IDŐ, IGEIDŐ ÉS MCTAGGART ÉRVÉNEK

"INDEXIKUS HIBÁJA"

UJVÁRI MÁRTA

 

Az időről való fejtegetések szorosan kapcsolódtak mindig az igeidőkhöz; ugyanis az igeidős formák alkalmasak olyan nyilvánvaló dolgok kifejezésére, mint hogy tapasztalásunk jelenvaló dolgokra irányul vagy hogy cselekvéseinkkel az események jövőbeli menetét kívánjuk befolyásolni. Továbbá, ha úgy gondoljuk, hogy az idő a változás dimenziója, akkor az tűnik nyilvánvalónak - különösen ami az eredeti keletkezést és pusztulást illeti -, hogy ami keletkezik, az jelenné válik, és ami elmúlik, az a múltba süllyed.

Az időnek a változás dimenziójaként való felfogása először Arisztotelész Fizikájában jelenik meg, majd később Hume képviseli azt a gondolatot az Értekezés az emberi természetről című művében, hogy az idő a változás, pontosabban a változás észlelése nélkül nem fogható fel. Hume szerint "amennyiben nincsenek egymást követő észleleteink, nem alkotunk képzetet az időről, még akkor sem, ha a tárgyak valójában követik egymást. ... azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az idő nem jelenik meg ... egyedül, ... hanem mindig a változékony tárgyak észlelhető egymásutánisága révén fedezzük fel".1 Időtudatunkat tehát a változások észlelése közvetíti e hagyomány szerint.

Egy mai szerző, Sidney Shoemaker szellemes gondolatkísérletével viszont amellett érvel, hogy közvetlen észlelés híján is feltételezhetünk változások nélküli időszakot, azaz egy nem-pillanatnyi idővákuumot, amire következtethetünk az általa megtervezett szcenárióból. Shoemaker gondolatkísérlete egymást megfigyelő diszkrét világok és azok periodikus, egymással időnként egybeeső ún. "megfagyásainak" feltevésén alapul. Amit bizonyítani kíván, az valójában nem az, hogy lehetséges maga az idő változások nélkül; hanem azt mutatja meg, hogy pusztán abból, hogy változás nélküli idő nem észlelhető, nem következik egy ilyenfajta idő lehetetlensége. Ezzel tehát idő és változás humeiánus, verifikacionista összekapcsolását kérdőjelezi meg.2

 

Az idő episztemológiai kitüntetettsége

Mindezek mellett van az időnek egy olyan episztemológiai kitüntetettsége, amelynek következtében minden érv, amely az "idő realitását" veszélyezteti, mint például McTaggart szkeptikus érve, kihívást jelent a megismerés lehetőségére. Arról van szó, hogy nemcsak a tapasztalás és a cselekvés, hanem a fogalmi megismerés is, amennyiben empirikus jelentőséggel bír, feltételezi az időt. Kantnál például a sematizmus-tan lényeges része, hogy a fogalmaknak a partikuláris dolgokra való alkalmazását közvetítő séma - amely empirista módon "az értelmi fogalom használatát korlátok közé szorítja" - időbeli. Ez az időbeliség egyszerre transzcendentális és empirikus szintű Kantnál, mivel nála az idő olyan keretfeltétel, amely a tapasztalat fogalmi rendezésének, a fogalmak empirikus alkalmazásának és a tapasztalat tárgyainak mint ilyeneknek egyaránt feltétele. Ezért az idő éppúgy konstitutív a fogalmak empirikus alkalmazása szempontjából, mint az empirikus partikuláris dolgok mint ilyenek létezése és tapasztalhatósága szempontjából.3

Kanti alapokon az idő egy további okból is kitüntetett: akár külső tárgyakat tapasztalunk, akár a belső, mentális állapotainkat, mindkét- fajta dolgot időben tapasztaljuk. Ezt Kant úgy fejezi ki, hogy az idő a külső és a belső érzéknek egyaránt formája. Ezzel szemben a tér csak a külső érzék formája, hiszen mentális állapotaink, gondolataink, érzéseink nem térbeliek. Ha azok lennének, akkor publikusak lennének és nehezen tudnánk őket eltitkolni. Úgy tűnik tehát, hogy a privát tapasztalattól a fogalmi megismerésig dokumentálható az idő episztemológiai kitüntetettsége.

A jelen írásban megkérdőjelezek egy olyan, E. J. Lowe-tól származó gondolatmenetet, amely eltekint az idő kitüntetettségétől az ún. indexikus kifejezések nyelvfilozófiai elemzésében és állítja ennek alapján a mcTaggarti érvnek egyéb fontos metafizikai dolgokra, úgymint a személyre és a helyre való kiterjeszthetőségét.4 Ha a kiterjesztés lehetséges lenne a taggart-i érv mutatis mutandis megismétlésével, akkor nemcsak az idő, hanem a személyek és a helyek irrealitása mellett is érvelhetnénk. Azt állítom, hogy ez a kiterjesztés nem lehetséges; a taggarti "indexikus hiba" nem ismételhető meg a személyre és helyre. Előtte azonban még fel kell vázolnom néhány összefüggést.

 

McTaggart érve

McTaggart érve, amely először 1908-ban jelent meg a Mindban, majd később 1927-ben a The Nature of Existence című művében, az idő irrealitását az igeidő irrealitásának kimutatásával próbálja igazolni.5 Ehhez fel kell tételeznie, hogy az idő lényegileg kapcsolódik az igeidőhöz. Ami pedig az igeidőt illeti, ez azért nem valóságos, mert az idő "folyása" ellentmondáshoz vezet: ugyanis ahogyan az idő folyik, minden esemény felölti a jövő, a jelen és a múlt meghatározásait. Először a távoli jövőben van egy esemény, majd közelebb kerülve jelenné válik, végül a múltba süllyed, egyre távolabb kerülve a jelenbeliségétől. Minden esemény elfoglalja mindegyik igeidős, azaz Taggart elnevezésében az A-sorozatbeli pozíciót mint tulajdonságot; azonban e tulajdonságok inkompatibilisek egymással: ami jelen, az nem jövő, ami múlt, az nem jelen stb. (Meg kell jegyezni, hogy Taggart érve tulajdonságnak tekinti az időbeli pozíciót.) Két állítást kell tehát fenntartanunk az A-sorozattal kapcsolatban:

a) ("e)( Me L Ne L Je ) (M=múlt, N= jelen, J= jövő, e= esemény)

b) ("e) (Me ® Ř Ne) L (Ne ®Ř Je) L (Je ®Ř Me) etc.

 

a) és b) állítások az A-sorozat természetéből következnek, viszont együtt nem tarthatók fenn; ezért az A-sorozat nem valóságos, mert ellentmondásos. Viszont csak az igeidős A-sorozat magyarázza meg a változást, ami az idő lényeges vonása; ezzel megkaptuk az időt és az igeidőt összekapcsoló premisszát. Az igeidő elvetése tehát az idő elvetését vonja maga után: ha az igeidő nem valóságos, akkor az idő sem valóságos. Taggart szerint nem védhető az idő valóságossága az ún. B-sorozat konzisztenciája alapján, mivel a B-sorozat nem fejezi ki idő és változás lényegi kapcsolatát. A B-sorozatot az események dátummal megadható pozíciói, illetve az elő-, utó- és egyidejűség relációi alkotják.

Az A-sorozat intuitíve nyilvánvaló előnye, hogy számot ad a változásról. Azonban van Taggart A-sorozatbeli változás-fogalmának egy kontraintuitív vonása: nevezetesen, hogy eszerint az események a távoli jövőből válnak jelenné, mintegy "előjönnek" a végtelen jövőből. Ez a gondolat már Ágostonnak is problémát okozott, C. D. Broad pedig arra mutat rá, hogy ezáltal az olyan pillanatnyi események, mint például Anna királynő halála, végtelenül hosszú történelemmel ruházódnának fel. 6 Ezért még az igeidős felfogást védő E. J. Lowe is részint problematikusnak tartja a változás A-sorozatbeli fogalmát.

Ami a)-t és b)-t illeti, a kézenfekvő válasz az inkompatibilitásukra az, hogy az események nem egyidejűleg rendelkeznek az ellentmondó temporális tulajdonságokkal. Ami most jelen, az volt jövő és lesz múlt. Így a) helyett inkább a*)-ot kell állítanunk az összetett igeidők segítségével, ami már kompatibilis b)-vel:

a*) ("e)( JMe L NNe L MJe)

A második szintű összetett igeidőkből azonban mindjárt 9 van, mint arra Dummett rámutatott:7

 

                 {}        a         {} -ben

Jelen

Múlt

Jövő

Jelen

Múlt

Jövő

Az érv azonban ismétlődik ezen a szinten, hiszen az idő múlása következtében minden esemény, amely rendelkezik a 9 igeidő bármelyikével, mindegyikkel rendelkezik; ezek persze nem mind kompatibilisek egymással. "NMe L NNe L NJe" éppen az első szintű ellentmondás megismétlése a második szinten. Mondhatjuk erre, hogy a 9 másodszintű igeidő nem egyidejűleg jellemzi az eseményeket, hanem egymás után öltik fel ezeket, és így átmehetünk a harmadik igeidő-szintre, ahol viszont az ellentmondás újra megismétlődik stb.

Taggart érve tehát a következő állításokból áll:

1. Az idő lényegileg változást von maga után.

2. A változás csak az A-sorozat terminusaiban magyarázható meg.

3. Az A-sorozat ellentmondást von maga után.

4. Tehát az idő nem valóságos.

1.-et nem szokás kétségbe vonni; 2.-re alternatívát kínál a változás igeidőtlen elmélete; 3.-ra létezik az a válasz, hogy a regresszus elkerülhető, ha igeidőtlen módban adjuk meg az igeidős mondatok igazságfeltételét. 2. és/vagy 3. jelzett módosításai lehetővé teszik a taggarti konklúzió, a 4. elkerülését.

 

Igeidőtlen indexikus igazságfeltételek

McTaggart érvére ellenérvként értelemszerűen olyan felfogás jöhet szóba, amelyik nem fogadja el idő és igeidő szoros kapcsolatát. Például, amelyik azt mutatja meg, hogy a változás nemcsak igeidősen fejezhető ki, hanem mondjuk a kauzalitás iránya is fölhasználható az időbeli változás irányának kijelöléséhez8; vagy amelyik kimutatja, hogy az igazságfeltételek tekintetében az igeidős kifejezések visszavezethetők az igeidőtlen kifejezésekre.9

Mellor, Poidevin és mások ezt az utat választják: úgy tekintik, hogy Taggart érve nem az idő irrealitását bizonyítja, hanem azt, hogy rossz az idő igeidős felfogása. Kiindulva Taggart igeidős A-sorozatából és az igeidőtlen B-sorozatából azt mutatják meg, hogy a B-sorozat értelmében vett időt nem érinti Taggart érve. Az idő realitása tehát nem azon áll vagy bukik, hogy az igeidős felfogás paradoxonhoz vezet.

Állításuk az, hogy az igazságfeltételeket az A-sorozatbeli mondatok esetében is csak igeidőtlenül, ún. indexikus módban adhatjuk meg. Például, egy olyan igeidős mondatnak, mint "e esemény most (van) múlt" nem mindegyik kiejtése igaz; az olyan kiejtései például, amelyek "múltabbak', mint e maga, hamisak lesznek. Mindazon kiejtései viszont, amelyek e-hez képest a "később, mint" relációban vannak, igazzá teszik. Vegyük észre, hogy ez a reláció, csakúgy, mint az "egyidejű vele', illetve a "korábbi, mint" relációi, ha egyszer fennállnak két esemény vagy dolog között, akkor mindig fennállnak, függetlenül attól, hogy melyik tapasztalat igeidős perspektívájából szemléljük őket. Például, ha a mohácsi vész későbbi, mint a haistingsi csata (dátummal: 1526, 1066), akkor bárki bárhol is álljon a történelem viharában, ennek a viszonynak az igazságán nem változtathat. Ezek az igeidőtlen relációk és az események dátummal megadható, a tapasztalati perspektívától szintén független pozíciói alkotják, mint mondtam, a B-sorozatot; míg az időnek a jelen, múlt, jövő igeidős perspektíváiból való jellemzése alkotja az A-sorozatot. Ha az A-beli mondatok igazságfeltételét a mondat-példányok vagy kiejtések és a tények vagy események példányai között fennálló elő-utó és egyidejűség viszonyaival adjuk meg, akkor ez az előbbiek értelmében időtlen. Továbbá azért nevezzük indexikusnak, mert a mindenkori kiejtés "most"-jához képest adjuk meg az igeidős mondat igazságfeltételét. A "most" indexikus kifejezés, csakúgy, mint az "itt", az "én", az "ez", a "tegnap" stb. E kifejezéseknek van egy állandó jelentésbeli aspektusa vagy karaktere (Kaplan), aminek révén minden kompetens nyelvhasználó tudja, hogy milyenfajta dolgot választ ki az indexikus. Tudja például, hogy az "én" mindig a beszélő utalása önmagára, a "tegnap" a beszélő idejét megelőző nap stb. A konkrét tartalom, az, hogy kit-mit választ ki az indexikus kifejezés, csak a használat alkalmával az adott kontextusban derül ki. Például akik reggel valahol csúcsforgalmi dugóba kerülnek, tévedhetetlenül rendelik hozzá az indexikusokhoz a tartalmukat abban az állításban, hogy "itt most csúcsforgalmi dugó van".

Az indexikus kifejezéseknek létezik manapság egy olyan új jelentéselmélete (Kaplan, Perry stb.), amely némiképp módosítja a hagyományos fregei jelentéselméletet.10 Elsősorban abban a vonatkozásban, hogy míg a fregei felfogás változatlan igazságfeltételeket rendel a gondolatot (Gedanke, Thought) kifejező komplett mondatokhoz, addig az indexikus elmélet hívei számot adnak az indexikus mondatok változó tartalmáról és változó igazságfeltételeiről. A mai megközelítések számára így Taggart egykori érvének éppen az az egyik relevanciája, hogy A-sorozata indexikus jellegű, még ha Taggart nem is volt teljesen tisztában az indexikus jelleg lehetséges következményeivel.

Az indexikus jelleget Mellor és Poidevin, a B-sorozat szerinti időfelfogás hívei éppúgy kiaknázzák, mint J. Lowe, az A-sorozat szerinti időfelfogás képviselője. Mellor és Poidevin igeidőtlen, indexikus módban adja meg az igeidős mondatok igazságfeltételét, elkerülve ezáltal a taggarti problémát, hogy az igeidőket mindig további igeidőkre való utalással kell specifikálnunk. Például az "e most történik"-et úgy pontosítanánk igeidősen, hogy "e most most történik" stb. Lowe ezzel szemben az A-sorozat szerinti időfelfogást azzal védi, hogy szerinte az A-regresszus el sem kezdődik, mivel az összetett igeidők alkalmazása az ún. indexikus hibán, azaz az indexikusok logikájának félreértésén alapul. Az indexikus hiba kifejtéséhez (amiről itt majd szó lesz) felhasználja Lowe a temporális indexikusoknak egyéb, például a helyre és a személyre utaló indexikusokkal való azonos viselkedését. Ennek alapján Lowe azt állítja, hogy ha az indexikus hiba szerint megismételnénk Taggart érvét a helyre és a személyre utaló indexikusokra, akkor bizonyíthatnánk a helyek és a személyek irrealitását is, ami nyilvánvalóan abszurd. Tehát helyes, ha az indexikus hibát elkerüljük a temporális indexikusok esetében is; ezáltal az A-sorozat ellentmondásmentessé válik és egyben alkalmassá az idő reprezentálására.

Lowe érve nem tesz különbséget a temporális indexikusok és az egyéb indexikusok között; ugyanakkor Taggart érve olyan premisszákon nyugszik, amelyek csak speciálisan az időre vonatkoznak. Arról nem is szólva, hogy mi is felidéztük az előbbiekben az idő episztemológiai kitüntetettségét. Amellett fogok érvelni, hogy az indexikusok új elmélete valójában nem vonja kétségbe a metafizikai hagyományt az idő speciális szerepéről. Ez persze azt is jelenti, hogy Lowe állításával ellentétben meg kell mutatnom, hogy nem áll fönn az ún. indexikus hiba "kiterjeszthetőségének veszélye". Ezért Taggart érve, függetlenül annak egyébirányú elfogadhatóságától, nem vonja maga után a helyek és a személyek realitásának megkérdőjelezését. Az idő igeidős felfogása kitünteti az időt metafizikailag-ismeretelméletileg, szemben az igeidőtlen felfogással. Nézzük most meg, hogy miben áll.

 

Az idő igeidős és igeidőtlen felfogásának vitája

Az igeidős felfogás mellett részint belső, intuitív érvek szólnak, másrészt az igeidőtlen felfogás hiányosságai kerülnek kiaknázásra. A fő belső, intuitíve vonzó érv az, hogy a tapasztalás a számára jelenvaló dolgot ragadja meg. A jelen, és ezáltal a többi igeidő ily módon fontos a tapasztalás szempontjából. A jövőt előlegezhetjük, a múltra emlékezhetünk, de csak a jelent tapasztalhatjuk. Ez azt is jelenti, hogy az időbeli tapasztalásnak nincs oly módon perspektivikus hatása, mint például a térbeli tapasztalásnak: a tőlünk térbelileg távoli nagy tárgyakat, például egy nagy hegyet, látjuk akkor is, ha az nem ott van, ahol mi vagyunk; azonban nem látjuk úgy az eseményeket, mint amelyek korábban vagy későbben történnek, mint amikor mi időben látjuk őket. Vagyis időben nem látjuk kiterjedtnek a dolgokat, míg térben kiterjedtnek látjuk őket. Egyáltalán nem látjuk a dolgokat időben, ha azok nem akkor vannak, amikor mi is jelen vagyunk. A jelent kitüntető irányzat, az ún. prezentizmus egyik mai képviselője, Quentin Smith szerint éppen ezért a jelenlevőség éppen úgy alanya a tényeknek, amelyekben inhereálnak, mint a róluk szóló kijelentéseknek.11 A jelenlevőség az előbbieknek metafizikai alanya, az utóbbiaknak logikai alanya. Ezért akkor igaz egy olyan igeidős mondat, mint pl. "most esik az eső", ha a mondat kiejtése és az eső egyaránt jelenlévő. Erre azt válaszolják az igeidőtlen felfogás hívei, például Nerlich, hogy a tényeket lehet igeidőtlenül konstruálni, mint bizonyos típusú dolog megjelenítődését, ugyanígy lehet igeidőtlenül konstruálni a kijelentések belső konstituensei közötti viszonyt is, így a továbbiakban a kettő közötti megfeleléshez sem szükséges a jelenbeliség invokálása. Például a "János most fut" (azaz "János most futásban van") igeidős mondat-példány igazságértékeléséhez rendelkezésünkre áll a "János propozicionálisan kapcsolódik a futáshoz", ahol a propozicionális kapcsolat igeidőtlen, és a "János megjeleníti a futást" szintén igeidőtlen tényállás.12 Ez utóbbi ahhoz hasonlatos, ahogyan az (atemporális) univerzálék megjelenítődnek a partikuláris dolgokban.

A kijelentés-konstituensek igeidőtlen kapcsolódása azt jelenti, hogy maga a kopula, a van - igeidőtlen. Ezt értelmezhetjük úgy, mint Oaklander rámutat, hogy szó szerint igeidőtlen, azaz János futásban levését csak a B-sorozatbeli helyéhez kötjük.13 Így "János futásban van" (igeidőtlenül) mondjuk, "2001. április 1-jén". Úgy már veszélyes lenne mondani, hogy "János futásban levése az adott dátumon rendelkezik a jelenlévőség tulajdonságával", mert ezzel elköteleznénk magunkat az igeidők realitása mellett. Azt viszont mondhatjuk, hogy "János futásban van (volt és lesz) 2001. április 1-jén", azaz értelmezhetjük a kopulát minden igeidőre, hiszen a B-sorozatbeli hely nem függ attól, hogy melyik igeidő perspektívájából szemléli valaki ezt az eseményt.

Az igeidőtlen nyelvhasználat ily módon az igazságértékelést teszi lehetővé, de nem következik belőle - legalábbis az igeidőtlenség hívei szerint - az, hogy maga a valóság időtlen. Azaz nem következik a példa adott értelmezéséből, hogy János soha nem kezdte el és soha nem fejezte be a futását. János futása valódi változást eredményezett a világban; ez a változás azonban független attól, hogy aktuálisan milyen időpontban beszélünk róla. Vagyis el kell választanunk a nyelv vonásait a valóság vonásaitól: az igeidőtlen nyelvnek nincs semmiféle ontológiai következménye, hangsúlyozzák az igeidőtlen felfogás képviselői. Ennek megfelelően a szokásos vád részükről a prezentistákkal szemben az, hogy "az idő-percepciónk struktúrájára vonatkozó tényeket a jelen/múlt/jövő ontikus struktúrájára vonatkozó tényekként" kezelik.14 Más szóval, abból a tényből, hogy ami a tapasztalat számára adott, az mindig valami jelenlévő, nem következik egy olyan további tény, hogy ez a jelenlévőség a tapasztalat tárgyainak a tulajdonsága. Vagyis a jelen/múlt/jövő nem a dolgok, események monadikus tulajdonságai, hanem a tapasztaló szubjektumhoz képest fennálló relációik. Ezt már Russell is hangsúlyozta McTaggarttel szemben. Russell, mint az igeidőtlen időfelfogás első képviselője, az időtapasztalásunk primitív alapvonásának a korábbi és későbbi relációk tapasztalását tartja.15

Ezek után úgy is megfogalmazhatjuk az idő két metafizikai felfogásának különbségét, hogy míg az igeidős felfogás az igeidőket maga az idő per se tulajdonságainak tekinti, addig az igeidőtlen felfogás csak a szubjektumhoz képest fennálló relációknak.

Az igeidős felfogás arzenáljában azonban komoly metafizikai érvek vannak. A legfontosabb, hogy az igeidőtlenség veszélyezteti az emberi szabadságot: ugyanis ha a mondatok határozott igazságértékkel bírnak a B-sorozatbeli helyükön, függetlenül attól, hogy mikor válnak jelenné a szubjektum számára, akkor a világ menetébe való emberi beavatkozásra nincs lehetőség. Ha minden igeidőben igaz a mohácsi vész 1526-os bekövetkeztése, akkor azt semmilyen igeidőből nem befolyásolhatjuk. Elvész a contingentia futurorum, azaz a jövőbeli kontingencia, amely még nem rendelkezik determinisztikus módon a két igazságérték valamelyikével. Ugyanis a jelenben se nem igaz, se nem hamis például, hogy holnap tőzsdekrach lesz. (Ma csak az igaz, hogy holnap vagy lesz, vagy nem lesz tőzsdekrach.16) Ha nincs ily módon intervenciós szabadságunk, akkor a szabadság tapasztalatával sem rendelkezünk; ez a hiány pedig fenomenológiai veszélyt jelent a szabadságra.17

A másik fő igeidős metafizikai érv az emberi szabadságra való következmények nélkül is megfogalmazható, bár van ilyen következménye. Arról van szó, hogy a változás, főként az eredeti keletkezés és pusztulás nem magyarázható meg kielégítően az igeidőtlen módban. Ez utóbbiban ugyanis a változás azt jelenti, hogy egy dolog rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal egy bizonyos időben és egy másik tulajdonsággal rendelkezik egy másik időben. A változás így abból áll, hogy a különböző időszakaszokhoz különböző tulajdonságokat rendelünk, hasonlóan ahhoz, ahogyan például különböző domborzati tulajdonságokat rendelünk a különböző területekhez. Ahogyan a földrajzi változatosságok egymás mellett vannak kiterítve, ugyanúgy lesz kiterítve az időbeli változás úgy, mint B-sorozatbeli változatosság. Úgy is mondhatnánk, hogy a változás fogalma tériesül az igeidőtlen felfogásban. Inkább hasonlít egymás mellett létező változatossághoz, mint igazi változáshoz. Vagyis az idő az igeidőtlen felfogásban elveszíti azt az alapvető jellegét, hogy a változás dimenziója. Ebben a tériesült felfogásban az idő tulajdonképpen az a negyedik dimenzió lesz, amiben a dolgok kiterjednek. Ennek megfelelően például a piszkavas hőmérséklet-változása az időben azt jelenti, hogy különböző hőmérsékletek vannak a piszkavas időtengelyének különböző pontjain.18 Ez pedig nem igazi hőmérséklet-változás, hanem inkább ahhoz hasonlatos, mintha a piszkavas hossza mentén lenne hőmérséklet-variancia. Ahogyan a piszkavas egyik vége forró és a másik vége hideg, ugyanúgy foghatjuk fel azt, hogy egyik nap forró és a másik napon hideg. Ez a felfogás eltörli a változást azáltal, hogy "puszta tulajdonság-varianciára redukálja az egésznek a különböző részei között", hangzik Geach bírálata. Az egész itt maga a dolog a teljes életidejével, a részei pedig temporális szeletek. Így a változás tériesült, B-sorozat szerinti értelmezése maga után vonja azt a tant, hogy a dolgok temporális részekből állnak. A temporális rész ontológia alapján viszont igazából semmi sem változik.

Azt látjuk tehát, hogy az igeidőtlen felfogás maga után vonja a temporális részek tanát. Ez a tan egyik ágát képezi annak a dilemmának, hogy hogyan adjunk számot az empirikus dolgok időn át való fennállásáról: úgy fogjuk-e fel e dolgok fennállását, hogy "teljesen jelen vannak" létezésük minden időpillanatában, vagy pedig úgy fogjuk-e fel, hogy a dolgok különböző temporális részekkel vagy szeletekkel rendelkeznek mindazon különböző időpontokban, amikor léteznek. Az előbbi nézet (amit endurancia-elméletnek is neveznek), meg kívánja őrizni a dolgok időn át való azonosságát, és ezáltal közelebb áll az elsődleges szubsztanciák (=a tulajdonságok végső szubjektuma) arisztotelészi felfogásához, amely a tulajdonságokat és ezek változását is a maguk egységében létező dolgokhoz vagy szubsztanciákhoz rendeli. Ugyanaz a dolog, legalábbis az ez-sége vagy a lényegi tulajdonságai szerint ugyanaz a dolog, változtatja csak az időbeli pozícióját az idő múlásával. Ennek megfelelően az endurancia-elméletet az időnek az igeidős felfogása támasztja alá. A temporális részek tanát viszont az igeidőtlen felfogás erősíti meg, hiszen az utóbbi nyújtja a temporális szeletek vagy részek változatlan rendjét a B-sorozat szerint és a dolgok fennállása ilyen részek változatlan sorozataként fogható fel. Ezt nevezik perdurancia-elméletnek.19 A perdurancia-elmélet értelmében mondhatjuk, hogy egy O tárgynak temporális része egy olyan P tárgy, ami O életidején belül keletkezik és elmúlik, és amely létezésének ideje alatt kitölti ugyanazt a teret, amelyet O elfoglal. O és P térbelileg megegyeznek, az idő-dimenzió mentén viszont különböznek, hiszen P életideje, ha valódi rész, rövidebb, mint O-é. Külön eset, ha a térbeli méretekben is különbözik a rész-objektum és maga az objektum: például valaki, valamikor elveszíti egyik testrészét. Ebben az esetben csak részleges térbeli átfedés van a temporális rész-objektum és az objektum között.

Fölmerül a kérdés, hogy mi a viszony a részek sorozata és maga az objektum között. Különböző, de mégis egymáshoz rendelt dolgokat alkotnak, vagy pedig ugyanarról a dologról van szó két különböző módban. Az objektumot feltételeznünk kell, hiszen egyébként mi tenné a temporális szeleteket ugyanazon dolog szeleteivé; milyen alapon mondjuk, hogy van egy O tárgy, amelynek temporális szelete a P? Ha viszont létezik az objektum, hogyan jönnek létre a temporális szeletek? A helyzet az, hogy a temporális szeletek tanának nincs sok értelme a háromdimenziós ontológiában, csak a négydimenziós ontológiában. Ez utóbbiban viszont a dolgok mint négydimenziós létezők valójában eseményekként konstruálódnak. Ezt képviseli például Quine és Heller;20 ezzel szemben pedig újabban Inwagen terjeszti elő a háromdimenzionalizmusnak egy változatát.21 Vagyis azt látjuk, hogy ha az idő igeidőtlen felfogása által támogatott perdurancia-elméletet fogadjuk el a dolgok fennállására, akkor ennek az lesz a további következménye, hogy a dolgok mint háromdimenziós létezők felfogását is fel kell adnunk és át kell váltanunk esemény-ontológiára, hiszen a temporális részek tana csak ez utóbbi ontológiában értelmes. Komoly metafizikai következményei vannak tehát annak, hogy az idő A- vagy B-sorozat szerinti értelmezését fogadjuk el.

A temporális részek tana veszélyezteti a dolgok mint szubsztanciák, azaz az életidejük folyamán valamilyen egységet alkotó létezők iránti metafizikai igényt. Ugyanakkor a temporális részek tanában nem kell tudnunk számot adni arról, hogy pontosan milyen mértékű és milyen tulajdonságokra kiterjedő változásokat tolerál a szubsztancia egysége, hiszen a temporális szeletek eleve különböző objektumok. A megengedhető változás specifikálatlansága az endurancia-felfogás gyenge pontja.

Bár az igeidőtlen felfogás alátámasztja a temporális részek vitatható tanát, azonban mégsem mondhatjuk, hogy a felfogás ez utóbbi vitathatóságán áll vagy bukik. A B-sorozat védelmezői ugyanis rámutatnak arra, hogy az igazságfeltételeket csak a B-sorozat szerint lehet paradox következmények nélkül megadni. Amikor tehát a vitát mérlegeljük, akkor össze kellene tudnunk vetni mindkét álláspont következményeit. És ha el is fogadjuk, hogy mindkettőnek vannak vitatható következményei, még mindig előttünk a feladat, hogy hogyan súlyozzuk őket. Mennyivel jobb vagy rosszabb az egyik vitatható következmény, egyéb metafizikai vonatkozásokat is figyelembe véve, mint a másik? Például az igeidőtlen felfogás következménye, hogy nincs kitüntetett igeidő; a kijelentéseket igazzá tévő temporális tények függetlenek az igeidőktől. Ezt úgy is szokás megfogalmazni, hogy az igeidőtlen felfogás szerint minden idő egyformán valóságos, de ez a megfogalmazás, úgy gondolom, kissé félrevezető.22 Ugyanis ennek szellemében szokás analogikusan gondolkodni a temporális és a modális esetről: valahogy úgy, hogy ahogy az igeidőtlen felfogás szerint minden idő egyformán valóságos, ugyanúgy a lewisi modális realizmus szerint minden lehetséges világ egyformán valóságos.23 Ennek az analógiának az értékelésébe most ne menjünk bele. Tekintsük inkább az igeidők egyforma értékelését úgy, hogy ha mondjuk, a mohácsi csata dátuma 1526, az eseménynek ez a helye a B-sorozatban nem függ attól, hogy melyik igeidős perspektívából tekintünk rá: azazhogy számunkra ez éppen jelen, múlt, vagy jövő. Ebből persze az következik, hogy a számunkra jövőidejű állítások igazzá tevői már léteznek a változatlan temporális tények formájában. Mellor ezt hangsúlyozza is, ti. hogy az igeidős kijelentések igazzá tévői (truth-makers) nem igeidős tények, minthogy ilyenek nem is léteznek, hanem igeidőtlen tények. Nos, az valóban el is fogadható, hogy az igazzá tévőknek nem kell ugyanolyan ontológiai státussal rendelkezni, mint a mi kognitív igényeinknek: abból, hogy kijelentéseink igeidősek, még nem kell következnie annak, hogy az igazzá tévő tények is igeidősek. Csakhogy a változatlan, igeidőtlen tények mint igazzá tévők elméletéből az következik, hogy ami számunkra jövőnek tűnik, az arra vonatkozó kijelentés is már meghatározott igazságértékkel rendelkezik, ezért nem befolyásolhatjuk. Ebből a szemszögből determinizmust, a cselekvési szabadság hiányát vonja maga után az igeidőtlen igazságfeltétel elmélete; másrészt azt involválja, hogy az igazságfeltétel szempontjából az igeidők egyenértékűek.

Az igeidős felfogás domináns változata a prezentizmus. Abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy létezik egy valóságos, nem-relációs különbség a jelen, múlt és jövő között. Ez abból áll, hogy csak a jelen valóságos, mert csak a jelenben létező dolgokat/eseményeket tapasztalhatjuk, továbbá, jelenné válni annyit tesz, mint létezővé válni, megvalósulni. A jelennek tehát tapasztalati és egzisztenciális jelentősége is van. Ezért a jelen ontológiai értelemben objektív.24

Míg az igeidőtlen felfogás tériesíti az időt, mint arról már szóltam, addig az igeidős felfogást erősítik meg mindazok az érvek, amelyek a tér-idő analógia ellen szólnak, kimutatva az idő valamilyen szempontú kitüntetettségét. Például a nyelvi függésből is következik, hogy hajlamosabbak vagyunk időbeli, mint térbeli információt adni a beszélő és az esemény viszonyáról: ugyanis igéink informálnak az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje közötti viszonyról, de nem informálnak a kiejtés helye és az említett dolgok helye közötti térbeli viszonyról, mint azt Dummett megjegyzi. Tipikusan fontosnak tartjuk elmondani, hogy a szóban forgó esemény mondjuk ötven éve történt az aktuális jelenhez képest, de azt ritkán tartjuk fontosnak elmondani, hogy az esemény tárgyi kellékei mondjuk száz km-re vannak tőlünk. Geach pedig arra mutat rá, hogy az időrend és a térbeli rend azért is különböznek, mert a nyelvi kifejezésekben a temporális alkotórészek használhatók komplex kifejezések alkotórészeiként, a térbeli konstituensek viszont nem. Ha például p, q, és r elbeszélő kijelentések, akkor temporális konnektívumokkal képezhetünk egy további komplex elbeszélő kijelentést belőlük, aminek szintén van igazságértéke: pl. "miközben r (p és azután q)". Mondjuk, "miközben zajlott a második világháború, előbb volt a sztálingrádi csata, majd utána a berlini ütközet". Azonban ha x, y, w és z térbeli pozíciókat jelölnek, nem alkothatunk belőlük térbeli kapcsolatokkal olyan komplexet, amely maga is kifejez térbeli pozíciót: értelmetlen lenne például azt mondani, hogy "x van az (y van w fölött) és z között".25 A térbeliség és az időbeliség egyéb különbségeiről még szót ejtek.

Az igeidős felfogás tehát a jelent tünteti ki ontológiailag; a jövő semmilyen igeidős felfogásban még nem létezik; prezentista változata szerint pedig sem a múlt, sem a jövő nem valóságosak. Az igeidős felfogás általában támaszkodik a térbeliségnek és az időbeliségnek az aszimmetriájára, az időnek a tapasztalás és a létezés alapján való kitüntetettségére.

Az igeidőtlen felfogáson belül különbség van a régi és az új felfogás között. A régi, russelli felfogás lényege, hogy lefordítja az igeidős mondatokat dátummal megadható igeidőtlen mondatokra. Ezt Russell nemcsak ontológiai, hanem szemantikai redukciónak is szánta, mivel úgy vélte, hogy az igeidős mondatok jelentése maradéktalanul megadható igeidőtlen formában. Pl. a "most vizsgázom" jelentése adott alkalommal azonos lehet a "2001. január 5-én vizsgázom"-mal. Az új, mellori igeidőtlen indexikus elmélet osztozik az ontológiai redukcióban, viszont megtartja az igeidőket mint a nyelv és a gondolkodás redukálhatatlan vonását. Ugyanis ha a tapasztalásunk szempontjából eliminálhatatlan az igeidős perspektíva, akkor nem mindegy, hogy a 2001. január 5-i vizsgázás éppen most zajlik vagy pedig már elmondhatom, Prior-val szólva, hogy "hál'Istennek túl vagyok rajta". Ezért más lesz a hit-tartalma az indexikus kijelentésnek, mint a dátumosnak; másfajta cselekvésekre is ösztönöznek. Ha a vizsga most jelen, akkor erősen koncentrálok, ha most múlt, akkor akár hátradőlhetek a karosszékben. Ezért az új igeidőtlen elmélet - az újabb indexikus-nyelvelméletek hatására - elismeri az igeidős hiteket és cselekvési motivációkat. Az igeidős mondatok igazságfeltételét pedig úgy redukálja igeidőtlen igazságfeltételekre, hogy az indexikus szempontot beépíti. Eszerint az "e esemény most zajlik" igeidős mondat igazságfeltétele igeidőtlen indexikus módon úgy adható meg, hogy a mondat bármely kiejtése igaz, ha a kiejtés egyidejű az e esemény példányával. (Hasonlóképp a másik két igeidőre, az elő- és utóidejűség időtlen relációit felhasználva.) Az új igeidőtlen elméletben az igazságfeltétel nem az eseménytípusra, hanem annak példányára (adott alkalommal való megjelenésére) és nem az örök mondattípusra, hanem annak adott alkalommal való kiejtésére vagy példányára vonatkozik a feltétel. Összhangban van ez az indexikusok logikájával; szokás az indexikusokat példány-reflexív (token reflexive) kifejezéseknek is nevezni, mivel az indexikus példányok tükrözik tartalmukat a kiejtés adott alkalmával. Pl. az "én" minden egyes kiejtése, példánya tükrözi a kiejtés tartalmát: az indexikus tartalmának megállapításához egy adott alkalommal semmi más nem kell, a karakter ismeretén túl, mint a kiejtése azon alkalommal.

Az igeidős felfogás ellen a legdöntőbb érv az, amit McTaggart kimutat, nevezetesen, hogy az A-sorozat ellentmondásos. Az igeidőtlen felfogás hívei ezt el is fogadják, mint láttuk, ezért az A-sorozatbeli mondatok igazságfeltételét igeidőtlenül adják meg. Lowe viszont oly módon védi az A-sorozat időfelfogását, hogy megpróbálja kimutatni: az A-beli regresszus el sem kezdődhet, mert az összetett igeidők használata egyenlő az ún. indexikus hiba elkövetésével.

 

Az indexikus hiba

Az indexikus A-sorozat ellentmondásossága alapján azt hihetnénk "indexikus hibának", hogy tartósként próbáljuk meg kezelni az indexikussal kifejezett tartalmat, holott az időbeli környezet változásával ez is változik, csakúgy, ahogyan egyéb indexikusok tartalma is változik a kontextussal. Ahogyan Dummett mondja (és idézi őt Lowe éppen az "indexikus hiba" környezetében), minden hely nevezhető "itt"-nek és "ott"-nak is, mindenki nevezhető "én"-nek és "te"-nek is, hiszen ezeknek a kifejezéseknek nincs rögzített tartalma és jelölete. Mindenki nevezhető "te"-nek vagy "ő"-nek mindenki más perspektívájából és mindenki nevezhető "én"-nek a saját maga perspektívájából. Ugyanígy nincs rögzített tartalma és jelölete a "jelen"-nek vagy a "múlt"-nak: mindig más eseményekre utalnak az időbeli perspektívától függően. Ez a vonás azonban nem alkotja az indexikus hibát, azaz az indexikusok logikájának félreértését; éppen ellenkezőleg, az indexikusok lényegi vonása fejeződik ki azáltal, hogy tartalmuk és jelöletük kontextusfüggően változik. Az indexikus utalás múlékonnyá, efemerré teszi a tartalmat, szemben a névvel vagy leírással történő utalással.

Taggart eliminálhatatlannak tartja az időre való indexikus utalást. Ez manapság megfelel a temporális indexikusokkal kapcsolatos ama igénynek, miszerint ezek ún. "lényegi indexikusok". Ez azt jelenti, hogy a használat bizonyos kontextusaiban nem lehet eliminálni a temporális indexikust valamilyen leíró időmeghatározás javára, mert bizonyos hiteket és cselekvési motivációkat az adott kontextusban nem magyarázhatunk meg leíróan. A foghúzás kellemetlenségeihez kapcsolódó feszültségünket jól megmagyarázza, hogy tudjuk, most kerülünk sorra, szemben azzal, hogy tudjuk, hogy délután 4-re szól a bejegyzésünk. A dátumos verzió csak akkor magyarázó erejű, ha hozzátesszük, hogy most van délután 4; ezzel viszont újra bevezetjük az indexikust.26

Amikor azonban Lowe azt állítja, hogy "McTaggart az indexikusság logikájában egyszerűen baklövést követ el",27 akkor nem is arról van szó, hogy Taggart a temporális indexikusokat lényeginek tartja az előbbiek értelmében. Lowe szerint Taggart 3. premisszáját azért utasíthatjuk el, mert az igeidő-regresszus el sem kezdődhet. Mégpedig azért nem, mert az összetett vagy magasabb rendű igeidők használata nem legitim: "van-e egyáltalán értelme, szigorúan véve, a magasabb szintű igeidőknek? ... a válasz egyértelműen nem".28 Az ok az, hogy a magasabb szintű igeidők megsértik az indexikusok logikáját. Az indexikus hiba Taggart érvében tehát a magasabb szintű igeidők használatában van. A magasabb szintű, összetétellel előálló igeidők éppúgy nem használhatók, mint ahogyan az összetett térbeli indexikusok sem: "nem mondhatjuk jogosan azt egy e eseményről, ami nem itt, hanem amott történik, hogy az amott itt történik. Valójában mindössze csak annyit mondhatunk, hogy ha e ott történik és nem itt, akkor az »e itt történik mondat« amott való kiejtése igaz".29 Lowe kifogása úgy érthető, hogy szerinte nem jogos a kontextusok egymásba helyezése, azaz egyik kontextus beágyazása a másikba. Az indexikusoknál ugyanis csak egy kontextust használhatunk, az adott indexikus utalás tényleges kontextusát, amihez hozzáfűzhetjük az igazságfeltételeket a kontextuson kívül. Azonban nem tehetjük meg, hogy utalunk a miénktől különböző kontextusra indexikusan, majd használjuk az abban a kontextusban legitim indexikust. A miénktől különböző kontextusok indexikusait csak említhetjük. Az indexikusok jogtalan iterálása tehát a használat és az említés helyzeteinek fel nem ismerésén alapul.30

Ugyanez vonatkozik az összetett igeidők használatára. Azt, hogy "e meg fog történni', nem konstruálhatjuk úgy, hogy "e most történik a jövőben", bár ténylegesen azt "implikáljuk" Lowe szerint, hogy "a jövőben igaz kijelentést tehetünk azáltal, ha azt mondjuk: »e most történik«".31 Az összetett igeidők használata helyett tehát az igazságfeltételeket helyezzük a kontextuson kívülre. Mégpedig úgy, hogy a jelenidejű alapmondatot különválasztjuk és a további igeidőket exportáljuk az alapmondat igazságfeltételéül. Míg tehát az iterált verzióban "NNe" szerepel, azaz "e esemény most most van", addig Lowe exportálja az "NT"-t, azaz a "most igaz"-t az "Ne" alapmondaton kívülre; így kapjuk az "Ne"Nt-t, ami annyit tesz, hogy "most igaz, hogy »e most történik«". Hasonlóképp egy, a jövő-a-múltban összetett igeidős szerkezet, pl. "MJNe" helyett: "»Ne« JT"MT , ami köznyelvileg annyi, hogy a "múltban igaz volt, hogy a jövőben igaz lesz, hogy »e most van«".

A temporális indexikusok iterálása azért sem helyes, mert "a saját temporális perspektívájától senki sem képes megszabadulni". Természetesen gondolhatunk úgy eseményekre, mint amelyek jelenvalók bizonyos emberek számára, másoknak múltbeliek stb. "Azonban amikor én használom azt a kifejezést, hogy »jelen« vagy »most«, akkor éppúgy nem tudom arra használni, hogy egy másik temporális perspektívára utaljak vele, mint ahogyan nem vagyok képes az »én«-t arra használni, hogy egy másik személyre utaljak vele'.32 A nyilvánvaló ok az, hogy "használatomat korlátozzák a körülményeim': az indexikusok használata "kontextus-függő".

Ez úgy értendő, hogy a kontextus-függőség következtében a külső kontextus perspektívájából csak említeni lehet, de használni nem a belső kontextus indexikusát; ezért nem mondhatjuk azt, hogy valami "amott" nézve "itt"-nek számít, csak azt, hogy amott mi teszi igazzá az "itt"-et használó indexikus mondatot.

Az igeidőtlen dátumos elmélet újabb változata viszont az események A-beli helyét dátummal adja meg, ami által elveszik az indexikus elem kontextus-függősége. Sorabji verziója szerint - amin Lowe demonstrálja az igeidőtlen felfogás hiányosságát - úgy adjuk meg az A-beli helyet, hogy pl. e esemény jelen 1986-ban, jövő 1985-ben és múlt 1987-ben. (A kopula itt igeidőtlen; a redukció pedig teljes, mert a dátumok az A-pozícióktól függetlenül adhatók meg.) Az indexikus hiba azért fordul elő ebben a konstrukcióban, mert a dátum által kijelölt kontextus nem valamilyen használat kontextusa: bármely lehetséges használat perspektívájából igaz, hogy e 1986-ban számít jelennek stb. Éppen ezért nem jogosult az indexikus használata.

Az igeidőtlen indexikus vagy példány-reflexív elméletet, amit Poidevin, Mellor és Dummett képvisel, már tárgyaltuk; itt az esemény-példány és a mondat-példány igeidőtlen relációi adják az igazságfeltételt.

Létezik viszont az igeidős indexikus elmélet is. Lowe változatában az igazságfeltétel a következőképp adható meg: az "e most történik" igeidős mondat bármely példánya igaz volt vagy van vagy lesz, akkor és csak akkor, ha a példány van vagy volt vagy lesz egyidejű e-vel.33 A taggarti ellentmondás ily módon nem merül fel, ugyanakkor a diszjunkció tagjait igeidősen adjuk meg. A kérdés csak az, hogy milyen előnyökkel jár az igeidős indexikus változat az igeidőtlen indexikus változathoz képest, hiszen az ekvivalencia éppúgy teljesül, ha a kopulát igeidőtlenül vesszük mindkét oldalon. Az igeidők amúgy sem játszanak szerepet az igazságfeltételben, mert nem tudjuk, hogy a diszjunkciót aktuálisan melyik tagja teszi igazzá. Ezért fölöslegesnek tűnik az igazságfeltétel diszjunktíiv formájában való megadása.

Az indexikus elemzés tehát felhasználásra kerül igeidőtlen és igeidős elméletben is; ennek alapján úgy tűnik, hogy az indexikus elméletnek nincs ontológiai következménye. H. Dyke is úgy véli, hogy az idő természetére vonatkozóan nem ad döntést az indexikus elemzés.34 De mint láttuk, Lowe igeidős változatában az igeidők - pusztán az igazságfeltételek szempontjából - nem játszanak szerepet. Ezért hajlok arra a felfogásra, Mellor-ral egyetértve, hogy az indexikus elemzés igeidőtlen igazságfeltételekkel jár együtt. Mindössze azt kell kikötni, hogy bármely eseményhez hozzárendelhető legyen a róla szóló mondat kiejtése. És ha nem léteznek az eseményre utalás idejében nyelvhasználó lények, akkor megadhatjuk a feltételt tényellentétes módban: ha lennének nyelvhasználó lények, akkor az adott kiejtést produkálnák.

Az indexikus hiba elhárítását célzó, az összetett igeidőket kiküszöbölő lowei megoldást Poidevin és Mellor nem tartják igazi megoldásnak. (Magának az indexikus hibának az azonosítását nem vonják kétségbe.) Szerintük arról van szó, hogy az ugyanazon nyelvi szinten, ti. a tárgynyelven lévő összetett igeidőket Lowe fölcseréli az egyszerű igeidők metanyelvi hierarchiájával. Ez éppúgy regresszust generál, csakhogy az "inkompatibilis tulajdonságok most nem igeidők, hanem az igaz/hamis igazságértékek".35 Ezzel pedig megkapjuk a taggarti 3. premissza megfelelőjét: ha meg akarjuk mondani, hogy a változó igazságértékű "Ne" mikor igaz/hamis, akkor a következő szinten adhatunk rá választ; azonban a metanyelvi mondatok is változó igazságértékűek, az igazságfeltételeiket a következő szint adja meg stb.

Az indexikus hiba kifejtésében Lowe támaszkodik a térbeli és a személyi indexikusokkal való analógiára: "egyszerűen mint indexikusok, a temporális és a térbeli indexikusok nagyjából ugyanúgy viselkednek".36 Ennek alapján azt is állítja, hogy "fönnáll a veszélye a McTaggart érvnek a tér vagy a személyiség irrealitására való kiterjesztésére".37 Amikor azonban a taggarti érv értékelésére kerül sor, elismeri, hogy a "tér és a személyiség esetében semmi nem felel meg McTaggart l. és 2. állításának".38 Nos, ha ez igaz, akkor korlátai vannak annak, hogy a hely és a személyiség irrealitásának bizonyítására használják fel a taggarti érvet. (Megjegyzem, hogy "tér" helyett én inkább "hely"-et mondok, mert ténylegesen a dolgok helyéről van szó, relacionista értelemben a térbeli indexikusoknál.)

Utoljára a temporális és az egyéb indexikusok közötti analógiát és analógia-hiányt veszem szemügyre azért, hogy eredeti célommal összhangban megmutathassam, hogy az indexikus elemzés nem módosít az időbeliség hagyományos metafizikai kitüntetettségén.

 

Temporális indexikusok és egyéb indexikusok

Ha a taggarti érv csak a temporális indexikusokra vonatkozik, holott ugyanúgy megfogalmazható lenne egyéb, például a helyre és a személyre való indexikusokra is, akkor Taggart indokolatlanul korlátozta akár csak hallgatólagosan is az érve alkalmazási körét. Ha viszont az a helyzet, hogy a temporális indexikusok különböznek egyéb indexikusoktól, akkor azt kell megnézni, hogy van-e ennek a különbségnek az érv szempontjából releváns metafizikai következménye. Tudjuk, hogy Taggart 1. premisszájának nem felel meg semmi a hely és személy esetében: nem mondhatjuk ugyanis, hogy a hely és a személy fogalma "lényegileg változást von maga után". Lowe is megjegyzi, hogy az "ugyanazon helyen maradni értelmesen mondható, míg az ugyanazon időben maradni nem". Mondhatjuk, hogy tartósan "itt" maradunk, vagy akár "ide" visszatérünk még, de azt nem mondhatjuk, hogy tartósan a "most"-ban maradunk vagy hogy visszatérünk egy korábbi "most"-ra. Hasonlóképp, a személy fogalma sem késztet arra, hogy lényegileg változást asszociáljunk hozzá. A metafizikai törekvések többnyire arra irányulnak, hogy az azonosságát megőrző önmagának (Selbst, Self) írhassuk jóvá a változó tapasztalatokat. Az "én gondolom" egysége, amely Kanttal szólva "minden gondolatomat kel, hogy kísérhesse", egyaránt feltétele az empirikus személyazonosságnak és a tapasztalati adatok tárgyak fogalmában való egységének.

A hely és a személy fogalmához tehát nem tartozik hozzá lényegileg a változás; egyszerűen azért, mert ezekre a dolgokra nem úgy tekintünk - szemben az idővel -, mint a változás dimenziójára. Ennélfogva a hely és a személy esetében azt sem kell mérlegelnünk, hogy milyen sorozat fejezi ki kizárólagos módon a változás dimenzióját; ezáltal elesik a 2. premissza is.

A hely és a személy esetében valami helyettesítőt kell találni az 1. és 2. premisszához, amennyiben tartalmat kívánunk adni Lowe igényének, hogy a taggarti érv analógiásan kiterjeszthető a hely és a személy realitása ellen is. Olyan állításokra van szükség, amelyek a változáshoz, illetve az indexikus jelleghez kapcsolódnak. Nos, azt állíthatjuk, hogy a hely és a személy indexikusai is lényegi indexikusok abban az értelemben, amit az előbbiekben már tisztáztunk. A személyre utalhatunk névvel, leírással, de az egyes szám első személyű névmás használata nem váltható ki semmilyen más formával, mert ez fejezi ki az önmagunkhoz való privilegizált hozzáférést. A személyes névmással, azaz indexikussal való utalás tévedhetetlen, inkorrigíbilis használata az, ami nem függ semmilyen leíró önismerettől. Az indexikus utalás episztemológiai-metafizikai előnye tehát, hogy nem kell semmilyen tudás feltételezésével megterhelni a személy önazonosságának tudatát. Amennyiben pedig a helyek a személyek helyei, annyiban belőlük származtathatók és így megismételhető rájuk is a leíró tudástól való ugyanazen függetlenség.

Mi a helyzet a változással; pontosabban, a kontextus- vagy perspektíva-váltással? Nos, amikor ugyanazon helyeket, illetve személyeket különböző kontextusokból vagy perspektívákból azonosítjuk, nem állíthatjuk, hogy a váltást csak indexikusan fejezhetjük ki. Ha valaki például egy konferencia előadója és az egyik szekció elnöke is, ezt kifejezhetjük róla leíróan, és az sem okoz gondot, ha szerepeit váltogatja, az egyik kontextusból visszatérve a másikba. A személy azonosítása a perspektívák sorozatában nem feltételezi az indexikus azonosítást; nem mondjuk azt, hogy aki a hallgatóság perspektívájából az "ő", az a szekció elnöki perspektívából "én" és nem ágyazzuk be az egyik perspektívát a másikba köznyelvileg sem. Lakóhelyünk megváltoztatása sem igényli, hogy indexikusan fejezzük ki a változást; és visszatérhetünk egy helyre leíró újra-azonosítás kíséretében anélkül, hogy olyasmit kellene mondanunk, hogy ami átmenetileg "amott" volt, az újra "itt"-té vált. Csak az idővel kapcsolatban tartja magát makacsul az az igény, hogy a perspektíva-váltást csak indexikusan fejezhetjük ki; mert csak az A-sorozattal fejezhetjük ki azt az intuíciónkat, hogy az idő elkerülhetetlenül múlik és nem térhetünk vissza ugyanarra az időpontra. Ugyanahhoz a személyhez illetve ugyanarra a helyre azonban visszatérhetünk; éppen ezért fejezhetjük ki a váltásokat leíróan.

Ha mindez igaz, akkor nem kell tartanunk attól, Lowe aggodalmával ellentétben, hogy fönnáll a veszélye a McTaggart érv kiterjesztésének a hely és a személy irrealitására. Az érv ugyanis el sem kezdődhet, mert a hely és a személy esetében nem állíthatjuk, hogy az utalási perspektíva változása csak indexikusan fejezhető ki. Ha van Lowe "indexikus hiba" érvének indexikus hibája, akkor ez éppen az, hogy abból, hogy az indexikusok használata kontextus-váltással jár, jogtalanul átmegy arra, hogy a kontextus-váltás általában indexikusok használatával fejezhető ki. Az utóbbi, mint láttuk, egyáltalán nem áll fönn.

Összefoglalóan azt mondhatnánk, hogy Lowe egyszerre apellál a temporális indexikusok és az egyéb indexikusok közötti analógiára és az analógia hiányára is, úgyhogy a két igény hatástalanítja egymást. Az indexikus hiba megvilágításához fölhasználja az analógiát. míg az igeidős felfogást a taggarti 1. és 2. premissza elfogadásával védi, ami az analógia hiányát feltételezi. Ebből világos, hogy az indexikus hibát nem lehet megismételni a taggarti érv keretében a helyre és a személyre. Legyen ez a konklúziónk Lowe érvelésével kapcsolatban.

Ami pedig az átfogóbb metafizikai vonatkozásokat illeti, láttuk, hogy az idővel kapcsolatban fennáll az igény, hogy a perspektíva-váltást csak indexikusan fejezhetjük ki, míg ilyen igény nem tartható a hely és a személy esetében. Vagyis az indexikus elemzés hatóköre is jelzi az idő metafizikai sajátosságát. Ha ehhez hozzávesszük mindazt, amit az elején mondtunk az idő metafizikai-ismeretelméleti kitüntetettségéről, akkor csak annyit kell látnunk, hogy ezt az indexikus elemzés érintetlenül hagyja. A temporális indexikusok használatából nem következik az időt kitüntető hagyományos metafizikai felfogás revideálása.


Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás


IRODALOM



Aristotle (1970) Physics Ch. IV. (Oxford: Oxford University Press), ed. Charlton, W. A.

Arisztotelész (1979): Herméneutika, in: Organon (Budapest:Akadémiai Kiadó) ford. Rónafalvi Ödön, Szabó Miklós, 677-717.

Broad, C. D.(1938) Examination of McTaggart's Philosophy vol. II. (Cambridge: Cambridge University Press).

Crane, T. (1997): "Idő változás nélkül", in: Filozófiai Kalauz. Metafizika. (Budapest: Akadémiai Kiadó), szerk. Grayling, A. C., 222-224.

Dummett, M. (1978): "A Defense of McTaggart's Proof of the Unreality of Time", in: Truth and Other Enigmas (London: Duckworth) 351-357.

Dyke, H. (1998): "Real Times and Possible Worlds", in: Questions of Time and Tense (Oxford: Clarendon), ed. Le Poidevin, 93-119.

Geach, P. T. (1972): "Some Problems about Time", in: Logic Matters (Oxford: Basil Blackwell).

Grim, P. (1985): "Against Omniscience: The Case from Essential Indexicals", Nous, v. 19. 151-180.

Heller, M. (1984): "Temporal Parts of Four-Dimensional Objects", Philosophical Studies, v. 46. 323-334.; újranyomva in: Metaphysics. Contemporary Readings (Belmont: Wadsworth) 1999., ed. Hales, S. D., 468-475.

Hume, D. (1976): Értekezés az emberi természetről. (Budapest: Gondolat).

Inwagen, P. (1990): "Four Dimensional Objects", Nous v. 24. 245-255.; újranyomva in: Metaphysics. Contemporary Readings (Belmont: Wadsworth) 1999., ed. Hales, S. D., 476-481.

Kant, I. (1981): "A tiszta értelmi fogalmak sematizmusáról", in: A tiszta ész kritikája (Budapest: Akadémiai Kiadó), ford. Alexander Bernát, Bánóczi József, 2. könyv, 1.

Kaplan, D. (1977): "Demonstratives", in: Themes from Kaplan (Oxford: Oxford University Press), eds. Almog, J.-Perry, J.-Wettstein, H., 463-481.

Le Poidevin, R.-Mellor, D. H. (1987): "Time, Change and the »Indexical Fallacy«", Mind v. 96. 534-538.

Le Poidevin, R. (1991): Change, Cause and Contradiction. A Defense of the Tenseless Theory of Time. (London: McMillan).

Le Poidevin, R.-MacBeath, M., eds. (1993) The Philosophy of Time. (Oxford: Oxford University Press).

Le Poidevin, R. (1998): "The Past, Present and Future of the Debate about Tense", in: Questions of Time and Tense (Oxford: Clarendon), ed. Le Poidevin, R., 13-41.

Le Poidevin, R. ed. (1998): Questions of Time and Tense (Oxford: Clarendon).

Lewis, D. (1986): On the Plurality of Worlds. (Oxford: Basil Blackwell).

Lowe, E. J. (1987a): "The Indexical Fallacy in McTaggart's Proof of the Unreality of Time", Mind v.96. 62-70.

Lowe, E. J. (1987b): "Reply to Poidevin and Mellor", Mind v. 96. 539-542.

McTaggart (1908): "The Unreality of Time", Mind, v. 18.; újranyomva in: The Philosophy of Time (Oxford: Oxford University Press), eds. Le Poidevin, R.-MacBeath, M., 23-34.

Mellor, D. H. (1981):Real Time (Cambridge: Cambridge University Press).

Nerlich, G. (1998): "Time as Spacetime", in: Questions of Time and Tense (Oxford: Clarendon), ed. Le Poidevin, R., 119-135.

Perry, J. (1997): "Indexicals and Demonstratives", in: Companion to the Philosophy of Language (Oxford: Basil Blackwell) eds. Hale, R.- Wright, C., 586-612.

Prior, A. N. (1967): Past, Present and Future (Oxford: Clarendon).

Prior, A. N. (1968): "Changes in Events and Changes in Things", in: Papers on Time and Tense (Oxford: Clarendon), 1-14. újranyomva in: The Philosophy of Time (Oxford: Oxford University Press), 1993., eds. Le Poidevin, R.- MacBeath, M., 35-46.

Quine, W. O. (1960) Word and Object. (Cambridge, Mass.: MIT)

Russell, B. (1915) "On the Experience of Time", Monist, v. 25. 212-233.

Shoemaker, S. (1993) "Time without Change", in: The Philosophy of Time. (Oxford: Oxford University Press) eds. Le Poidevin, R., MacBeath, M., 63-79.

Smith, Q. (1993) Language and Time. (Oxford: Oxford University Press)


Cikk eleje Cikk vége Irodalom Bezárás


JEGYZETEK



1  Hume, D. (1976), 65. o.

2  Shoemaker, S. (1993), lásd még erről: Crane, T. (1997).

3  Kant, I. (1981), 127-133.

4  Lowe, E. J. (1987a).

5 McTaggart írása újranyomva a Poidevin-Mac Beath szerkesztette kötetben (1993).

6  Broad, C. D. (1938). Broad nem fogadja el az A-sorozat taggarti értelmezését, azon kontraintuitív vonása miatt, hogy az események léteznek a végtelen jövőben. Broad A-sorozat konstrukciójában a jövő nem létezik. A. N. Prior pedig úgy oldja meg a kérdést, hogy különbséget tesz azon történelem között, amivel egy esemény rendelkezik, és aközött, ami az eseményt alkotja. Lásd Prior (1968).

7  Dummett, M. (1978).

8  Le Poidevin, R. (1991).

9  Mellor, D. H. (1981).

10  Kaplan, D. (1977) Perry, J. (1997).

11  Smith, Q. (1993).

12  Nerlich, G. (1998), a prezentizmusról lásd még Poidevin (1998) és H. Dyke (1998) kommentárját.

13  Oaklander, N. (1998).

14  Nerlich, i. m. 130.

15  Russell, B. (1915).

16  Arisztotelész (1979), 86-87. (19a).

17  Oaklander, i. m. 186.

18  Geach, P. T. (1972).

19  Az időn át való létezés perdurancia-, illetve endurancia-elméletének és az idő igeidős, illetve igeidőtlen elméletének kapcsolatáról lásd Poidevin bevezetőjét. Poidevin (1998).

20  Lásd Quine, W. O. (1960), 171; Heller, M. (1984).

21  Inwagen, P. (1990).

22  Lásd: Dyke, H. (1998): "...az igeidőtlen ontológia szerint minden idő egyformán valóságos", i. m. 98.

23  Lewis, D. (1986).

24  Lásd Dummett antirealista verifikacionizmusát az igeidőkről; ennek következménye, hogy - szemben a jelennel - a múlt két különböző értelemben sem valóságos. Dummett: "The Reality of the Past", in: Dummett (1978). Lásd még: Prior, A. N. (1967).

25 Lásd Geach, P. T., i. m. Az igazat megvallva Geach összehasonlítása azért sántít, mert a temporálisok esetében 3 tagot ad meg, a térbeli konstituensekre pedig 4-et, ami nehezíti az utóbbiak számára az összetétel köznyelvi kifejezését. Továbbá, és ez a fontosabb, a temporális kijelentéseket nem térbeli kijelentéseknek, hanem térbeli pontoknak felelteti meg; holott pl. jogosan mondható az is, hogy "ott, ahol nagy a páratartalom, fölül vannak a liánok és alattuk élnek a cserjék". A gondolatot Naszódi Mártonnal tisztáztam magánbeszélgetésben. Abban persze igaza van Geachnek, hogy létezik a temporálisok logikája, de nem dolgoztak ki külön logikát a térbeli konnektívumokra.

26  A lényegi indexikusokról lásd: Grim, P. (1985).

27  Lowe, E. J. i. m. 66.

28  Lowe, E. J. i. m. 64.

29  Lowe, E. J. i. m. 66.

30  Lowe, E. J. (1987b): "McTaggart regresszusa a használat/említés összekeverésén alapul az indexikus kifejezések bizonyos osztályát illetően." 540.

31  Lowe, E. J. i. m. 66.

32  owe, E. J. i. m. 67.

33  Lásd Lowe, E. J.(1987b), 540., valamint Poidevin, R. (1998), 39.

34  Dyke, i. m. "A példány-reflexív elemzés igényli az idők létezését, azonban hallgat azon idők előfeltételezett természetéről". 110. Ugyanakkor másutt azt állítja, hogy a "példány-reflexív elemzés .... "természetes módon implikál igeidőtlen ontológiát, amely szerint minden idő egyformán valóságos". 98. Az egymásnak ellentmondó állítások háttere, hogy igeidős és igeidőtlen felfogások egyaránt felhasználják az indexikus elemzést. Mivel az indexikus elemzés az igazságfeltételek megadására irányul, és ebből a szempontból az igeidőknek nincs szerepe, ezért úgy vélem, hogy ennek az elemzésnek az igeidőtlen felfogással kell társulnia.

35  Poidevin, R. L.; Mellor, D. H. (1987), 537.

36  Lowe, E. J. (1987a). 69.

37  Lowe, E. J. (1987a). 65.

38  Lowe, E. J. (1987a). 70.


Cikk eleje Jegyzetek Irodalom Bezárás