A KREATIVITÁS MINT LEHETŐSÉG


Whitehead metafizikájának egyik

alapfogalmáról


CSIKÓS ELLA



"A filozófia a lehetőségeknek és

valóságosokkal való összehasonlításuknak

a kutatása."

(Whitehead: Eszmék kalandjai)


Whitehead kései metafizikája lehetőség és valóság viszonya tekintetében potencialiás típusokat különít el egymástól: különbséget tesz tiszta potencialitás, reális potencialitás és passzív potencialitás között. A tiszta potencialitás az ún. örök tárgyak jellemzője; ezek a valóságos létezők meghatározottságának lehetséges formái. Azért tiszta potencialitások, mert önmagukban nem határozzák meg, hogy mely valóságos létezőkbe épülnek be. Az örök tárgyak létezők ugyan, de nem valóságos létezők, hanem mondhatni legkevésbé létező létezők, mintegy a potencialitásba átnyúló szélső kategóriáját képviselik a létezőknek abban a - valóságos létezővel induló - kategoriális sorában, amelyben a többi létező kategória a két véglet - a valóságos létező és az örök tárgyak - közötti közvetítő jelleget hordoz (ezek közelebbről a prehenziók, a nexusok, a szubjektív formák, a propozíciók, a sokaságok és a kontrasztok). Az örök tárgyak a valóságos létezők számára ugyanazok, csak a létrejövő különös létezőkbe való belenövésük, beépülésük által írhatók le, azokban realizálódnak, hozzájárulva meghatározottságukhoz1. Az egyes létezők meghatározottsága az örök tárgyak közötti szelekciót illusztrálja2, s egyben megvalósítja azok funkcióját. Mint tiszta potencialitásokat az örök tárgyakat nem fizikailag, hanem csak fogalmilag lehet elsajátítani, prehendálni. A nem realizált örök tárgyak egy adott valóságos létező tekintetében viszonylagosan nem-létezők, hiszen nem bevontak a létezés Whiteheadnél mindig aktivitásként, kreatív tapasztalásként felfogott módjába, a valóságosságba. Az örök tárgy az a létezőkben közös elem, amely előfordulhat többször, visszatérhet - részt vehet különböző létezők közvetlen valóságában -, míg az individuális valóságos létezők, események csak egyszer fordulhatnak elő, történhetnek meg. Egy örök tárgy tiszta potencialitás, mert önmagában semleges, közömbös a valamely partikuláris létezőbe való saját beépülésével szemben. Mint lehetséges meghatározottsági forma nem is oka az örök tárgy semmiféle ténynek (ok a Whitehead féle ontológiai elv értelmében csak valóságos létező lehet), nem helyettesítheti egy valóságos létező önmagából és más valóságos létezőkből való magyarázatát, de megvan - a fentieknek megfelelően - a funkciója a kauzális magyarázatban.

A lehetőség másik típusát a reális potencialitás képviseli, ami az elmúlt valóságok működésének jellemzője. Amikor egy valóságos létező mint saját tapasztalatának szubjektuma prehendálja objektumait, akkor ez utóbbiak objektíve hatásgyakorlóvá, hatékonnyá válnak, így beha- tárolva, korlátozva a jelenvaló szubjektum lehetőségeit. Whitehead az objektifikáció terminusával jelöli azt a módot, ahogyan egy valóságos létező egy másikban jelen van, transzcendálja magát és belép egy másik létező tapasztalatába. Egy valóságos létező objektifikációja egy másik létező általi prehenzióban/prehendáltságban megy végbe. Egymással egyidejű létezők egymástól kauzálisan függetlenek, viszont a kauzális objektifikáció révén válik a múlt immanenssé a jelenben. Az egyidejűek egy közös tartamban vagy létesülési helyben részesednek, minden valóságos létezőnek egyfajta "regionális érzése" van a saját kortárs világáról. Ez az egyidejű világ a jelen létező számára passzív potencialitásként létezik, míg az elmúlt létezők hajdani működése és - közvetlenségében már nem létező - tapasztalata a jelenbeli létező számára reális potencialitás, hatóerő. Pregnánsan jelenik meg ez a kétféle potencialitás Whiteheadnek az érzékelésről alkotott elméletében, percepciófelfogásában: az egyidejű világ az ún. prezentációs közvetlenség módján van képviselve a tapasztaló szubjektumban, míg a múltbeli valóságos létezőket a kauzális hatás által érzi létezőkként. Az utóbbi tényező a percepció folyamatában hivatott kiküszöbölni annak a veszélyét, hogy a szubjektumnak csak önmagáról legyenek privát érzetei és csak következtetéssel ismerhessen meg más valóságos létezőket. Whitehead ugyanis "tiszta mítosznak" nevezi és elveti azt a fenomenalisztikus nézetet, amely a privát érzetek általi közvetítésre korlátozná a más valóságos létezőkre vonatkozó percepciónkat.3 A percepció elsődleges módja ebben a realisztikus felfogásban a múlt felőli kauzális hatás, az az - egyáltalában nem feltétlenül tudatos - folyamat, amelynek során a múlt létezők a jelenbeliben objektifikálódnak. "Egy tiszta fizikai prehenzió ... az a mód, ahogyan a múlt a jelenben él; okozás; emlékezet; emocionális alkalmazkodás egy adott helyzethez, a múlt emocionális folytonossága a jelennel."4 Ebben az emlékezethez igencsak közel hozott percepcióban jelenik meg a múlt reális potencialitása. Az emlékezetben a múlt nem ugorja át a természet időbeni egymásra következését, hanem "az elme számára közvetlen tényként van jelen. Így az emlékezetben az elme elszakad a természet puszta múlásától, hiszen, ami a természet számára elmúlt, az nem múlt el az elme számára."5 Nincs ilyen módon éles választóvonal Whitehead metafizikájában az emlékezet és a jelen közvetlensége illetve a jelenbeli prehenzió és a jövő anticipációja között: "A jelen a két véglet közötti határok ingadozó sávja."6 A múlt a már egyszer megvalósult potencialitás, az akkori létező realitása, a jelenbeli létező számára immár csak valaha reális potencialitás, amelynek csak a hatása reális, éppen a jelenvaló szubjektum tapasztalása általi megvalósulásban, a szubjektum önteremtési folyamatának burkában. "Ahogyan a múlt elmúlik, úgy létesül a jövő."7A kortárs létezők ugyanakkor a jelen pillanata számára a "regionális érzés" által átfogott, a prezentációs közvetlenségben megjelenő, nem pedig működésükben, kauzális hatásukban, kiteljesedett individualitásukban megragadható potencialitások.

A lehetőségtípusok fent vázolt felfogása veti fel kérdésként a whiteheadi metafizika három alapfogalma - Isten, világ, kreativitás - közül a potencialitást képviselő harmadiknak, a kreativitásnak az értelmezhetőségét. Ez többarcú fogalom a rendszer egészében betöltött funkcióját tekintve. Bizonyos, hogy a kreativitás is potencialitás, hiszen Whiteheadnél "a szubjektumok tapasztalásán kívül nincsen semmi, semmi, a puszta semmi".8 A valóságos létező önteremtő, a sokat eggyé szintetizáló tapasztalatát a végső kategóriák határozzák meg, ezek érvényesülnek a diszjunkciótól a konjunkció felé haladás metafizikai elve által jellemezhető létesülési folyamatban, melyben "a sok eggyé válik és eggyel növekszik"9 az új létező egyedi szintetizáló tevékenysége által. De bár ez a más valóságos létezők elemeiből szintetizáló haladása a létezők létesülésének az egy, a sok és a kreativitás végső kategóriái által meghatározott, a kreativitás elve önmagában véve nem teremtő, még csak nem is receptív erő, hanem passzív potencialitás. Önmagában éppoly kevéssé van saját jellege, mint az Arisztotelész féle anyagnak, vagy az újkor semleges fizikai anyagának10, tartalmában meghatározhatatlan, hisz épp a kreativitás az újdonság körkörösen nyitott elve, "a legmagasabb rendű általánosság végső kifejezése"11, az a legáltalánosabb fogalom, mely a valóságra vonatkoztatható. Ekként olyan alapfogalom is, mely Whitehead metafizikai rendszerének minden egyes fogalmában involvált, e rendszer valamennyi elemében jelenvaló. S ez vonatkozik a valóságos létezők legfőbb exemplifikációjára, Istenre és az ő világhoz való viszonyára is, mely ugyancsak a kreatív haladás elvének alávetett. Hiszen "sem Isten, sem a világ nem ér el statikus teljességet. Mindkettő a végső metafizikai alap, az újdonság felé való kreatív haladás hatalmában áll. Mind Isten, mind a világ a másik számára a megújhodás eszköze."12

A kreativitás így a rendszer végső szava, minden valóságos létező elvi lehetősége, feltétele anélkül, hogy aktívan belefolyna a létezők létesülésébe, hogy közvetlenül hatna rájuk, reálisan kötődne a valóságossághoz. Szigorúan véve nem valósul meg sem abban az értelemben, ahogyan az örök tárgyak aktualizálódnak azokban a valóságos létezőkben, melyek prehendálják őket, sem abban, ahogyan egy valóságos létező megvalósul individualitása kiteljesedésével, vagyis saját önmagává válásával. A kreativitás mint a "tiszta aktivitás" elve nem az aktualizálódó lehetőség értelmében létezik, s nem is önmagát aktualizáló lehetőség; ebben az értelemben passzív potencialitás, mely a kozmosz elemei egyáltalábani létesülésének elvét képviseli. Igaz azonban, hogy ilyen létesülési képességként már eleve benne rejlik minden létrejövő aktualitásban; a kreativitás a kategóriák végső kategóriája, konkréciójuk lehetőségfeltétele annyiban, amennyiben a létképesség bennefoglaltatik a létezésben. A kreativitás, mondhatni, a lehetővé válás lehetősége, mintegy a lehetőség "hatványra emelt" fogalma. Bár a passzív potencialitás nem valósítja meg önmagát, benne van minden megvalósulásban. Közel hozza ez a jellemzője a whiteheadi kreativitásfogalmat N. Cusanus "potentia passiva" felfogásához, aki szerint, "mivel a levésképesség maga nem képes megvalósítani önmagát - hiszen a létrehozás egy valóságosan létezőből történik -, így ez az állítás magába foglalja azt a másikat, hogy a passzív lehetőség nem teszi magát valóságossá"13. Viszont a párhuzam véget ér abban a tekintetben, ha a két gondolkodó passzív potencialitás fogalmának szisztematikai helyét vesszük szemügyre: Cusanus a levés képességet egyértelműen a valóságosság és az örök első ok mögé sorolja, egyetértőleg idézve Boethiust: "A passzív potencia örökkévalóságának állítása eretnekség"14. Az e szerint eretnek Whitehead viszont Isten mint valóságos létező elé helyezi rendszertanilag a passzív levésképesség elvont fogalmát.

Szüksége van tehát Whiteheadnek egy olyan metafizikai elvre, amely tevékenyen átfordítja ezt a passzív potencialitást valóságosságba. Ennek az elvnek a legfőbb exemplifikációja Whitehead rendszerében Isten, de a világ minden egyedi valóságos létezőjének önteremtő aktivitása is eredendően a passzív kreativitást aktualizálja. - Hogyan fordítja át mármost Isten a maga részéről a lehetőség puszta lehetőségét konkretizálható lehetőségbe? A kérdés közvetlenül vezet át Isten és a világ viszonyának problémájába, melyhez itt két aspektus felől közelítek: 1. Isten és az adottként létező univerzum egészének viszonya tekintetében, 2. Isten és az egyes létezők létesülésének viszonya szempontjából.

1. Whitehead organizmus filozófiája nem fogadja magába a hagyományos teológia teremtés dogmáját; Isten nem teremtője a világnak, nem a létezését megelőző, még kevésbé kizárólagos létoka annak. Már csak azért sem, mert maga az ún. világ nem egy létező, statikus totalitás, hanem egy folytonos létesülés, nem létrejött vagy teremtett, hanem permanensen teremtődő, lehetőség realizáló egész. Ennek létesülésével Isten "unisonóban van", pontosabban minden egyes valóságos létező létesülésével van unisonóban anélkül, hogy oki alapját alkotná valamely létrejövő reális individualitásnak. Isten nem minden teremtés előtti, hanem "minden teremtéssel együttlévő". Whitehead elfogadhatatlannak tartja azt a felfogást, amely önkényes hatalmat tulajdonít Istennek és a természet létezését egy valamikori isteni "legyen" ből próbálja levezetni, a teremtéssel mint olyan akarati aktussal, mely így éppen hogy megmagyarázhatatlannak deklarálja a magyarázandó világot. Isten léte Whiteheadnél nem abban az értelemben irracionális, hogy természeténél fogva önkényesen cselekedne vagy pedig egymásnak ellentmondó predikátumokat hordozna önmagán belül. Whitehead következetlenségnek, sőt végzetes tévedésnek tartja azt az istenfelfogást (ezt vallásfilozófiai művében, a Religion in the Making ben történetileg Isten szemita fogalmához köti), amely "teljesen kirekeszti Istent a metafizikai racionalizálásból"15, holott "Isten nem tekinthető az összes metafizikai alapelv alóli kivételnek, akit azért találtak ki, hogy elkerülhetővé tegyék az elvek összeomlását. Isten ezen alpelvek legfőbb megnyilvánulása".16 Az önkényes hatalomgyakorlásra mint isteni tulajdonságra való hivatkozás semmit sem magyaráz, s főként nem világítja meg, hogy hogyan jönnek létre a konkrét tények: hogyan fogható fel az, hogy van egy éppen ilyen világ. Az észt is kielégítő, reflexív magyarázat, "a metafizika azt igényli, hogy Isten viszonya a világhoz túlmenjen az akarat esetlegességén, és Isten és a világ természetének szükségszerűségén alapuljon".17 A korai keresztény teológia Whitehead fejtegetése szerint - a keleti, panteisztikus felfogással összhangban - még Istennek a világban való immanenciáját vallotta, csakhogy nem volt képes ebből a felismerésből egy koherens metafizikai elméletet felépíteni, éspedig éppen ama szerencsétlen előfeltevés miatt, hogy a kereszténység akkori gondolkodói "Isten természetét kivételként kezelték minden metafizikai kategória alól, amelyet a világ egyedi dolgaira vonatkoztattak".18 Ebből következően nem hittek az észben, ami pedig nem más, mint "a bizalom abban, hogy a dolgok végső természete olyan harmóniába szövődik, amely kizárja a puszta önkényességet. Annak hite ez, hogy a dolgok alapzatában nem fogunk semmiféle önkényes misztériumra lelni".19 E felfogás szerint, mely csak a "barbár eredet szublimációja", Isten eminensen reális, a világ pedig levezetetten reális, és a világnak szüksége van Istenre, míg fordítva ez nem áll, így olyan szakadék jött létre közöttük, ami meg is határozta a hagyományos teológia sorsát20, mely kénytelen volt rászorulni a misztika közvetítésére Isten létezésének evilágbeli evidenciáit illetően, hogy megtudja, mi van az általa áthidalhatatlannak kreált szakadék túloldalán. Descartes Isten létezését bizonyító érve is célt téveszt, "mivel elvonatkoztatja Istent a történeti univerzumtól. Így a konklúzió az ismeretlenre vonatkozó jelentés nélküli mondatok függvényévé válik."21 Holott - vallja Whitehead - nincs semmiféle létezésbeli szakadék, a valóságos létezőkön túli, színfalak mögötti valóság, hanem Isten tevékenységét, természetének megnyilvánulását ugyanazon metafizikai elvekkel kell tudni magyarázni, mint a többi - bár véges - valóságos létezőét. Minden, ami valóságos, az változó és - a relativitás whiteheadi elve által leírt módon - egy egyetemes relációs összefüggésbe szövődik bele; Isten is valóságos, így a világ által afficiált és nem szeparált módon szupranaturális létező, tehát változik is, habár - a többi létezőtől eltérően - változása nem vezet a megszűnéséhez. Whitehead szubsztanciafogalmának megfelelően (szemben pl. Descartes szubsztanciafelfogásával) nincs egyetlen olyan valóságos létező sem - Istent is beleértve -, amelynek ne lenne szüksége a létezéséhez valami másra, ami ne egy ontikus kontextualitásban létezne. Isten is "mindig létesülésben van és sohasem a múltban"22, a világ pedig hat és reagál rá, ez jelenik meg Isten "következményi természetében" , amely egyébként primordiális természetének a világra vonatkoztatott aspektusa.

Isten eszerint nem teremtője ugyan a világnak, de ko determinánsa minden létesülésnek. Miben nyilvánul meg tevékenységének e meghatározó jellege? A meghatározás korlátozás (de finitio, Spinozánál: negatio), s az isteni működés a lehetőség végtelen korlátozása elvének az exemplifikációja. Egyedül Ő képes szembesülni a lehetőségek végtelenjével, és ennek korlátozásával immanenssé válni, részt venni a világban a jelenben ható, de a jövőre irányuló késztetés, vágy, "appetitio" felébresztése által. A vágy, a törekvés realizálja a "nyughatatlanság elvét", involválja annak realizálását, "ami nincs, de lehetne"23. Isten tevékenységéből fakad az egyes szubjektumok (Whitehead ezt a fogalmat szokatlanul tág értelemben használja, valamennyi tapasztaló  aktív, valóságos létezőre) belső egységének alapja, a szubjektív céljuk. Csak rá jellemző szubjektív célja teszi a valóságos létezőt a kreativitás egyszeri, egyedi, kizárólagos megjelenítőjévé, az univerzum végső kreativitása megismételhetetlen kifejezőjévé. Márpedig a szubjektív cél kezdeti fázisában nem származhat a még létre sem jött létezőből, nem deriválható egy megelőző (már nem létező), egy kortárs (kauzálisan független), vagy egy jövőbeli (még nem létező) másik létezőből sem - ez a cél csak Istenben gyökerezhet, "ebben az értelemben Isten a konkréció alapelve; ő az a valóságos létező, melytől minden egyes időbeli konkrescencia a ... kezdeti célt megkapja"24. Isten nemcsak elméletileg teszi lehetővé - saját lehetőségszelekciója révén - az új lehetőség létezővé válását, hanem a keletkező létezőben vágyat is kelt ennek a célnak az irányában. Ez "a legfelsőbb Erósz, ami inkarnálódik az egyedi szubjektív cél első fázisában a valóság új folyamatában"25. De a törekvésnek ez a felébresztése nem a létező felett gyakorolt hatalmi kényszer, hanem egy minden agresszivitást nélkülöző hatás: Isten meggyőző tevékenysége. Whitehead barbár hatalomdicsőítésnek és morálisan veszélyesnek tartja Istennek mint a leghatalmasabb kényszerítő erő működésének a feltételezését, miáltal Őt a római császárokhoz hasonlatos zsarnok diktátorrá teszik, aki átláthatatlan, irracionális célokért tevékenykedik és lehetetlenné teszi a véges létezők, az időbeli dolgok önállóságát, szabadságát. Sajnálatosnak tekinti, hogy történeti korokon keresztül fennmarad az isteni despota és a szolgai univerzum régi fogalmi és emocionális - morális következményekkel is járó - modellje.26 Isten Whitehead filozófiájában nem egy teljesen függő, hierarchikusan elrendezett világ fölött diszponáló, autoriter, omnipotens uralkodó. Sőt, nem is omnipotens, csak "omnificens"; tevékenysége - következményi természetének működése tekintetében - olyan valóságos, vagyis valóban ható tények által feltételezett, amelyeknek Ő nem kizárólagos oka, hiszen minden "teremtmény" önmagának oka és saját - bár Isten által meggyőzően szuggerált27 - szubjektív céljának aktív megvalósítója, önnön "újdonság kivitelezője". Mivel nem Istennek tulajdonítható a létező univerzum összes effektív történése, így Whitehead ezúton megy elébe annak a klasszikus, a teodiceához kapcsolódó problémának is, hogy felelőssé tehető e Isten a világban előálló rosszért, szenvedésért, negativitásért, és annak a nem kevésbé lényegbevágó filozófiai kérdésnek is, hogy hogyan lehet metafizikailag számot adni a véges emberi lény erőfeszítéseinek - a hagyományos teológiai felfogásban zavaró - jelentéktelenségéről.

2. Whitehead rendszerében Istent és a kreativitás elvét kettős kapcsolat köti össze: Isten egyszerre a kreativitás "teremtménye és feltétele"28. A kreativitás saját jelleg nélküli és jellemezhetetlen ("mert minden jelleg speciálisabb, mint ő maga"29), lévén a bármiféle valóságost lehetővé tevő absztrakt potencialitás ebben a metafizikai kategóriarendszerben nem más, mint "a valóság alapzatában rejlő legmagasabb rendű általánosság legvégső kifejezése"30. Fogalmi alap tehát, de nem olyan fogalom, ami valami valóságosnak, még kevésbé valamely statikusan létezőnek a megfelelője, fogalmi képviselete lenne. Amikor leírhatóvá, felfedezhetővé válik, akkor már feltételek közé szorított, aktualizált, vagyis kreatúrákban realizált. Ennyiben, mint valóságos létező, Isten is a kreativitás teremtménye, de olyan kreatúra, melynek kitüntetett vonásai vannak a többi létezőhöz képest, s ez fennáll a kreativitáshoz való viszony vonatkozásában is. Ugyanis bár minden valóságos létező korlátozottan, feltételek által béklyózottan mutatja fel a kreativitást, Isten tevékenysége speciálisan korlátozó jellegű: az örök tárgyak teljességének "fogalmi értékelésével", relevanciájuknak a keletkező létezők számára való elrendezésével feltételeket szab ahhoz, hogy az elvont kreativitás egy éppen ilyen univerzum létezésében öltsön testet. Vagyis az, hogy egyáltalában tényszerű fennállása van a világnak, annak végső feltétele a kreativitás tiszta, passzív lehetőségében rejlik; de az, hogy ez az elvont potencialitás történetesen az adott jellegű - pl. tér időben létező - univerzum valóságosságába fordul át, annak Isten adja meg a konkrétabb lehetőségfeltételrendszerét, és az egyes valóságos létezők tevékenysége kodeterminálja ezt a meghatározottságot. Whiteheadnél egyaránt igaz, hogy "Isten teremti a Világot és a Világ teremti Istent"31. - Tehát az Isten által sugallt szubjektív cél tekintetében van ugyan függőség elem az időbeli létezők létesülési folyamatában, de emiatt nem, vagy csak lényeges megszorításokkal tekinthető Isten a teremtőjüknek; azért "félrevezető a kifejezés" - hívja fel a figyelmet Whitehead -, "mert azt sugallja, mintha az univerzum végső kreativitása Isten akaratának lenne tulajdonítható"32. A létezők tehát nem teremtőjükként függenek Istentől, a kreativitás pedig végképp nem valami önkényes isteni akaratnak - vagy bárminek - a függvénye; nem függvény. Ugyanakkor a kreativitás elve nem aktívan kényszerítő adottság Isten (vagy a létezők) számára, nem az isteni természetet korlátozó instancia, hiszen éppen hogy nem adottság, és nem is - óhatatlanul korlátozó - tevékenység, hanem valóságot nem teremtő tiszta lehetőség. A kreativitás, mondhatni, ugyanolyan "gyengéden bánik" Istennel, mint Isten a világgal, és a múlt a keletkező létezővel: feltételeket kínál, lehetőséget nyújt, de nem determinál.

Whitehead ún. szociális transzcendencia doktrínája szerint minden valóságos létező transzcendál minden más valóságos létezőt (Istent is beleértve), s e meghaladás egyik lényeges tényezője a kreativitás. Minden új létező - az "új" itt voltaképpen redundáns jelző, hiszen éppen arról van szó, hogy minden valóságos létező új az összes többihez, valaha vagy ezután létezőhöz és kortárs létezőhöz képest - a létesülésnek egy megismételhetetlen aktusa. A természet "kreatív haladása" során nincs egyetlen létező vagy létezők konstellációja, nexusa, ami minden paraméterében pontos mása lenne vagy lehetne egy másiknak, mert minden egyes létesülőnek a "reális belső konstitúciója" különbözik a többiétől, individualizálódása egyben az újdonság elvének megtestesülése. "Egy valóságos történés olyan új létező, mely az általa egyesített »sokak« mindegyikétől különbözik."33 Kreatív módon szintetizálja saját tapasztalati egységgé prehenziói által mindazokat az adatokat - anyagokat és formákat, az örök tárgyak meghatározottság lehetőségeit -, amelyeket az objektiválódott múltbeli valóság, a készen talált világ a számára feltételként nyújt s amelyek pozitíve elsajátíthatók és elsajátítandók saját önkibontakoztatása érdekében. Ettől még vannak az egyedieknek közös vonásaik - hiszen pl. lehetnek egyazon tér időbeli régióban vagy prehendálhatják és tehetik sajátjukká ugyanazon örök tárgyakat -, de több vonatkozásban óhatatlanul különbözniük kell: a) nem eredhetnek abszolúte ugyanabból az univerzumból, "érzetadataik" teljessége legalább néhány elemében különböző; b) mindegyiknek új, speciális szubjektív célja valósul meg konkrescenciája folyamatában, amely egy csak neki és az ő világának megfelelő kielégülést (satisfaction) céloz meg; c) e különböző szubjektív célból adódóan más más szubjektív formában prehendálja minden létező még ugyanazt az adatot is ("A szubjektív forma a közvetlen újdonság, az, ahogyan ez a szubjektum érzi ezt az objektív adatot"34; d) az új valóságos létezőnek a kielégülése is új, ti. az az integráló, harmonizáltan komplex érzés, melyben individualitása kiteljesedik.

Mindezen újdonságot hordozó tényezők együttesen egyben azokat a szabadság terrénumokat is megjelenítik, amelyek miatt Isten nem határozhatja meg teljesen egy létező konkrescenciáját: minden tényleges önlétrehozás kreatív szabadsággal tevékenykedik annyiban, hogy öntörvényűen határozza meg kezdeti céljának szubjektív formáját, ad speciális formát ennek a szubjektív célnak, és ő maga teszi azt konkrétan megvalósulóvá - vagy éppen mulasztja el megvalósítását némely tekintetekben. A valóságos létező tehát Whitehead felfogásában sohasem puszta következménye, még kevésbé szükségszerű vagy kikalkulálható következménye a múlt által szabott feltételeknek és az Isten által felkínált realizálható lehetőségnek (vagy a kettőnek együtt). Minden valósággá, ténnyé válás egy a fenti értelemben szabad, kreatív, újdonságot új módon létrehozó, önteremtő aktivitás eredménye. - Így az egyes létezők aktivitásukkal mintegy valóra váltják a kreativitás igényét és ígéretét; Whitehead egyszerre monisztikus és pluralisztikus ontológiájában ez biztosítja az utóbbi vonást: a valóságos létezők olyan - más tekintetben persze módosított - leibnizi "monászok", amelyek újdonságukkal transzcendálják a többi létezőt, minden egyes létezőt a végtelen kozmosz középpontjává - tükrévé és reprezentánsává - tesznek, a létezés "cseppjeiként" úgyszólván létatomok pluralitásává (Whitehead kifejezésével: atomisztikus organizmussá) tördelik szét a mindenkori valóságot. Ugyanakkor a szociális immanencia doktrínája a valóság jelleget kiegyensúlyozza a folyamat jelleggel: ez a whiteheadi ontológia monisztikus vonását hordozó belátás a természet kontinuitásáról ad számot (nincsenek abszolút külső relációk - vallja Bradleyvel egyetértve Whitehead), arról, hogy hogyan van jelen egy létező a többiben, a múlt és a jövő hogyan és mennyiben immanens a jelenben.

A létezők szerves összekapcsolódása, a világ szolidaritása a kreativitás, a "kreatív előrehaladás" egyik prominens terepe, a mindenkori egység és teljesség megjelenítője. De kibontakozása e valaminek ez a folyamat? Whitehead szerint abban az értelemben nem, hogy nincs semmiféle külső cél, valaki vagy valami által előre tételezett eszmény, ami felé a világfolyamat egyre jobb közelítéssel haladna. A kreativitás sem kitűzött cél, hanem szükségszerű velejárója, benső jellemzője és végső feltétele a lehetőségmegvalósulások "létkvantumainak". Az egyes létezők a saját szubjektív céljuk realizálásán tevékenykednek, speciális kielégülésük intenzifikálásán. Amint ezt elérték, meg is szűnnek; többek között ebben különböznek Istentől, a szintén valóságos, ám nem időbeli létezőtől. A véges létezők kezdetben "imaginatív érzésként" fogják fel szubjektív céljukat, amely vonzó fókuszpontként egy bensőleg finális oksági folyamatot indukál bennük; ennek során elrendeződnek a számukra releváns lehetőségek, leegyszerűsödik és specifikálódik a kezdeti cél, s a létező mint saját tapasztalatának centruma mintegy kidolgozza önmaga számára eszményének csak rá vonatkoztatott jelentését: mit jelent realizálnia azt a saját helyzetében, az ő számára vajon mit jelent összeegyeztetni a tényeket a lehetőségekkel. Ebben az egész ön okozási (self causation) folyamatban a kreativitás az Istenből derivált kezdeti céltól eltekintve minden egyes tényezőt áthat.35

Hogyan nyilvánul meg mármost a kreativitás a kitüntetett valóságos létezőben, Istenben? Természetesen Istenre is érvényes a szociális immanencia és transzcendencia együttes törvénye: Isten is transzcendál minden más létezőt és ugyanakkor jelen van mindegyikben - a két elv együttessége nemcsak hogy nem inkonzisztens az organizmus filozófiájában, hanem elgondolhatatlanok egymás nélkül. Istennek is van szubjektív célja - a télosz értelmében -, de ez nem jelent egyben finist, hisz nincs időbeli finalitása a beteljesüléssel véget érés értelmében.36 Akárcsak a véges létezők esetében, Isten szubjektív célja is a kielégülés maximális intenzitása (primordiális célja pedig az abszolút intenzitás). S örökös kielégülésének folyamatában rejlik a valóságos létezők körében való kitüntetettségének lényeges megnyilvánulása: Ő szubjektív célját önmagából nyeri, és az örök tárgyakat mint lehetőségeket örökösen teljes módon és teljességükben látja. Örök tárgyak mármost nem keletkeznek és nem változnak: azok, amik. Isten kreatív tevékenységének egyik aspektusa az, hogy elrendezi relevanciafokok szerint az örök tárgyakat oly módon, hogy az a leendő létezők számára a legideálisabb feltételeket nyújtsa, a már adott, megvalósult korlátozások tekintetbevételével. Ez az időbeni létezők számára kreált rendezés teszi hozzáférhetővé az elvont kreativitást mint lehetőséget az egyes létesülők szubjektív célja formájában, amelyet azok - a múltbeli világtól örökölt megszorítások keretei között és önmaguktól függően - megvalósíthatnak. Ez Isten részéről a kreativitás érvényesítése a világ számára, de nem közvetlen, teremtő létbefordítás, hanem egy vonzóerő hatékonnyá tétele, az elvont lehetőség reális lehetőséggé alakítása. Ez az a funkció, ami Whitehead rendszerében nélkülözhetetlenné teszi Istennek mint kitüntetett valóságos létezőnek és a metafizikai elvek fő exemplifikációjának a posztulálását. Isten az, aki mintegy közvetít az elvont és önmagában passzív kreativitás mint világ lehetőség, és a konkrét, pontosabban permanensen konkretizálódó valóságos létezők mindenkori összessége között. Ily módon egy - bármely - aktuális univerzum létezési lehetősége a whiteheadi rendszerben nem Istentől függő, még kevésbé általa teremtett potencialitás; a reális lehetőségek lehetősége, maga az újdonság létrejövésének az elve nem is valami teremthető, nemcsak azért, mert minden teremtődés feltétele, hanem mert nem is a valóságos létezőkkel azonos módon létező. Vagyis Isten nem teremthet kreativitást, csak ennek megvalósítását teheti - önmagának és mások számára, a lehetséges célok vonzerővé gerjesztésével, meggyőzés útján - lehetővé. Isten így ebben a vonatkozásban a kreativitásnak a kreatúrája, viszont a világ kreatív megvalósulásának feltétele és feltételteremtője.

A kreativitás mint elvi lehetőség Whitehead felfogása szerint egyértelműen egy absztrakció. De az absztraktságot úgy értelmezi, hogy ami absztrakt, az felfogható gondolatilag a konkrét létezőkre való hivatkozás nélkül, viszont nem létezik elkülönülten, ezen létezőkre való vonatkozás híján. Az örök tárgyak elvontságával kapcsolatban tisztázza: "Absztrakton azt értem, hogy ami egy örök tárgy önmagában - vagyis lényegében -, azt fel lehet fogni valamely partikuláris tapasztalati létezőre való vonatkoztatás nélkül."37 Ez hasonlóképpen jellemzi az elvont kreativitást is, ez esetben is a gondolati megragadhatóság - egy absztrakció érthetősége - nem jelenti azt, hogy az létezne is a realitástól elvonatkoztatottan, valamilyen önállósultan szubjektív létmódban: "Absztraktnak lenni nem azt jelenti, hogy egy létező semmi. Csak azt, hogy létezése csupán egyetlen tényezője a természet egy konkrétabb elemének. Így egy elektron absztrakt, mert nem lehet megsemmisíteni az egész eseménystruktúrát és ugyanakkor létében megtartani az elektront."38

A kreativitás egy kettős közvetítés révén válik ilyen jellemzőjévé egy konkrét létezőnek: Isten említett transzponáló tevékenysége és a létező saját aktivitása által. De ez a végletes, végső absztraktság nem jelent irrealitást; a kreativitás nem valamiféle az ellentmondó és megvalósíthatatlan értelmében irreális lehetőség. A konkréttá váló lehetőségek lehetőségeként olyan absztrakció, amely nem a tapasztalati valóság tudományos vizsgálatának terméke, hanem metafizikai jellegű elvonatkoztatás. A kreativitás Whitehead filozófiájában egy metafizikai rekonstrukció szükségszerűen előfeltételezett első eleme, ennyiben előfeltevése, mely rendszerével együtt áll vagy bukik.

Az ilyen első elvek ugyanakkor szerinte sohasem tekinthetők a valóságos világfolyamat lényegi jellemzői végleges megragadásainak, óhatatlanul metaforikus jelleget hordoznak (már csak a nyelv korlátai miatt is), s mindig újabb szisztematizáció általi korrekcióra szorulnak. S bár csak a közvetlen tapasztalat megvilágítása legitimálhat bármely filozófiai gondolatot, annak kimerítő elemzését Whitehead elvileg véghezvihetetlennek tartja.39

A filozófia Whitehead által preferált módszere - a képzelőerőt igénybe vevő, imaginatív racionalizáció - éppen ilyen típusú végső elvet enged csak meg, mint a kreativitás, s az egyes filozófiai rendszerek az ő historikus rekonstrukciós modelljében maguk is hasonló "kreatív előrehaladást" mutatnak fel, mint a természetben felfedezhető spontán újdonság  termelődés. Az egyenként meghaladott filozófiák Whitehead megítélése szerint együttesen igen változatos igazságok sokaságát tárják fel, s ezek fokozódó koordinációja ugyanúgy az előrelépés kritériuma a filozófia történetében (pl. önkényesen szétválasztott első elvek inkoherenciájának, dualitásának feloldási kísérlete a koherencia növelése irányában, mint Descartes és Spinoza viszonya esetében)40, mint ahogyan a természet létformájában a kreatív haladás elemének minősül minden, a diszjunkció felől az egyesítés, konjunkció felé való lépés.

A valóságos létezők kreativitásáról szólva megkerülhetetlen az eddig általam csak futólag érintett kérdés: hogyan viszonyul a kreativitás a szubjektivitáshoz és a tudatossághoz? Mindenekelőtt leszögezendő: a szubjektum fogalma Whiteheadnél sokkal tágabban értelmezett, mint a tudatos létezésé, s ő tisztában is van az egyáltalában nem szokványos kategóriahasználatából adódó lehetséges félreértések széles skálájával. Frazeológiájának megfelelően minden valóságos létező egy tapasztaló alany, szubjektum, egy aktivitás, amely "olyan működésmódokra analizálható, amelyek együttesen létesülésének folyamatát alkotják"41. A létező aktivitása felbontható saját tapasztalatára és az objektumra, amelyre vonatkozik, de bármi objektum lehet, ami egy adatnak a funkcióját tölti be, ami provokálja egy létező speciális tevékenységét, prehenzióját. A provokált tapasztalatban a provokáló objektum, a tapasztaló szubjektum és - ennek az objektummal való törődés révén affektív tónussal gazdagodó - prehenziós tevékenysége olyan relációt alkotnak, amely - a kölcsönhatáson belül - relatívvá teszik a "szubjektum" illetve "objektum" elnevezéseket: szubjektum minden, ami a tényleges világ provokálására csak rá jellemző módon reagáló, a ható tényezőkre szelektíven változó, az örök tárgyak alternatív kínálatából - adverzióval vagy averzióval - saját természete szerint válogató létező - így szubjektum pl. a Prédikálószék nevű szikla is a Pilis hegységben. És objektum minden, amit egy tapasztaló szubjektum saját adataként tárgyává tesz, s objektummá válik maga a szubjektum is, ha önelérése pillanatában megszűnik közvetlenül létezni és más létezők általi prehendáltságban halhatatlanná, beléjük épült ténnyé válik. Vagyis a szubjektum folyamatos létesülése egyben folytonos elmúlása, objektiválódása is. - Ily módon a kreativitásról nem mondható, hogy a szubjektumokra korlátozódik, mert ez Whiteheadnél nem korlátozódás: hiszen itt minden létező szubjektum, ami valóban, tehát valóságosan ható módon létezik, aktivitást fejt ki egy tapasztalat gyújtópontjaként. Minden létesülő, pontosabban önmagát létrehozó szubjektum kreatív újdonság, a fentebb jelzett több összetevős értelemben. Ezért semmiképpen sem állítható, hogy csak a tudatos szubjektumokra, mondjuk az emberekre lenne vonatkoztatható a kreativitás; "absztraktan véve az objektumok passzívak; de összekapcsoltságukban tekintve azt a kreativitást hordozzák, ami előbbre hajtja a világot".42 A tudatos szubjektumok tevékenysége Whiteheadnél kategoriálisan alárendelt az általában vett szubjektum objektum kölcsönhatás működési struktúrája leírásának: nem tulajdonít ez a filozófia más típusú kreativitást a tudatos létezőknek, vagy olyan mérvű fokozati különbséget, ami mondjuk az embereket kategoriális szinten kiemelné az összes többi tapasztaló szubjektumok sorából. Azt azonban mondhatjuk, hogy a tudatos létezők csak rájuk jellemző módon és eredménnyel realizálják a kreativitást: ha a tudat egyik lényegi jellemzőjét, éppenséggel az integráló, az adatokat lehetőleg koherensen egységesíteni törekvő tevékenységben, az entropikus lebomlást szisztematizálással ellensúlyozó adat egyesítésben látjuk, akkor Whitehead kritériuma a kreatív haladásra mégiscsak eminens módon teljesül az emberi tudat egyik alapvető működésmódjában.

A kreativitás ily módon más típusú viszonyban áll az egyes létezőkkel, mint az örök tárgyak. Mint az újdonság legfőbb elve a kreativitás nem valami kívülről prehendálható, felfogható vagy elsajátítható, amivel egy létező vagy rendelkezik, vagy sem. ("A teremtőerő nem egy külső ágens a maga felsőbb céljaival"43 - olvashatjuk a "Folyamat és valóság"  ban.) Ha valóságos létezőről van szó, akkor ez szükségszerűen mutatja fel, jeleníti meg a kreativitást, s ez lényeges különbség az örök tárgyakhoz való viszonyához képest. Egy örök tárgyat (pl. egy meghatározott színt) nem feltétlenül prehendál pozitíve egy egyedi létező, viszonyulhat hozzá elutasító, be nem fogadó módon (nem fekete, nem piros stb.) is, ami egyenesen adódik abból a metafizikai elvből, hogy "a végesség alternatív lehetőségek kizárását involválja"44, vagyis éppen az szükségszerű, hogy egy véges létező kizárjon bizonyos örök tárgyakat - ún. negatív prehenzió által - a saját önmegvalósítási folyamatából. Az örök tárgyak - a pozitíve prehendáltak - beépülnek egy létezőbe ennek valamely aspektusaként, a létező sokféle lehetséges felosztása közül annak egyik megvalósult metszetét alkotva. Az örök tárgyakat ún. fogalmi prehenzióval, míg a többi, valóságos létezőt fizikai prehenzió útján komponálhatja be önmagába - vagy utasíthatja el - az egyes létező. Amikor mindeközben saját lehetőségeit megvalósítja, ezzel az aktualizálással egyben a kreativitást is prezentálja, természetesen sohasem a kreativitást mint olyat, hanem a véges létezésben kivihető, a konkrétságban megnyilvánuló újdonságot.45 Anélkül történik ez, hogy appetitio ja, vágyó törekvése irányulna a kreativitásra; nem a kreativitásra vágyik, hiszen a létező számára csak saját szubjektív célja jelenik meg vágyottként, minden törekvése erre fókuszálódik. Whitehead értelmezésében a kreativitás tehát, azt mondhatjuk, mintegy megtörténik az egyes létező szubjektummal (éspedig minden valóságos létezővel), óhatatlanul megnyilvánul benne anélkül, hogy a létező ambíciói közé tartozna a kreatívvá levés óhaja. Kiélezve a whiteheadi metafizika e - nem minden filozófiai tradícióban szokványos - jellemzőjét: a kreativitás mint igazi legfelsőbb metafizikai elv végzetszerű szükségszerűséggel il- let meg minden valóságos létezőt, de nem kívülről járul hozzájuk, nem is elsajátítható, beépíthető általuk, mint valamely örök tárgy, hanem a kreativitás a létesülésben immanens, a létezés lehetőségének kibomlásakor ennek minden tényezőjét átható, kiiktathatatlan lényeg. A természet létezése azonos kreatív haladásával, és nincs másmilyen, mint minden mástól különböző létesülés - és elmúlás.

Whitehead organizmus filozófiája arra a metafizikai elvre építkezik, mely szerint "nincs más az univerzumban, mint a folyamat instanciái és ezen instanciák összetevői", s az erre támaszkodó doktrínában "a » A filozófia a lehetÅségeknek ésvalóságosokkal való összehasonlításuknak

a kutatása kreativitás« szó annak fogalmát fejezi ki, hogy minden esemény olyan folyamat, amely újdonságba torkollik"46. A kreativitás immanens jellegének, az ön kreativitásnak (self creativity) a középpontba állításával, egy transzcendens teremtő gondolatának említett elutasításával Whitehead szándékoltan felvállalja azt, hogy így doktrínáját "meglegyinti a paradoxon vagy a panteizmus fuvallata"47. Körültekintő feloldást igényel viszont részéről az így felfogott kreativitás elv összeegyeztetése a világban felmerülő rossz, destruktív, diszharmonikus tapasztalat problémájával. Maga a rossz Whitehead szerint három metafizikai elv együttes érvényesüléséből áll elő: 1. Minden megvalósulás véges. 2. A végesség alternatív lehetőségek kizárását foglalja magába. 3. A mentális működés olyan szubjektív formákat vezet be a megvalósulásba, amelyek konformak lényeges alternatívákkal, amelyeket a fizikai realizáció kizár.48 Mindezek együttessége folytán a létezők mentális pólusai "divergens tonalitásokkal" torzítják el az érzések harmóniáját, s így egy újonnan keletkező létező - szerencsére - kénytelen konfrontálódni az aktuális világában bennefoglalt diszharmóniával. Azért szerencsére, mert egyébként a valóság "csak véges lehetőséghalmazt" realizálna és állandóan ismételt köröket produkálna (amely ismétlődések filozófiai szentesítése meg is jelenik néhány, Whitehead által bírált régi tanításban). A világnak az induló prehenzió számára adott diszharmóniáját mármost az individuális tapasztalat többféle módon kezelheti. Whitehead ennek három ismert módját különíti el. A "letiltás" eljárása, amely maga is kétféle lehet: vagy 1. a puszta negatív prehenzióra korlátozza magát ("anesztézia", érzéketlenség), vagy 2. pozitíve realizálja, mintegy legitimálja a diszharmónia érzést, amennyiben a puszta összeegyeztethetetlenség eliminálását összekapcsolja "az affektív tónus akut megszüntetésének pozitív érzésével"49. A 3. mód arra az elvre épít, hogy összeegyeztethetetlen érzések intenzitását újrarendezéssel nemegyszer kompatibilissé lehet redukálni; ez történik az emberi tapasztalatban, amikor intenzitásütközéskor (persze nem logikai inkompatibilitás esetén) a diszharmóniát a "háttérré redukálás" módszerével elimináljuk. De az eddigieken túl Whitehead szerint egy 4. út is nyitva áll, amelyhez képest a 2. és a 3. út követése csak az alacsonyabb fejlettségi fokú mentalitás "fizikai céljait" példázza. Ehhez a negyedik úthoz a diszharmónia kezelésére éppen a kreativitás nyújt lehetőséget: ez az az eljárás, amikor a létező úgy irányítja spontán mentális funkcióit, hogy egy harmadik prehenzió rendszert vezet be, olyat, amely releváns mindkét, diszharmóniában álló rendszer tekintetében. Az új rendszer radikálisan megváltoztathatja az intenzitáseloszlást a két adott rendszerben és fontosságukat a létező tapasztalatának végső intenzitása tekintetében. Ez a kreatív út vezet Whitehead felfogása értelmében ahhoz, hogy megőrizzük a valóság masszív minőségi variabilitását és ne tompítsuk azt el a negatív prehendálás leegyszerűsítő eljárásával.50

A kreativitás whiteheadi felfogásának eddigi jellemzéséből kitűnik, hogy a legáltalánosabb metafizikai elvvé emelt, ugyanakkor az egyes létezőkben szükségszerűen immanensként értelmezett kreativitás fogalma alapvető fontosságú funkciót hivatott betölteni a folyamatfilozófia egészében. Mindenekelőtt kimondatlanul is közvetíteni hivatott két felfogásmód között, melyek alternatívaként dolgozódtak ki - számos változatban - a gondolkodás történetében: az egyik az ember örökös készenlétének, a megismerő és természetátalakító cselekvő szubjektum permanens nyughatatlanságának és az evilágiságban elérhetetlen megelégedettségnek (az ész aktív használatára buzdító felvilágosodással e szempontból szövetséges pietizmusban, Kant eudémonizmus kritikájában közvetlenül is megjelenő) álláspontja. A másik a panteizmus legkülönbözőbb formáiban közös felfogás transzcendencia és immanencia kölcsönösségéről Isten és a világ viszonyában, melynek velejárója a misztikának az a kísértése, mellyel nem szűnik meg csábítani a szétválasztóan működő racionális értelmet: ti., hogy a végcél nyugalma már a mindennapi tapasztalatból anticipálható, s az egyes szubjektumnak sem lehetősége, sem szüksége az egészről való leválásra (az izoláció e tradícióban - pl. Böhménél - a bűnnek, a hazugságnak, az újraegyesítő világ  és istenmegismerés elutasításának a szinonimája). Whitehead mármost alapvetően az immanencia és transzcendencia folytonos együttességének hagyományához kapcsolódik - ennyiben a panteizmusban, pontosabban a panenteizmusban51 implikált ontológi-ához, az odaadó, magát a művében megismerni engedő Isten felfogáshoz -; ugyanakkor a kreativitás végső, a valóságos létezőket, közöttük Istent is lehetővé tevő metafizikai elvvé hiposztazálásával ugyanő - puritán inspiráltságát teljesen soha meg nem tagadva - a minden misztikát harcosan ellenző, deisztikus struktúrájú - Istent és világát szétválasztó, Istent a világból kizáró -, a korlátozott emberi racionalitást valló felvilágosult hagyományhoz is kötődik. A kreativitás fogalom fent jelzett kettősségével Whitehead így egymással homlokegyenest szembenálló hagyományokat törekszik újraegyesíteni, végső magyarázó kategóriáit a 20. században egyedülálló módon, mesteri koreográfiával táncoltatja borotvaélen ezen egész korszakokon átnyúló világértelmező alapbeállítottságok találkozó  és ütközőpontjain. A kreativitás nála ontológiailag minden létezőt, még Istent is megelőző puszta, passzív potencialitás, ősfeltétel, ugyanakkor minden létező mint kreatív egység legbensőbb természeteként őket végzetszerűen egy végtelen és egyetemes összefüggésbe összefűző harmónialehetőség. - "Az univerzum duális, a szó teljes értelmében, mert egyszerre mulandó és örök. Az univerzum duális, mert minden valóságoshoz absztraktság járul. Duális, mert minden létező egységre hozza formai közvetlenségét objektív másságával. Az univerzum sok, mert egészében és teljesen sok véges valóságosra - karteziánus nyelven: res verae re - bontható fel. Az univerzum egy az egyetemes immanencia folytán. Így kettősség van az egység és a sokaság kontrasztjában. Az egész univerzumban az ellentétek egysége uralkodik, ami a dualizmus alapja."52

Whitehead nem dönteni próbál dualisztikus és monisztikus gondolkodási tradíciók között, hanem konzekvenciáikat végiggondolva felmutatja összekapcsolhatóságuknak egy - az ő korára felvázolhatóvá vált és az aktuális problémákat tekintve a 21. század számára is rendkívül tanulságos - lehetséges módját.



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 Vö. Whitehead: Folyamat és valóság (a továbbbiakban: PR), 3., 5. és 7. magyarázat kategória. Typotex Kiadó, Budapest 2001, 38. o.

2  I. m. 20. magyarázat kategória, 40-41. o.

3  PR 171. o.

4  Whitehead: Adventures of Ideas (AI), The Free Press 1967, 237. o.

5  Whitehead: Concept of Nature (CN), Cambridge: Cambridge University Press 1920, 68. o.

6   CN 69. o.

7    AI 238. o.

8    PR 220. o.

9    PR 37. o.

10   PR 47. o.

11   Uo.

12  PR 392. o. (Fordítást javítottam - Cs. E.)

13 Nikolai de Cusa: De venatione sapientiae - Die Jagd nach Weisheit (Lateinisch deutsche Parallelausgabe), Felix Meiner Verlag Hamburg 1964. 27-29. o. - L. Herdt felhívja a figyelmet Whitehead és Cusanus lehető- ségfogalmainak párhuzamára, de egyben indokolatlanul ki is terjeszti ezt. Vö. Immanenz und Geschichte, Frankfurt am Main 1975, 26. o.

14   Nikolai de Cusa, i m. 29. o.

15  Vö. Whitehead: Religion in the Making (RM), The Macmillan Co. New York 1926, ill. PR V. rész II. fej.

16  PR 386. o.

17  AI 168. o.

18  AI 169. o.

19   Whitehead: Science and the Modern World (SMW), New York, Macmillan, 1925, 26. o.

20   AI 169. o.

21   Whitehead: Modes of Thought (MT), New York, Macmillan, 1938, 155. o.

22   PR 48. o.

23   Uo.

24   PR 281. o.

25   PR 198. o.

26   AI 26. o.

27  Whitehead a kései Platón dialógusokban, a Szofistában és a Timaioszban keres alátámasztást azon álláspontjához, hogy "az isteni elemet a világban mint meggyőző és nem kényszerítő tevékenységet kell felfogni". Vö. AI 166. o. "A vi- lág teremtése - mármint a civilizált rend világáé - a meggyőzés győzelme az erő fölött." AI 25. o.

28  PR 46. o.

29  PR 45. o.

30  Uo.

31   R 391. o.

32   PR 261. o. (A fordítást javítottam - Cs. E.)

33   PR 36. o. (Ford. jav.)

34   PR 269. o. (Ford. jav.)

35 Ez a belátás csak a metafizika szemszögéből merülhet föl: a természet- tudományok Whitehead szerint nem találhatnak a természetben kreativitást: "A természettudomány nem találhat individuális élvezetet a természetben, nem találhat célt, nem találhat kreativitást benne; csak szukcessziós szabályokat. E tagadások a természettudományban igazak, metodológiájában inherensek." MT 211. o.

36 A különböző létezők működésének teleologikus jellegéről vö. W. A. Christian: An Interpretation of Whitehead's Metaphysics, New Haven: Yale University Press 1959, 15. fej. 283-302. o.

37   SMW 228. o.

38   CN 171. o.

39   Vö. PR 18-19. o.

40   PR 21. o.

41   AI 176. o.

42  AI 179. o.

43  PR 258. o.

44  AI 259. o.

45  "A dolgok végső szabadsága minden meghatározódáson túl van, ahogy Galilei suttogta egykor: Eppur si muove; az inkvizítorok szabadsága, hogy helytelenül gondolkodjanak, Galilei szabadsága, hogy helyesen, és a világé, hogy Galilei és az inkvizítorok ellenére menjen a maga útján." PR 66. o.

46   AI 236. o.

47   Uo.

48   AI 259. o.

49   AI 260. o.

50   Vö. AI 260 skk.

51 A hajdan Krause által bevezetett fogalom Whiteheadre vonatkoztathatóságáról az irodalomban évtizedek óta széles körű vita folyik, mióta Hartshorne e felfogás alá sorolta mestere nézeteit; vö. Ch. Hartshorne: The Divine Relativity, New Haven, Yale University Press, 1948.

52   AI 190. o.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás