JOHANN GOTTLIEB FICHTE

ÉS

CARL LEONHARD REINHOLD

LEVELEZÉSE


(1793-1800)*


Előszó


Némi távolságból tekintve azt mondhatnánk, hogy a történet 1793 nyarán kezdődik, mégpedig egy olyan eseménnyel, melynek ma már senki nem tulajdonítana különösebb jelentőséget: Johann Nicolas Tetenst, a kieli egyetem filozófia-professzorát áthelyezték Koppenhágába.1 Ez az esemény önmagában tekintve valóban jelentéktelen, a következményei azonban fontos filozófiatörténeti korszakot nyitnak meg: Tetens távozását követően ugyanis Carl Leonhard Reinhold (a híres jénai filozófus) kapott ajánlatot a kieli egyetem professzori állásának betöltésére.2 (Reinhold fiának beszámolója szerint az állásajánlat legfőbb vonzereje az volt, hogy apjának Kielben ötször annyi fizetést ígértek, mint amennyit Jénában keresett.)3 Reinhold Jénában megüresedett állását pedig egy rendkívül lobbanékony, a kanti filozófiával szemben elkötelezett ifjú tehetség, Johann Gottlieb Fichte kapta meg. Reinhold és Fichte barátságának kialakulásában, valamint annak a tudatnak a kialakításában, hogy valamiképpen egyesíteni kellene szellemi erőiket, ezek a körülmények játszottak meghatározó szerepet.

Közelebbről tekintve azonban minden egészen másként történt: 1793 őszén, a Svájcban tartózkodó Fichte megismerkedett Reinhold egyik legjelentősebb, épp európai körúton lévő tanítványával, a költő és filozófus Jens Immanuel Baggesennel. Baggesen arról számolt be, hogy Reinhold rendkívül nagyra értékeli az ifjú Fichte munkásságát. Ennek hatására Fichte nemsokára levelet ír a nagy hírű jénai professzornak, akiről ebben az időben úgy gondolta, hogy a legalapvetőbb filozófiai problémák megoldásában még Kantnál is messzebbre jutott.4 Nem sokkal később (1794 februárjában) a zürichi magánelőadásokban Fichte kísérletet tett a saját önálló és átfogó filozófiai koncepciójának felvázolására. (Ezeken az előadásokon Baggesen mellett már más Reinhold-tanítványok is fel-felbukkantak.)5 Fichte és Reinhold kapcsolata rendkívül szívélyesen indult, és szinte pillanatok alatt meleg barátsággá fejlődött. Fichte közeledésére Reinhold a következő ünnepélyes szavakkal válaszol: "Én elfogadom az Ön barátságát, mint a bizalom zálogát; úton vagyok afelé, hogy a bizalmat, amire szükségünk van, és amit a szokásosnál jobban ismerek, gyakoroljam is, hogy magam előtt ne valljak kudarcot [...]."6 Ebben a kapcsolatban azonban szép fokozatosan megjelenik, majd előtérbe is nyomul az elméleti rivalizálás: először Fichte írja le, hogy neki tovább kell haladnia a Reinhold által megkezdett úton, mégpedig úgy, hogy át kell lépnie annak koncepcióján.7 Nem sokkal később aztán Reinhold is ennek szellemében fogalmaz: "Nagyon remélem, hogy az Ön új és sajátos gondolatait létraként fogom tudni használni magasabb gondolatok megalkotásához."8 Ez az egymás koncepciójának meghaladására irányuló törekvés rendkívül éles konfliktusokhoz fog vezetni. Visszatekintve természetesen már megállapíthatjuk: nagyszabású program kidolgozására 1794/95-ben már nem voltak egyenlők az esélyek. Reinhold tulajdonképpen már 1792 tavaszán olyan súlyos elméleti válságba esett, amelyből már egész életében nem tudott kilábalni.9 Fichte viszont épp most lát neki saját koncepciója kidolgozásának, elméleti munkássága éppen most jön lendületbe. Így a másik koncepciójának meghaladására vonatkozó program is nála kap sokkal markánsabb körvonalakat. Tulajdonképpen már a Zürichi előadásoktól kezdve Fichte úgy gondolja, hogy az öntudatból (amelyet Reinhold a filozófia alapjává próbált tenni) egy túlzottan leszűkített elméleti álláspont következik. Amikor Fichte ezt az énnel helyettesíti, egy olyan univerzális kiindulópontot próbál találni, amely az ember valamennyi képességét átfogja. A fichtei tudománytan így elsősorban a komplexitásával múlná felül a Reinhold által meghirdetett elementár-filozófiai programot.

Reinhold és Fichte kapcsolatában így a barátság és a filozófiai rivalizálás (vagy szempont-egyeztetés) sajátos összefüggését láthatjuk. E két mozzanat egymáshoz való viszonya tekintetében azonban a két gondolkodó nézete élesen eltér egymástól. Reinhold elképzeléseit erről a kérdésről a Jénában visszamaradt diákjainak küldött üzenetéből rekonstruálhatjuk: "Az a filozófia, amelyet Jénában műveltünk [...], megbízhatóan és ragyogóan bizonyítja, hogy az elmék felvilágosítása semmiképpen sem jelenti a szívek kihűlését [...]."10 Vagyis Reinhold az emberi kapcsolatokat és a filozófia művelését szoros egységben látja, és eszerint próbálja értelmezni a Fichtével való közös útkeresést is. Fichte viszont nagyon következetesen e két szempont (a másik személyhez való kapcsolat, és a másik filozófiai rendszerének megítélése) elválasztására törekszik. "[Én] valóban az Ön rendszerének bevallott ellenfele vagyok. Miért ne lehetne valaki az Ön rendszerének ellenfele és az Ön személyének barátja?"11 A két gondolkodó különböző konfliktusai e kapcsolat különböző megítélésére támaszkodhatnak.


(1. Reinhold fichteánus fordulata és Fichte nova methodo-programja.) 1797. február 14-én hosszú-hosszú hónapos hallgatás után Reinhold váratlanul arról értesíti Fichtét, hogy végre sikerült elolvasnia a tudománytant,12 és magáévá tette annak koncepcióját. Korábban Reinhold nagyon sokszor hangsúlyozta, hogy nem érti, nem tudja megérteni és valószínűleg sohasem lesz képes behatolni a tudománytanba.13 Még most is azt írja, hogy továbbra is van néhány számára érthetetlen pont, de azt állítja, hogy végre sikerült magáévá tennie a tudománytant, mint a filozófiát (mindenféle jelző nélkül).14 "Ahogy észrevettem a hiányzó alapkő hézagát (amelyet a fantáziám töltött ki), az én rendszerem elsüllyedt és az Öné emelkedett a helyébe."15 Első megközelítésben tehát azt mondhatjuk, hogy Reinhold felfedezte, hogy a saját koncepciójában hiányzik egy nagyon fontos "alapkő". Ebből talán arra következtethetnénk, hogy Reinhold úgy látta, hogy a maga koncepciója nincs kellően megalapozva, hogy tehát a tudat, vagy az öntudat tétele nem elég fundamentális. Fichte a Zürichi előadásokban, és a Reinholddal folytatott levelezésben is többször hangsúlyozta, hogy a reinholdi alaptételt a komplexitásbeli kitágításon keresztül lehet még fundamentálisabbá tenni. Ez az érv azonban a Grundlage der gesamten Wissenschaftslehreben már nem jelenik meg. Ehelyett azonban Reinhold arra gondol, hogy neki nem sikerült megoldania egy fontos és nagyon alapvető problémát; mégpedig az objektív anyag magyarázatára vonatkozó kihívást. "A hézag az volt, amit objektív anyagnak nevezhetünk, vagyis a külső szemlélet empirikus anyaga, az érzékelés. Hogy ennek az anyagnak kellene hogy legyen egy olyan alapja, ami a szubjektum jelenségén kívül helyezkedik el, az számomra már régóta evidens volt. Azt hittem, hogy azoknak, akik azt vetették a szememre, hogy én a szenvedő magánvaló dologhoz menekülök, azáltal már elégséges választ adtam, hogy ezt a dolgot puszta noumenonná, az ész által elképzelt valamivé tettem."16 Vagyis Reinhold nem azt tekinti a fichtei koncepció újításának, hogy egy olyan alaptételt sikerül felállítania, amely alapvetőbb a tudat tételénél, sokkal inkább a tételezés elmélete és a koncepció ebből adódó belső dinamikája ragadja meg. Ehhez képest most a saját megoldási javaslata (a dolgoknak, mint az ész által elképzelt létezőkként való felmutatása) nemcsak vérszegénynek, hanem alapvetően hamisnak is tűnik. Azt gondolhatnánk, hogy a két filozófus kapcsolata ezzel eljutott egy katartikus pontra; Reinhold levelének rendkívül ünnepélyes hangütése arra utal, hogy ő maga is erre számított. (Reinhold közeledését úgy is értelmezhetjük, hogy a barátság kedvéért kész volt feláldozni a saját elméleti-filozófiai útkereséseit.)17 Ez előtt a háttér előtt nagy meglepetést keltett Fichte válasza: az elismerést ugyan óriási megelégedéssel fogadta, de ő éppen az időben döbbent rá a tudománytan belső elégtelenségeire. Pontosabban és közelebbről tekintve azt mondhatnánk, hogy Reinhold "megtérésének" híre abban a pillanatban jutott el Fichtéhez, amikor már ő maga is úgy látta, hogy a tudománytan kifejtésében valóban súlyos problémák rejlenek.18 Ebből kiindulva Fichte az 1796/97-es téli szemesztertől kezdve a tudománytannak egy új módszer szerinti kifejtésén fáradozott. (Ezt ő maga nova methodo-programnak nevezte.) Azt persze még aligha sejtette, hogy ez a korrekció a tervezettnél jóval súlyosabb lesz: az újrakifejtés fontos tartalmi modifikációkat fog előidézni.19 A katarzis tehát elmaradt: Reinholdnak azt kellett látnia, hogy Fichte valóban előtte jár: nem volt elég, hogy be kellett látnia a tudománytan fölényét az elementárfilozófiával szemben, mire mindezt megtette, addigra Fichte már a tudománytan lerombolásának (pontosabban újjáépítésének) is nekilátott.


(2. Az ateizmus-vita, és annak következményei.) A körülmények jól ismertek: Friedrich Carl Forberg (Reinhold egykori tanítványa)20 a Fichte és Niethammer által szerkesztett Philosophisches Journalban megjelentetett egy dolgozatot,21 amellyel Fichte ugyan nem értett egyet, de egy rövidebb tanulmány kíséretében mégiscsak megjelentette. Ebből robbant ki az úgynevezett ateizmus-vita, amely széles nyilvánosságot mozgatott meg; az ügy a weimari udvarnak is roppant kellemetlen volt, nem is állt Fichte mellé, és ez végső soron Fichtének a jénai egyetemről való eltávolításához vezetett. Fichte fia erről az eseményről úgy számol be, mint az apa életének sorsfordító körülményéről: "Egy olyan eseményhez közeledünk, amely Fichte életében fordulópontot alkot, amennyiben nemcsak a belső és a külső helyzetére, hanem a közönséghez fűződő viszonyára is döntő hatást gyakorolt."22 Fichte fia úgy érezte (nagyon bölcsen egyébként), hogy apja az ateizmus-vita következtében elvesztette központi helyét a szakmai körökben, és a szélesebb közönség számára is marginalizálódott. Reinhold fia persze az egész vitának nem tulajdonított különösebb jelentőséget; így nem is közli azt a levelet, amely Reinhold első reakcióját tartalmazza.23 De minket itt természetesen az érdekel, hogy hogyan alakult Reinhold és Fichte kapcsolata az ateizmus-vita hatására. Némileg meglepő lehet, hogy Reinhold e vita hatására egy új elméleti álláspont kidolgozására tesz kísérletet. Vagyis magáévá teszi azt a gondolatot, amelyet Fichte kérdés formájában fogalmazott meg: "Miért ne lehetne valaki az Ön rendszerének ellenfele és az Ön személyének barátja?"24 Reinhold most úgy próbál barát maradni, hogy egy új rendszer kidolgozására tesz kísérletet. De nézzük pontosabban: 1799-ben Reinhold megjelentetett egy kisebb írást, Paradoxien der neuesten Philosophie25 címmel, amely az ateizmus-vitára reagál. Ennek az írásnak az apropóját tulajdonképpen az szolgáltatta, hogy mind Jacobi, mind Lavater arra ösztönözte Reinholdot, hogy fejtse ki az ateizmussal kapcsolatos véleményét.26 Reinhold ezt a kihívást egy rendkívül érdekes program felvázolására használta fel. Olyan koncepció körvonalait vázolta fel, amely a Fichte és a Jacobi közötti térben helyezkedik el. Ha azonban közelebbről megnézzük Reinhold március 27-i és április 6-i levelét, akkor azt láthatjuk, hogy a koncepció sokkal inkább Fichte és Jacobi szintézisére törekszik. Mégpedig a végesség (az emberi szabadság) és a végtelenség (Isten) eredeti egységének felmutatásával.27 Ez a program nem egyszerűen a fichtei koncepció korrekcióját jelenti, hanem inkább annak kritikai meghaladására törekszik. A kérdésfeltevés maga azonban közvetlenül Jacobitól származik. A Spinoza-könyvecske egyik centrális jelentőségű helyén olvashatjuk: "magán és magáért valóan lehetetlen, hogy a végtelenséget a végesből fejtsük ki, és az egyikből a másikhoz való átmenetet, vagy az egymáshoz való viszonyukat valamilyen formulával ragadjuk meg".28 Fichte csak nagyon lassan és vonakodva áll neki e program kritikájának; a megszülető kritika pedig mindenekelőtt a program helyi értékét veszi célba: szerinte nem lehetséges olyan rendszer, amely a saját, és a Jacobi-féle koncepció között helyezkedne el. Ennek indoklása azonban már eléggé rejtélyes; a szigorú dualizálás miatt arra gyanakodhatunk, hogy Fichte a dogmatizmus és idealizmus (az Első bevezetés a tudománytanba című írásban kidolgozott) szigorú szembeállítására gondol. "Nem lehetséges más filozófiai rendszer, csak ez a kettő, s a jelen fejtegetésnek éppen erről kell meggyőznie az olvasót."29 De ugyanakkor a levelezésben szereplő Fragmentum ezt a szembenállást érdekesen átértelmezi. "A gondolkodásnak van két, igen különböző álláspontja; a természetes és a közönséges gondolkodás, amivel közvetlenül objektumokat gondolunk el, és a mesterséges gondolkodás, amivel szándékosan és tudatosan a magunk gondolkodására gondolunk."30 (Az objektumok közvetlen elgondolása korábban a dogmatizmus meghatározása volt, most viszont egy populárfilozófiai állásponttal látszik azonosulni.) E szembeállítás továbbgondolása most nagyon érdekes fordulatot vesz: az idealizmus (vagy a gondolkodást középpontba állító koncepció) középponti fogalma a spekuláció; a populárfilozófiává átértelmezett dogmatizmus pedig az életkérdések tematizálására összpontosít. "Az élet egészen sajátos módon nem-filozofálás; és a spekuláció egészen sajátos módon nem-élet. Én a magam részéről ennél nem ismerek találóbb meghatározást. Itt teljes antitézisről van szó, és egy egyesítési pont [...] lehetetlen [...]."31 E sajátos fogalmi transzformáció hátterében valószínűleg Jacobi koncepciójának megítélése áll, amelyet Fichte egyszerre tekintett dogmatikusnak és populárfilozófiainak.32 Az igazi ellenvetés azonban az volt, hogy Fichte úgy érezte, Reinhold életének ebben a döntő jelentőségű válságában nem állt ki mellette. A fichtei rendszertől való eltérés (mégcsak nem is a vele való szembenállás) erősen csorbította a baráti összetartozást.33 Fichte kommunikációs stílusa ettől kezdve rendkívül polemikussá (időnként már-már agresszívvé) válik. (Lehet, hogy mégis Reinholdnak lenne igaza: az elmék felvilágosítása és a szívek egymáshoz való viszonya sajátos összhangban állna?)34

(3. Vita Bardili koncepciójáról.) Reinhold 1799-től egyre többször és egyre nyomatékosabban kérte Fichtét, hogy olvassa el Bardili Grundriß der ersten Logik című könyvét. A kérésnek van egy rendkívül érdekes indirekt üzenete: Reinhold azt akarja közölni, hogy Bardili koncepciójában megpillantani véli a filozófiai problémák végleges megoldását, és ezzel együtt a filozófia történetének betetőzését.35 Erről a felfedezésről Reinhold fia a következőképpen számol be: "A régi évszázad vége felé, 1799 késő őszén Reinhold megismerkedett Bardili nem sokkal korábban, szent Mihály napjára megjelentett Grundriß der ersten Logik című könyvével. Annak ellenére, hogy e könyv nyelvezetével és hangütésével nagyon is elégedetlen volt, a könyv alapgondolata mégis erősen hatalmába kerítette, és minél többet töprengett rajta, annál inkább úgy érezte, hogy ez a gondolat helyes és igaz."36 A Bardili-könyv ilyen recepciójának motívumai azonban nehezen rekonstruálhatóak: egyrészt lehetséges, hogy Reinhold (a korábbi összeveszés után) valamiképpen vissza akart térni a tudománytanhoz. A Fragmentumban van egy rendkívül érdekes megfogalmazás, amelyet Reinhold Bardili könyvében is felfedezett: Fichte szerint a spekulatív filozófia lényege abban áll, hogy "szándékosan és tudatosan a magunk gondolkodására gondolunk", Bardili viszont a filozófia alapjává a "gondolkodást mint gondolkodást" teszi.3 Ezzel összhangban Reinhold úgy véli, hogy Fichte Bardiliban rokon gondolkodót fedezhet fel. Másrészt Bardili koncepciójának recepcióját a Fichte és a Jacobi közötti álláspont kidolgozási kísérleteként is értelmezhetjük. Ebben az esetben a recepciót úgy értelmezhetjük, hogy Reinhold az összeveszés után megmakacsolta magát, és bizonyítani akarta, hogy egy ilyen köztes filozófia igenis lehetséges. - Fichtének ebben az időben azonban nem sok ideje volt az olvasásra: éppen a Berlinbe való áttelepülését szervezi, sokszor egyedül tölt hónapokat Berlinben, miközben a felesége Jénában marad.38 Ezt az életszakaszt Fichte fia a következő szavakkal ecsetelte: "Ettől a korszaktól kezdődik a legmélyebb visszatérés önmagába, a tulajdonképpeni beteljesülés és végső érettség a tanításban és az életfelfogásban; elfordulva az uralkodó vagy egymással csatázó nézetektől, mit sem törődve a külső elismeréssel vagy feddéssel, csak a saját maga művelésével foglalkozott."39 Aztán végül Fichte mégiscsak elolvassa Bardili könyvét, és teljesen elszörnyed. Ő semmiféle rokonságot sem lát a saját koncepciójával, sőt még a keresett köztes pozíciónál is sokkal rosszabbnak látja Reinhold új filozófiai álláspontját: a köztes hely keresésének kudarca Reinholdot eljuttatta a dogmatizmushoz. Ennek az értelmezésnek az alátámasztásához induljunk ki Reinhold fiának összefoglalásából: "Az észt, ahogy önmagában létezik, meg kell különböztetni az emberi tudatban megjelenő észtől. Az önmagában vett ész Isten manifesztációja, minden lét és megismerés princípiuma. Ez nyilvánul meg a mi tudatunkban is, ahol a megnyilvánulása az érzéki elképzelés feltételeire épül, és ezzel elválaszthatatlanul összefonódva felveszi az emberi gondolkodás karakterét: a sokaságnak a kvantitaív egységre, a következményeknek az alapokra, az okozatoknak az okokra, a cselekvéseknek a szándékokra [...] való visszavezetésének formájában. De ugyanezt láthatjuk a kvantitatív egységnek az abszolút egységre, az alapoknak az ősalapra, az okoknak az ős-okra, a szándékoknak és céloknak a végcélra való visszavezetésében, röviden a világmindenségnek az egységre való visszavezetésében, amely mindent meghatároz és irányít."40 A logikára hárul e közvetítés kidolgozásának feladata. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a logika az a diszciplína, amelynek keretében áthidalható a végtelenséget és a végességet elválasztó szakadék. (Ebben a tekintetben a Bardili-féle koncepció valóban a köztes álláspont helyi értékének szerepét töltené be.) Van azonban Reinhold fiának egy másik összefoglaló bemutatása is: "Így [Bardili] számára az a feladat adódott, hogy a lét jellegzetességeit a maguk különbségeiben és összefüggéseiben az ész-eszmék filozófiai elemzésében fejtse ki."41 Ha ebből a megjegyzésből indulunk ki, akkor valóban azt mondhatjuk, Bardili koncepciójának reinholdi recepciójában a lét (vagy a létezés) meghatározó mozzanattá vált: ez pedig - mint ahogy azt az Első bevezetés a tudománytanba című írásból tudhatjuk - a dogmatizmus lényege. Fichte most rendkívül dühös lesz, és azt állítja, hogy Reinhold a saját elementár-filozófiájának újrafogalmazását pillantotta meg Bardili rendszerében. Hiszen Reinhold maga mondta, hogy annak hiányzó "építőköve" az érzéki anyag integrációja volt. Reinhold - hangzik most a lesújtó ítélet - sohasem értette meg a kriticizmust, annak sem a kanti, sem a fichtei alakját.42 Ezzel Fichte elvitatja Reinholdnak a kanti recepció útjára indításában játszott hatalmas szerepét, amelynek elismerése és tiszteletben tartása pedig a barátság alapja volt. Erre a vádra már nem lehetett válaszolni; a kapcsolat örökre megszakadt. - Végül kiderül, hogy Fichte kérdésére ("Miért ne lehetne valaki az Ön rendszerének ellenfele és az Ön személyének barátja?") nem is olyan könnyű igenlő választ adni. Ha a filozófiai rendszerek nagyon eltávolodnak egymástól, a személyes barátság is lehetetlenné válik.


Weiss János



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


* A fordítás alapjául szolgált: Immanuel Hermann Fichte: Johann Gottlieb Fichte's Leben und litterarischer Briefwechsel, 1-2. köt., Sulzbach, in der Seiderlschen Buchhandlung 1830-31. Fichte fia közli azt a 32 levelet, amely a következő összeállítás gerincét képezi. (A levelek egy részét már korábban publikálta Reinhold fia. Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, Jena, Friedrich Frommann Verlag 1825. Ebben a könyvben csak Fichtétől származó levelek szerepelnek, mégpedig az alábbi számozás alapján a következők: 1., 3., 5., 9., 10., 14., 15., 18., 19., 20., 24., 26., 27., 28., 30.) Fichte fiának válogatásához kiegészítésképpen felhasználtam: Johann Gottlieb Fichte: Briefe, Gesamtausgabe III/2-4. köt., Frommann Verlag, Stuttgart-Bad Cannstatt 1970, 1972, 1973. (Az ebből a kiadványból származó levelek kisebb betűvel szerepelnek.) A lap alján lévő jegyzetek a fordítótól származnak, és a következő források alapján készültek: (1) Johann Gottlieb Fichte: Gesamtausgabe III/2-4. köt., Frommann Verlag, Stuttgart-Bad Cannstatt 1970, 1972, 1973. (2) Günther Holzboog (szerk.): J. G. Fichte im Gespräch, I-II. köt., Frommann-Holzboog Verlag 1978, 1980. (3) Johann Gottlieb Fichte: Briefe, Reclam Verlag 1986. A szöveg végén szereplő jegyztek pedig vagy a szerzőktől, vagy a szerzők fiaitól (Immanuel Hermann Fichtétől és Ernst Reinholdtól) származnak; ezeket római számmal jeleztem. - Az előszó és a fordítás az OTKA TS044650. számú pályázatának keretében készült.

1 Tetensről Kant mindig rendkívül elismerően nyilatkozott; lásd az 1783. augusztus 7-én Christian Garvénak, és az 1783. augusztus 16-án Moses Mendelssohnnak írt leveleket. Immanuel Kant: Briefe, szerk.: Jürgen Zehbe, Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen é.n. 191. és 106. o. A közelmúltban pedig Manfred Frank tett nagyszabású kísérletet Tetens empirikus pszichológiai koncepciójának rekonstrukciójára. Lásd Manfred Frank: Selbstgefühl, Suhrkamp Verlag 2002. 109 skk. o.

2 Az állás közvetítésében rendkívül fontos szerepet játszott Johann Caspar Lavater, aki 1793 tavaszán nagyszabású utazást tett Koppenhágába. Lásd Lavater levelét Reinholdnak, 1793. március 7-én. In Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, Jena, Friedrich Frommann Verlag 1825. 404-405. o.

3 I. m. 63-64. o.

4 Lásd Erich Fuchs: Einleitung. In Johann Gottlieb Fichte: Züricher Vorlesungen, Ars Una Verlag 1996. 13. o.

5 Az előadások szervezésében döntő szerepet játszott Johann Caspar Lavater.

6 Lásd az alábbiakban 4. levél.

7 Lásd az alábbiakban 5. levél.

8 Lásd az alábbiakban 6. levél.

9 Ehhez lásd Immanuel Carl Dietz: Briefwechsel und Kantische Schriften, Clett-Kotta 1997. 898-920. o.

10 Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, 72.  o.

11 Lásd az alábbiakban 7. levél.

12 A Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre című műről van szó.

13 Ezt Fichte rendkívül rossz néven is vette; lásd a 6-9. levélben leírt konfliktust.

14 Lásd az alábbiakban 13. levél.

15 Uo.

16 Uo. - Szinte érthetetlen, hogy ez a reinholdi felismerés hogyan kötődhet Fichtéhez. Reinholdnak a Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögens című könyvében volt egy valóban problematikus fogalom-alkotása: az érzéki képzet (vagy a puszta szemlélet) fogalma márcsak azért is nagyon nehezen értelmezhető, mert a képzet általában a szubjektum és az objektum egységét (vagy találkozását) jelenti. Az érzéki képzet viszont a szubjektum pólusát kiszorítani látszik. Ezt az ellenvetést már Schulze is megfogalmazta, 1792-ben. Lásd Gottlob Ernst Schulze: Aenesidemus oder über die Fundamente der von Herrn Professor Reinhold in Jena gelieferten Elementar-Philosophie, Berlin, Verlag von Reuther und Reichard 1911. 65-66.o.

17 Nem férhet hozzá kétség, hogy Reinhold a tudománytan elfogadásával hatalmas áldozatot hozott, mert végül is lemondott a saját koncepciójának korrekciójáról; az elementár-filozófia megújítására vonatkozó terveiről. Teljesen elfelejtette, hogy valaha arról beszélt, hogy létraként szeretné használni a tudománytant stb.

18 Vagyis elfogadta azt, amit Reinhold és sokan mások is állítottak, hogy a tudománytan ebben a formájában nem érthető.

19 Lásd ehhez a Fichte jénai programja című utószómat. In Johann Gottlieb Fichte: Tudománytan nova methodo, Jelenkor Kiadó 2003. 189-207. o.

20 Forbergnek a Reinhold-körben betöltött szerepéről lásd Manfred Frank részletes elemzéseit: "Unendliche AnnäherungA, Suhrkamp Verlag 1997. 23. előadás.

21 Friedrich Carl Forberg: Entwicklung des Begriffs der Religion, Philosophisches Journal VIII. köt., 1. szám.

22 Immanuel Hermann Fichte: Johann Gottlieb Fichte's Leben und literarischer Briefwechsel, 1. köt., 1830. 342. o.

23 A 16. számú levélről van szó.

24 Lásd az alábbiakban 7. levél.

25 Hamburg, bei F. Perthes 1799.

26 Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, Jena, Friedrich Frommann 1825. 96. 12 o.

27 Lásd a 16., és az azt követő számozatlan levelet.

28 Jacobi: Spinoza-Büchlein, München, Georg Müller Verlag 1912. 80. o.

29 Fichte: Első bevezetés a tudománytanba. In uő.: Válogatott filozófiai írások, Gondolat Kiadó 1981. 26. o.

30 Lásd Fragmentum cím alatt, a levelek itt következő kiadásában.

31 I. m.

32 Zöller a Fragmentumból kiindulva Fichte és Reinhold összes konfliktusát a transzcendentálfilozófia és a populárfilozófia szembenállásaként értelmezte. (Lásd Günter Zöller: Die Unpopularität der Transzendentalphilosophie. In Martin Bondeli-Wolfgang H. Schrader [szerk.]: Die Philosophie Karl Leonhard Reinholds, Rodopi Verlag 2003. 217-240. o.) Az ezzel az állásponttal szembeni lehetséges ellenvetések közül most csak kettőt szeretnék kiemelni: (1) Így értelmezhetetlen maradna az, hogy Fichte a Zürichi előadásokban, de a levelezésben is Reinhold koncepcióját az elméleti észre való redukcióban marasztalja el. (2) Fichte maga (legalábbis a nova methodo-programtól kezdve) elementáris erőfeszítéseket tett a populárfilozófia integrációjára.

33 Reinhold alig-alig tudja elrejteni azt a véleményét, amelyet egy Lavaternek írott levelében így fogalmaz meg: "Fichte nagyon rossz hírbe hozta a filozófiát; a filozofálást (a meglévő előítéleteknek megfelelően) a hitetlenség és az üres töprengés gyanújába keverte. A koncepciója mellett és ellen szóló írásos üzengetések (amennyire egyáltalán átlátom őket) a vallásra vonatkozó helyes gondolkodásmódot inkább összezavarták, mintsem feltárták." Günther Holzboog (szerk.): J. G. Fichte im Gespräch, II. köt., Frommann-Holzboog Verlag 1980. 199. o.

34 A populárfilozófia meghatározására a korszakkal foglalkozó (egyébként rendkívül kiterjedt) irodalom mind a mai napig nem szánt különösebb figyelmet. Kiindulópontként azt javaslom, hogy Reinhold fiának meghatározá-sát vegyük szemügyre. (Ez a populárfilozófia ismert első szisztematikus meghatározása; mindazonáltal már számos torzítástól terhelt és van némi tendenciózus-apologetikus felhangja is.) Ernst Reinhold szerint a populár- filozófia a XVIII. században francia és angol földön jött létre. Olyan filozófiai kísérleteket ért rajta, amelyek alkalmi jellegűek, vagyis megfeledkeznek a filozófia eredeti célkitűzéséről: a szisztematikus, minden tudást és tudományt beteljesítő koncepció megalkotásának programjáról. (Érdekes, hogy Ernst Reinhold a kor szinte valamennyi angol és francia gondolkodóját e kategória alá sorolja: az egyik oldalon Rousseau-tól Voltaire-en át Condillacig, a másikon pedig Berkeleytől Shaftesburyn át Hume-ig.) Ehhez a meghatározáshoz kapcsolódik egy másik megközelítés is: a XVIII. században a polgári nyilvánosság létrejöttével a filozófia kiszakadt az iskolai oktatásból: létrejött egy olyan művelt közönség, amely kíváncsi volt a különböző filozófiai problémákra, válaszokat keresett a maga kérdéseire. (Ezek a kérdések természetesen nemcsak az emberi életre vonatkoztak, hanem ugyanúgy a megismerésre, a morális cselekvés feltételeire, a vallás különböző problémáira stb.) Ebben tulaj- donképpen a felvilágosodás szellemének általános térhódítását láthatjuk: a létrejövő nyilvánosság fellendíti a filozófia iránti érdeklődést. Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk, hogy a populárfilozófia a XVIII. századi Németországban is megjelent. Tematikusan tekintve - mondja Ernst Reinhold - a populárfilozófia érdeklődésének középpontjában a képzetek és a képzetalkotás feltételeinek és körülményeinek tematizálása áll. Ezért az egyik póluson Condillac kap kitüntetett szerepet, aki szerint a képzetek a külvilág közvetlen lenyomatai; a másik oldalon pedig Berkeley áll, aki a képzeteket az ember belső tudati állapotához köti. Kant ismerte ezeket a koncepciókat, de némileg reflektálatlanul átlépett rajtuk. Reinhold (az apa) viszont tudatosan a képzetalkotó képességet állította középpontba, és az alkalmi vizsgálatok helyett a filozófia szisztematikus-tudományos alakjához próbált visszatérni. Így Ernst Reinhold szerint végül is az apja volt az, aki valóban leküzdötte a populárfilozófiát. Lásd Ernst Reinhold: Lehrbuch der Geschichte der Philosophie, Jena, Verlag von Friedrich Mauke 1839. 427-436. o., 468-470. o., 525-536. o.

35 Közelebbről tekintve Bardili koncepciójának recepcióját egy újabb válság megjelenésének tekinthetjük: Reinhold elvágta maga elől a Paradoxonokban megfogalmazott programatikus gondolatok önálló kidolgozásának útját.

36 Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, i. k. 98. o.

37 Lásd Bardili: Grundriß der ersten Logik, Stuttgart, bei Franz Christian Löfland 1800. 12. ', 6. o.

38 1817-ben Fichte felesége így emlékezett vissza erre az időre: "Fichte elment Berlinbe, csendesen és magányosan élt, miközben a rendőrség figyelte (mivel a tömeg szemében jakobinus és ateista volt). A rendőrség azonban csendes polgárnak találta, erről értesítette a kormányzatot, és a király egy rendelkezésben megadta az engedélyt, hogy a porosz államokban élhet [...]." Günther Holzboog (szerk.): J. G. Fichte im Gespräch, II. köt., i. k. 200. o.

39 Immanuel Hermann Fichte:, 1. k Johann Gottlieb Fichte's Leben und litterarischer Briefwechsel 1. köt., i. k. 409. o.

40 Ernst Reinhold: Karl Leonhard Reinhold's Leben und litterarisches Wirken, i. k. 99. o.

41 I. m. 99-100. o.

42 Fichte most Reinholdnak arra az önkritikájára nyúl vissza, amelyet a tudománytan elfogadásakor fogalmazott meg. Ennek lényege abban állt, hogy nem tudta integrálni az érzéki anyagot. Eszerint - sugallja most Fichte - Reinhold már akkor is dogmatikus volt.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás