli, mivel a jelenlegi erjedésben egyáltalán nem hallgatnak meg, és ez az erjedés még súlyosbodni fog, de néhány év múlva, amikor már elült az első megütközés, annál nagyobb nyomatékkal fogok tudni beszélni.

Most ezt már másképp gondolom. Azt hiszem, nem szabad elhallgatnom; ha most hallgatnék, később már sohasem tudnék megszólalni. Már az orosz-osztrák szövetség megkötése óta valószínűnek tűnt, ami most a legújabb események után, és különösen a követgyilkosság óta (melynek itt mindenki örül, és még Goethe és Schiller is azt mondja róla, hogy ez így igazságos: ezeket a kutyákat agyon kell verni) teljesen biztossá vált: a despotizmus mostantól a kétségbeeséssel fog védekezni, Pál78 és Pitt79 között próbál igazságot szolgáltatni; tervének alapja az, hogy kiirtsa a szellemi szabadságot, és a németek nem fogják megakadályozni e célok elérésében.

Nem hiszem már például azt, hogy a weimari udvar úgy gondolta, hogy a jelenlétem károsítja az egyetem tekintélyét; nagyon is tudatában volt az ellenkezőjének. A szászországi tartomány által erőteljesen képviselt terv szerint például nem kellett volna engem elbocsátani. Burscher80 Lipcsében, aki be volt avatva ezekbe a titkokba, már az elmúlt év vége felé tekintélyes fogadást kötött arról, hogy én már ez év végén számkivetett leszek. Voigtot Burgsdorfon81 keresztül már régen megnyerték ellenem. A drezdai tudományos minisztériumból kiszivárgott, hogy már senkit sem fog kinevezni, aki az új filozófia hívévé szegődött, illetve, ha már kinevezték, akkor meg fogja akadályozni az előléptetését. A lipcsei szabad-iskolában még a rosenmülleri82 felvilágosodást is megkérdőjelezték, újra bevezették Luther katekizmusát és a tanárokat újra a szimbolikus értelmezésre kötelezték. Ez fog tovább menni és ez fog elterjedni. Én például kész vagyok bármilyen nagy tétben fogadni arra, hogy egy év múlva már Paulus sem lesz itt.

Összefoglalva: A legbizonyosabbnál is biztosabb vagyok abban, hogy ha a franciák nem jutnak uralomra Németországban is, vagy legalábbis annak nagy részében, és nem indítanak el alapvető változásokat, akkor Németországban már senkinek sem lesz nyugta, aki arról vált híressé, hogy volt egy szabad gondolata. A legbizonyosabbnál is biztosabb vagyok abban, hogy még ha sikerül is most találnom egy eldugott szegletet, két év múlva onnan is tovább űznek. És az nagyon veszélyes, ha az embert több helyről is elűzik, ezt jól mutatja Rousseau példája.83

Tegyük fel, hogy teljes hallgatásba fogok burkolózni, és már semmit sem fogok írni: nyugton fognak-e akkor hagyni? Nem hiszem, és még ha ezt remélhetném is az udvartól, nem fogják-e a szellem emberei, akikhez én is fordulok, a csőcseléket felizgatni ellenem, hogy kövezzenek meg, és a kormányokat arra kérni, hogy olyan emberként, aki nyugtalanságot szít, távolítsanak el? De szabad-e akkor hallgatnom? Nem, ezt valóban nem tehetem meg, mert van némi okom azt hinni, hogy ha a német szellemből még valamit meg lehet menteni, akkor ahhoz az én beszédem is hozzájárulhat; a hallgatásom hozzájárulhatna ahhoz, hogy a filozófia a maga egészében tönkremenjen. De akikről nem feltételezhetem, hogy ha hallgatnék, békén hagynának, azt sem feltételezhetem, hogy hagynának megszólalni. Én mégis szeretném meggyőzni őket a tanításom ártalmatlanságáról; és később szégyenkezni fognak amiatt, hogy ettől egyszer féltek.

Kedves Reinhold, hogy gondolkodhatsz ilyen kedvezően ezekről az emberekről? Minél tisztább leszek én, minél ártatlanabbnak látszom, annál sötétebbek lesznek ők, és annál nagyobb lesz az én valóságos mulasztásom. Sohasem hittem volna, hogy üldözni fogják az állítólagos ateizmusomat, hogy egy szabadgondolkodót fognak üldözni, aki lassan elkezd érthetővé válni. (Sokszor azt hiszem, hogy Kant szerencséje a homályosságában állt.) És a harsány demokratákat az önállóság úgy fogja ijeszteni, mint egy kísértet, melyet (ahogy homályosan sejtik) a filozófiám felébreszt. De miért is mondom el ezt Neked? Ki mondta ezt ki erőteljesebben, mint Te a Paradoxonokban?

És hová bújhatnék el? Talán Rudolstadtba? Ezt csak akkor tudnám megtenni, ha hallgatnék, ezt viszont nem tudom és nem is akarom megtenni; és talán még akkor sem tehetném, mert a herceg titkos tanácsosa lehetetlenné tette számomra. Talán Poroszországba? A királyi Poroszország számomra túl messze van, és túlságosan hideg; Brandenburgban nem tudok élni, a frank provinciákon pedig az egyházi emberek a csőcselékkel megköveztetnének. Erre bármiben fogadni mernék. Holstein is eszembe jutott, ebben nem lényegtelen mozgató ok, hogy Te és Jacobi is ott vagytok, és a feleségem levele egy erre vonatkozó elejtett szavamra épült. De leszámítva a drágulást, ami nagyon is jól ismert előttem, és ami elől szeretnék kitérni, biztos Te is hallottál róla (amit én biztos forrásból tudok), hogy Oroszország szemet vetett erre az országra, és hogy általános az a vélekedés, hogy azokért a nagy áldozatokért, amelyeket jelenleg Európának hoz, ezt a területet meg fogja kapni. Nem bízhatom abban, hogy Pál ott megtűrne engem, miután az ország az ő jogarának lenne alávetve. Én eddig azért gratuláltam magamnak, mert Pál semmit sem látszik tudni az egzisztenciámról. Először is ettől kellene eltávolodnom, és ezt mindenekelőtt Holsteinből kiindulva lehetne megtenni; de akkor lehet, hogy még rosszabb helyzetben lennék, mint most, mivel eddig csak Wurmbot,84 Burgsdorfot és Friedrich Augustot85 van szerencsém ismerni. Talán a dán király vagy az altonai tanácsos fog megvédeni engem, például a szászországi rekvirálással szemben? Hidd el, a drezdai minisztériumban komolyan gondolják az üldözésemet! Ők a hajtóvadászatot Berlinben példátlan szenvedélyességgel űzték. És ez csak fokozódni fog, ha meg fog jelenni a bírósági felelősség-írásom, amely nekik nem fog a tiszteletükre szolgálni! Vagyis szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy egy herceg különös védelme nélkül, német földön sehol sem lehetek biztonságban.

Ehhez jön még, hogy egy másik szempontból is kívánnom kell egy ilyen védelmet. (Elég szomorú, ha egy tisztességes férfiú olyan helyzetbe kerülhet, amikor szüksége van ilyen védelemre, de én nem szégyenkezem emiatt, mert nem én hívtam életre ezt a berendezkedést.) A nagy tömegnek az autoritással lehet imponálni, amely velem szembeszegült; én azt szeretném, ha ugyanazon autoritáson keresztül lehetne imponálni neki, hogy legalább meghallgasson engem. Egyelőre csak egyetlen ötletem van, amihez szintén nem fűzök különösebb reményeket, melynek megvalósíthatóságát igazából nem is tudom megítélni, melyet azonban Neked felülvizsgálatra, és ha helytállónak és megvalósíthatónak tartod, megvalósításra ajánlok.

Az augustenburgi hercegről az a hír járja, hogy érdeklődik a tudományok és a tudósok iránt;86 ő sokat érintkezett Baggesennel87 és Schillerrel, és azt tartják róla, hogy közeli kapcsolatban áll Veled is, és van némi része a Te "egyetértésre" irányuló tervedben. Nem tudná-e ő elszánni magát arra, ha a gondolatot a lába alá adjuk, hogy adjon nekem egy tartózkodási engedélyt a maga területén, és valamiféle látszólagos megbízást, címmel vagy cím nélkül, és ezzel különös védelmet nyújthatna nekem, mint a maga szolgájának. Így valami olyasmi lehetnék, mint ami Conti hercegnek Rousseau volt.88 Én azt hiszem, hogy egy herceg személyéhez való ragaszkodás (a tiszteleten keresztül, amelyet vele szemben érezhetek) megvédhet a többiek rekvizíciójával szemben. Ahhoz, hogy a herceg számára megkönnyítsem a mérlegelést, természetesen el kellene juttatnom hozzá a felelősség-dolgozatomat, a hozzá kapcsolódó írásokkal együtt, egy olyan ígérettel kiegészítve, hogy ebben az egész vitában nem fogok többé megszólalni, és kizárólag spekulatív kérdések kutatásával fogok foglalkozni. Így egy időre legalábbis nyugalomban és biztonságban élhetnék, és némi bátorságot meríthetnék ahhoz is, hogy a rendszeremet az érthetőség magasabb szintjére emeljem; még akkor is, ha lehet, hogy néhány év múlva tovább fognak űzni.

Most úgy számítom, hogy Szent János napjáig Jénában maradhatok, és addig még tudok valamit tenni a dolog érdekében. Ha bármiféle remény adódna valaminek a megtételére, akkor ennek érdekében meghosszabbítanám itteni tartózkodásomat.


* * *


És most következhet az ígért írás. Remélem, hogy ez a Te, és az összes többi barátom megelégedésére, mindent meg fog magyarázni! Az a pont, ahol a hallgatást dicsértem, azokra a jelentős kollégáimra vonatkozik, akik elviselhetően tisztességesen, de nem elég keményen viselkedtek. Én nem szeretnék ezeknek a jó lelkeknek semmiféle kárt sem okozni.

Remélem, hogy az írást a szükséges hűvösséggel és pártatlansággal sikerült megfogalmaznom. Ez a legcsekélyebb önlegyőzést sem követelte tőlem. A személyem elleni igazságtalanságok egyáltalán nem tudnak felháborítani! Úgy gondolom, hogy el lehet küldeni Jensennek és Jacobinak is, ha Te is úgy gondolod. Ebben teljes hatalommal ruházlak fel, ha úgy látod, hogy a nekik való elküldés nem fog eltávolodáshoz vezetni.

Jensen azonban egy másik, számomra úgy tűnik fontosabb szolgálatot is tehetne nekem.89 Nekem Eckardt90 tanácsos úr azt javasolta, hogy (mint azt Henke91 tette a Hurlebuschsal92 folytatott vitájában) szerezzek be egy privát jogi szakvéleményt, és valamelyik ismerősömmel nyomtassam ki, ha az számomra kedvező eredménnyel zárul. Az ilyesmi tetszik a tömegnek, és sokkal nagyobb hatása van, mint a becsületszavamnak. Ennek beszerzésére a legkülönbözőbb csatornáim lettek volna, de igazából egyikben sem bíztam. Mi lenne, ha Jensen Kielben megpróbálna beszerezni egy ilyen szakvéleményt, vagy inkább maga készítene el egyet?

Az írást - véleményem szerint - nem nekem (én a saját személyes ügyemben nem akarok nyilvánosan fellépni), hanem inkább egy levelezőtársamnak kellene kiadnia. Nagyon örülnék, ha Te kedves barátom, Jacobi és Jensen név szerint is vállalnátok a kiadást; de ezt természetesen senkitől sem kérhetem. Ezt mindenkinek a saját mérlegelésére szeretném bízni.

Kiadóként - ha Neked nincs más javaslatod, mert ezen a ponton is teljesen Rád bízom a döntést - Friedrich Bohnt javaslom.93 Ő már régóta kér tőlem egy kéziratot, és én tudom, hogy a kényes írásoktól sem riad vissza.

A beadványt összesen 288 diák írta alá, vagyis mindenki, aki jelen volt. Az egész dolog ugyanis a szünidőben játszódott le. A Nürnberger Vekündigerben két kérelmező írás és néhány fontos dokumentum ki van nyomtatva, és egészen biztos vagyok benne, hogy nemsokára más lapokban is meg fog jelenni. A Cottaische Allgemeine Zeitungban található egy igen jó válasz és bírálat a Hamburger Zeitungban kinyomtatott (ahogy itt mindenki mondja, a weimari udvar felkérésére született) becsmérlésekre.94

A tervezett új folyóirat nem a Frank Köztársaság, hanem egy másik köztársaság folyóirata lett volna, és a terv egyáltalán nem tőlem származik, és nem is én folytattam az első tárgyalásokat. Jourdan hagyta magát megvenni, és a weimari udvar nem várt addig, amíg várnia kellett volna; és akkor fellépett egy férfiú, aki igen tekintélyes járulékot veszíthet, és aki egy ugyanilyen, vagy talán még nagyobb járulék nélkül nem tud megfelelően gondolkodni, a sarkára állt, és a fáradozásaival ki tudja még miféle lépésekre ösztönzött volna, ha nem adtam volna vissza a szavát, és nem bontottam volna fel vele minden közösséget. Így állunk a tervezett intézkedésekkel. De mindez maradjon köztünk! Erről senki más nem tud, csak a résztvevők.95

Élj boldogan kedves és hűséges barátom. Talán úgy rendezi a sors, hogy egyszer még személyesen is láthatjuk egymást, és egyszer talán majd együtt is élhetünk, sőt, talán még az életünket is együtt zárhatjuk le! Meleg szellemi öleléssel, Fichte.


Szívélyes üdvözletemet küldöm Jacobinak. Ő semmit sem írt nekem arról, hogy vajon nyomtatásra szánja-e a nekem szóló írását. Én a magam részéről nem szeretném erre ösztönözni, mert az írás néhány tekintetben nagyon kedvező számomra. De ha ki akarja nyomtatni, akkor minden fenntartás nélkül megadom a hozzájárulásomat; különösen ha néhány harsány helyet, elsősorban azt, ahol a filozófiámat ateistának nevezi (ami bizonyos tekintetben igaz, és el is ismerem, de csak nagyon kevés olvasó fogja ezt úgy érteni, ahogy mi értjük) elhagyja. Esetleg az én Fragmentumomat, amelyet mellékletként Jacobinak is elküldtem (elhagyva az általam félreértett leveledre vonatkozó és a Paradoxonok óta kihívóan szemtelen megjegyzést az utolsó oldalon), a kinyomtathatná vele együtt. Hogy valaha is megjelenik-e az az írás, amelybe az említett fragmentum tartozik, az egyelőre nincs eldöntve; de ha megjelenik, akkor ez a rész is új formát fog kapni benne. Ha Jacobival szemben igaztalan volt az utolsó ítéletem, amit egyébként nem hiszek, akkor meg fogja bocsátani nekem, úgy ahogy Te is megbocsátottad az igaztalanságomat. A tévedéseimet mindig kész vagyok visszavonni.



Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1799. május 22.)

Nyílt levél


Drága Barátom!

A jelenlétemben több érdemes férfiú is úgy nyilatkozott, hogy (miután nem elégedhetnek meg azzal, hogy a közönség úgy értesül, hogy kierőszakoltam az elbocsátásomat, amit végül meg is kaptam, és ehhez kapcsolódva mindenféle más ügyet is szóba hoznak) kötelességem a magam részéről beszámolni a szóban forgó ügyekről, és azokról a körülményekről, amelyek az elbocsátásomat kísérik. De éppen annak vonatkozásában, amit közönségnek szoktak nevezni, olyan hangulatban vagyok, hogy csak nagyon nehezen tudom elmondani azt, amivel tartozom, vagy nem tartozom neki. Ugyanakkor nagyon is tudatában vagyok annak, hogy tartozom a barátaim kívánságának, szeretetének és bizalmának; és Ön lesz az, kedves barátom, akinek ezt a beszámolót megírom, és Öntől fog függni, hogy még mások számára is megteszem-e.

A felelősség-írást, amelyet most nyomtatva is megkap,96 az ügyek normális menete szerint az egyetem rektorhelyettesének kellett volna elküldeni. Ehelyett közvetlenül a weimari, a gothai, a coburgi és a meiningeni udvarnak küldöm el, egy olyan kérvénnyel, amely tartalmazza a szenátus megkerülésének indoklását. [...]

Mindazok között, akik ebben az ügyben ítéletet hirdettek, senki sem volt, aki ne érezte volna az udvaraink különös zavarát, a nagyközönség véleményének kímélése és a vizsgálatot végző udvarhoz való nyilvános és személyes kapcsolatok (valamint a más udvarokhoz való kapcsolatok) közötti zűrzavarban. Ez a nézet természetesen nem kerülhette el a figyelmemet.

Ugyanígy az sem maradhatott rejtve előttem, hogy az udvarok mit szoktak kívánni az ilyen esetekben, és hogy hogyan szokták elintézni az aggodalomra okot adó és csapdákat rejtő ügyeket. - Általában szóban vagy írásban megkeresi a titkos tanács valamelyik tagját, akivel az ember közelebbi kapcsolatban van, vagy akihez a legnagyobb bizalma van. Az ember érdeklődik, hogy mit kell, és mit nem kell elmondania, milyen lépéseket tegyen, és milyeneket ne tegyen meg, és cserébe megkapja az ígéretet, hogy a dolgot így és így fogják lezárni. Ezek a lezárások általában arra futnak ki, hogy az alárendeltnek a jó ügy érdekében (vagyis a kormányzatnak a zavarból való kihúzása érdekében) valamilyen áldozatot kell hoznia.

Én sohasem rendeltem magam alá ennek a politikának. Amikor 1795-ben az udvarok határozatlansága és a szenátus bizalmatlansága miatt az akadémiai rendek általam tervezett kiirtása az én hátrányomra dőlt el, és ennek következtében arra kényszerültem, hogy fél évre elhagyjam Jénát, a becsületembe vágó híresztelések terjedtek el rólam a közönség köreiben. E híresztelések eloszlatása érdekében megfogalmaztam a történtek gondos elbeszélését, melyet a közönségnek átadni minden jogom megvolt, és amire a becsületem megsértése a lehető leghathatósabban fel is szólított. A szóban forgó eseményekről szóló történetet (melyet a közönségnek átadni minden jogom megvolt) a titkos tanács egyik tagjának kézírásában terjesztettem a herceg elé; erre azt a választ kaptam, hogy az udvar azt szeretné, ha ezt a dolgot békén hagynám. Modortalan ember lennék, ha ezt a kérést nem fogadtam volna el parancsként. Ezt tettem, a dolgot békén hagytam, és ezért az udvar erős támogatásban részesített egy vitában: a filozófiai fakultásnak rögtön utána volt egy olyan kérése felém, amihez a törvény betűje szerint minden joga megvolt.97

Az ateizmus-vád ügyében is egy ehhez hasonló tárgyalást, informálódást és megbeszélést vártak volna el és kívántak volna meg tőlem. A bizonyítékom erre a következő. A tárgyalások kezdetekor több közös barátunktól kaptam üdvözletet és részvétnyilvánítást az általam kirobbantott nyugtalanságok miatt. A titkos tanács egyik tagja is biztosított a jóakaratáról, és emlékeztetett a korábbi barátságos kapcsolatunkra, én azonban kitértem a vele való személyes találkozások elől.98 Továbbá, amikor megjelent az apellációm, akkor biztos forrásból arról értesítettek, hogy felsőbb körökben nagyon csodálkoznak azon, hogy miért nem kérdeztem meg először, hogy megjelentessek-e egy ilyen írást. Miért fordulok a közönséghez, amikor nekem elsősorban a világosan gondolkodó jóakaratú kormányzattal van dolgom; hozzájuk kell fordulnom stb.

Szeretném megjegyezni: az apellációm nem a kormányzati vizsgálati írás ellen irányult, amely szerint nekem csak a saját kormányommal van dolgom. Az előbbi már ki volt dolgozva, és részben ki is volt nyomtatva, mielőtt én erről a vizsgálati írásról egyáltalán tudomást szereztem volna:99 ebben csak a közönség számára az újságokban nyilvánosságra hozott ateizmus-vádról volt szó. És egyáltalán miért kellett volna megkérdeznem, hogy megjelentethetek-e egy közönségnek címzett apellációt? Nem azért, hogy jogi értelemben ehhez meglegyenek az alapjaim, amelyekkel tudósként és cenzúra-mentes professzorként már kétségtelenül rendelkeztem, hanem politikai szempontokból, amelyekhez alkalmazkodni akarok és alkalmazkodnom kell - legalábbis ezt feltételezték rólam. A csodálkozás, hogy miért nem érdeklődtem, végső soron azt takarja, hogy miért nem bocsátkoztam tárgyalásokba.

A megkötendő szerződés cikkelyei a következők lettek volna: ebben az ügyben csak a lehető legkisebb feltűnést keltsek, csak könnyedén minden komolyság és erő bevetése nélkül védekezzek, az igazi vitakérdéssel oly kevéssé foglalkozzak, amennyire csak lehetséges, köntörfalazzak összevissza, valljak be néhány elővigyázatlanságot, helyezzek kilátásba néhány korrekciót stb. És akkor az elővigyázatlanságra vonatkozó mérsékelt rendreutasítással átengednek; erről értesítik az udvart, kezességet vállalnak értem, megígérik a megjavulásomat, és valamelyik következő esetben a kedvemben járnak. Hogy ezek lettek volna a feltételek, arra a következő bizonyítékaim vannak: miután a védőbeszédem megérkezett, ismételten arra panaszkodtak, hogy a dolgot túlzottan komolyan vettem, a kormányzatot sarokba szorítottam, és nem hagytam neki kiutat. Továbbá folyamatosan azt hallom, hogy a vita kezdete óta a weimari udvar titkos tárgyalásokat folytatott más udvarokkal, aminek az lett a végeredménye, hogy a dolgot lehetőség szerint el kell takarni, és csak az elővigyázatlanságokra kell felhívni a figyelmet. Így az ítélet már készen volt, mielőtt a vádlott válasza megérkezhetett volna, és ezért a válasz követelése csak látszólagos volt. Mindez már az ítélet sajátosságaiból is következik, amelyek egyáltalán nem állnak összhangban a védekezésemmel...100 E feltételek alapjait könnyű belátni. A dolog világos megítélése érdekében: vagy alaptalan az ateizmus, a megbotránkoztatás és a veszélyesság vádja, és a kormányzat vádját el kell utasítani, vagy pedig a vádak megalapozottak, és akkor a tévútra tért Fichtét meg kell fosztani állásától. Egy ilyen tiszta ítéletre, amilyent ebben az ügyben hozni kellett volna, a politika - vagy legalábbis a weimari politika, és valószínűleg még egy másik udvar101 - nem volt képes. Árnyalni kellett, meg kellett találni egy mellékutat, amely a két érdekelt felet, a kormányzatot és a nagyközönséget megkíméli: nekem ehhez a mellékúthoz kellett volna alkalmazkodnom. A hatalmas vádlóval szemben nem lehetett igazam; lehet, hogy megpróbáltam a legkisebb sérüléssel kijönni, de ez a kímélet egyre inkább kegyelemnek tűnik számomra.

Az udvar talán így számított, de én nem. Én már régen belefáradtam ezekbe a titkos üzelmekbe, és hosszú idők óta más ügyekben sem fordultam a kormányzathoz; de ezt különösen ebben az ügyben nem akartam megtenni. Azt hittem, tartozom annyival az igazságnak, és beláthatatlanul messzeható következményei vannak annak, ha az udvarokat tiszta ítélethozatalra kényszerítjük - én legalábbis semmit sem fogok tenni, ami megkönnyíti az ettől való eltérést. Ha ez az ítélet az én javamra szólt volna, akkor az igazság fontos, a nagy tömegnek is imponáló győzelmet arathatott volna. Ha viszont ellenem szólt volna, akkor mostantól kezdve minden szabad gondolkodó tudta volna, hogy hogyan is áll a jelenlegi kormányzatokkal, és hogy mit várhat tőlük. Ebből a célból készült a felelősség-írásom; és emiatt kerültem, hogy ebben az ügyben egy titkos tanácsossal beszéljek vagy írjak neki.

Csak maradtam volna hű ehhez az elvhez (úgy ahogy egy teljes negyedéven át) egészen a döntés előtti napokig voltam! Bármit is tehettek volna velem, nem szabadott volna, hogy az a látszat keletkezzék, hogy igazuk van. Csak ne adtam volna meg nekik ezt a látszatot azzal, hogy átléptem a saját jellememet! Csak tudnám a megbánáson keresztül (a hibám szabad bevallásával) levezekelni ennek kedvezőtlen következményeit!

Olyan nehéz szigorúan jogszerűnek maradni, ha az embert tiszta okos politikus veszi körül! Azt, hogy egy nagy döntés közeledtével a fantázia eltévelyedik, hogy a vélt nagyobb előny látszatáért (amely a kényelmesség és a megszokott pályáról való letéréstől való félelem formájában) számunkra is öntudatlan maradhat, talán még megbocsátható, ha nem hagyjuk magunkat elragadtatni az elénk vetített látszattól.

Számomra nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy az akadémiai szenátus kemény, becsületbe vágó helyreutasításban fog részesíteni; és biztosan számíthattam arra is, hogy ez nem marad a kormányzat és a szenátus keretei között, hanem gúnyos megjegyzésektől kísérve a nagyközönséghez is el fog jutni. Számomra világos volt, és még most is az, hogy egy ilyen eljárás után a becsületem azt fogja parancsolni, hogy azonnal mondjam fel az állásomat. A fantázia azt sugallta nekem, hogy a bölcsesség kötelessége és a tudomány java is azt követeli, hogy ennek a szükségszerűségnek elejét vegyem, a legrosszabbat elkerüljem, és ettől a szándéktól vezérelve egy férfiú (akinek a meghozandó döntésre a legnagyobb befolyása volt)102 figyelmét felhívjam arra, hogy szükség esetén kész vagyok lemondani az állásomról. Röviden, az a pillanatnyi ötlet jutott eszembe, hogy a titkos konzílium egyik tagjának megírjam, hogy egy nyilvános, a becsületemet hátrányosan érintő helyreutasítás esetén kényszerítve látom magam arra, hogy a felmentésemet kérjem; de ugyanakkor privát módon mindent elfogadok, amit a kormányzat mondani szeretne nekem.

Azt, hogy ha visszavonulhattam volna, akkor ennek az ötletemnek engedelmeskedtem volna-e, és nem tartottam volna-e ki az első elhatározásom mellett, hogy nem engedem magam eltéríteni a nyilvános bírósági tárgyalástól, és hagyom, hogy a kormányzat teljesen a saját kockázatára cselekedjék - erről most nem merek semmi határozottat állítani. A saját magamra vonatkozó összes ismeretem alapján azonban inkább az utóbbiban hiszek.

Nem voltam teljesen magamra hagyva. Az ötletemet közöltem az egyetlen autoritással, amely ezen a tájékon valaha is adott volt számomra, a számomra egyedül ismert derekasság autoritásának, a legnagyobb világtapasztalatnak és hűvösségnek. Az ötlet méltánylásra talált, még néhány ember be is kapcsolódott, úgyhogy ez az írás közös üggyé vált; a halasztás veszélyesnek tűnt, és így néhány órán belül megszületett az elhatározás, a levelet megfogalmaztuk, a másik oldal103 átnézte és jóváhagyta, és így a levelet elküldtük. Most ideillesztem ezt a levelet a maga összefüggésében:


Tiszteletre méltó titkos tanácsos úr! A szóban forgó ügyben az itteni férfiak közül senkit sem akartam külön megkeresni. Most, hogy a felelősség-írásom beérkezett, az következik, hogy a sorsomról, és talán egy híres egyetem sorsáról döntés szülessék. Bőséges meggondolások után mégis kötelességemnek tartom, hogy szóljak egy-két szót, mielőtt mindkét döntés megszületnék.

Én a nagytiszteletű úrhoz fordulok, mint olyan valakihez, aki idehívott engem, és aki az én ügyeimet sokáig a saját ügyei részének tekintette. Teljesen átengedem az Ön bölcsességének, hogy hasznosítani fogja-e azt, amit én most elmondok, vagy csak a saját tanácsait és intézkedéseit hagyja általuk befolyásolni.

Egyetlen szót sem szeretnék szólni magáról a vitapontról. Amit az apellációban és a felelősség-írásban erről elmondtam, az nem sokkal több, mint a semmi. Ki sem merem mondani, hogy milyen szörnyen nagy a félreértés. A leghalványabb sejtés sem él arról, hogy mi a rendszerem alaptendenciája; de a vádlóknak és a felállított bíráknak nem is feladatuk, hogy erről sejtésük legyen; és mégis ettől függ az egyes részek megítélése. Csak folyt volna le valamennyivel több év az idő tengerén! Akkor belátnám (ahogy azt egy a kezem alatt lévő írásban mondom), hogy az az ellenvetés, amelyet velem szemben felhoztak, teljesen ugyanaz, mintha egy festőnek azt mondanánk, hogy az általa festett lovak nemcsak hogy nem járnak, mint a valóságosak, hanem nem is repülnek, mint Pegazus. Nem szeretnék osztozni abban a szégyenben, amelyet néhány év múlva mindenki érezni fog, aki ebben az ügyben nem teljesen helyesen cselekedett, ha vissza fog gondolni a maga szerepére.

Azt a kérdést, hogy egy filozófia-professzort, aki messze áll attól, hogy az ateizmust tanítsa, miért kell felelősségre vonni, és hogy a hercegség szuperintendánsát, akinek nyilvánosan kinyomtatott filozofémái annyira hasonlítanak az ateizmushoz, mint egyik tojás a másikhoz, miért nem kell felelősségre vonni, én szándékosan nem akarom feltenni. Majd jön valaki, aki fel fogja tenni, hacsak nem tiltom meg; de eszem ágában sincs megtenni, ha még egy lépést tesznek ellenem.

Most csak arra szeretnék vállalkozni, hogy a felelősség-írásom egyik helyét kommentáljam: "Remélem, nem fogok kapni [írom ebben] egy bírósági helyreutasítást, nem fognak tenni semmit a becsületem ellen, amely fontosabb és kedvesebb számomra, mint az életem."

Ezt mondtam, mert az ügyet abba az irányba szerettem volna terelni, hogy erre ne kerüljön sor, de nem azért, mintha tudtam volna, vagy biztosan számíthattam volna rá, hogy ezt nem fogják megtenni. A személyes következmények, amelyek ebből számomra adódnak, az egyetemre háruló következmények, és ami még ennél is fontosabb, Chursachsen tartományának jó hírneve ahhoz a döntéshez vezethetnek, hogy az akadémiai szenátus mérsékelt figyelmeztetésben részesítsen, azzal számolva, hogy ebben a tekintetben, ha nem is vagyok teljesen érdekelt, nem fogok rácáfolni Leónidasz sírfeliratára, és a figyelmeztetést elfogadom.

Ezennel szeretném a tisztelt titkos tanács tudomására hozni, hogy semmi ilyesmire nem számíthat. Ezt nem szabad megtennem és nem is tudom megtenni. Nem szabad megtennem. Az én viselkedésem az egész ügyben, a kezdetektől mostanáig, a legbensőbb meggyőződésem szerint nemcsak kifogástalan, hanem dicséretre méltó. Az pedig megvetendő, ha egy dicséretre méltó személy (legyen szó valaki másról vagy saját magunkról) nyilvános feddésben részesül; ezért minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy az ilyen feddést elhárítsuk. Nem tudom megtenni. Engem az ellenségeim már régen, és most különösen olyan helyzetbe kényszerítettek, amely a legszigorúbb feddhetetlenséget a létezésem feltételévé teszi. Mind a barátaim, mind az ellenségeim ezt várják el tőlem. Anélkül, hogy mindent elveszítenék, a nyilvános tiszteletlenséget éppolyan kevéssé tudom elfogadni, mint megtenni. A helyreutasítás a lehető legrövidebb időn belül minden újságban megjelenne, amit az ellenségeim hangos és gúnyos kacagása és káröröme kísérne. Minden becsületes ember úgy érezné, hogy nem szabad továbbra is szolgálnom egy olyan kormányt, amely ilyen helyreutasításban részesít; ha ezt megtenném, általános megvetésben lenne részem. Nem maradna más vissza, mint hogy a helyreutasításra a megbízatásom visszaadásával válaszoljak, és aztán a helyreutasítást, a megbízatás visszaadását és ezt a levelet, amit most éppen nagytiszteletű uramnak írok, átnyújtsam a közönségnek.

Még tartozom azzal, hogy a következőket hozzáfűzzem. Néhány hasonló lelkületű barátom, akik az akadémiai élet jelentős tagjai, és akik az én tanítási szabadságom megsértésén keresztül a sajátjukat is fenyegetve látják, szintén egyetértenek azzal a véleménnyel, amelyet a fentiekben nagytiszteletű uram elé tártam. Szavukat adták nekem, hogy ha én arra kényszerülnék, hogy az említett módon elhagyjam az akadémiát, csatlakoznának hozzám, és osztoznának velem a további lépésekben; felhatalmaztak arra, hogy ezt tudassam Önnel. Szó van egy új folyóiratról; terveink elkészültek, és nagyon reméljük, hogy máshol is megtalálhatjuk azt a hatókört, amely most ide látszik kötni bennünket, és hogy azt a tiszteletet, amelyet itt megvonnak tőlünk, máshol megtalálhatjuk.

Ajánlom ezt az ügyet az Ön bölcsességébe és igazságszeretetébe, és önmagamat és az egyéb ügyeimet ajánlom az Ön jóindulatú figyelmébe, és maradok a régi tisztelettel.

Jéna, 1799. március 22.


Ehhez az íráshoz még két megjegyzést szeretnék fűzni. Az első: hogy volt-e teljesen megalapozott jogom leírni a "néhány hasonló lelkületű barátom ..." kezdetű részt, azt azok megítélésére bízom, akik a jellememet a személyes érintkezéseken keresztül jól ismerik. Ha a szélesebb közönség előtt az igazamat csak a körülmények részletes ábrázolásával bizonyíthatom, akkor inkább ne legyen igazam. Ezzel a ponttal kapcsolatban - nem másoknak, de - magamnak szigorú hallgatást parancsoltam, és erre ügyelni fogok. A második: a "szó van egy új folyóiratról" kezdetű részbe nem szabad többet beleérteni, mint amit a szavak mondanak. Ez alapján a feltevés alapján kapja meg a maga szigorú igazságát; további felvilágosítást egyetlen méltányos és megértő férfiú sem fog kérni. A megfogalmazott terv kivitelezéséhez szükség lett volna a szavak megtartására és az elszántságra; de mindkettőben voltak hiányosságok.

Annak érdekében, hogy az általam kifejezetten megfogalmazott, de a szembenálló nyilvános és bírósági helyreigazítás erőteljes jellemzése miatt némileg háttérbe szorított privát helyreutasítás ne maradjon teljesen észrevétlen, azzal a férfiúval, akinek szól, szóban is beszéltem, és minden nyilvános fellépés aggodalomra okot adó következményét kiadósan és határozottan előadtam neki. Mindez március 22-én és az utána következő napokban történt.



21.

Reinhold Fichtéhez

(1799. június 12.)


Íme kedves jó Fichte, itt van az eredménye azoknak a megbeszéléseknek, amelyeket önmagammal és Jensennel folytattam az Ön eltávolítás-történetének publikálásáról.

1. "Ezt mindenképpen publikálni kell." Mindannak alapján, ami eddig a hamburgi újságokban és a R. A.-ban megjelent, a közönségnek, sőt még az Ön barátainak is azt kellett hinniük, hogy Önt nem az elmélete miatt, hanem a kormányzattal szembeni dacoskodása miatt távolították el. Az Ön V.-nek írt levele, mindenkinek fel kell, hogy tűnjék, és akár a kormány elleni nyilatkozatnak is tekinthető. Közzé kell tenni, hogy Ön teljesen ártatlan ebben, hogy amit Ön V.-nek mondott, az egész kormányzatnak szól. És hogy Ön a maga állását és kenyerét akarata ellenére, és kizárólag a kormányzat meggondolatlanságának köszönhetően vesztette el.

2. A publikáció teljes egészében az Ön akarata szerint történhet. A közönség a bíró. Az, aki beküldte a dokumentumokat a Rinterlsche Annalenba és a híreket a Hamburger Zeitungba, Ön előtt vádlóként jelent meg, és arra kényszerítette Önt, hogy védőként a közönség elé bocsássa azt, amit vádlóként amúgy is nyilvánosságra kellett volna hoznia. Ügyvédre nincs szüksége. Az Ön nyílt levelének hangneme a maga szenvedélytelenségével azt igazolja, hogy Ön a személyes érintettségen keresztül ezzel a dologgal szemben nem vált elfogódottabbá annál, mint amit az ész ilyen esetekben megkövetel. Az összes ügyvéd ennél jóval elfogultabb lenne. A saját igazát mindenkinek (aki erre egyáltalán képes) önmagának kell képviselnie.

3. Ha Ön mégis úgy gondolná, hogy a nyílt levelet nem Önnek kellene publikálnia, aminek alapját persze nem látom be, akkor talán a következő címmel lehetne megjelentetni: "Fichte írása egy barátjának a maga elbocsátásáról, közreadja a barátja"; ebben az esetben egy rövid előszót kellene írni hozzá a publikáció szükségességéről. Arról, hogy én hozzájáruljak-e a nevem megemlítéséhez, kikértem Jensen véleményét. Ő pedig arról győzött meg, hogy az én nevemnek nem szabad szerepelnie, részben a miatt a viszony miatt, amelyben apósom áll a weimari udvarral (ha szakításra kerülne sor köztem és Wieland között, annak igen kellemetlen következményei lennének, és nagyon elszomorítaná a vén aggastyánt), részben pedig ama számunkra nagyon is ismerős lelkület miatt, amelytől a sorsunk és a mozgáslehetőségeink túlságosan is függenek. Mi sok mindent feltételeztünk e lelkület toleranciájáról, amikor a tanításodat védelmünkbe vettük és magunkévá tettük. Ha még egy lépést tennénk, mindent elrontanánk. A jó ügy most a neveink által semmit sem nyerne, vagy csak olyan keveset, hogy jó lelkiismerettel erre a lépésre nem vállalkozhatunk. Úgy gondolom, hogy ez Jensenre is érvényes.

Nem tudjuk elfogadni Önnek azt a nézetét, hogy Poroszországban, vagy bárhol máshol Németországban, nem lenne biztonságban, és úgy gondoljuk, hogy Ön túlbecsüli azt a jelentőséget, amellyel az iskolás vitáink a kormányzat számára de facto rendelkeznek, és azt a valóságos érdeklődést, amellyel efelé fordul, túlzottan magasra értékeli. Az osztrákok új és váratlan harci szerencséje inkább gondtalanabbá, mint félősebbé teszi a kormányzatot azzal szemben, amit a tudás emberei a metafizikában illetve a teológiában alkotnak. Ha azonban Ön valóban nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy nincs biztonságban, akkor azt gondoljuk, hogy talán az lenne a legjobb, ha egy időre más nevet venne fel, és akkor rövidesen meg fog tudni győződni az ellenkezőjéről. Egy herceg, aki Önt név szerint is védelmébe venné ... Még akkor is, ha mindenki, vagy a legtöbben kifejeznék az Önnel szembeni tiszteletüket, a hercegnek ezt a legkevésbé sem kellene magáévá tennie; mi úgy gondoljuk, hogy a szóban forgó feltételek alapján ezt nem is fogja vállalni senki, a legkevésbé pedig az, aki szorong és fél, akiben pedig Ön annyira reménykedik. Időközben a Lavaternek írt nyílt levelem példányaira várok, amelyek sajnos az én hibámon kívül késnek, amelyek közül egyet-egyet el fogok küldeni H. v. A.-nak és a pénzügyminiszterünknek (Schimmelmannak), aki minisztériumunk legfelvilágosultabb embere, egy-egy levél kíséretében, amelyben szívhez szólón le fogom írni, hogy Ön úgy érzi, hogy nincs biztonságban Németországban, és attól tart, hogy Franciaországba kell menekülnie, és megpróbálok a teljes jóakaratukra hivatkozni.

Köszöntse a nevemben és az enyéim nevében szívből az Ön nemes feleségét, és válaszoljon postafordultával, az Ön örökké hűséges Reinholdja.



22.

Reinhold Fichtéhez

(1799. június 24.)


Tegnap este, amikor visszatértem egy vidéki birtokról, ahol két napot Jacobival töltöttem, itt találtam a június 14-i leveledet, a védelmi irat példányaival. Mindenekelőtt azonban azt szeretném elmondani, amit Jacobi nevében el kell mondanom.

Ő egyértelműen túlzásnak tartja az arra vonatkozó félelmeidet, hogy Németországban nem lehetsz biztonságban, és úgy gondolja, hogy a legfontosabb dolgunk most az, hogy ebben a tekintetben megnyugtassunk. Ő azt reméli, hogy a müncheni kormányzatnál el fogja tudni érni, hogy a Bajor-Pfalz államokban biztosítani fogják Neked a tartózkodási jogot, és még ezen a héten meg akarja írni ebben az ügyben a szükséges leveleket. E terület valamelyik általad kiválasztott városában sokkal olcsóbban élhetnél, mint bárhol máshol. Ha a tárgyalások közben el kellene hagynod Jénát, akkor ő Pempelfortban, Düsseldorf elővárosában, az ottani házában (mivel a főépület sajnos bérbe van adva) biztosítani tudna Neked három vagy négy szobát, gondoskodni fog róla, hogy a legszükségesebb bútorok a rendelkezésedre álljanak, és garantálni fogja Neked a teljes biztonságot. Ebben az ügyben már a következő posta-napon megírja a levelet Düsseldorfba.

Wieland már november óta nem írt nekem, és két egymás utáni levélre sem válaszolt. Ő egyelőre nem kegyvesztett az udvarnál, de mindig csak duzzog és duzzog.

Abban azonban biztos vagyok, hogy szakítana velem, és ami még jobban érint, vigasztalanul gyötörné magát önmaga, de az őt ellátó udvar miatt is, ha én ebben az ügyben kiadóként feltűnnék.

H. pamfletje egy ortodox és szűkkeblű kantiánus utálatos mosakodása: hogy Drezdából kapott-e ezért bármiféle dicséretet, és ha igen, milyent, azt még nem tudhatjuk.104 De én már kezdem utálni az összes prót és kontrát, amelyet a Te vitás ügyed kiváltott.

Jobb lett volna, ha a forbergi tanulmány veszélyes kérdéseinek és hangnemének megvédése (minden jóakaratú és értelmes férfiú ítélete szerint, amit csak hallottam) kimaradt volna Niethammer védőiratából. Qui nimium probat, nihil probat!105

Berlintől Hamburgig csak húsz mérföld. Minden levél lezárásakor úgy érzem, hogy levélben semmit sem tudok Neked elmondani abból, amit szeretnék. Egy mindössze egynapos beszélgetés elég lenne ahhoz, hogy megtudjuk, hogy a jövőben mit kell tennünk egymásért és egymással. Az apa írása a ferdinándi udvarnak, bármilyen rossz is legyen, túl jó ahhoz a szerzőhöz képest, akit Te (némileg talán elsietetten) megneveztél.106

Bensőséges szeretettel és örök nagyrabecsüléssel a Te Reinholdod.

Szívből üdvözöljük a feleségedet.



23.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1799. június 21.)


Ma egy hete, kedves barátom, hogy küldtem Neked egy levelet. Most a legnagyobb sietséggel válaszolok június 12-i leveled néhány pontjára.

1. Én jobban örülnék neki (lehet, hogy csak a saját személyem megvédésére vonatkozó ellenérzéseim miatt), ha a nyílt levelet nem nekem kellene kinyomtatni. Szerintem megjelenhetne az általad javasolt címmel, a címzett barát előszavával.

Nagyon örültem neki, hogy ennek az írásnak a hangnemét szenvedélytelennek találtad. Nekem ez semmiféle fáradtságot vagy önlegyőzést sem okozott. Számomra teljesen természetes, hogy azokat a támadásokat, amelyek csak a személyemre és nem az igazságra vonatkoznak (az ateizmus vádja nem ilyen volt, az elbocsátás körüli vita viszont igen), nem érzékelem annyira. Nem azért, hogy dicséretet kapjak, hanem a hangnememre vonatkozó igazságtalan előítéletek helyesbítése céljából talán jó lenne, ha a nyílt levél előszavában erre utalás történne.

2. A kinyomtatás meggyorsítása, nagyon is a kedvem szerint lenne. Úgy gondolom, hogy e hónap végén már nem leszek Jénában. De meg fogok kapni minden Jénába címzett levelet, mert a feleségem itt marad.

3. Még mindig nem tudok osztozni abban a reményben, amelyet Te és más barátaim is megfogalmaznak, a biztonságom tekintetében. Magán és magáért valóan a kormányzatok valóban kevésbé érdeklődnek az iskolás vitáink iránt; de ha a tanításomat teljesen kifejtem, akkor többeket is (akik nem kellő elővigyázatosságból elkötelezték magukat irántam) meg kell cáfolnom. És ezt - azt hiszem - nem tudnák elviselni. Nekik biztosan akkor tenném a legnagyobb szolgálatot, ha elmennék Franciaországba.

4. Biztosan tudom, hogy Henke megkapott Kleintől pusztán privátim egy szakvéleményt.107

Ezt a dolgot még szeretném átgondolni; van hozzá időm bőven. A nyílt levelet egy ilyen szakvélemény nélkül is meg lehetne jelentetni. A pontok, amelyekről szeretnék szakvéleményt kapni, a következők:

1. Jogos volt-e a levelemet az okmányokhoz csatolni, és az okmányokra támaszkodni?

2. Ebben az esetben direkt távozási felszólításról van szó; lehet erre válaszolni a távozás valóságos elrendelésével; vagy nem várnak már tőlem újabb lépéseket?

3. Hogy nyilatkozna Jensen ebben a kérdésben?

Dohm,108 akinek tudomása van valamiről, ami nem szerepelt a Rintelsche Annalenben, hangosan és tüzesen tiltakozott a levelem ilyen felhasználása ellen, és szóban is meg akarta kérdezni V.-t, hogy mi indította erre az eljárásra?

Nem tudom, hogy erre az utóbbira sor került-e, és ha igen, milyen választ kapott. Élj boldogan, teljesen a Tiéd.



24.

Fichte Reinholdhoz

(Berlin, 1799. augusztus 29.)


Az Ön leveleit, kedves Barátom, csak a Berlinbe való megérkezésem után kaptam meg, ahová az elmúlt hónap elején költöztem át.

Egy némileg rossz közérzet, majd később egy kevés munka, amely a teljes időmet elvette, megakadályozott abban, hogy válaszoljak Önnek; és most is inkább csak írni fogok, mint válaszolni.

Kedves barátom, milyen gyorsan és milyen gyökeresen megváltozott az én ügyemre vonatkozó nézete, Jacobi elképzeléseinek hatására! Ezt a fordulatot én nagyon helytelennek, és némileg rosszindulatúnak is tartom! Helytelennek, mert hogyan juthatna eszembe, hogy a kifejtésen keresztül a velem szemben elfogult, igazságtalan és előítéletes embereket megfosszam az új ferdítések lehetőségétől? Ebben nem értek egyet Önnel, és sohasem fogok egyetérteni: az embereket nem lehet meggyőzni és megtéríteni, még a legtalálóbb érvekkel sem lehet legyőzni gonosz akaratukat; nem lehet találni egyszerű átmenetet a butaságtól a bölcsességhez és a dévajságtól a jogszerűséghez. A dévaj-őrülteket pusztán ártalmatlanná tehetjük, de nem taníthatjuk meg őket semmire.

Azt hiszem, hogy erről nem kell tovább beszélnünk, mert a dolgokra vonatkozó nézeteim - Istennek hála! - teljesen megváltoztak. Úgy gondolom azonban, hogy a mostani nézeteim sem nyernék el az Ön és Jacobi tetszését, és ezért el is tekintek attól, hogy előadjam őket. Ennek következtében elvetem azt a lehetőséget, hogy a közönség előtt az ügyben egyetlen szót is szóljak, és arra kérem Önt, hogy a szóban forgó írásokat alkalomadtán juttassa vissza hozzám. Vagy elküldheti őket a feleségemnek is Jénába, aki ott visszamaradt.

A bizonytalanságra vonatkozó félelmeim mégsem voltak annyira alaptalanok. Elég különösen fogadtak Berlinben. A király éppen távol volt. Amióta visszajött, megvan a szükséges biztonságom, a tartózkodásomat itt nem fogják zavarni. Ezáltal más német államokban is biztonságban lehetek. Csak egyvalakinek kell példát adnia a rosszra vagy a jóra, a többiek már követni fogják.

Bármilyen hálás is voltam Jacobi ajánlatáért, mégsem kívánom igénybe venni. Egyelőre sehol sem fogok letelepedni, utazgatni fogok. Most egypár hónapig itt maradok, hogy néhány munkámat befejezzem.109 Ha azonban Jacobinak van befolyása a Ch. Pf. B. kormányzatnál, akkor ha szolgálni akar engem, valami mást is tehetne az érdekemben. Szerezzen nekem pl. egy filozófia professzori állást Heidelbergben. Ha most a háború miatt nem is tudok odamenni, de a háború biztosan hamarosan lecsendesedik, akkor odamennék, és teljes erőbedobással dolgoznék. Ennek a meghívásnak már most is az lenne az előnye, hogy kiszakítana a kényes helyzetemből.

Semmit sem kívánok jobban, mint hogy Önt lássam, nem azért, hogy megbeszéljük, mit tehetünk egymásért, illetve, hogy Ön mit tehet értem (mert én azt hiszem, hogy ha mindketten megtesszük amit tudunk, és amit kell, és nem helytelen utakon haladunk, akkor minden különösebb megbeszélés nélkül is megtaláljuk a közös tevékenységet), hanem azért, hogy egy személyes beszélgetés során még jobban megismerjük és megértsük egymást és némileg közelebb kerüljünk egymáshoz. Hamburgba azonban most több ok miatt sem tudok jönni. Mi lenne, ha valahol Berlin és Hamburg között félúton találkoznánk? Mit szól ehhez a javaslathoz? Nekem akkor lenne a legjobb, amikor Önnek a Szent Mihály napi szünideje van.

Éljen boldogan kedves barátom, és őrizzen meg engem a szeretetében! Az Ön ...



25.

Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1799. szeptember közepe.)


Az Ön augusztus 29-i írása ugyanannyira meglepett, mint amennyire kellemetlenül érintett a hosszú hallgatása.

Biztos vagyok benne, hogy a véleményem az Ön ügyéről, attól a naptól kezdve, hogy a Rintelsche Annalenban olvastam az Ön levelét Voigtnak, egészen a mostani pillanatig egyetlen lényeges kérdésben sem változott. Azt azonban nagyon reméltem, hogy az Ön véleménye idővel és az időnek köszönhetően meg fog változni (miért ne mondanám ki?): enyhébb, vidámabb és méltányosabb lesz. Lehet, hogy a temperamentumom csal meg abban a kérdésben, hogy hogyan ítéli meg Ön a helyzetét. De nem kellett volna-e Önnek is valamilyen hasonló lehetőséget nyitva hagynia? Ön szánakozik az én gyenge jóakaratom felett; és én mindenekelőtt attól félek, ami Önt erre a szánakozásra készteti.

A természet Önnek olyan kiváló tálentumot adott, amilyent tőlem megtagadott. Önnek vannak csodálói és ellenségei, nekem nincsenek. Én nem hihetem, hogy Ön minden veszély felett áll - ez csak az imádói és a tiszta ellenségből álló ellenfelei körében igaz. Ön azonban még mindig a barátjának nevez! E szó erejétől eltelve szeretném kimondani, hogy én - és még sok mindenki más is - jóindulattal viseltetem Ön iránt; Schlegel, Niethammer, Hülsen talán másképp gondolkodnak, de az ember lehet jóindulatú Önnel szemben anélkül, hogy ezekkel (a maguk módján mindannyian tiszteletre méltó emberekkel) egyformán gondolkodna. Nem gondolom, hogy az Ön elbocsátásának története jelentéktelen csekélység lenne (ahogy azt a közönség hiszi), és azt sem gondolom, hogy itt pusztán a közönség céltalan kíváncsiságának kielégítéséről van szó.

A kantiánus apróhirdetés az Allgemeine Litteratur-Zeitung Intelligenzblatt című mellékletében mélyen megrázott. Ugyanúgy ahogy Wieland gyalázkodó írása a Merkurban a kanti filozófiával szemben,110 és Herder ócska dolgozata, amely Kanttal és Önnel szemben követett el méltánytalanságokat!111

Így dolgoznak a nyilvános vélemény irányítói egymással versengve, arra törekedve, hogy minden tekintélyt önmaguknak szerezzenek meg, miközben önmagukat értéktelenné és utálatossá teszik. Kedves Fichte, váljon a tudományra irányuló törekvésünk bellum omniummá és maradjon is az?

Mellékelek egy lapot Jacobitól, amelyen a müncheni közbenjárásának eredménye áll: az Ön újabb kívánságát a legutóbbi levelemben közöltem vele.

Huszonhatodikán a Hamburg melletti Hammba utazom, ahol a lányom Rudolphiéknál lakik egy panzióban, itt 8 napig maradok, s aztán Lübecken keresztül fogok újra hazajönni. A gazdasági helyzetem, amely az élelmiszerek óriási drágulása miatt nagyon megromlott, nem teszi lehetővé számomra, hogy Lübecken túl is meghosszabbítsam az utamat, pedig milyen szívesen eljönnék a javasolt találkozóra! Kedves Fichte, nagyon kérem, gondolja meg még egyszer, hogy nem lehetne-e nekem ugyanaz, mint aki az utolsó levele előtt volt.

Én örökre az Öné vagyok.



26.

Fichte Reinholdhoz

(Berlin, 1799. szeptember 28.)



Nem, kedves Reinhold, én semmit sem változtam, és ugyanaz vagyok Önnek, aki voltam. Szilárdan hiszek az Ön becsületességében és megingathatatlan igazságszeretetében, és ennek nagyrabecsülése a személyes énem részévé vált. Hogyan változtathatta volna meg (ismétlem) egy ilyen kis jelentőségű ügy az én Önnel szembeni és Ön iránti érzéseimet!

Távol álljon tőlem, hogy valami olyasmit tulajdonítsak Önnek, ami nem tartozik és nem is tartozhat Önhöz. Tegyen Ön is ugyanígy velem, és viselje el, hogy nem vagyok saját magam. Mérsékelje a bennem lobogó tüzet, és én nem fogok arra törekedni, hogy az Önben lobogó tüzet felszítsam.

Ön azt remélte, hogy a szóban forgó dologra vonatkozó ítéletem méltányosabb, vidámabb és enyhébb lesz; honnan tudhatja Ön, hogy (miután az elmúlt levelemben beszámoltam bizonyos változásokról) nem vált-e máris azzá? Őszintén szólva én attól tartottam, hogy Ön és Jacobi könnyelműen rendre fognak inteni, csak ezért vonakodtam újra kifejteni a véleményemet.

Számomra teljesen egyértelmű, hogy ez a dolog csak a tanult emberekre, illetve az iskolázott filozófiai közönségre tartozhat. De hol van az a közönség, amely eldönthetné, hogy a szóban forgó tanulmányok közzétételével elkövettünk-e bármiféle elővigyázatlanságot? Hogyan ítélhetnék meg azok, akik a dologból semmit sem értenek, hogy milyen kifejezéseket lehetne használni? (Az értesülések ugyanis a kifejezésekben rejlő elővigyázatlanságot róják fel.) Forberg tanulmányát csak cenzorként adhattam volna vissza. Vajon Jacobi és Ön ezt tanácsolta volna? Én - ahogy azt Ön is bizonyára észrevette - a forbergi tanulmány cáfolatával próbáltam válaszolni; tudtam volna-e többet tenni és tehettem volna-e többet? Így még mindig az a véleményem, hogy kifogástalanul, és a szokásos viselkedésmóddal összevetve is méltányosan cselekedtem. Csak később kellett volna engedelmesebbnek mutatkoznom, és a kormányzatnak meg kellett volna könnyítenem a dolgát (ahogy azt Ön is kívánta). A szigorú álláspontomból engednem kellett volna, és el kellett volna fogadnom egy olyan helyreutasítást, amelyet a saját megítélésem szerint nem fogadhattam el. Lehet, hogy ez okos, sőt bölcs dolog lett volna. Semmi kifogásom sincs ellene, ha a barátom elmondja azt, amit én is nagyon jól tudok és belátok. Ez a dolog azonban egyáltalán nem tartozik az idegenekre és a közönségre, mert ki kényszeríthetne arra, hogy engedjek az álláspontomból?

Az egyik levelezőpartnerem (aki szintén a barátom) azt írta, hogy "duzzogtam, dörömböltem és fenyegetőztem". Ám legyen! De ezt nem először tettem, és nem is én vagyok az első jénai professzor, aki ezt megtette. Ez a kormányzat nagyon gyakran hagyta magát a diákoktól megfélemlíteni. Ha valamit elérnék, akkor már megérte volna a fáradtságot; tudom, hogy az elnyert hatalmat jó célokra fordítanám.

Nem sikerült. Ők azt tették (szabadon kimondom), amit én is tettem volna az ő helyükben, de az ő helyükben az egész folyamatot nem indítottam volna el. Nos, rendben van, egyelőre kvittek vagyunk. Én duzzogtam és duzzogtam, ők pedig elbúcsúztak tőlem. Nem panaszkodom rájuk, és most már nem is tudnak ártani nekem. Miért kellene most még a közönség ítélőszéke elé állnom? Nem akarok panaszkodni; ki mondhatná, hogy panaszkodom? Legyek én a vádlott? Kinek van joga felelősségre vonni? Kinek a jogát csorbítottam?

Megbánnom csak a második levelet kell, és tényleg bánom, hogy hagytam magam rászedni. Így a jóakaratom és a gyermeki elfogulatlanságom miatt (melynek levetkőzését oly gyakran megígérem magamnak, de mindig újra visszaesek bele) olyan tanácsadók kezébe kerülök (akiket Ön büszkének és hajlíthatatlannak ír le), akiktől sohasem szabadott volna tanácsot kérnem. Vagyis Jacobira, és nem Önre gondolok. Az Ön tanácsa az volt, hogy beszéljek, és ha jól értem, még most is az; ő pedig azt tanácsolta, hogy ezt a számomra teljesen méltatlan és csak ebben a csodálatos tolongásban értelmezhető nyílt levelet ne közöljem. Egyébként I. nézete számomra azt látszik igazolni, hogy ez a fenséges férfiú mégsem annyira büntetlenül előkelő és gazdag, végül is titkos tanácsos. De mit érdekelnének engem a szász hercegek és az ő egyetemeik, mihelyt nem állok a szolgálatukban? (Mert visszaélni a megajándékozott bizalommal, és ártani valakinek a belőle folyó erőkkel, mindenképpen elítélendő, akár az egyes ember, akár a kormányzat ellen irányul.) Nagyon sajnálom, hogy nem tarthatom be az ígéretemet, hogy az azóta bekövetkezett politikai események ellehetetlenítették azt a tervemet, hogy ezt a Jénát, a barbárságnak, a kultúrának, az ostobaságnak és a bölcsességnek ezt a furcsa keverékét, és a benne tanuló ifjúságnak, amely még szabadon választhatja meg tanulmányai színhelyét, egy jobb intézményben egyesítsem! És mondja meg, kedves barátom, miért ne tehettem volna meg ezt? Talán azért, mert így a weimari herceg kevesebb adót tudna beszedni Jénában? A tanuló ifjúsággal, és csak vele szemben lehetnek kötelezettségeim, ezzel a szülőknek, és az egész közönségnek is példát szeretnék mutatni; Jéna holt bástyáival és az éppúgy halott-jelentéktelen kollégákkal szemben semmiféle kötelezettségeim sincsenek.

Lát-e Ön valamiféle új okot arra, hogy miért ne lehetne erről a kérdésről nyíltan beszélni; amit most nem lehet nyíltan kifejteni, annak később még eljöhet az ideje. De a túl korai beszéd a tervet egyszer és mindenkorra visszafordíthatja; a német nyelvterületet minden másikkal szemben előnyben részesíteném. Ha az új pfalzi-bajor kormány valóban olyan, mint amilyennek a távolból látszik, akkor talán fogékony lesz az ilyen eszmékkel szemben.

Nagyon köszönöm Jacobinak a közbenjárást, és hogy megírta ennek eredményét. Úgy gondolom, hogy ezen a télen nem fogok élni a lehetőséggel, és hogy a következő teleken mit fogok csinálni, azt majd a jövő dönti el. De kérem, addig is tartsa fenn az ígéretét. Nagyon örülök, hogy Münchenben is azt a várost ajánlották nekem, ami nekem is a (ha Pfalz-Bajorországra gondolok) legjobban tetszik, vagyis Heidelberget. Nagyon jól ismerem ezt a várost, mivel többször is jártam ott, és mindennél jobban szeretem. Talán a második javaslatomnak, ha Jacobi megértené, könnyebb útja lehetne. (Érdekes lenne, ha Spinoza kitűnő tolmácsolója, aki engem is - éppúgy, mint Spinozát - ateistának tart, ugyanolyan helyzetbe hozna, mint amilyenbe Fabricius hozta Spinozát.)

Ha az udvar hajlamos lenne arra, hogy példát mutasson az egyetem átfogó megreformálására, akkor még lenne elég időm arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek: hajlandó lennék a reformra vonatkozó eszméim kifejtésére. Ha viszont nem, H.-ban akkor is éppoly szívesen és éppoly szorgalmasan dolgoznék, a rám jellemző lendülettel, mint ahogy azt Jénában tettem. Csak adjon az ég nekünk békét!


* * *

Csak a vitában gyarapodhat az igazság. Ezután egészen másfajta háborúk következnek, mint amiket eddig megéltünk. Én a magam részéről egy ideig a békéhez fogom tartani magam, hacsak nem rángatnak bele a hajamnál fogva valamilyen vitába. Mióta Berlinben vagyok, szinte semmiféle tudós folyóiratot sem olvasok.

Igazságos és bölcs ítélet, hogy azok a férfiak, akik bizonyos tekintélyre tettek szert a kortársaik előtt, és e tekintélyt később a szürke középszerűségre váltották át, és a kor gyors előrehaladásának megakadályozására törekedtek, végül alaposan prostituálódnak. Ez történt Nicolaival, majd Wielanddal, és ez történik most magával Kanttal is. Abban, hogy Wieland a görögökhöz képest, a nagy olaszokhoz képest, a spanyol Cervanteshez képest, az angol Shakespeare-hez képest, a német Goethéhez képest, meglehetősen középszerű költő, abban Ön talán nem ért egyet velem. És ezt a nézetemet csak azért mondtam el Önnek, mert magát Kantot is csak "háromnegyedes elmének" tartom, ahogy az a legutóbbi ellenem tett nyilatkozatából a napnál is világosabban kiderül. Nos, így prostituálják magukat Isten és ember előtt, aminek következtében a beléjük vetett vak hit csökkenni fog, és valami jobbnak adja át a maga helyét. Herderrel nem egészen így állunk, ő nem a közjóért, hanem teljesen önszántából prostituálódott.

Önnek is van egy vagy több fia. Az ég tartsa meg az enyémet! Megpróbálok olyan nevelést adni neki, hogy ha egyszer felnőtt lesz, ne kelljen az én irodalmi gyámkodásom alatt állnia, hogy ne zárjam be méltatlanul a pályámat, és öregkoromra (ha megérem) ne veszítsem el a becsületemet.

Éljen boldogan drága barátom, és legyen biztos a tiszteletteljes szeretetemben.



27.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1800. január 8.)112


Az utolsó levelére, kedves Reinhold, eddig azért nem válaszoltam, mert nem tudtam úgy válaszolni, ahogy szerettem volna; még nem volt időm ugyanis áttanulmányozni Bouterwek Apodiktikáját113 és Bardili Logikáját.114 És ezt mind a mai napig nem tudtam megtenni.

Egy éppen most hozzám eljutott hír mégis arra indított, hogy tollat ragadjak: Önnek Kielben - állítólag - problémái támadtak. Az Ön "klubját" - így értesítettek engem - felszámolták, mégpedig abból az alkalomból, hogy Thießnek egy állítólagos heterodoxia miatt felmondtak.115

Nem a kíváncsiság (lehet, hogy ez dicséretre méltó, vagy nem, én mindenesetre már régóta nem foglalkozom idegen ügyekkel, mivel az ember állandóan csak szívszaggató történeteket hall), hanem a legmelegebb részvét (mely ezt az ügyet kiszakítja az idegenségből, ami annál is természetesebb, minél elevenebben emlékszem az Ön irántam való részvétére) indít arra, hogy megkérdezzem Öntől: mi igaz ebből az egészből? Segíthet-e Önnek egy bensőséges barát, tanácsokkal vagy tettekkel?

E hónap végéig itt fogok maradni, ahol december eleje óta tartózkodom. Utána úgy tervezem, hogy a családommal együtt visszatérek Berlinbe.


* * *


Jacobi előszava a fölösleges zsebkönyvhöz116 több örömet szerzett nekem, mint a sokszorosított írása.117 Még nem tudom, hogy fogok-e rá nyilvánosan válaszolni, és ha igen, mikor. Az írást még csak felületesen olvastam el és gondoltam át, vagyis még nem úgy, hogy válaszolni tudjak rá. De a következő pontok már most is világosak számomra:

1. Jacobi a filozófiámat csak felerészben ismeri, annak gyakorlati részét ugyanis egyáltalán nem ismeri. Ezen annál is inkább csodálkozom, mert tudom, hogy az erkölcstanomat szorgalmasan tanulmányozta.118 Nagyon remélem, hogy Önnek is és neki is

hamarosan elküldhetem az Ember rendeltetése című könyvemet, melyben végre a filozófiámnak ezt a részét is - azt hiszem legalábbis - félreérthetetlenül kifejtettem.

2. Jacobi maga is hozzájárul bizonyos súlyos elferdítésekhez, még ha nem is maga találta ki őket. Állítólag én nem ismerem az élő és erős Istent, az én Istenem teljességgel fogalmi.119 Nem csodálkozom, ha ezt egy Heusinger mondja nekem,120 de nagyon csodálkozom, ha Jacobitól hallom. Azt a felismerést, hogy a morális világrendnek nem kellene szükségképpen ordo ordinatusnak lennie (ahogy az összes recenzensem és ellenfelem felrótta nekem, akik már eleve azzal a szándékkal olvastak engem, hogy ateistává bélyegezzenek), hanem akár ordo ordinans is lehetne, Spinoza értelmezőjétől nagyon is elvártam volna. És hogy valóban annak is kell lennie, azt az összefüggéseknek és a rendszerem ismeretének világossá kellett volna tennie.

3. Néha kicsúsznak a száján olyan megállapítások, amelyek nem méltóak korunk legmélyebb gondolkodójához. (Amióta megismertem, őt tekintem a kor legmélyebb gondolkodójának, szerintem sokkal mélyebb, mint Kant.) Például az Isten egy személy voltához való ragaszkodás121 már az idealizmusában és a realizmusában is feltűnt,122 és most újra megjelent. Hogy mit jelent nekem a személy, azt a természetjogról szóló vizsgálataimban próbáltam kifejteni; de lehet, hogy Jacobi valami másra gondol e szó használatakor. De ami a legcsekélyebb analógiát is mutatja e kifejezés köznapi jelentésével, az nem mond-e ellent a végtelenség gondolatának? Isten tudatával még csak-csak megbarátkoznék. Fel kell tételeznünk, hogy az Istenség valamilyen összefüggésben áll, amelyet csak az anyagra vonatkozó tudásunk mintájára tudunk elképzelni, és semmiképpen sem a diszkurzív tudásunk formája szerint. Én csak az utóbbit tagadtam és fogom tagadni, egészen addig, amíg észbeli képességeim birtokában leszek.

Igaz lenne, hogy az elméletem szembeszegülne a természetes értelemmel? Mondja meg nekem Jacobi egyszer, hogy hol beszéltem - akár utalásszerűen - a természetes értelem reprezentációjáról! Én mindenütt csak a teológián keresztül mesterségessé tett értelmet látom magam körül. Hogy a természetes értelem mit mond erről, az csak azután derülhet ki, miután szabaddá tettük.

A nagy sietségben Jacobi összekevert Mendelssohnnal (vagy legalábbis hasonlónak tekint hozzá), aki szeretett volna az emberbe belevetíteni valamiféle vallást. Lehet, hogy nem tudja rólam, hogy ugyanúgy gyűlölöm a nicolaisták műveit,123 mint ő, vagy talán még jobban? Valószínűleg ezt akarta kifejezni az előszó következő megállapítása: "én az egyetlen lehetséges teizmust akartam felállítani"; de az is lehet, hogy valami sokkal rosszabbat jelent.

4. Végül úgy látom, hogy Jacobi egyre inkább egy rendkívül kártékony félreértés áldozatává válik. Az erre a gyanúra vonatkozó gondolataimat megpróbálom világosan megfogalmazni.

Az én filozófiámnak, éppúgy mint Jacobi koncepciójának, a nem-tudásban van az alapja.Ő azonban azt gyanítja rólam, hogy én ebben a nem-tudásban boldog akarok lenni, és itt valóban fején találta a szöget. De mit akar ő kezdeni a saját nem-tudásával?124 Egy üres helyre - szívének kénye-kedve szerint - szeretne beültetni valamit a saját individualitása szerint (amit mi többiek torzképnek és agyrémnek nevezünk), és mindenki másnak is megengedi, hogy azt helyezzen bele, amit csak akar, a saját individualitása szerint? Ezt azonban semmiképpen sem tudom a saját véleményemnek tekinteni. Úgy gondolom, hogy az egyetlen dologból, amit valóban tudunk, a kötelességünkből kiindulva a közös észtörvények szerint lefelé (az érzéki világ felé) és felfelé (az érzékfeletti világ felé) haladhatunk, pontosan meghatározott szabályok szerint. Erre a továbbhaladásra senki sem kényszerítheti a másikat (mivel a mozgatóerőnek belőle magából kell kiindulnia), de ha valaki ezt az észtörvényekkel szembeszegülve és rajtuk túlnyúlva teszi, akkor azt lehetne mondani neki, hogy "te rajongó vagy"; anélkül, hogy ő erre (Jacobi nyomán) azt válaszolhatná, hogy nyugodtan vádolhatjuk őt "bogarassággal", a másik azonban "túl kevés bogárral" rendelkezik.125 Ha ez lenne az általam hirdetett egyetlen lehetséges teizmus, akkor mindent kész vagyok bevallani, de semmit sem tekintek bűnnek.

Menjünk egy kicsit tovább! Jacobi azt mondja, hogy az olyan fogalmakban, mint például a szabadság, nehezen tudna egyetérteni velem, és a függelékben úgy nyilatkozik, mintha az lenne a gyanúja velem kapcsolatban, hogy én a szabadság titkos fanatikusa vagyok. Ebben az utóbbi tekintetben egészen biztosan veszélytelen vagyok. Az én rendszerem az elejétől a végéig a szabadság fogalmának elemzése, de ezt nem lehet úgy cáfolni, hogy semmilyen más elem nem szerepel benne. Ez alapján és más kijelentések alapján, amelyeket Jacobinál olvastam, attól tartok, hogy ő maga (aki tulajdonképpen tagadja a véges lény személyes szabadságát) arra hajlik, hogy minden tevékenységet erre a végtelenre, mint végső alapra vezessen vissza. (A kinyomtatott írásban is szerepel a következő, értelmezésre szoruló kijelentés: Isten a szabadság alapja.)126 Ha ez a sejtésem igaz (hogy Jacobi az igazzal és az igazsággal szembeállított létből indul ki), akkor mindmostanáig félreértettem Jacobit, és csak most tudom megmagyarázni az összes, egymástól elkülönített megnyilvánulását, és a rendszeremmel szembeni ellenszenvét. Amennyire beszédesen kinyilvánítja megvetését a rend- szeremmel szemben, annyira hiányzik belőlem a kifejezőkészség az ő rendszerének bírálatára. Egy ilyen embert nem lehet meggyőzni, amit Jacobi maga be is vallott; mert a személyes szabadság tudatát az ember csak önmagában találhatja meg, és ennek realitásában csak hinni lehet. Természetesen meg kell kínozni, mint minden dogmatikust; mert a szabadság feltételezése nélkül a tudatot sem lehet megragadni. Egy ilyen rendszer spinozista vagy misztikus, vagy pedig, ha a Bibliára, mint Isten szavára hivatkozik, lavateriánus. (Az utóbbival az elmúlt napokban újra többet foglalkoztam, és ezt a maga előfeltevései alapján következetesnek, de ugyanakkor mégis elrettentőnek találom.) Tulajdonképpen minden miszticizmus ilyen. Ha Jacobi is misztikus, akkor ebben csak az a rossz, hogy nem mondja ki direkt módon. De elég ebből a rögtönzött beszámolóból, amelybe hagytam magam belesodorni.

Bouterwektől a Göttinger Anzeigenben megjelent recenziója alapján semmi jót sem várhatok.127 Aki még mindig nem értette meg, hogy a tudásunk mindig csak a tudásra magára irányulhat, aki még mindig megfeledkezik arról, hogy ha valamire gondol, akkor egyúttal erre is gondolnia kell, és még most is azon fáradozik, hogy a megismerésből kiindulva megalapozza a realizmust, és nem látja be, hogy minden realizmus csak a hajlamon keresztül jöhet létre (hogy rövid legyek), attól semmi jót sem lehet várni. Ehhez jön még a feltűnési vágya. (Lásd Göttinger Anzeigen 1799/199.) Egy ilyen lélekbe csak nehezen fészkelheti be magát a bölcsesség. Egyébként is teljesen felmentve érzem magam az alól, hogy elolvassak egy dogmatikus írást, mert azt hiszem nagyon is jól tudom, hogy mit várhatok tőle, és ez nem túl sok. De az Ön kedvéért mégis el fogom olvasni az Apodiktiket.


* * *


Azt veszem észre, hogy a spekuláció szakmájában még sok mindenben meg kell egyeznünk ahhoz, hogy e szép tudományban vitára kelhessünk egymással. Ebben a szakmában ugyanis az ítéleteink számomra nagyon különbözőnek tűnnek. Az, hogy Agathon128 talált egy olyan kort, amely számára túl korán érkezett, és Lessing úgy érezte, hogy ezt a kornak keményen fel kell rónia, még nem bizonyítja azt, hogy ez a szerző minden idő és minden nép számára klasszikus író lenne, és hogy a szépirodalomnak nála kellene megállnia.129 Én végső soron ezt és csak ezt tagadtam.130

Mivel biztosan nem maga Kant, hanem Isten tudja kicsoda tette bele a kanti nyilatkozatot a Hamburger Zeitungba, úgy én sem kezdeményezhetem, hogy az én nyilatkozatom bekerüljön.131 Ha a szóban forgó ember derék férfiú volt, aki ezt minden hátsó szándék nélkül tette, akkor az utóbbit is meg fogja tenni, mivel az én nyilatkozatomat is ugyanott fogja megtalálni, ahol a kantit megtalálta. Nekem más dolgom is van, mint a Hamburger Zeitung szerkesztőjével vitatkozni, egyébként ugyanis már előbb fel kellett volna lépnem azokkal a hazugságokkal szemben, amelyeket ott közöltek az esztelenek tankölteményeivel szemben, akik napjainkban hangosan mondják, hogy nincs Isten. Az utóbbiak szerzőjét vagy szerzőit Jacobi minden bizonnyal jól ismeri, és el fogja tudni érni, hogy toleránsan viselkedjen vagy viselkedjenek velem szemben. Hagytam magam elragadtatni az emlékektől, és lehet, hogy néhány kellemetlen dologról én magam is kellemetlen hangon nyilatkoztam.

Szeretnék visszatérni ahhoz, amiből kiindultam, ahhoz a kéréshez, hogy írjon nekem hamarosan, még ha csak néhány sort is, és hogy biztosítom Önt a legmelegebb és legbensőségesebb részvétemről; maradok az Öné.



Reinhold Fichtéhez (töredék)

(Kiel, 1800. január 23.)


Nagyon köszönöm kedves Fichte a barátságának újabb bizonyítékát a tegnap megérkezett levelében. Bensőleg felkavart és megörvendeztetett, és sohasem fogom elfelejteni. Nem voltak kellemetlenségeim, és a klub, amelyhez tartozom és a hetente egyszer összegyűlő koszorúcska, amelyhez a két Hensler, a (jogász) Schrader, Niemann, Fischer, Hegewisch, Jensen tartozik, és amely egy haláleset következtében nemrég elvesztette a jó Ehlerst, még mindig fennáll, és semmiféle kapcsolata sincs Thießszel. Őt nem váltották le, de soha nem is hívták meg. Ő maga ajánlkozott és aztán fokozatosan megkapta az engedélyt arra, hogy előadásokat tarthasson, és végül a filozófia rendkívüli professzora lett. Nem sokkal ezelőtt jelentkezett a fizetéséért, és azt a választ kapta, hogy évi 200 tallér várakozópénz ellenében egy másik állás elfoglalásáig az itteni egyetemet el kell hagynia, mert nem tartotta be azt az ígéretét, amelyet egyébként szabadon tett, hogy nem fog több teológiai kollégiumot tartani, és mert a két egyházi felsőbbség Schleswigben és Glückstadtban nem tudott egyetérteni a nézeteivel. Ennek az eljárásnak a formájával szemben a legtöbb kollégámmal tiltakoztunk, de a katedráról való eltávolítással szemben senki sem tiltakozott, a legkevésbé a heterodoxok (sem Geyser, sem a fiatalabb Hensler, és a legkevésbé Eckermann).132 Az ortodoxok viszont már Kleuker felvétele előtt tiltakoztak Thießen mint teológiai professzor alkalmazásával szemben, és én sem tagadhatom, hogy a thießeni heterodoxiát, a publikációkban tolerálhatónak tartom ugyan, de nem tartom tolerálhatónak, ha mindezt a kispapok tanáraként hirdeti. Másrészt pedig azért, mert az itteni teológusokról (legyenek azok heterodoxok vagy ortodoxok) az itteni kieli újságban gúnyosan és szarkasztikusan beszélt Adlerről, a schleswigi kormányzó szuperintendánsáról, ugyanúgy mint Callisenről, a hollsteini kormányzó szuperintendánsáról, és ezzel a teljes céh előtt megutáltatta magát. Ennyit magunk között szólva a dologról.

1. Az, hogy Jacobi az Ön filozófiáját csak félig-meddig ismeri, csak annyiban igaz, hogy sem az Ön természetjogát, sem az erkölcstanát nemcsak, hogy nem tanulmányozta át szorgalmasan, hanem alig-alig lapozott bele, és egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlenegyszer sem olvasta végig. Legalábbis én mind a mai napig így tudom. Minden találkozásunk alkalmából felhívtam a figyelmét ezekre a művekre; mindig megígérte, hogy el fogja őket olvasni, és mindig sajnálkozott afelett, hogy önhibáján kívül még nem jutott hozzá.

2. Lehet, hogy tévedek, ha Jacobi filozófiáját úgy tekintem, mint olyan nézetet, amely a spekulatív tudás és az eredeti természetes meggyőződés álláspontjainak összehasonlítására épül, és ehhez kapcsolódva fogalmazott meg néhány új és eredeti szempontot. Ezek közé tartozik, hogy inkább e két álláspont különbségére mint összefüggésére figyel; és a spekuláció álláspontján túl még egy másik filozófiát is feltételez, mégpedig az ő összehasonlító filozófiájának álláspontját. Én ebből magyarázok minden különbséget, amely őközötte és Ön között fennáll. Én, aki [...]


[...] Engedje meg, hogy még egyszer megkérjem Önt arra, és könyörögjek azért, hogy tanulmányozza át Bardili "Grundriß der ersten Logik" című művét. Ha ezt legalább egyszer megtenné - én már hatodszor olvasom el -, akkor tudom, hogy bármi legyen is az ítélete az egészről, újra és újra el fogja olvasni, és legalább a spekulatív filozófia módszeréről, kifejtéséről és formábaöntéséről új nézeteket fog kialakítani magának.

Bardilit egyáltalán nem lehet - úgy ahogy azt ő maga gondolja - Kant és az Ön ellenfelének tekinteni. Bardili nem veszi észre, hogy a saját nézete (amely kizárólag, és ezért egyoldalúan a szemei előtt lebeg) jó néhány ponton érintkezik az Ön filozófiájával. Az említett könyvben én a transzcendentális idealizmus teljesen új kifejtésére bukkantam; vagy pontosabban ennek egy teljesen új úton való újrafelfedezésére bukkantam. Jól emlékszem, hogy ezt Ön nem tartja lehetetlennek, sőt a spekuláció lényegének különböző kifejtéseit önmagukban egyenértékűnek tekinti, ami előmozdítja a tudományok haladását. Több szöveghely alapján is azt gondolom, hogy Bardili az Ön filozófiáját inkább csak hallomásból ismeri, mint az írásainak tanulmányozásából. Azt hiszem, hogy ez jól is van így; Bardili a filozófián kívül nem tette meg azt a fontos szolgálatot, amelyet nekem a könyve nyújtani látszik. Nos, ő - ha az útján még egy kicsit tovább halad - fel fogja fedezni az Ön filozófiáját, és a betűk különbsége ellenére az Ön filozófiájában meg fogja pillantani a saját filozófiájának szellemét.

Nem tagadhatom, hogy az én és a nem-én kategóriái a tudománytanban (akkor is, ha megtanultam őket sikerrel alkalmazni) sohasem elégítettek ki teljesen, és gyakran gondoltam arra, hogy nélkülözhetővé kellene őket tenni. Bardili könyvén keresztül az Ön nagy felfedezése egyszerre homályosult el és vált világossá; az Ön néhány tanítványa inkább a félreértett empirikus énben tobzódott, ahelyett, hogy a tiszta ént tartotta volna szem előtt. Bardili új fogalmában a gondolkodásban, mint általában vett gondolkodásban (a gondolkodás mint gondolkodás fogalmában, illetve ennek alkalmazásában) látom azt az abszolút tézist, amely magában foglalja az abszolút hipotézist (mint antitézist és szintézist), és amely minden elemzés feltétele. Nem akarok és nem is szabad előrefutnom; elég az hozzá, hogy mindmostanáig azt hiszem, hogy az Önök tiszta filozófiai épületeiben a tiszta tudomány egy és ugyanazon szelleme működik; és hogy nem lehetetlen, hogy Önöket rövidebb vagy hosszabb távon a betűk szintjén is közelebb lehetne hozni egymáshoz. Amit Ön a filozófiájában tiszta énségnek, vagy puszta észnek nevez, az Bardilinél a gondolkodás gondolkodásának nevét viseli. És ebből a gondolkodásból mint gondolkodásból, illetve ezen keresztül vezeti le mindazt, amit Ön az énből és az énen keresztül vezet le. Az elméleti és a gyakorlati filozófia lényege, amely Ön szerint a gondolkodás mint gondolkodás belső formájában nyugszik, őszerinte az A-nak mint A-nak az A-ban és rajta keresztül való végtelen ismételhetőségében áll. Ez számomra úgy tűnik ugyanaz, mint amit Ön a tiszta én abszolút önmagába visszamenő tevékenységeként írt le.133

De elég legyen ebből, és kérem, hogy bocsássa meg nekem ezt az előrefutó fecsegést, amelyet nem akarok megbánni, hacsak Ön nem büntet meg azzal, hogy vagy semmit sem válaszol rá, vagy pedig elintéz engem Forberg ítéletével, amely szerint nem vagyok képes a filozofálásra.134 Inkább azt várom Öntől, hogy érveken keresztül (még ha csak utalásszerűen is) helyreigazítson.

Bouterwek művének tanulmányozása egyelőre még ráér, de csak egyelőre. Biztosíthatom Önt arról, hogy téved e göttingeni Plattner megítélésében, legalábbis, ami az Apodiktikát illeti, ha ezt a priori a dogmatizmus rubrikája alá sorolja. Amíg a legmélyebb gondolkodók is (például az, akit Ön korunk - még Kantot is felülmúló - legnagyobb gondolkodójának tart: Jacobi) többszörösen is következetlenül filozofál, addig a kevésbé mély gondolkodók, akik talán csak ezért tévedtek el kevésbé, és akik ezért ebben vagy abban a tekintetben (nisi abundarent in sensu suo) könnyebben helyreigazíthatók. Különös okunk van arra, hogy az ítéleteinkben azon emberek értékével vagy értéktelenségével szemben, akik ellenünk vannak, bizalmatlanok legyünk. Kedves Fichte! Ezt a triviális, de azért nem kevésbé igaz és fontos megjegyzést szeretném az Ön lelkére kötni, miután Ön Kantot háromnegyedes gondolkodónak nevezte, Wielandról pedig mint nem-klasszikus íróról beszélt - mert szeretem és tisztelem Önt. Az, aki úgy gondolja, hogy a megsimogatott vagy megsértett önszereteten felül tud emelkedni, az már biztos, hogy áldozattá vált. Fichte az én drága barátom, a virtuóz gondolkodó a maga nagyságáért az egyik területen, ne fizessen kicsinyeskedéssel egy másik területen.

Már régen - talán már hat hete is van - nem kaptam levelet a mi Jacobinktól, aki az utolsó levelében betegeskedésre panaszkodott, és arra, hogy a legutóbbi kemény tél igen megviselte. Üdvözölje kedves feleségét az én nevemben, mint ahogy Önt is üdvözlöm és csókolom, az Ön Reinholdja.



Bardili filozófiájának legfontosabb motívumai

(tőle magától)


1.


A filozófiát általában az ellentmondás tételére vezették vissza, és eddig általában azt állították, hogy a természetben magában (és nem csak a gondolkodásban) az ellentmondás sohasem lehet valóságos.


2.


Ha mindazt, aminek a természetben és az emberben valósága van, vissza lehet vezetni az ellentmondás tételére, akkor ebben a mondatban benne kell rejlenie egy princípiumnak minden számára, ami a természetben stb. előfordul, mert egyébként nem tudom, hogyan lehetne mindezt visszavezetni rá.


3.


Ez a tétel azonban csak egy bizonyos princípium alapján tilt; csak olyasmit tart lehetetlennek (és éppen ezáltal nem-valóságosnak is) egy bizonyos princípium alapján, ami önmagában és önmagának köszönhetően az, ami, és ezen keresztül a végső és a legmagasabb alap. Ez a szabályozó princípium tehát túlvezet engem önmagán, valami pozitívhoz, valami olyasmihez, ami már semmiféle tételnek, és így egy negatív tételnek sem vethető alá. A prius κατ ξΞoχηv-nek mindig lehetségesnek és éppen ezért valóságosnak is kell lennie kell, és ezért, ha még egy tételnek vagy egy törvény kifejezésének alávetem, akkor a manifesztációjában rajtam és a természeten, de csak ezen a kettőn keresztül és csak erre a kettőre tekintettel, az azonosság törvényeként fog megjelenni.


4.

Az azonosságnak ebben a törvényében találom meg először a gondolkodásomat, mint valami pozitív adottságot, és ezért tovább követem, a szintén ennek alárendelt azonosság törvénye alapján.


5.


a ebben lépésről lépésre tovább haladok, akkor végül ki fogok lépni belőle, és eljutok egy általában vett objektumhoz. Meg kell gondolnom tehát, hogy mi az, amit ebből az általában vett objektumból még a magam azonossági törvényéhez kell számítanom.


6.


Most jutok el addig, hogy az általában vett objektumom a maga teljes tisztaságában nem más, mint valami elgondolt; ellátva a maga teljes tisztaságában 1. valami mellette lévővel és utána-következővel (= B), és ellátva a maga teljes tisztaságában valami olyasmivel, ami nem mellette van, és nem utána következik (─ B), 2. vagyis valami elgondolttal.


7.


Mindenesetre a következő kérdés, amellyel foglalkoznunk kell: A B - B-ben a plusszal egybekötött mínusszal nem kellene-e megszüntetni a pluszt? Erre a következőket válaszolhatjuk:

NB. a) Azzal mindenki egyet fog érteni, hogy minden objektumban egy lehetőség és egy valóság fonódik egybe.

NB. b) Azzal is mindenki egyet fog érteni, hogy a szellemiség a kiterjedés lehetőségének hiánya, a testiség pedig a kiterjedés tételezése. A szellemiségnek a testiséggel, a mínusznak a plusszal való összekötését mindenki el tudja gondolni anélkül, hogy megütközne rajta.

c) Mindenki egyet fog érteni azzal, hogy egy mondatban, amely valaminek a tulajdonságát, mint tulajdonságot fejezi ki, nem a dolog maga, hanem sokkal inkább a dolog mínusza jelenik meg, és ugyanakkor mégis mindenki össze tudja kötni a dolog plusszával anélkül, hogy ezen meg kellene ütközni.

d) Az egymás-mellettiség és az egymás-utániság mínusza, összekötve az egymás-mellettiség és az egymás-utániság plusszával, nem kell hogy a pluszt szétzúzza vagy megszüntesse. Ennek következtében pedig így kell ítélnem: ebben a pluszban találtam egy olyan formát vagy lényeget, amit nem lehet felbomlasztani.

e) Ha ez valóban szétzúzhatatlan, akkor a nem-egymás-mellettiséggel és a nem-egymás-utánisággal ugyan meghatározható, de nem szüntethető meg.

f) Ha a kiterjedést (az egymás-mellettiséget) és a változást (az egymás-utániságot) olyasvalamin keresztül határozzuk meg, amivel sem az egyik, sem a másik nem rendelkezik, akkor ebből létre fog jönni valami harmadik, ami nem a kiterjedést mint kiterjedést, hanem a változást mint változást, és nem is a nem-kiterjedést mint nem-változást, hanem a kiterjedést és a változást egyszerre határozza meg, a nem-kiterjedésen és nem-változáson keresztül. Az a génusz, amit +B-vel jelölök, és amit valóban minden lehetséges részletében okként, mindenségként, individualizált életként, a lehetőségek abszolút alapjaként határozhatunk meg (amelyet, mint értelmet egy -B a tudatban határozottan megelőz), ezt a magyarázatot igazolni fogja. A szándékos, azaz minden résznek az egészre tekintettel meghatározott egymás-mellettisége és egymás-utánisága a génusz és az organizmus - vagyis a fogalom.

g) A -B-nek a B-vel való feloldhatatlan kapcsolata alapján be lehet látni, hogy miért nem tudják a matematikusok a világban lévő hézagokat negálni; ha a matematikusok az 1 - 1 = 0-t tételezik, ezzel pusztán arra utalnak, hogy ez az 1 a mostani animális tudatunk tárgyaként van jelen. De ezután visszamarad az elgondolt mint elgondolt, és a kiterjedés mint kiterjedés, és ugyanígy megmarad a változás mint változás, bárhogy is vélekedjünk ezek negációjáról, vagyis egy jelenvaló képzetnek az elgondolt mint elgondolt sorába való transzformációjáról; ez a transzformáció nem képes valamit reálissá tenni, bárhogy is gondoljuk el. Lásd Logika ,355─356. o. Értem, hogy mit akar a logikus a maga negációjával, ha például a következőt mondja nekem: egy szubjektumában negált predikátum a maga egész terjedelmében újra belép az egyéb szférákba. Ennek csak a következő jelentése lehet: a negáláshoz valami olyasmire van szükség, ami pusztán a gondolkodásban tételezhető. Következésképpen, aki azt mondja, hogy ez nem jó, az a jót pusztán predikátumként tételezi (ahogy a gondolkodásban egyáltalán tételezhető), és ennyiben a maga ítéletét a -B-nek rendeli alá. (Lásd Logika, 287. o.) Aki azonban azt mondja, hogy ez jó, az a kijelentés pillanatában a predikátumot azonosítja a szubjektummal, és ennyiben az ítélete +B alatt áll.

Megjegyzés: A negálásnak három különböző esete van: 1. A kiterjedés, mint kiterjedés negációja [...]


13.


A szóban forgó törvénynek tehát egy κατ ξΞoχηv léttől, a világrendszeren kívül lévő lény lényegtől kell függenie; ez a kétségbevonhatatlan bizonyítéka egy oυκατεξoχηv-nek


14.


Az összes létező lényege számomra az azonosság elgondolásán keresztül manifesztálódik. Tulajdonképpen mindegy, hogy ez mindenütt az egyesnek az egészre való vonatkozásán keresztül, vagy az egésznek a részekre való vonatkozásán (tekintettel a világmindenség szándékaira és céljaira) keresztül manifesztálódik-e.


15.


Ha követem az azonosság törvényét, akkor a rendet, a kötelességet és a jogot követem.


16.


Nekem tehát arra kell következtetnem, hogy a létezők lényege egy olyan bölcs és igazságos lény, akitől én az érzékiségtől megterhelve és az ennek alárendelt antropomorfizmus miatt, sohasem fogok tudni elszakadni.


17.


Püthagorasz ezt oυ κατ ξΞoχηv-nek, monásznak nevezte, az eleaiak δΚκΡ-nek, a sztoikusok πρonoΚι-nak, vagy korábban ιγιθov-nakvagyis az általában vett jónak nevezték. Platón, ahogy itt meghatároztuk, nem valamely dolog lényegét írja le, hanem azt, ami efölött áll, mint a megnevezhetetlen tiszta intelligibilitás, melynek nincsen neme és nincs differenciája, de ugyanakkor tartalmazza mindennek az ős-alapját, minden lehetőség lehetőségét. Marcus Aurelius ezt oεvδovδαιμωv-nak, Krisztus pedig atyának nevezte. Ezt imádni - mint ahogy az említett férfiak ezt tették - a szellemben és igazságban nem más, mint a saját magunk erényeit ápolni.




28.

Fichte Reinholdhoz

(Jéna, 1800. február 8.)

És mégis kedves barátom, mielőtt Bardili könyvéről szó lehetne (sajnos nem kaptam meg az itteni könyvesboltokban, és ezért Lipcséből kellett megrendelnem), egy másik dologban szeretném kikérni a tanácsát és a segítségét.

Schelling már régen említette nekem azt a tervét, hogy az alaposabban művelt embereket egyetlen közösségben szeretné összegyűjteni, és ez az ötlet aztán egy kritikai folyóiratban konkretizálódott. A mostani jénai tartózkodásom alatt ki is dolgoztam egy ilyen koncepció (az irodalom és a művészet pragmatikus kortörténetének) tervezetét,135 és a barátaimmal sokat vitatkoztunk róla.136 Csak a megvalósíthatósággal vannak problémák, mert kb. harminc tanult emberre lenne hozzá szükségünk, akik ritka szorgalommal, és a személyes hiúságuk leküzdésével és talán még a pénzügyi érdekeik leküzdésével is, képesek magukat a dolognak szentelni. A megvalósítást nem adtuk fel, csak valamelyest elhalasztottuk.

Időközben kidolgoztam egy olyan tervet, amely e fő terv előkészítéséül szolgálhatna: létre kellene hozni egy olyan revíziós lapot, amely a meglévő kritikai lapokat tekintené át. Ezt a következőkre alapozom: ha már nem támaszkodhatunk szilárd tervre (mint ahogy korábban lehetett), hanem a puszta jószerencsére kell hagyatkoznunk, akkor eljött az az idő, amikor a könyvek recenzióján keresztül ugyanakkora hatást lehet elérni, mint például az irodalommal vagy a levelekkel. Ez az Allgemeine Deutsche Bibliotheknak és az Allgemeine Litteratur-Zeitungnak sikerült is. A nagy tömeg már egyáltalán nem olvas könyveket, számára a könyveket a recenziók helyettesítik. Itt kell tehát megragadni a dolgot: korunk már nem az első, hanem a második potencia szintjén áll. Ehhez jön még a recenzáló lapok tömege, és ezek ebből és más okokból származó szánalmassága. A tudomány és a művészet mesterei már rég nem foglalkoznak recenzió-írással, hanem csak a tanítványok, és a visszamaradt kontárok. Ritka kivétel a szabály alól, ha egy mester elszánja magát arra (dacolva az észrevétlenül-maradás veszélyével), hogy véleményt mondjon egy műről, mint ahogy azt például Ön is tette az én Tudománytanommal,137 vagy pedig Müller138 Woltmann írásaival kapcsolatban.139

Egy ilyenfajta vállalkozás népszerűségéről, pénzügyi körülményeiről, a beáramló tanulmányokról, egyelőre még semmit sem tudok mondani, de remélem, hogy ez az oldal magától fog működni. Ugyanennyire magától értetődik, hogy a viták nem irányulhatnak csak a rossz recenziók helyreigazítására, nem merülhetnek ki a recenzensek lelkigyakorlatainak korrigálásában, hanem általános tételekből kell kiindulniuk és általános tételekhez kell elvezetniük, a rosszat gyökerénél kell megragadniuk, és valóban instruktívnak és érdekesnek kell lenniük.

Azt, hogy Ön, ha részt venne ebben, hogy Schelling, akire Ön mellett számítok, nem tud másképp dolgozni, azt tudom, s ezt talán a magam részéről is megígérhetem. A többi munkatársnak ezt meg kell mondani, példát kell mutatni nekik, és az olyan munkákat, amelyek nem ebben a szellemben készültek, vissza kell küldeni. Ennek legközelebbi hatása az lesz, hogy a közönség leveti a maga babonás tiszteletét a recenziók iránt; és a recenziós lapok vagy megjavulnak, vagy pedig tönkremennek, és mi közben olyan emberekkel fogunk megismerkedni, és olyanokkal fogunk együtt dolgozni, akikkel néhány év alatt előkészülhetünk a fő terv (amelyet rövidesen meg fogok küldeni Önnek) megvalósítására.

A következőket kell még meggondolnunk: ez a terv nem arra törekszik, hogy teljes áttekintést adjon a megjelent új irodalomról. Az a fontos cél, amely miatt a legtöbb kritikai lap létrejött, megtudni, hogy mi jelent meg, kielégítetlen marad, és így a mi lapunkat kevésbé, és lehet, hogy hosszú távon egyáltalán nem fogják vásárolni. Ezért a közvetlen tudósító folyóiratot össze kellene kötni a recenziós folyóirattal. A legjobbnak számomra az önrecenzió tűnik, azaz a szerző fellép és határozott elképzeléseket közvetít a saját művéről (amely munka közben a szemei előtt lebegett), nyilatkozik arról, hogy hogyan értelmezte a kritika felé irányuló követelményeit stb. Vagyis egy ilyen nyilatkozat nem lenne más, mint aminek egy alapos és előszónak mindig is lennie kellene. (És természetesen nyitva marad annak lehetősége is, hogy ezt a hirdetést valóban művének előszavává tegye.) Azok a lehetséges félreértések, amelyek e gondolathoz kapcsolódva mindenkinek azonnal eszébe jutnak, éppen azért, mert mindenkinek eszébe jutnak, a szerkesztőség által kiküszöbölhetők.

Önnek, kedves Reinhold mindezt csak futólag adom elő, és talán nem is a legszerencsésebb módon; de arra kérem, hogy gondolja át alaposan, és higgye el, hogy én is alaposan átgondoltam, és minden oldalról és minden feltétel fényében élesen szemügyre vettem. El kell kerülnünk azt a veszélyt, hogy a problematikus pontok levélbeli mérlegelésével (amelyeket talán már magam is mérlegeltem vagy megoldottam) feleslegesen időt veszítsünk.

Szükségünk lenne egy férfiúra, aki a humanitás, a szelídség, a békeszeretet és az elővigyázatosság hírében áll, és aki kész arra, hogy a tanult közönségnek a tervezetünk paradox oldalát, például az önrecenzió részleteit elmagyarázza, és nyilvánosan is a program élére álljon. Nem akar Ön ez a férfiú lenni?

A közönség, ha Fichte és Schelling nevét együtt hallja, a mi harci érdemeinkre fog gondolni, és a kontárok egész céhe lemond arról, hogy a vállalkozásunktól bármiféle örömöt várjon. De ha Reinholdról, vagy legalább Reinholdról és Fichtéről van szó, akkor már jobban elmegy a dolog, és az emberek talán azt remélik, hogy Fichte egy jó társaságban még megjavulhat.

Ígérem, hogy erről az ügyről egyelőre teljes hallgatásba burkolózom; különösen a könyvkereskedőkkel szemben, akiknek egész sokasága, mint Izrael a maga vigaszára, úgy vár egy ilyen vállalkozásra. Közülük már többen megpróbáltak velem, de másokkal is beszélgetni erről, és nagyon szeretnének elcsípni mások orra elől valamiféle információt. A dolognak ezt a részét talán én magam tudnám a legjobban ellátni, mert én egy nagyobb és szélesebb tervben gondolkodom.

Én Ön miatt, de általában az irodalom miatt is nagyon örültem azoknak a híreknek, amiket az utolsó levelében olvastam. A következő levelemben, ha majd beszámolok a Bardili-olvasmányaimról, mindenképpen figyelembe fogom venni az Ön levelének filozófiai elemzéseit is.

Ebben a hónapban még Jénához vagyok kötve, de a válasza itt már nem érhet el, hanem csak Berlinben. A megbízottam elfelejtette jelenteni, hogy milyen állapotban van az ottani szállásom. Ezért arra kérem Önt, hogy a válaszát úgy címezze, hogy érdeklődni Feßler professzor úrnál.

Éljen boldogan, bensőséges tisztelettel és szeretettel.



29.

Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1800. március 1.)


Az Ön 8-án kelt levele, amelyet csak 20-án kaptam meg, jóakaratának újabb bizonyítéka, és ugyanakkor az új irodalmi vállalkozás ötlete, amely megfelel korunk igényeinek, és amelybe Ön engem is bevonna, nagyon megörvendeztetett. A dolog célszerűségében és megvalósíthatóságában teljesen egyetértek Önnel. De arról a tevékeny részről, amelyet a vállalkozásban nekem juttatna, még nem nyilatkozott pontosan, és így még azt sem tudhatom, hogy elfogadhatom-e az Ön ajánlatát. Természetes, hogy Ön semmiképpen sem szeretne engem a kiadók között látni, ha valóban nem vagyok az. És hogy hogyan lehetnék valóban az, azt a lakóhelyeink nagy távolsága miatt egyelőre nem tudom elképzelni. Nem kellene elolvasnom minden kéziratot, amelyet kiadok? Van nekem ehhez elég szabadidőm? És nem fogja-e nagyon hátráltatni a dolgot, ha a kéziratokat mind ide kell küldeni?

Mint ismeretes, a másként gondolkodók értékelésének hangnemében már régen nem értünk egyet annyira, hogy közülünk valaki (Ön vagy én) a másik ítéletét (anélkül, hogy előzetesen ismernénk az ítéletet és azt, amiről az ítélet szól) a sajátunkká tudnánk tenni. Ha Ön meggondolta és esetleg felszámolta ezeket a nehézségeket, akkor nekem be kell vallanom, hogy én ezt annál kevésbé találom megoldhatónak, minél többet gondolkodom róla.

Megrendeltem Hamburgból az Az ember rendeltetése című könyvét, és igazi mohósággal már le is nyeltem; de a vizsgálódás közben nem élveztem és az élvezet közben nem vizsgálódtam. Számomra ez a könyv nagyon sok újat és tanulságos gondolatot tartalmaz, és van néhány olyan dolog is, amit nem értek pontosan Azt, hogy valaki, aki nem professzionális filozófus, de mégis igen gyakorlott dilettáns, ezt valóban érthetőnek fogja-e találni, azt egyelőre nem tudom megítélni, de mindmostanáig kételkednem kell benne. Azok az ítéletek pedig, amelyek eddig több oldalról is a fülembe jutottak, csak megerősítették eddigi kételyeimet. Ezért ma vagy holnap elkezdem a második olvasmányt, amely kétségkívül meg fogja erősíteni azt az első benyomást, amelyet a könyv rám tett.

Mesterinek és csodálatra méltónak találom Az ember rendeltetésének előadás- és ábrázolásmódját, a gondolati tartalom kifejtésére választott csillagászati magasságot, de nem tudom elrejteni magam elől, hogy az Ön vallásfilozófiájának utolsó apológiája a Philosophisches Journalban, a félreértés fő pontjának megvilágítása szempontjából számomra összehasonlíthatatlanul sikerültebbnek tűnt.140 Ezt a tanulmányt nemrégiben a házamban egy viszonylag vegyes társaság előtt (melyben professzorok, egyházi emberek és katonatisztek is voltak) felolvastuk, és az emberek teljesen meggyőzőnek, érthetőnek és az Ön célja tekintetében kielégítőnek találták. A hangnemet azonban, amellyel Ön az ellenfeleiről beszél (akik mégiscsak nagyon különbözőek), igen-igen helytelenítették. Miért van az, hogy az Ön gondolatmenete, amennyiben túllép a módszertani levezetéseken, az Ön személyes fölény-érzésére támaszkodik? Az Ön individualitása mint olyan, úrrá lesz Önön anélkül, hogy tekintettel lenne arra az álláspontra, amelyet Ön a tiszta énnek tulajdonít, és amelyben a filozófus énjének el kellene tűnnie, és ehelyett a saját individuális önérzetének nevében kezd el beszélni. Meggyőződésem, hogy az Ön ellenfelei közül a kontárok és a félműveltek semmit sem értenek abból, amit Ön oly tisztességesen eléjük tár, az önszeretetük viszont sértve érzi magát; az Ön filozófiájának ellenfelei közül azonban a jobbak, elkedvetlenednek, és képtelenné válnak a lényeges dolgok megértésére.

Számomra egyre világosabbá válik, hogy a filozofáláskor, és annak kifejtésekor mit jelent a filozófia: a filozófus személyiségének háttérbe kell lépnie, vagy legalábbis teljesen el kell némulnia. Mihelyt ez az érzés megjelenik a filozófusban, annak a gondolatnak kell felmerülnie benne, hogy mint individuum tévedhet, hogy másoktól tanulhat és tanulnia is kell, és hogy az ő rendszerén kívül még sok igaz és reális rendszer lehetséges, amelyekről egy olyan individuum, akinek egyedül a saját rendszere lebeg a szemei előtt, nem is álmodhat. Kedves Fichte, jól tudom, hogy mennyire kevéssé vagyok és lehetek az Ön szemében filozófus, legalábbis néhány év óta. Valószínűleg azért, mert volt idő, amikor ebben a vonatkozásban túlzottan magasra értékelt engem. De tudom, hogy Önnek mint embernek is érek valamit, és inkább mint ember beszélek az emberhez, és nem mint barát a baráthoz.

Még egyszer nagyon kérem Önt arra, hogy tanulmányozza át néhányszor Bardili Grundrißét, még akkor is, ha ezt csak a barátja, Reinhold kedvéért teszi. Biztos vagyok benne, hogy Ön már első elolvasásra is azt fogja érezni, hogy az Ön filozófiája, ha nem is a belső szellemét, de mégis a szellem számára annyira nélkülözhetetlen betűjét tekintve, nagyon sokat nyerhet, ha ezt a könyvet nem teszi azonnal félre. Én most már tizedszer olvasom; és nagy-nagy várakozással tekintek az Ön véleménye elé. Jacobi nem lavateriánus, vagy valami ehhez hasonló, ebben egészen biztos vagyok, mivel a sok szóbeli és írásbeli gondolatcserén keresztül pontosan ismerem. És amit Ön erről mondott, az egészen biztosan fájni fog neki; Önök ugyanis egész egyszerűen nem értik egymást. Ez minden; legalábbis nem abban a mértékben, amelyben azt hiszik, hogy értik egymást.141

Egyébként teljesen igaz, hogy Jacobi az Ön filozófiáját csak félig-meddig ismeri, legalábbis annyiban, hogy sem az Ön természetjogát, sem az erkölcstanát nemcsak hogy nem tanulmányozta át szorgalmasan, de alig-alig lapozta át, és biztos vagyok benne, hogy egyetlenegyszer sem olvasta végig. Én legalábbis mind a mai napig így tudom. Minden találkozásunk alkalmából felhívtam a figyelmét ezekre a művekre; mindig megígérte, hogy el fogja őket olvasni, és mindig sajnálkozott afelett, hogy önhibáján kívül még nem jutott hozzá.

Archimetris142 azt írja nekem, hogy Berlinben megrendelte az Ön könyvét, az ő nevében. Éljen boldogan, kedves és tisztelt Fichte, és legyen türelme az Ön Reinholdjához.



30.

Fichte Reinholdhoz

(Berlin, 1800. július 4.)


Igen tisztelt Barátom!

Megígértem Önnek, hogy megírom a véleményemet Bardili Logikájáról;143 félek attól, hogy megsértem Önt, de azt gondolom, hogy a válasz elmaradása még sértőbb lenne, és ezért végre rá kell szánnom magam e levél megírására.

Mindjárt azután, hogy elküldtem Önnek az utolsó levelemet, nagyjából február közepén, megkaptam a könyvet. Már az előszóban felfigyeltem arra, hogy a szerző valóban egy teljesen új felfedezéssel dicsekszik, mégpedig azzal, hogy a logikából egy reális tárgyat hámozhat ki, és már a priori tudja, hogy én hogy fogok állni ehhez a könyvhöz. Ezt a könyvet az Ön kedvéért elolvastam, egyszer, a magam módján, vagyis úgy, hogy olvasmányaimat állandó megjegyzésekkel kísértem. Azok a jó utalások - csak utalások -, amelyek az azonosság tételére, mint a teljes gondolkodásunk alapjára vonatkoznak, számomra nem lehettek teljesen újak. És biztos vagyok benne, hogy Ön előtt sem lehetett teljesen ismeretlen, hogy hol van ez a gondolat teljesebben, és azt hiszem sokkal világosabban kifejtve, amire Bardili utal is.144

Az új rendszer legfontosabb pontja az, hogy az ős-gondolkodás, mihelyt a kezünket megfordítjuk, ős-létté alakul át, és ez alapjaiban megsemmisíti a szubjektivitás és az objektivitás közötti kötelékre vonatkozó kérdést, ahogy az a kriticizmus gondolataként először Kant fejében megjelent; és ennek a bűntettnek az elkövetését csak egy olyan férfiútól lehetett várni, aki (messze állván attól, hogy a tudománytanról bármiféle fogalma legyen) még csak futólag sem lapozta át Kant műveit, és a kriticizmust is (úgy tűnik), csak Nicolai és Herder viszonyából ismeri.

Önre kedves barátom semmi sem vonatkozik abból, amit Bardiliről mondok, mert én őt olyan dogmatikusnak tekintem, aki Isten létének ismert ontológiai bizonyítékát vallja, Ön viszont transzcendentális idealistának tekinti. Mi tehát nem értünk egyet az említett szerző értelmezésében. De hogy én helyesen értelmezem őt, arról Bardili saját kivonatának (melyet Ön elküldött nekem) is meg kellett volna győznie Önt.

Az Ön recenzióját a könyvről még nem olvastam, habár egy barátom és a filozófiám jó ismerője, aki ugyanakkor Bardili könyvét is ismeri, nagyon helytelenítően írt róla.145

Nagyon köszönöm Jacobi kedves fáradozását a kanti apróhirdetés vonatkozásában;146 habár a megkapott hírnek semmiféle következményt sem tulajdonítanék, mivel minden efféle dolog számomra egyre jelentéktelenebbnek tűnik. Őszinte nagyrabecsüléssel és barátsággal.



31.

Fichte Reinholdhoz

(Berlin, 1800. július 18.)IX


Kedves Reinhold!

Utoljára munkáktól elhalmozva írtam, némileg rosszkedvűen, mert régen nem írtam Önnek, és néhány más dolog is nyomasztott, és rontotta a hangulatomat az Ön utolsó levele, amelyre már csak homályosan emlékszem, de még bennem visszhangzott ennek rendkívül sértő, gyanakvó és kellemetlen hangja.

Ön nem válaszolt; ezt az akkori hangulatomban nem vártam, de nem is kívántam. Most vidámabb hangulatban olvasom újra a levelét, és nagyon sajnálom, hogy ilyen nyers voltam. Legalább ezt szeretném elmondani és bebizonyítani Önnek.147

Bardiliről, akinek egyáltalán nem szabadna lennie, biztosan meg fog jelenni (úgy értem nyomtatásban) valamikor egy fölösleges ítélet. Engedje meg tehát, hogy hallgassak róla. A Logikában kifejtett ugyan néhány helyes gondolatot, de mivel Ön olvasta a tudománytant (1─2─3. §-ok), látnia kellett volna, hogy tulajdonképpen semmi újat sem mond. És most ő után Ön is ezt tekinti a metafizikának.148

Amit Ön az utolsó tanulmányom (amely a Philosophisches Journal-ban jelent meg) hangneméről mond,149 azt tiszteletben tartom, és megpróbálok úgy válaszolni rá, mint barát a barátnak. Még akkor is, ha fel kell készülnöm arra, hogy filozófusként és gondolkodóként nem tudunk kapcsolatban maradni egymással; olyan nyíltan szeretnék beszélni Önnel, ahogy az számomra természetes.

Miután Ön levélben és nyilvánosan is véleményt mondott az általam használt hangnemről, ezt magamban hagytam elszunnyadni, csak azért, hogy a barátomnak, Reinholdnak a kedvében járjak; a belső meggyőződésem nélkül, vagy annak ellenére gyakran úgy viselkedtem, mint egy szegény ördög, aki a szél fuvallatára bízza, hogy mi az igaz és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz és (ha tudna szeretni vagy dühöngeni) mi méltó a szeretetre és mi a dühöngésre. A mostani ismételt figyelmeztetésével Ön volt a segítségemre abban, hogy tisztába jöjjek önmagammal.

"Az individuumom - mondja Ön - uralomra jutott felettem, méghozzá úgy, hogy nem is vettem észre, és azon az állásponton keresztül, amelyet én magam csak a tiszta énnek tartottam fenn." E szöveghely egyik pontjától eltekintve, amelyre az alábbiakban még részletesebben is ki fogok térni, Ön az egészet a lelkiismeretemre keni. De hagyjuk egy pillanatra a lelkiismeretet!

Ahol véleményem szerint az individuum megjelenik, vagyis a személyes beszélgetésekben, ott kedves Reinhold, nem ismer engem. Néhányan, akik ezen a téren ismernek, például Forberg, aki távol áll attól, hogy az embert simogassa, nyíltan azt mondta nekem (és mindenki más is, aki beszélgetett velem ezt fogja gondolni), hogy a legostobább gondolatokhoz is a legnagyobb türelemmel közelítek, mélyülök el bennük, szedem szét őket, és sohasem éreztetek semmiféle "személyes fölényt".150 Én is ilyennek ismerem magam, ilyen vagyok természetemnél fogva, mindenféle mesterkéltség, tervezettség és szabadság nélkül. Jelenleg az emberi gondolatok és az emberi nyelv az, amely belém csöpögteti a szükséges tiszteletet. De ami az irodalmi munkásságomat illeti, azt hiszem ebben sem lehet egy kifordított individualitást látni, legalábbis én nem érzek semmiféle individualitást, sem a magamét, sem a másokét. A felfedezéseim számomra igaznak és helyesnek tűnnek, de egyáltalán nem jut eszembe, hogy önmagamnak valamiféle értéket tulajdonítsak, vagy hogy magasabb szempontból azt mondjam, hogy ez és ez az ember (mármint én magam) hozta létre. Az idő, a természet és Isten hozta létre őket. Én dolgoztam, de nem többet, mint mások, és vannak, akik még nálam is sokkal többet dolgoztak. A tulajdonképpeni felfedezés - szerencsés ötlet, a tehetség pillanata. De hogy egy tehetség birtokosáról (vagyis magamról) beképzeljek valamit, az olyan őrültség, amelyre én még a kamaszéveimben sem voltam képes. Ön, aki olvassa az írásaimat, biztosan észrevette, hogy micsoda plágiumokat követnek el azok, akik szidalmaznak engem. És hogy mi történik a csak szóban elmondott gondolataimmal, azt nem is tudhatja, de egy analógia alapján könnyen elgondolhatja. Ön is vitába szállt velem abban, hogy én Kantnak tulajdonítottam a transzcendentális idealizmus felfedezését, amit Ön nekem tulajdonít.151 (Ezt még most is így gondolom, és mindig is így fogom gondolni, de nem a "háromnegyedes elmének"152 és nem az individuális Kantnak tulajdonítom, hanem a Kantban rejlő időnek és szentléleknek.) Schellingnek, és másoknak hozzám fűződő viszonyáról soha egyetlen szót sem szóltam. Röviden, én legbelül biztos vagyok abban, hogy ennek az őrült véleménynek, a gondolati tulajdonnak, a felfedezői dicsőségnek stb., az egész individualitásnak még a nyoma sincs meg bennem. Amit még azzal is alá tudok támasztani, hogy mindent, amit megbeszéltem, azonnal elfelejtek, egy félretett könyv olvasását csak két hét múlva folytatom (mint valami marslakó), és az új ötleteim állandóan kiszorítják a régieket. Tehát az, hogy amit védelmembe veszek, a sajátomnak tekintsem, soha, még álmomban sem jut eszembe.

Én magam is felismertem egy-egy tévedést, amelyet aztán a hallgatóim előtt nyilvánosan visszavontam, és ezt a nagyobb közönség előtt azáltal teszem, hogy a következő írásaimban mást és másként tanítok. (Így például a Az ember rendeltetésében visszavontam a szárnyaló okoskodást - lásd Erkölcstan 300 skk. o. -, ahogy azt már másfél évvel korábban a katedrán is megtettem.) Ezt mondom el a levezetett tételekben. De ebben a kérdésben még néhány évig békén fognak hagyni. Nem gondolja?

Egyetért velem a következő kijelentésekben?

1. Biztosan tudhatjuk, hogy valamit megértettünk, hogy valamiről meg lehetünk győződve? Én azt mondom, hogy igen, és mindenki, aki csak egyszer is bizalmas kapcsolatba került önmagával, és valamiről valóban meggyőződött, tudja ezt, és ismeri e meggyőződés érzését.

,2. Semmi sem nyithatja ki azon emberek száját, akik a tévedés vagy a kételkedés alapjának nincsenek tudatában. Nem büntetendő könnyelműség-e ez az igazsággal szemben? Nyugodtan kell-e ezt szemlélni annak, aki szereti az igazságot?

3. Vajon nem kötelessége-e annak, aki (tegyük fel, hogy ön-gondolkodó, ahogy Bardili kétségtelenül az) szerzőként lép fel és tanít, tovább akarja adni az igazságot stb., hogy megismerje a saját tudományának álláspontját?

(A levél töredék maradt.)



Reinhold Fichtéhez

(Kiel, 1800. szeptember / október)

Töredék


[...] Az Ön számára magától értetődőnek tűnhet, hogy az ellenálló és ellenséges véletlenszerűségek - amelyek a címtől a dedukción keresztül egészen a könyv végéig ívelnek, és alapjában véve gyakran felbukkannak - nem rettenthetik vissza a lényeg keresésétől. Valójában a polemizálásának módja, és az az ellenszenv, amely Kanttal, Önnel, Schellinggel és velem szemben napfényre került, engem is felháborított. Ezt a felháborodottságot azonban elég korán felismertem, és megpróbáltam leküzdeni ennek a szerző és a könyv megítélésére vonatkozó nyomását. Én figyelmeztetőnek tekintettem azt a hiányzó készségét, amely megakadályozta őt abban, hogy Kanttal szemben igazságos legyen és hogy Fichtétől tanuljon. Elég nagy fáradtságomba került leküzdenem és félretennem azt a hajlamot, hogy azt higgyem, "ebből a könyvből semmi jelentőset sem lehet tanulni". Még fáradtságosabb volt a puszta tanulás ebből a könyvből, ami nélkül pedig semmiféle megértés sem lehetséges. Elsősorban arról az előfeltevésről kell lemondani, hogy a könyv semmi lényegeset nem tartalmazhat számomra. A gondolkodásomat úgy kellett beállítanom, hogy a szerzőt lépésről lépésre kövessem, és hagyjam a gondolkodásban előttem járni. A szavainak értelmét, a mondatainak összefüggését stb. csak benne kereshetem és csak benne magában találhatom meg anélkül, hogy az eddigi gondolati építményemet egzegétaként vagy képviselőként használnám. Eközben teljesen el kellett tekintenem az Ön rendszerétől, és attól, ami abból a saját tulajdonommá vált; mindazt, ami abban és azon keresztül számomra megoldottnak tűnt, a Grundriß értelmezésekor egyszerűen félre kellett tennem. Mindez sok időt követelt, és követel még most is, és ez sokszor elég kellemetlen. De nekem csak arra volt szükségem, amit Bardili a logikánk eddigi hiányosságairól, csomópontjairól és hézagairól mond, csak ezt kellett megértenem és megszívlelnem. Eközben az az érzésem támadt, hogy megéri a fáradtságot megtenni azt, amit meg kell tenni a megértés érdekében, hogy tehát érdemes egy időre a tanítványául szegődni, mint ahogy néhány éven keresztül az Ön tanítványa is voltam. [...]153



32.

Fichte Reinholdhoz

(Berlin, 1800. szeptember 15.)


Már régóta mindenféle leveleket írogatok Önnek, kedves Reinhold; az utolsó levelére készült részletes válaszomat már csaknem befejeztem, de aztán újra félretettem stb. Most viszont arról értesültem, hogy Jacobival és Bardilivel együtt egy antikritikai filozófiai folyóirat megalapítására készül, miközben Ön (az én kérésemre) megkapta Bardili Logikájáról az erlangeni Litteratur Zeitungban közzétett írá- somat.154 Ön most már gondolhatja, hogy mi a véleményem erről a különös fellépésről.

Mivel filozófiai tekintetben valószínűleg elválnak az útjaink, nagyon remélem, hogy emberként nem fogunk eltávolodni egymástól. Ebben a tekintetben nagyon számítok az Ön hűségére, úgy ahogy Ön is számíthat az enyémre.

"Arra kérem, hogy semmit se olvasson és írjon stb. addig, amíg Bardili Logikáját el nem olvasta" - írta Ön nekem egy évvel ezelőtt. Elolvastam a könyvet, mihelyt megtudtam szerezni, és most már jól tudom, hogy is állok vele. De nem akartam publikálni a véleményemet addig, amíg az Ön publikációja nem hozta napfényre a meggondolkodtató vonásokat. Most ezt a kérést szeretném visszaadni: arra kérem Önt, hogy semmit se olvasson és írjon addig, amíg a tudománytanomat (amely valószínűleg eltűnt az Ön emlékezetéből) el nem olvasta.155 Vagy inkább arra kérem, hogy még egyszer olvassa el, de alaposan, úgy ahogy én olvastam egykor az Ön elementár-filozófiáját, azaz a tökéletes megértésig előrenyomuló írásbeli kommentárokkal kísérve. És ha a meglévő kifejtéssel nem tud megbirkózni, amit egyébként a homályosságok miatt nagyon is el tudok képzelni, akkor arra kérem, hogy várja meg a húsvétra megjelenő új kifejtést. E mű bejelentése rövid időn belül nyomtatásban is napvilágot fog látni.

Kicsit meghökkentem, amikor Ön egyszer azt kérdezte tőlem, hogy az énnel és a nem-énnel nem tűnik-e el a sematizmus az idealizmusból? Ehhez hasonlóan én most ezt kérdezem: nem lehetne-e az elementár-filozófia átdolgozott változatát a tudománytan tanulmányozásának bevezetéseként tekinteni?

Az Ön elementár-filozófiája és a tudománytan, kedves Reinhold, szellemét és legbelső lényegét tekintve szemben áll egymással. Az elementár-filozófiát én oly alapossággal ismerem, amire Ön az én tanulmányozási módomból (melyről még Zürichből számoltam be Önnek) következtethetett volna. Azt hiszem, jobban ismerem mindenki másnál, de tartózkodtam attól, hogy közzétegyem a rá vonatkozó ítéletemet, mert az elementár-filozófia szerzője a barátom volt. És teljesen felesleges lett volna Önt erre vonatkozó közlésekkel terhelni, hiszen Ön komolyan elkezdte tanulmányozni a tudománytant, és időről időre értesített engem e stúdium sikeréről, és végül arról számolt be, hogy végre megértette a tudománytant. Az Ön nyilvános megnyilatkozásaiban, ha nem is láttam a valóságos megértés és a pozitív behatolás bizonyítékait, de negatív bizonyítékokkal (kézzelfogható félreértésekkel) sem találkoztam.

Most viszont azt látom, hogy a filozofálásnak ugyanazt a szerencsétlen módját, amelyet Ön a saját művéből száműzött és feladott, egy idegen művön keresztül újra be szeretné vezetni. Mert tulajdonképpen erről van szó, kedves Reinhold, Bardili Logikája voltaképpen nem más, mint az Ön elementár-filozófiája: ő sem olvasott el rendesen egyetlen filozófiai művet sem, ezen kívül. Azt hiszem, meg fogja érteni, hogy ha a garázdálkodás folytatódik, akkor ezt gyökerénél kell megragadni, és az utánzótól az igazi forráshoz, az Ön elementár-filozófiájához kell visszamenni. Így kétségtelenül és mindenféle tekintetben jobb lenne, ha Ön, mielőtt tenne valamit, megvárná az én új kifejtésemet, amennyiben nem boldogul a meglévővel.

Néhány vásár óta vártam, hogy visszaküldje azokat a kéziratokat, amelyeket az elmúlt évben néhány melléklettel együtt megküldtem Önnek. Legyen olyan kedves ezeket az első adandó könyvkereskedői lehetőséget kihasználva visszaküldeni nekem.

Változatlan szeretettel és nagyrabecsüléssel, az Ön Fichtéje.


(Fordította: Weiss János)




Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek II. Bezárás


JEGYZETEK




I Valószínűleg nem minden olvasó tudja, hogy Fichte írói és filozófiai tehetségének ez az első próbája azért keltett akkora feltűnést, és szerzett akkora hírnevet, mert az általános vélekedés a könyv szerzőjének nagyon sokáig Kantot tartotta. Közvetlenül a megjelenés után (Königsbergben, a húsvéti vásárra, 1792-ben, név nélkül) az Allgemeine Litteratur-Zeitung Intelligenzblatt című mellékletében ezt lehetett olvasni: "mindenki, aki a halhatatlan königsbergi filozófustól akár egyetlen kisebb művet is olvasott, fel fogja ismerni, hogy ő maga a szerző". - Reinhold fiának jegyzete.

II Fichte ebben a recenzióban a következőket próbálta meg kimutatni: Aenesidemus minden ellenvetése, amelyek a reinholdi tudat tételének igazsága ellen irányulnak, ha azt önmagában tekintjük, alaptalanok; de nagyon is helytállóak, ha ebben a tételben a filozófia első alaptételét látjuk, és olyan ténynek tekintjük, amely egy legfelső princípiumból mindenféle tapasztalattól függetlenül szigorúan a priori módon kimutatható. - Reinhold fiának jegyzete.

III Nagyon sajnálom, hogy nem ismerem azt az ügyes diákot, vagy azt a nagy férfiút, aki egy olyan rendszert, amelynek fő gondolatait maga Reinhold mindmostanáig nem tudta megérteni, és amely a maga teljes terjedelmében és összefüggéseiben még nincs is egészen kész, egyetlen pillantással átlátta. Sajnálom, hogy nem ismerem a nagy férfiút, aki egy rendszert, vagy annak fő gondolatait annyira tökéletesen átlátja, hogy puszta hallás vagy elbeszélés alapján alaposan meg tudja ítélni, hogy mi az, ami ki van használva, és mi az, ami nincs, és hogy ez hol helyes, és hol helytelen. - Fichte jegyzete.

IV Röviden egy másik dologról, amit én az Ön kijelentéseiből vezetek le, és amelyet biztosan nem gondolt át világosan, de észrevétlenül mégis érezte, mert ez teszi ki mindenféle logika szerint az eredmények alapjait. De nem akarom erőszakkal a kérdést újra az okoskodás útjára terelni. - Fichte jegyzete.

V Reinhold ebben az időben a Geschichte des Lebens und der Lehre des Sokrates című munkáján dolgozott, amely azonban töredékben maradt, és nem került kinyomtatásra. - Reinhold fiának jegyzete.

VI Ezzel Fichte akkori kollégájára Paulus professzor úrra céloz. - Fichte fiának jegyzete.

VII A levél következő része lényegi tartalmát tekintve kinyomtatásra került a Reinhold által Fichtének és Lavaternek írt nyílt levélben. - Fichte fiának jegyzete.

VIII Újabban Jacobinak a spekuláció elleni ellenvetései így vezették félre Reinholdot, amennyiben az utolsó levelét jól értem. - Fichte megjegyzése, amely Jacobinak szól.

IX Ezt a levelet Fichte valószínűleg nem küldte el. - Fichte fiának jegyzete. [Az összkiadásban a levél dátuma: 1800. szeptember 18.]



Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás


JEGYZETEK II.




1 Jens Immanuel Baggesen először Koppenhágában, majd Jénában tanult. Reinhold egyik leghűségesebb és legközelebbi tanítványa, aki az 1790-es évek elejétől költőként egyre ismertebbé vált. Ő volt az is, aki Fichte és a Reinhold-kör között közvetített. Baggesennek a filozófiai életben játszott fontos szerepét dokumentálja a következő kötet: Aus Jens Baggesen's Briefwechsel mit Carl Leonhard Reinhold und Friedrich Jacobi, Brockhaus Verlag Leipzig 1831.

2 Az írás a következő volt: Beitrag zur Beurteilung der Urteile des Publikums über die französische Revolution.

3 Ferdinad Troschel, Danzigban.

4 Christian Friedrich, aki Castell-Remlingen grófja volt.

5 Heinrich Stephani házitanítóként dolgozott, ismertté elsősorban annak a levélnek a címzettjeként vált, amelyet Fichte írt neki 1793 decemberében. Ez a levél a tudománytan programjának egyik legelső megfogalmazása.

6 August Wilhelm Rehberg a kor egyik híres filozófiai publicistája volt; tőle származik az egyik legelső és legeredetibb Reinhold-kritika, amely az Allgemeine Litteratur-Zeitung 1791. január 28-i számában jelent meg. Volt egy könyve a francia forradalomról is (Untersuchungen über die französische Revolution), amelyet Fichte a Beitragban hevesen bírált.

7 Baggesen 1793. december 20-án írta Reinholdnak: "A legbensőségesebb bizalomban megismerkedtem Fichtével. - Mint szellemek elválaszhatatlan barátok lettünk."

8 Christoph Martin Wieland a kor egyik leghíresebb és legnagyobb tekintélyű írója és irodalmára volt; Reinhold apósa.

9 Reinhold a következő írására céloz: Über die Teutschen Beurtheilungen der Französischen Revolution, amely Wieland folyóiratában, a Der neue Teutsche Merkurban jelent meg, 1793 áprilisában.

10 Az utalás Ernst Brandesre vonatkozik, aki Hannoverben kancellária-titkárként dolgozott.

11 A szóban forgó mű a Briefe über die kantische Philosophie II. része. Az akaratra vonatkozó reinholdi koncepció a 6. és a következő levelekben található.

12 Fichte még nem kapta meg Reinhold előző levelét.

13 Reinhold a fő művének (Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens) gondolatait több kisebb írásban próbálta népszerűbb formában kifejteni. A korabeli Reinhold-kritikák majd nagyrészt ezekre a művekre fognak irányulni: (1) Über das Fundament des philosophischen Wissens, Jena 1791. (2) Beyträge zur Berichtigung bisheriger Mißverständnisse der Philosophen. Erster Band das Fundament der Elementarphilosophie betreffend, Jena 1790. (3) Zweiter Band die Fundamente des philosophischen Wissens, der Metaphysik, Moral, moralischen Religion und Geschmackslehre betreffend, Jena 1794.

14 Az írás már a fentiekben is hivatkozott Beitrag zur Beurteilung der Urteile des Publikums über die französische Revolution.

15 Megjelent az említett folyóiratban, 1794. február 11─12-én.

16A program felvázolásához lásd a Friedrich Immanuel Niethammerhez (1793. december 6) és Heinrich Stephanihoz (1793. december közepe) írt leveleket. (A mű valóban létezik csak posztumusz, az összkiadásban jelent meg, Eigne Meditationen über Elementar-Philosophie címmel, II/3. köt.)

17 A recenzens nagy valószínűséggel Christian Beatus Kenzelmann volt, aki Pfortaban Fichte egykori diáktársa volt, és ebben az időben Meissenben volt diakónus.

18 Johann Caspar Lavater zürichi teológus és pap volt; még ma is ismert a fiziognómiára vonatkozó kutatásai révén. Ő szervezte Fichte zürichi előadásait. Az előadásról készült jegyzetei nemrég meg is jelentek, nagy feltűnést keltve.

19 A történeti kutatás megállapította, hogy Reinhold felé a híreket apósa, Wieland szállította, aki egy levélben (1794 végén) a következőket írta: "Hagyja csak, hogy az éles elméjű szofista Fichte az énből és a nem-énből összetákoljon egy tudománytant és filozófiát, hagyja csak, hogy azzal a teljesen hiábavaló kísérlettel vesződjön, hogy megvilágítsa azt, amit nem lehet megvilágítani, hogy bizonyítani akarja, amit nem lehet bizonyítani, hogy a szellemét ravasz kupeckodással foglalja el, és az idejét elfecsérelje. Hagyja csak, hogy megmutassa, hogy ő az egyetlen férfiú (ahogy egyik dicsőítője a közelmúltban jövendölte), aki képes arra, hogy a filozófiával megtegye azt, amit Eukleidész a matematikával megtett. [...] És ha már kiejtettem Fichte nevét, azt is el kell mondanom, ahogy megbízható forrásból hallottam, [hogy] Fichte minden alkalmat megragad arra, hogy Önt az előadásain megtámadja és a maga módján cáfolja. Azoknak pedig, akik ezzel kapcsolatban kifejezték nem-tetszésüket, azt válaszolta, hogy puszta megtorlásról van szó, amelyekre Ön kényszerítette őt, mert állítólag az előadásain Ön is folyton támadja őt. A közelmúltban arról mesélt valakinek, hogy ő is hevesen és elkeseredetten támadja Önt, és hozzáfűzte: akarata ellenére úgy érzi, hadüzenetet kell küldenie Önnek. Én ezt a barátot megbíztam azzal, hogy Fichte úrnak mondja el a következőket: én Önt elég jól és elég régóta ismerem ahhoz, hogy kijelenthessem, hogy aki ilyen híreket mond Önről, egyszerűen gyalázkodik, teljesen ellentmond az Ön jól ismert jellemének, hogy valakit hevesen és elkeseredetten támadjon, vagy hogy egy ilyen szenvedélyességgel védelmezze magát; és nem tudom elképzelni, hogy Ön Fichte úr kedvéért miért változtatná meg egy csapásra a maga teljes természetét, és annak ellenkezőjébe fordulna át, ahogy a barátai és az ismerősei hosszú évek óta ismerik. Csináljon, amit akar, én mégis biztos vagyok abban, hogy Ön rá fogja hagyni erre a dicsőség-éhes és hiú egoisztikus szofistára azt az élvezetet, hogy Önnel nyilvánosan felvegye a harcot. És még ha ez valóságos kihívás is, Ön semmit sem fog tenni, és mégis könnyen meg fogja találni annak eszközeit, hogy megszabaduljon ettől az embertől, és a saját útján, az ilyen csatározások ellenére, tiszteletre méltó módon tovább haladjon. Minden óráért kár lenne, amit Ön arra fordítana, hogy az ő általa használt fegyverekben gyakorolja magát. Abeat in malam rem! (Wieland: Sämtliche Werke, 53. köt., Leipzig 1828. 205─207. o.)

20 Nagy valószínűséggel Johann August Heinrich Ulrichról, jénai jogász-professzorról van szó. 1795. április 15-én írja Reinhold Baggesennek: "Én Fichte kirohanásait, melyekről Wieland értesített, úgy értettem, hogy nem a személyemre, hanem a filozófiámra vonatkoznak. Ulrich úr polémiái is megkímélték a jellememet."

21 Kalmann Reinhold kedvenc tanítványai közé tartozott Jénában, és aztán Kielbe is követte. Magyarországról származott.

22 Reinhold április közepén írt levele (amely pedig az egész levelezés egyik legfontosabb dokumentuma lenne) sajnálatos módon elveszett.

23 Carl Leonhard Reinhold: Über das Fundament des philosophischen Wissens, Jena 1791. Fichtének ez a felfogása már a Zürichi előadásokban megjelenik, és ezt állítja a tudománytan első szisztematikus kidolgozásának (Über den Begriff der Wissenschaftslehre) előszavában is. (Magyar fordítását lásd Felkai Gábor: Fichte, Kossuth Könyvkiadó 1988.)

24 Rezension des Aenesidemus oder über die Fundamente der von dem Herrn Prof. Reinhold in Jena gelieferten Elementar-Philosophie, Allgemeine Litteratur-Zeitung 1794. Nr. 47─49. (In: Ausgewählte Werke in sechs Bänden, 1. köt., Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1962.)

25 Grundriß des Eigentümlichen der Wissenschaftslehre in Rücksicht auf das theoretrische Vermögen, Jena und Leipzig, bei Christian Ernst Gabler 1795. (In: Ausgewählte Werke in sechs Bänden, 1. köt., i. k.)

26 Fichte: Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre als Handschrift für seine Zuhörer, Leipzig, bei Christian Ernst Gabler 1794. (In: Ausgewählte Werke in sechs Bänden, 1. köt., i. k.)

27 Reinholdnak az a levele is elveszett, amelyre Fichte most válaszol.

28 Reinholdtól nem ismeretes ilyen című vagy témájú mű.

29 A Grundriß des Eigentümlichen der Wissenschaftslehre július elején még nem jelent meg.

30 Reinhold fő műve, Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstel- lungsvermögens címmel, 1789-ben jelent meg; az előszó végén szereplő dátum: 1789. április 8.

31 A Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre ívenként jelent meg; a megfelelő íveket Fichte minden előadás elején szétosztotta a diákjainak. Ez a megoldás egy furcsa dilemmára válaszolt: (1) Ebben az időben a filozófusok elkezdték a saját koncepciójukat (rendszerüket) tanítani; közülük az egyik legelső Fichte volt. (2) Az egyetemeken csak olyan tananyagokat lehetett tanítani, amihez volt megfelelő tankönyv.

32 Schelling Vom Ich als Prinzip der Philosophie című könyvéről van szó. (Magyar fordítás: Az énről, mint a filozófia princípiumáról. In Schelling: Fiatalkori írások, Jelenkor Kiadó 2003.)

33 Nem Carl Christian Erhard Schmidről, a jó nevű filozófia-professzorról van szó, aki Reinhold majd Fichte kollégája volt a jénai egyetemen, hanem a prorektorról, Johann Wilhelm Schmidről.

34 A korabeli jénai diákmozgalmaknak két fontos kiváltó oka volt: (1) 1795-ben a pünkösd előtti héten egy diákot, aki az úgynevezett "Fekete Rend" tagja volt, két hittársának feljelentése alapján, és a távollévő rektort helyettesítő prorektor rendelkezésére börtönbe zárták, amire már nagyon régen nem volt példa. A szóban forgó diákot a diáktársak közbenjárására ugyan szabadon engedték, de az eset a diákokat nagyon elkeserítette. (2) 1795 pünkösdjét a jénai parasztok a szokásoknak megfelelően Wenigenjenaban a hársfák alatt, énekkel, tánccal és sörivással ünnepelték. Az ünnepség vége felé a parasztok és a diákok között verekedésre került a sor. Ebben pedig a diákok - mivel jóval kevesebben is voltak - húzták a rövidebbet. Egy idő után el is menekültek, és egy kicsit később erősítéssel tértek vissza. Csakhogy a parasztok addigra - bosszútól tartva - elhagyták a helyszínt. Erre a felindult diákok vandál rongálásba kezdtek a városban, amit lehetett felborítottak, betörtek stb. Így került sor arra, hogy a prorektor (Johann Wilhelm Schmid) ablakát is betörték ... Lásd Richard und Robert Keil: Geschichte des Jenaischen Studentenlebens von der Gründung der Universität vis zur Gegenwart, Leipzig 1858.

35 A Grundlage der gesamten Wissenschaftslehréről van szó, amely a tudománytan számos későbbi kifejtését is tekintve, a legkomplexebb változat.

36 Reinhold: Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens.

37 Schelling: Vom Ich als Prinzip der Philosophie.

38 Minden bizonnyal arról a tervezetről van szó, amelyre majd a következő levélben történik utalás.

39 Ezt a levelet tévedésből (a hamis címzés miatt) Wieland kapta meg, és Gottfried Wenzel Purgstall grófon keresztül (akivel Fichte levelezésben állt) jutott el Fichtéhez.

40 Fichte egyik levelében beszámol róla, hogy Purgstall 1796 újévének reggelén látogatást tett nála.

41 Heinrich Eberhard Gottlob Paulus, teológus, a korabeli jénai egyetem egyik legjelentősebb professzora.

42 Sophie Reimarus írta Reinholdnak 1796. január 26-án: "Kérem, küldje el nekem Baggesen dalát az Énségről, amely Fichte koncepciójáról szól."

43 Két versről van szó, amelyek Johann Heinrich Voß Musenalmanachjában jelentek meg, Neusterlitz 1799. Az első vers (Az én-tanító) nyersfordítása: Én leülök [tételezem magam]! / Gyűljenek össze a lábaimnál / Uraim! Mindenki üljön le [tételezze magát] / És kövesse szigorú gondolatmenetemet . / "Én magam én vagyok / tételezve [leültetve] önmagam által / És mert tételeztem [leültettem] magam, ahogy látják / Te te vagy! Ő pedig ő! / Ezek a te-k és ő-k uraim! / Mindannyian nem-ének / És aki önmagát leülteti [tételezi] önmaga által, ahogy én leültetem [tételezem] magam / Ugyancsak egy én, és minden nem-én úr / és parancsol a te-k és az ő-k világában / Mostani ember, jövőbeli Isten" / Ezzel uraim könnyen, és alapjában véve olcsón / Megkapták a bölcsek kövét. - A második vers (Az ivás teljes tana) nyersfordítása: (Ének Heulides népi melódiájára) // Amióta Noé apánk kehelybe töltötte / A szőlő iható vérét / Azóta minden rendes cimbora iszik; / Miközben senki sem tudja, mit csinál. / Az ember iszik, ahogy létezik, / Mintha magától értetődő lenne, hogy mit jelent inni és létezni; / Az ivás szellemét / Még senki sem vezette le // (Kórus) // Mintha magától értetődő lenne, hogy mit jelent inni és létezni; / Az ivás szellemét / Még senki sem vezette le // A költők ugyan széles e világon mondják: / "Én hangzom, te hangzol, ő hangzik!" / És valami istenit sejtettek / az "Igyatok testvéreim, igyatok csak" -ban / Ők tanították meg erre a gondolkodókat: / De senki sem kész arra, / hogy megkeresse azt az egyetlenegyet, / Az "Igyatok testvéreim, igyatok csak"-ban rejlő / hatalmas értelmet. // (Kórus) // De senki sem kész arra, / hogy megkeresse azt az egyetlenegyet, / Az "Igyatok testvéreim, igyatok csak"-ban rejlő / hatalmas értelmet. // Én elnyertem a hatalmas szellemet, / Megragadtam az isteni értelmet; / Én tudom, ti kedves ivók, hogy mit jelent inni / és mindazt, ami fontos benne. Figyeljetek, és igyatok utána; / Hogy ma minden a princípiumok szerint történjen / Inni annyit jelent / Mint filózni / Halljátok tehát a tanításomat! // (Kórus) // Hogy ma minden a princípiumok szerint történjen / Inni annyit jelent / Mint filózni / Halljátok tehát a tanítását! // Leülök a borral teli asztalhoz / Ti többiek üljetek körém! / Minden ön-ivónak le kell ülnie [tételeznie kell magát], / Mert a végén még elesne. / Így tehát mindannyian leültünk [tételezve vagyunk]! / És most mint valóságosan leülttel [tételezettel] szembeállítom magammal / a teli poharat; / Tegyétek ti is ezt! / És most jön a végső megkoszorúzás // (Kórus) Mi mint valóságosan leültek [tételezettek] szembeállítjuk magunkkal / A teli poharat; / Megvan! / És most jöhet a végső megkoszorúzás. // A puszta leültetés [tételezés] elméleti; / Az ember mindig megszomjazik közben: / A gyakorlat az igazi bölcsesség / A mi folózásunkban. / És most, hogy csináljuk? Én szívom a pohárból, a benne / velem szembeállított bort / belém magamba: Mindenki ürítse poharát! // (Kórus) Szívja a pohárból, a benne / vele szembeállított bort / belé magába: Mindenki ürítse poharát! // Kedves barátaim, már az első kortynál érzitek, / ez a tanítás vezet valahová; / Nem puszta öntetszelgésből filózgatok, / Nem puszta kedvtelésből tanítok! / Ugyan még nem vagyunk részegek; / De a töltés és az ürítés lassan elvezet bennünket / A legmagasabb célhoz, / Ha mindenki vakmerőn / Teljesíti mulatási kötelességét. // (Kórus) // De a töltés és az ürítés lassan elvezet bennünket / A legmagasabb célhoz, / Ha mindenki vakmerőn / Teljesíti mulatási kötelességét. // Ezért mindenki, legalább oly gyakran, mint én / Ürítse poharát! / A végén magában és bennem megtalálja / A bölcs-eszű [eredetileg: fichtei] Istent! / És addigra elfogyott a bor! / És mint az én, mely elnyelte a nem-ént, / Az ember részegen mered maga elé: Halleluja! / Ezért rajta, gyerünk, töltsetek! // (Kórus) És mint egy én, mely elnyelte a nem-ént, / Az ember részegen mered maga elé: Halleluja! / Az igazi nem-én a bor. Lásd Günter Holzboog (szerk.): J. G. Fichte im Gespräch, I. köt., Frommann-Holzboog Verlag 1978. 348─352. o.

44 A jénai egyetem korabeli tanrendje alapján Fichte az 1796-os nyári szemesz- terben a következő előadásokat tartotta: (1) Ethicen secundum dictata, (2) Jus naturae ex libro suo, (3) Logica et Metaphysica, duce Platnero.

45 Immanuel Hermann Fichte 1796. július 18-án született.

46 Salomon Maimon: Philosophischer Briefwechsel nebst einem demselben vorangesickten Manifest. In uő.: Streifereien im Gebiete der Philosophie. Erster Teil, Berlin 1793. 177─244.o.

47 [Gottlob Ernst Schulze:] Aenesidemus oder über die Fundamente der von Herrn Professor Reinhold in Jena gelieferten Elementar-Philosophie, i.k.

48 A recenzió szerzője Johann Benjamin Erhard, aki Reinhold legkitűnőbb tanítványa volt. A recenzió az Allgemeine Litteratur-Zeitungban 1796. október 11-én jelent meg.

49 Fichte könyvének recenzálásával Johann Benjamin Erhard volt megbízva, aki 1797. január 16-án írja Kantnak: "Recenzálnom kell a filozófiai írásait, de még nem döntöttem el, hogy milyen hangot üssek meg."

50 Jakob Sigmund Beck, hallei professzor koncepciója.

51 Reinhold azonnal értesítette barátait és egykori tanítványait filozófiai fordulatáról. Még mielőtt megírta volna Fichtének a fenti levelet, Baggesenhez fordult (1797. február 3-án) a következő sorokkal: "Az elementár-filozófiai rendszerem módosítgatása közben, amelybe a válogatott írásaim második kötetének előkészítése kapcsán fogtam bele, egyszer csak megvilágosodott számomra a teljes rendszer tarthatatlansága. Láttam, hogy a transzcendentáli- sat és az empirikusat [...] egymás feltételének lehet tekinteni anélkül, hogy egyáltalán gondolnánk a megkülönböztetésük és az összefüggésük princípiu- mára, amelytől a filozófia, mint a tudomány formája teljességgel függ. Azt kellett látnom, hogy Fichte megtalálta ezt a princípiumot, és ezzel kezdetét vette egy olyan totális forradalom, amely egy valamelyest szisztematikus elmében egyáltalán lejátszódhat: az épület, amelyben addig otthonosan berendezkedtem, és amelyet magam építettem fel, lépésről lépésre teljesen összedőlt." Nem tudjuk, hogy Baggesen mit válaszolt, de Reinhold következő leveléből már sejthetjük, hogy nagyon meglepődött. "Legyél teljesen nyugodt a felől a forradalom felől, amelyet Fichte a belsőmben kiváltott. Ez természetesen totális, de csak a meggyőződéseim tudományos formáját érinti." (1797. február 21.) A Fichtéhez írott levél után néhány nappal Reinhold ezekkel a sorokkal kezdi (legtehetségesebb tanítványának) Erhardnak írott levelét: "Én végül a rendszerem hibáinak felfedezése révén eljutottam a fichtei rendszer megértéséhez, és úgy gondolom, hogy ebben mindaz benne van, ami egy filozófiai koncepciót tudománnyá tehet." (1797. február 22.) Körülbelül egy hónappal később (1797. március 26-án) Reinhold egyszerre számol be Niethammernek és Kalmannak a fordulatról. Az előbbinek írja: "Ezen a télen az elméleti rendszerem - amit oly sok idő alatt és annyi fáradsággal építettem fel, amelyben már néhány éve kényelmesen berendezkedtem, és néhány vendéget is el tudtam szállásolni - hirtelen a fejemre dőlt. Azt hiszem, könnyen el tudja képzelni, hogy hogy érzem magam, és mi foglalkoztat. Istennek legyen hála (Gottlob), hogy ugyanabban a pillanatban, amikor a rendszerem rommá vált, egy már kész, és önálló fundamentumon álló épületet találtam." Kalmannak pedig ezt írja: "Az elmúlt télen tűrhető egészségnek örvendtem, és a válogatott írásaim második kötetét készítettem elő, a húsvéti vásárra - eközben fichteánussá váltam, és ebben nagyon jól érzem magam." Reinhold tanítványainak és barátainak reakcióit nem ismerjük részleteiben, de ha arra gondolunk, hogy 1794 tavaszán milyen felháborodással fogadták a fichtei koncepciót (Lásd Friedrich Immanuel Niethammer: Korrespondenz mit dem Herbert- und Erhard-Kreis, szerk.: Wilhelm Baum, Turia + Kant 1995. 75 skk.o.), akkor el tudjuk képzelni, hogy ennek a fordulatnak egyáltalán nem örültek. Részletesen azonban csak Baggesen reakcióját ismerjük: 1797. április 1-én ezt írja naplójába: "Meglátogattam [...] Reinholdot, megmutatta a szép szobáit, sokat sétáltunk a kertben, és mintegy két órán keresztül érdekes kérdésekről beszélgettünk, a fichtei tudománytanról, amelyet magáévá tett, és a felvilágosodásról." Nem sokkal később (1797. április 26-án) Baggesen már szóvá teszi a Fichtével szembeni ellenérzéseit. Még ugyanezen a napon Jacobinak írja a következőket: "Ma este voltam a mi kedves Reinholdunknál. [...] Sokat beszélgettünk az új a priori sans-culottefilozófiáról, és én azt állítottam, hogy a fichtei én-tanítás homlokegyenest ellentétes azzal a tanítással, amelyet én vallok. Ő az Isten van, és az Isten én tételeit az én vagyok, és én Isten vagyok tételeivé alakította át [...]." Baggesen nem számolt be arról, hogy Reinhold erre mit válaszolt; de szembetűnő, hogy ő maga nyílt konfliktust vállalt Reinholddal. Mindössze két nappal később azonban már ezt írta naplójába: "Reinhold újra és újra visszakanyarodott Fichtéhez, és azt mesélte, hogy már harmadszor olvassa a tudománytant. Tant pis [az már baj], mondtam neki, és felolvastam neki a naplómból [...]. Ő viccesnek találta, de én azt szerettem volna, hogy inkább igaznak tartsa. Sokat vitatkoztunk az énről és a nem-énről." Baggesen egyre csalódottabbnak érzi magát, nemcsak a filozófiai mentorát vesztette el, hanem ezzel együtt a filozófia iránti érdeklődése is lehanyatlott. "Az emberiség összes előítélete közül a legnagyobb a filozófia. Nem mintha teljesen félretettem volna, de törekszem arra, hogy félretegyem. A filozófia - és itt a legjobbra gondolok - megfeledkezik arról, hogy a fantázia birodalmába tartozik. Ki az, aki fantázia nélkül el tudná olvasni, vagy meg tudná érteni A tiszta ész kritikáját? [...] Fichte én én vagyok-ja egyetlen hazugság. Én érzem, hogy nem-én vagyok, és hogy tegnap nem-én voltam. A testem ugyan ugyanúgy néz ki, mint tegnap, de a gondolataim és a benyomásaim egészen mások. Én - én vagyok; ez ugyan igaz, de olyan terméketlen, mint a Claus - Claus, vagy a nulla - nulla." A többi tanítvány nagy valószínűséggel (és a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján) nem is válaszolt. Baggesennek válaszolva Jacobi még nem látta teljesen vesztettnek a helyzetet: "A fichtei rendszer még nem teljesen világos számomra, és úgy látom, hogy még Reinhold számára sem az." (1797. október 21.)

52 Gottlieb Hufeland, jénai jogászprofesszor volt az Allgemeine Litteratur-Zeitung egyik szerkesztője és kiadója.

53 A jénai egyetem tanrendje szerint Fichte az 1796/97-es téli szemeszterben a következő előadásokat tarotta: (1) Fundamenta philosophiae transzendentalis (die Wissenschaftslehre) nova methodo, (2) Ethicen, sec. dictata, (3) Logica et Metaphysica duce Platnero.

54 Philosophisches Journal einer Gesellschaft Teutscher Gelehrten. 1795 óta Jénában megjelenő filozófiai folyóirat; szerkesztője Friedrich Immanuel Niethammer volt. 1797-től Fichte is belépett a szerkesztőségbe.

55 Amikor Reinhold elfogadta a Grundlage der gesamten Wissenschaftslehrét, akkor Fichte már elindult egy új koncepció felé, melyet Wissenschaftslehre nova methodónak nevezett. Igaz, ez az új koncepció először csak a Grundlage újrakifejtésének programjaként jelent meg. Ez a levél a legfőbb bizonyítéka annak is, hogy Fichte három jól ismert írása (Első és Második bevezetés a tudománytanba és Kísérlet a tudománytan új kifejtésére; lásd Fichte: Válogatott filozófiai írások, Gondolat Kiadó 1981) a nova methodo programjának kontextusába illeszkedik.

56 Carl Christian Erhard Schmid, jénai filozófia-professzor, a reinholdi koncepció egyik legelső kritikusa. (Az Über das Fundament des philosophischen Wissens című könyvről szóló recenziója az Allgemeine Litteratur-Zeitung 1792. április 9-i számában jelent meg.) Ezenkívül tőle származik a mind a mai napig használt híres Kant-szótár: Wörterbuch zum leichtern Gebrauch der Kantischen Schriften, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1980.

57 Reinholdnak az a levele, amelyre Fichte válaszolt, elveszett.

58 Fichte: Grundlage des Naturrechts nach Prinzipien der Wissenschaftslehre (A második rész csak Szent Mihály napjára fog megjelenni.) (Magyar fordítása: A természetjog alapja, a tudománytan elvei szerint. In Fichte: Válogatott filozófiai írások, i. k.)

59 Reinhold: Auswahl vermischter Schriften. Erster Teil, Jena 1796, Zweiter Teil, Jena 1797.

60 Friedrich Heinrich Jacobi: David Hume über den Glauben oder Idealismus und Realismus. Ein Gespräch, Breaslau 1787.

61 Annalen des philosophischen Tons. Erstes Stück. Probe einer Rezension in wehmütigen Tone, Philosophisches Journal 1795. V. évf. 1. szám, 67─116. o.

62 Kuno Fischer egyik 1850 körül származó szóbeli közlése: "Fichtéről Paulus nem akart sokat mondani, szerinte rendkívül önző ember volt, aki sohasem érdeklődött más iránt, mint a saját gondolatai iránt, de ezt nem fejtette ki részletesebben."

63 Reinhold: Über die Paradoxien der neuesten Philosophie, bei Friedrich Perthes, Hamburg 1799.

64 Fichte Über den Grund unseres Glaubens an eine göttliche Weltregierung, Philosophisches Journal VIII. köt., 1. szám, 1─20. o.

65 "Minden bizonyosság eleme a hit." I. m. 9. o.

66 Fichte Appellation ans Publicumjáról a legelső híradás Carl Christian Friedrich Krausétól maradt fenn, aki apjának 1799. január 15-én arról ír, hogy ez az írás néhány napon belül a Gablersche Buchhandlungnál fog megjelenni. (Krause jegyzeteiben maradt fenn a nova metodo-programnak az 1798/99-es téli szemeszterben előadott változata.) Mindenesetre Reinhold meglehetősen későn reagál.

67 Friedrich Carl Forberg: Entwicklung des Begriffs der Religion, Philosophisches Journal VIII. köt., 1. szám, 24─46. o.

68 Friedrich Christoph Jensen: Kann man Herrn Professor Fichte mit Recht beschuldigen, dass er den Gott der Christen läugne? Beantwortet durch eine für den gesunden Menschenverstand fassliche Darstellung seines Systems von einem Nichtphilosophen, Kiel, Braunschweig und Helmstadt 1799.

69 Reinhold: Sendschreiben an J. C. Lavater und J. G. Fichte über den Glauben an Gott, Hamburg 1799.

70 Lavater írta 1799. február 16-án Reinholdnak: "Csak egyetlen szót, kedves Barátom, amelyet a gyengélkedésem miatt diktálnom kell. Fichte apellációja rendkívül megkínzott, a kitűnősége és a förtelmessége miatt. Geßner és én úgy gondoljuk, hogy az Ön bölcs szava a lehető legjobb hatással lehetne a dologra. Isten szelleme segítse Önt ezekhez a szavakhoz. - Egy olyan Isten, aki nem tudja azt mondani: én vagyok; egy személyiség és létezés nélküli Isten, aki semmit sem alkot és semmit sem ad (amennyire igaz, hogy létezik egy Isten, aki szellem, fény sötétség nélkül és a legélőbb szeretet), nem Isten. A legszentebb dolog tekintetében üres varázsszavakkal játszani, a legszentségtelenebb játék. Krisztus számomra, kedves Reinhold, egyre nélkülözhetetlenebbé válik. Ő ... az ész, a lelkiismeret és a szív igazi posztulátuma; az univerzum sarokköve (a πρωτovαληθvov az alfa és az ómega."

71 Turreau generális 1798. szeptember 22-én Koblenzben, egy szüreti ünnepség alkalmából tartott beszédet, amely meg is jelent a Der Rübezahl című folyóiratban, 1798. I. évfolyam, 1. szám.

72 A jénai diákok a hercegnek benyújtottak egy 262 aláírást tartalmazó petíciót, amelyben azt kérték, hogy Fichte maradhasson meg az állásában. (És ezek csak azok a diákok voltak, akik a húsvéti szünetre nem utaztak haza.) Lásd Karl Hase: Jenaisches Fichte-Büchlein, Leipzig 1856.

73 Forberg: Über den Geist des Lutheranismus, Philosophisches Journal 1797. VI. kötet, 3. szám.

74 Fichte a rudolstadti herceghez fordult segítségért. Erről számol be Schiller 1799. június 6-án Goethéhez írott levele is.

75 Valószínűleg Schelling írásáról van szó; erre utal Christian Gottfried Schütz (az Allgemeine Litteratur-Zeitung Hufeland melletti másik szerkesztőjének) az Allgemeine Litteratur-Zeitung Intelligenzblatt című mellékletében 1800. április 30-án közzétett írása.

76 Christian Freiherr von Wolff, Halléban volt filozófia-professzor. 1723-ban, a "De Philosophia Silentium moral" című beszéde miatt I. Frigyes Vilmos száműzte Poroszországból. A kasseli Károly gróf azonban befogadta, és később Marburgban kapott professzúrát.

77 Fichte fiának visszaemlékezése szerint apja azt mesélte, hogy elsősorban Goethe volt az, aki az eltávolításhoz ragaszkodott (a weimari udvar másik tanácsosa Voigt ingadozott). És amikor Goethének azt a szemrehányást tették, hogy ezzel nagy kárt okozott a jénai egyetemnek, állítólag ezt válaszolta: "Az egyik csillag lehanyatlik, a másik [Schelling] felemelkedik."

78 I. Pál 1796 és 1801 között orosz cár volt.

79 Wilhelm Pitt Anglia első kincstárnoka.

80 Johannes Friedrich Burscher a teológia professzora volt a lipcsei egyetemen.

81 Christoph Gottlob von Burgsdorf a szászországi Legfelsőbb Egyházi Tanács elnöke, konferencia-miniszter és titkos tanácsos.

82 Johann Georg Rosenmüller, lipcsei professzor, a szentszék szuperintendánsa.

83 Utalás Rousseau menekülésére Párizsból, miután a párizsi parlament az Emile című művet istentelennek bélyegezte.

84 Friedrich Ludwig von Wurmb, Chursachsen konferencia-minisztere.

85 1763-tól Szászország fejedelme.

86 Friedrich Christian, Schleswig-Holstein-Augustenburg hercege.

87 Baggesen Friedrich Christian herceg felkérésére több európai országba is elutazott, és megpróbált érdeklődni.

88 Louis François de Bourbon, Conti hercege. Rousseau, miután 1767-ben visszatért Angliából, Conti hercegénél talált menedéket.

89 Jensen harcosan kiállt Fichte mellett, nemcsak a nyilvánosság előtt, de a diákokat is tiltakozásra bátorította. Fichte ugyanis igen sok diákot vonzott Jénába, és ezért nem volt alaptalan az a követelés, hogy a diákoknak is legyen beleszólásuk abba, ahogy az egyetem (és a weimari fejedelemség) Fichtével bánik.

90 Johann Ludwig Eckardt, weimari udvari tanácsos.

91 Heinrich Philipp Konrad Henke, Helmstedtben volt teológia-professzor.

92 August Friedrich Hurlebusch jogász-hivatalnok, Braunschweigben volt udvari tanácsos.

93 Johann Friedrich Bohn, könyvkereskedő és kiadó.

94 A Staats- und Gelehrte Zeitung des Hamburgischen unpartheyischen Corres- pondenten 1799. május 1-i számában az jelent meg, hogy a petíciót mindössze 20 diák írta alá, és ezért elejtették.

95 A századforduló valószínűleg legjelentősebb folyóirat alapítási tervéről van szó; ebben Fichte, Schelling és a romantikusok (elsősorban a Schlegel fivérek) vettek volna részt. A folyóiratra vonatkozó gondolataikat többen írásban is rögzítették. (Lásd pl. August Wilhelm Schlegel: Enwurf zu einem kritischen Institute. In uő.: Über Literatur, Kunst und Geist des Zeitalters, Reclam, Stuttgart 1994. 216─226.o.) Aztán a különböző nézeteltérések miatt a tervezett szerkesztőség szétesett. A tervezetet végül Schelling és Hegel valósították meg a Kritisches Journal der Philosophie című folyóirattal. (Magyar fordítás: G.W.F. Hegel-F.W.J. Schelling: Hit és tudás, Osiris-Gond 2001.) A folyóiratra vonatkozó elképzeléseket a legátfogóbban és a legkörültekintőbben Horst Fuhrmans rekonstruálta, lásd Der große Zeitschriftenplan. In F. W. J. Schelling: Briefe und Dokumente, I. köt., Bouvier & Co. Verlag 1962. 201─208. o.

96 Der Herausgeber des philosophischen Journals gerichtliche Verantwortungsschriften gegen die Anklage des Atheismus, Herausgegeben von J.G. Fichte, Jena 1799.

97 A filozófiai fakultás az 1795/96-os téli szemeszter elején azzal a kéréssel fordult Fichtéhez, hogy az óráit tegye el más időpontra.

98 Christian Gottlob Voigtról van szó.

99 A vizsgálati írás dátuma: 1798. december 18.

100 A védekező irat dátuma: 1799. március 18. Voigt a beérkezéséről március 22-én értesíti Goethét.

101 Sachsen-Gotháról van szó.

102 Az utalás újra Voigtra vonatkozik.

103 Paulusról van szó.

104 Johann Heinrich Gottlieb Heusinger: Über das idealistisch-atheistische System des Herrn Professor Fichte in Jena, Dresden und Gotha 1799.

105 Friedrich Immanuel Niethammer: Der Herausgeber des Philosophischen Journals gerichtliche Verantwortungsscheiben gegen die Anklage des Atheismus, Jena 1799.

106 Schreiben eines Vaters an seinen studierenden Sohn über den Fichtischen und Forbergischen Atheismus. In Verantwortungschriften, Jena 1799.

107 Ernst Ferdinand Klein hallei jogászprofesszor. Henke követelte a braun- schweigi "elavult és haszontalan egyházi szervezetek" reformját. Erre August Ferdinand Hurlebusch udvari tanácsos vizsgálatot rendelt el, és nyilvános számadásra idézte Henkét.

108 Christian Konrad Wilhelm von Dohm, történész és porosz diplomata; a neve Caroline Schlegel levelezésében is előfordul. "Nekem ma este egy fogadásra kell mennem, amelyet Dohm úr tiszteletére adnak. Nem akartam elmenni, de mivel ma reggel felkeresett, így már udvariatlanság lenne." Caroline Schlegel levele Luise Gotterhez, 1799. július. In: Begegnung mit Caroline, Reclam Verlag 1984. 220.  o.

109 Az ember rendeltetése című könyvről van szó. In Fichte: Válogatott filozófiai írások, Gondolat Kiadó 1981.

110 Wieland: Ein Wort über Herders Metakritik zur Kritik der reinen Vernunft, Der neue Teutsche Merkur 1799. május. 69─90. o.

111 Herder: Verstand und Erfahrung. Eine Metakritik zur Kritik der reinen Vernunft, Leipzig 1799.

112 Reinhold 1799. november közepén Fichtéhez írt levele elveszett. E levél tartalmáról Fichte másokhoz írt leveleiből tudhatunk. (1) 1799. november 19-én Fichte arról ír feleségének, hogy Reinhold levele alapján a heidelbergi professzori kinevezésre (egyelőre) nincs esély. (2) Ugyanezen a napon Schellingnek arról ír, hogy Reinhold a levelében azt írta, hogy neki sem tetszik az Ideen zu einer Philosophie der Natur című könyvről az Allgemeine Litteratur-Zeitungban megjelent recenzió, és nagyon sajnálja Schellinget miatta.

113 Friedrich Bouterwek: Idee einer Apodiktika. Ein Beitrag zur menschlichen Selbstverständigung und zur Entscheidung des Streits über Metaphysik, kritische Philosophie und Skeptizismus, 1─2. köt., Halle 1799.

114 Christoph Gottfried Bardili: Grundriß der ersten Logik, gereinigt von den Irrthümern bisheriger Logiken überhaupt, der Kantischen insbesondere, Stuttgart 1800. [Valójában 1799.]

115 Lásd ehhez a következő levelet. Johann Otto Thieß, a kieli egyetem filozófia professzora, akit 1800 elején bocsátottak el az intézményből.

116 Jacobi: Vorrede. Ein Brief an den Herausgeber. In uő. (szerk.): Überflüßiges Taschenbuch für das Jahr 1800, é. n. 1.37. o.

117 Jacobi an Fichte, Hamburg 1799.

118 Fichte: Das System der Sittenlehre nach den Prinzipien der Wissenschaftslehre, Jena und Leipzig 1798. (Magyar fordítás: Az erkölcstan rendszere, Gondolat Kiadó 1976.)

119 "Isten van, és rajtam kívül van, mint élő, önmagáért fennálló lény, vagy pedig ÉN magam vagyok Isten. Harmadik lehetőség nincs." Jacobi an Fichte, 49. o.

120 Fichte a következő írásra utal: Johann Heinrich Gottlieb Heusinger: Über das idealistisch-atheistische System des Herrn Professor Fichte in Jena, Dresden und Gotha 1799.

121 "Ha az ő véleménye (az általam helyesnek tartott) a természetes ész ítéletét követve a nem-személyes Istent, vagyis egy olyan Istent, amely nem létezik, képtelenségnek nevezi, ateizmus [...]; akkor a bűne mégiscsak gondolatinak tekinthető." Jacobi an Fichte, 41. o.

122 Jacobi: David Hume über den Glauben oder Idealismus und Realismus, Breslau 1797. 125 skk. o.

123 Christoph Friedrich Nicolai barátairól és követőiről van szó. Utalás a Jelenések könyvére: "Azt viszont, hogy gyűlölöd a nikolaiták tetteit, a javadra lehet írni - én is gyűlölöm őket." (2, 6.)

124 "És mivel ez a véleményem [...], nem látom be, hogy miért ne részesíthetném előnyben [...] a nem-tudásra vonatkozó filozófiámat a semmi tudására vonatkozó filozófiával szemben [...]." Jacobi an Fichte, 39.o.

125 Lásd i. m. 13─14. o.

126 "Isten, mint a szabadságunk és az eszünk [...] reális alapja". Reinhold: Sendschreiben an J. C. Lavater und J. G. Fichte über den Glauben an Gott, 1799. 103. o.

127 A Jacobi an Fichte című könyvről írt recenziót lásd Göttingsche Anzeigen von gelehrten Sachen, 1799. december 17. Ebben olvashatjuk: "Már bizonyítva lenne, hogy nem lehetséges olyan rendszer, amely éppolyan következetes mint a fichtei tudománytan, az elméleti és a gyakorlati filozófiát, mint abszolút egy filozófiát mutatja be, és mégis elveti az idealizmust, mert az észben, amennyiben spekulatív, nem lát mást, mint szükségszerű rejtvényt, amelyet csak a hittel lehet megoldani [...]?" 1989─1990. o.

128 Geschichte des Agathon, 1─2. köt., Frankfurt und Leipzig 1766 és 1767.

129 Lessing: Hamburgische Dramaturgie, Frankfurt und Leipzig 1769. (Magyar fordítás: Válogatott esztétikai írásai, Gondolat Kiadó 1982).

130 Fichte az 1799. szeptember 28-i levelének megállapításaira utal.

131 Erklärung (Immanuel Kant aláírással), Staats- und gelehrte Zeitung des Hamburgischen unpartheyischen Correspondenten, 1799. november 6.

132 Samuel Gottfried Geyser, Jakob Christopher Rudolf Eckermann és Johann Friedrich Kleuker voltak a korabeli kieli egyetem teológia-professzorai.

133 Fichte: Második bevezetés a tudománytanba.

134 Lásd Reinhold: Fragmente aus meinen Papieren, Jena 1796. 60. és 62. o.

135 Lásd Fichte levelét August Wilhelm Schlegelhez, 1799. december 23-án. Ehhez a levélhez Fichte egy hosszú és jól strukturált programot is csatolt. Fichte: Briefe, Reclam Verlag 1986. 276─283. o.

136 A Schlegel testvérekkel és Schellinggel.

137 Reinhold recenziója az Allgemeine Litteratur-Zeitungban 1798. január 4─8-án jelent meg.

138 Johannes Müller dolgozott gimnáziumi görögtanárként (Schaffhausenban), a statisztika professzoraként (Kasselben), udvari tanácsosként és könyvtáros-ként (Mainzban), majd József Károly mainzi herceg titkos udvari tanácsosaként. 1791-ben a császár nemesi címet adományozott neki. Mainz francia elfoglalása után Bécsbe települt át, ahol szintén udvari tanácsosként talált magának állást.

139 1798-ban két recenzió jelent meg az Allgemeine Litteratur-Zeitungban Woltmann műveiről: (1) Geschichte der Europäischen Staaten, 1798. február 24, (2) Grundriß der älteren Menschheitsgeschichte, 1798. június 13. (Mivel a recenziók névtelenül jelentek meg, nem lehet pontosan tudni, hogy Fichte melyik írásra gondol.)

140 Aus einem Privatschreiben (im Jänner 1800), Philosophisches Journal 1798. 4. szám.

141 Reinhold elküldte Jacobinak Fichte 1800. január 8-án hozzá írott levelét. Január 28-án Jacobi visszaküldte a levelet, a következő sorok kíséretében: "Látod [...] bekövetkezett az, amitől féltem és amit előre megjósoltam: Fichte felháborodott a nyomtatott írásomon, és most minden forrong benne. [...] - Nagyon vágyom arra, hogy a Fichtének írt válaszodat láthassam. Ebben a tekintetben csak egy kérésem van feléd: nyomatékosan biztosítsd Fichtét arról, hogy nem vagyok lavateriánus vagy valami hasonló, és biztosan kimondok mindent, amit gondolok. És mondd el neki azt is, ha jónak gondolod, hogy úgy, ahogy Te ismersz engem, én nem fogom rossz néven venni tőle, ha válasz nélkül hagyja a nyomtatott írásomat."

142 Theorild Thomas Archimetris, a svéd nyelv és irodalom professzora és könyvtáros a greifswaldi egyetemen.

143 Grundriß der ersten Logik, i. k.

144 Utalás a Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre 1. §-ára.

145 Fichte feltehetően Schelling 1800. május 14-i levelére utal. (Bardili pedig Schelling nagybátyja volt.)

146 Jacobi írja Reinholdnak 1800. február 7-én: "Mellékelten küldöm Perthes válaszát a kanti nyilatkozatnak a Hamburger Correspondentenben való közléséről. Légy szíves küldd tovább Fichtének ezt a lapot. El tudom képzelni, hogy mindig nagyon csodálkozik, ha kiderül, hogy tévedett." E. Reinhold (szerk.): Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, Jena 1825. 253─254. o.

147 Reinhold 1800. március 1-i leveléről van szó.

148 Reinhold recenziója az Allgemeine Litteratur-Zeitungban 1800. május 6─7-én jelent meg.

149 Aus einem Privatschreiben (im Jänner 1800), Philosophisches Journal 1798. 4. szám, 358─390. o.

150 Forberg: Fragmente aus meinen Papieren, Jena 1796. 71. o.

151 Reinhold: Auswahl vermischten Schriften, 2. rész, Jena 1797. 341─342. o.

152 Fichte a saját kifejezését idézi az 1799. szeptember 28-i, Reinholdhoz írt leveléből.

153 Ez a levél rendkívül érdekes narratív struktúrával rendelkezik. Inkább monológszerű, és tulajdonképpen csak elég későn tudjuk meg (ha ez az összefüggésből nem lenne egyértelmű), hogy kiről és miről is van szó. Reinholdot érezhetően elbizonytalanította Fichte korábbi levele, amely kilátásba helyezte a szakítást. Reinhold most már nem érveket tesz mérlegre, hanem sokkal inkább a megértés metodológiájáról beszél.

154 Fichte 1800. október 11-én azzal a kéréssel fordult Mehmelhez, a kiadóhoz, hogy egy példányt küldjön Reinholdnak.

155 Valószínűleg Reinhold, Beyträge zur Berichtigung bisheriger Mißverständnisse der Philosophen, 1. kötetének (Jena, 1790) a tudománytanra vonatkozó részére történik utalás.


Cikk eleje Jegyzetek Jegyzetek II. Bezárás