Cikk vége Jegyzetek Bezárás

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS AZ EXTERNALISTA

ELMÉLETEK ÉRTELMEZÉSÉRŐL

FARKAS KATALIN

Hilary Putnam írásának közlésével - tudomásom szerint - itt először jelenik meg magyarul az úgynevezett externalista jelentéselmélet egy klasszikus kifejtése, éppen az irányzat egyik szülőatyjának tollából. A jelentések externalista elmélete, akárcsak az elméletnek a gondolatokra, mentális tartalmakra kiterjesztett változata az elmúlt pár évtizedben komoly viták tárgya volt, és a helyzet mai állása szerint az elme és a nyelv kérdéseivel foglalkozó filozófusok többsége valamilyen formában elfogadja az elméletet. Mindez ugyancsak meglepő lenne, ha az externalista elmélet alapgondolatai valóban olyan hihetetlenek volnának, mint ahogy az Ruzsa Ferenc írásából kiderülni látszik. Valójában Ruzsa félreérti vagy félreértelmezi az externalista elméletet, és érveit egy olyan állásponttal szegezi szembe, amelyet sem Putnam, sem pedig az externalizmus más védelmezői nem képviseltek.

Az externalista jelentéselméletek egyik fontos forrása - vagy előzménye - Saul Kripke mára már abszolút klasszikussá vált, Naming and Necessity¹ című írása. Kripke a tulajdonnevek úgynevezett leírás-elmélete ellen érvelt: egy tulajdonnév jelentését szerinte - Frege és Russell nézetével szemben - nem határozott leírások adják meg. Hogy ehelyett pontosan mi, az nem válik világossá a Naming and Necessityből, mert Kripke végig húzódozik attól, hogy egy "elmélet" mellett elkötelezze magát. Annyi viszont kiderül, és ez a feltevés azután nagyon nagy hatást gyakorolt, hogy Kripke szerint egy bizonyos dologgal való oksági kapcsolat legalábbis szükséges feltétele annak, hogy erre a tárgyra egy tulajdonnév használatával referáljunk. A kapcsolatnak nem kell közvetlennek lennie: gondoljuk csak el, hogy milyen sokszorosan közvetett oksági kapcsolat áll fenn például Arisztotelész és az "Arisztotelész" név mai használata között. Az oksági kapcsolat követelménye a határozott leírásokra persze nem vonatkozik: az egyik különbség a nevek és a leírások használatában éppen az, hogy az előbbiek referenciájául szolgáló individuumnak oksági kapcsolatban kell állni a kifejezéssel, az utóbbinak nem.

Kripke szerint nemcsak a tulajdonnevek, hanem a természetes fajtanevek szemantikája is így működik: azaz a természetes fajtanevek referenciájának is feltétele az oksági kapcsolat. A természetes fajta legalábbis néhány képviselőjével oksági kapcsolatba kell kerülnünk ahhoz, hogy a fajtára - annak többi tagjára - referálni tudjunk. Putnam a kripkeihez hasonló megfontolások alapján szintén emellett érvelt. Putnam továbbá elfogadja azt a - Fregétől eredeztethető - általános feltevést, hogy a jelentés meghatározza a referenciát. Nyilván például az "arany" szó jelentése referenciaként az aranyat kell hogy meghatározza; márpedig az "arany" szó a fentiek értelmében csak akkor referálhat az aranyra, ha mi az arannyal oksági kapcsolatban vagyunk. Ezért annak, hogy az "arany" azt jelentse, amit jelent, feltétele az, hogy bizonyos "rajtunk kívüli" tények is fennálljanak: jelesül az, hogy minket egy bizonyos szubsztanciához valamiféle oksági kapcsolat kössön. Putnam mindebből elsőként vonta le explicit módon azt a következtetést, amely az externalista elmélet megszületését jelentette: "a jelentések nem a fejben vannak".²

A Reason Truth and History című könyvben - amelynek az itt közölt írás az első fejezete - azután Putnam kiterjeszti ezt az érvelést, és azt állítja, hogy ha egyáltalán semmilyen oksági kapcsolatban nem lennénk a külvilággal, akkor nem lennénk képesek gondolkodni a külvilág egyetlen alkotórészéről sem. Az "egyáltalán semmilyen" kitétel igen fontos: a referenciát közvetítő oksági kapcsolat - ahogy már fentebb megjegyeztem - ugyanis olykor lehet rendkívül tekervényesen közvetett is. Nem véletlen, hogy Putnam az "agyak a tartályban" gondolatkísérletnek annál a változatánál köt ki, hogy az agyak és az őket manipuláló számítógépek valamiféle kozmikus véletlen folytán jöttek létre, és az agyak egész életüket a tartályban töltik. Az általános felfogás szerint ugyanis, ha valakit mondjuk átoperálnak tartály-aggyá, akkor továbbra is képes gondolkodni a külvilágról, mégpedig a testben töltött életében fennállt oksági kapcsolatok révén. (Hasonlóan ahhoz, ahogy ha már egyszer láttunk kacsacsőrű emlőst, akkor ez elégséges ahhoz, hogy a későbbiekben kacsacsőrű emlősökre referáljunk; későbbi emlékeink ugyanis visszavezethetőek az eredeti oksági kapcsolatra.) Sőt, ha például a gonosz tudós felnevel egy tartály-agyat, ám az agy gondolatait saját, rendes úton szerzett tapasztalatai alapján manipulálja, akkor még ez - bármennyire is közvetett - a külvilág dolgai és az agy fogalmai között fennálló oksági kapcsolat is elégséges lehet a referáláshoz. Ezt az esetet ahhoz hasonlíthatjuk, amikor valaki egy szemtanú beszámolóját olvassa a kacsacsőrű emlősről: ha még maga nem is látott olyat, az oksági kapcsolat így is megteremtődik a megfelelő fajta és az illető fogalma között; sőt, ha ezt azután valakinek elmeséli, az oksági kapcsolat tovább terjeszthető.

Putnam érveit mindenki értékelheti saját felfogása szerint, mint említettem, számos filozófus gondolja úgy, hogy feltétlenül van bennük valami. Putnam azonban ebben az írásában nem elégszik meg azzal, hogy az externalizmus mellett érveljen, hanem az elméletet egy igencsak ambiciózus célhoz is fel akarja használni: lényegében ahhoz, hogy a külvilág-szkepticizmus direkt cáfolatát adja. Az agyak-a-tartályban hipotézist joggal foghatjuk fel a karteziánus démon-hipotézis huszadik századira hangszerelt, a démonok helyett számítógépeket segítségül hívó változatának. Honnan tudjuk, hogy a világ létezik, és nem pedig csak egy gonosz démon vagy egy gonosz tudós áldozatai vagyunk? Putnam azt állítja, hogy ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az oksági kapcsolat a referencia szükséges feltétele, akkor az az állítás, hogy "agyak vagyunk a tartályban", szükségszerűen hamis. Márpedig ha ezt így végiggondoljuk, akkor tudni fogjuk, hogy nem vagyunk agyak a tartályban.

Nagyon kevesen akadnak olyanok, akik szerint ez az érv működik. Az elutasítók nagy része ugyan egyetért az érv egyik premisszáját alkotó referenciaelmélettel, de úgy gondolják, hogy nem következik belőle az antiszkeptikus konklúzió. A fő kifogást röviden a következőképpen lehetne megfogalmazni: hallgassuk meg Putnam érvét, és jussunk el addig a konklúzióig, hogy az "agyak vagyunk a tartályban" állítás szükségszerűen hamis. Kérdés: milyen nyelven hangzott el az érv és a konklúzió? Ha magyarul - vagy angolul -, akkor tényleg azt bizonyítja, amit célul kitűzött: hogy nem vagyunk agyak a tartályban. Ha viszont az érvet tartály-nyelven mondtuk el, akkor természetesen a konklúzió egész mást jelent: jelesül azt, hogy nem vagyunk agyak a képzeletbeli tartályban - vagy valami effélét. Azt viszont sajnos továbbra sem tudjuk eldönteni - hacsak nem tesszük fel eleve a bizonyítandót -, hogy az érv elmondásának milyen nyelven láttunk neki; ez ugyanis attól függ, hogy agyak vagyunk-e a tartályban vagy sem!

Bizonyos értelemben tehát igaza van Ruzsa Ferencnek, amikor a következőt mondja: "ha Putnamnek igaza volna, akkor a tartálybeli agy számára az ő cikke nem bizonyítana semmit; merthogy az általa vázolt módon önmagát cáfolja meg"; pontosabban így fogalmazhatnánk: ha Putnam agy lenne a tartályban, cikke semmit sem bizonyítana. Azt azonban tévedés lenne hinni, hogy az antiszkeptikus érv cáfolatával egyszersmind a putnami referenciaelméletet is elintéztük. Az utóbbi tartható az előbbi nélkül: állíthatjuk azt, hogy igenis feltétele a külvilágról való gondolkodásnak az, hogy vele oksági kapcsolatban álljunk; még akkor is, ha ennek az oksági kapcsolatnak a létét a priori nem tudjuk bebizonyítani.

Térjünk most rá Ruzsa Ferenc cikkének többi állítására. Érdemes lesz először is tisztázni: szemben azzal, amit Ruzsa állít, Putnam és Carnap elmélete között kevés hasonlóság fedezhető fel. Carnap a tapasztalati alkalmazhatóságot teszi a jelentés feltételévé, Putnam az oksági kapcsolatot a jelentés és referencia feltételévé. A két kritérium teljesen más, Ruzsa szerint viszont "a két érv magva azonos", mégpedig az az alapgondolat, hogy "csakis az kutatható, mondható ki vagy gondolható el, ami ténylegesen létezik". (26. o.) Valójában Carnap és Putnam álláspontja a nemlétezőről való gondolkodás kérdésében (mint ahogy számos más kérdésben is) alapvetően eltér. Például értelmes-e a "kentaur" szó? Carnap szerint miért ne, feltéve, hogy adottak a "kentaur" tapasztalati alkalmazásának feltételei, azaz azon tapasztalatok, amelyek igazolnák illetve cáfolnák az az állítást, hogy "ez egy kentaur". Márpedig ezek a feltételek igen könnyen megadhatóak. A putnami elmélet viszont első látásra valóban értelmetlennek nyilvánítaná a szót, az ugyanis igaz, hogy nemlétező dolgokkal nem lehet oksági kapcsolatban állni. Azaz Carnap és Putnam kritériuma még csak terjedelmében sem esik egybe (jelentésüket tekintve meg aztán pláne nem.) Érdemes egyébként azt is megjegyezni, hogy a referencia oksági elméletének védelmezői előhozakodhatnak egy valamivel kifinomultabb elmélettel is: eszerint a kentaur összetett fogalom ("félig ló, félig ember"), és pusztán az egyszerű fogalmak terjedelmének kell léteznie az értelmességhez - például a lovaknak és embereknek, ha ezek az egyszerű fogalmak - ahhoz, hogy az összetett fogalom értelmes legyen. Vagyis a "kentaur" lehet akkor is értelmes, ha nincsenek kentaurok. Ez azonban nem változtat azon, hogy a carnapi és putnami elmélet a nemlétező kérdését teljesen másként kezeli.

A fenti példa megmutatja, hogy ismerhetjük valaminek az empirikus ismertetőjegyeit anélkül, hogy vele oksági kapcsolatban lennénk. Fordítva hasonló a helyzet: lehetünk valamivel megfelelő oksági kapcsolatban anélkül, hogy ismernénk empirikus ismertetőjegyeit. Putnam szerint elégséges mondjuk a "szilfa" szó kompetens használatához, ha őt a szilfákhoz valamilyen oksági kapcsolat köti; azt azonban világosan megmondja, hogy ő nem ismeri a szilfák empirikus ismertetőjegyeit. Carnap itt ezzel szemben azt mondaná, hogy Putnam nem érti a "szilfa" szót.

A carnapi és putnami elmélet különbözősége ezzel nem ér véget. Ruzsa utal arra, hogy Carnap szerint metafizikai álláspontok megfogalmazása, például a naiv realizmusé, értelmetlen. Putnam konklúziója Ruzsa szerint "hasonlóan negatív", ugyanis

Agyak a tartályban cikkében kifejtett álláspontja szerint a naiv realizmus tagadása "valami hamisat állít (ha egyáltalán állít valamit)". (25. o.)

Az eredeti mondat Putnam cikkében így hangzik:

Tehát, ha agyak vagyunk a tartályban, akkor az a mondat, hogy "Agyak vagyunk a tartályban", valami hamisat állít (ha egyáltalán állít valamit). (25. o.)

Egyáltalán nem világos, hogy az "agyak vagyunk a tartályban" állítás miért lenne azonos a naiv realizmus tagadásával. Az viszont bizonyos, hogy a Carnappal való összehasonlítás ugyancsak félrevezető. Putnamet itt nem filozófiai doktrínák megfogalmazása érdekli, hanem olyan köznapi - filozófiamentes - szavak alkalmazásának feltételei, mint az "agy" vagy a "tartály". Carnaptól eltérően Putnam soha nem fájdította a fejét a metafizikai spekulációk értelmetlensége miatt; Putnam soha nem állította azt, hogy mondjuk a "transzcendentális esztétika" kifejezés értelmetlen, mert nem vagyunk oksági kapcsolatban a kifejezés referenciájával. Az oksági referencia elmélete kifejezetten a külvilág dolgaira való referálást érinti, és nem kötelezi el magát a nyelvhasználat más eseteivel kapcsolatban. Teljes tévedés tehát Putnam elméletét a metafizika lehetőségét megkérdőjelező álláspontok egyikének tekinteni.

Ruzsa szerint azonban Putnam elmélete a külvilág dolgaira való referálás esetében is téves. Kritikáját nem Putnam érveinek elemzésére alapozza, hanem négy példával igyekszik az elmélet általa abszurdnak vélt következményeire rámutatni. Az abszurditást illetően Ruzsának igaza van - csakhogy az általa prezentált állítások egyáltalán nem következnek Putnam elméletéből. Íme a négy állítólagos ellenérv:

1.Elképzelhető, hogy az oksági kapcsolat a referencia feltétele tulajdonnevek használatakor, de a leírásokra ez nem áll. Például sikeresen referálunk "az első ember, aki Ausztrália földjére lépett" leírással még akkor is, ha az illetővel semmilyen oksági kapcsolatunk nincsen.

Ezzel az állítással alighanem minden externalista (és internalista) egyetért. Mint ahogy már említettem, a bevett nézet szerint pontosan ez az egyik különbség nevek és leírások között: az első esetben a kifejezés referenciájául szolgáló individuum és a kifejezés használata között oksági kapcsolat a referencia feltétele, a második esetben nem. A leírások éppen hogy kiválóan alkalmasak arra, hogy segítségükkel nemlétezőkről beszéljünk. Ebben segítségünkre lehet Russell leírás-elmélete, amely megmutatja, hogy a "Franciaország jelenlegi királya kopasz" mondat hogyan lehet akkor is értelmes, ha Franciaországnak nincs királya. Semmi akadálya nincs annak, hogy az oksági referencia- elmélet védelmezője elfogadja Russell elméletét. Ezzel egyszersmind megválaszoljuk Ruzsa egy másik példáját:

2.Az oksági elmélet szerint "az a mondat, hogy "Ha Putnam itt lenne, csak mosolyogna ezen", értelmetlennek bizonyulna. Ugyanis a második tagmondat alanya, az itt lévő Putnam - mivel nem létezik - semmiféle oksági kapcsolatban nem áll és nem is állhat e mondat kigondolójával." (27. o.)

Igencsak kétséges, hogy "az itt lévő Putnam" felfogható-e egy jelölet nélküli határozott leírásnak. Ha a példamondatnak van alanya, akkor az alighanem Putnam lesz. Azzal kapcsolatban is fenntartásaim lennének, hogy egy kontrafaktuális logikai szerkezetét így lehetne megadni. De akár el is fogadhatjuk, hogy mindez így van: ahogy az előbb mondtam, az oksági elmélet tökéletesen tudja kezelni a denotátum nélküli határozott leírásokat.

Másik kérdés, hogy egy leírás használatának lehetnek további oksági feltételei: jelesül akkor, ha a leírásban használt kifejezések - például "ember" vagy "Ausztrália" - használatának feltétele valamilyen oksági kapcsolat. Mivel a tulajdonnevek esete most kevésbé vitatott, összpontosítsunk erre: ahhoz, hogy az első példában szereplő leírás referáljon, természetesen a benne szereplő "Ausztrália" névnek is referálni kell, ehhez viszont az szükséges, hogy Ausztráliával megfelelő oksági kapcsolatban legyünk. Van tehát oksági feltétele a leírás sikeres referenciájának - persze nem a kifejezés referenciájával, hanem jelen esetben Ausztráliával való oksági kapcsolat. Ha tehát valaki semmilyen oksági kapcsolatban nem lenne a világgal, akkor a leírást sem tudná sikeres referálásra használni. Márpedig pontosan ebben a helyzetben vannak a tartály-agyak.

De mindez talán csak ennek a példának a sajátossága. Miért ne választhatnánk olyan leírást, amelyben nem szerepel tulajdonnév? Nos az oksági elmélet védelmezőjének ekkor arról kellene meggyőzni minket, hogy a leírásokban szereplő predikátumok használatának feltétele az oksági kapcsolat. (Esetleg arról - mint ahogy azt a fenti kentauros példa mutatta -, hogy a predikátumok használatának feltétele további egyszerű fogalmak ismerete, és ez utóbbihoz szükséges az oksági kapcsolat.) Putnam ezt például a "fa" kifejezéssel kapcsolatban próbálja megmutatni. Ruzsa szerint viszont az oksági elmélet predikátumok esetében általában tarthatatlan, mégpedig a következők miatt.

3."Ya predikátumok, így az egyszerű köznevek esetében a jelentés fogalma éppen arról szól, hogy olyan dolgokra is rámondjuk, amilyenekkel sohasem találkoztunk még." (26. o.) Például az előző példa ausztrál felfedezője teljes joggal fogja alkalmazni az "állat" kifejezést az első kengurura, amit meglát, az "állat" szó ugyanis már akkor is vonatkozott a kengurukra, amikor még senki nem találkozott velük.