A TITOK ÉS AZ ITT-LÉT

Király V. István két könyvéről

VERES ILDIKÓ

[ Cikk vége | Bezárás ]

 

"Minden filozófia személyes is. És a filozófiához való minden közeledésnek is annak kell lennie. Általában persze nem így történik. A módszertanból technika vagy algoritmus, a filozófia testéből fogalomlista, a filozófusból pedig mellszobor lesz. Az elmélkedés tehát vagy mesterséggé válik (amely megélhetést biztosít), vagy pedig úgy zárjuk-rekesztjük magunkba, mint létünk egy nemes, de nemigen használható darabkáját. " – ezen szkepticizmussal kezdi Király V. István első kötetének máso dik, Jasperssel foglalkozó tanulmányát, mely mint álmódszertani bevezető akár általában vett bevezető lehetne azokhoz az írásokhoz, ame lyeket egybegyűjtött a szerző.

HatárHallgatásTitok (1996) című kötete tematikailag két nagy egységre bomlik. Az egyik filozófiatörténeti blokk – Kant, Jaspers, Lukács –, a második a titok kategoriális és fenomenológiai-történeti elemzése. A Heidegger-tanulmány mintegy filozófiai fundamentál-ontológiaként zárja a kötetet, másrészt egy, ennek folytatásaként megjelentetett kötethez kapcsolja az előzőeket.

A jaspersi rejtjel mint metafizikai szimbólum, a transzcendencia tárgyiatlan nyelve, amelyet csupán az egzisztencia képes meghallani. Össze- kapcsolja a fényt és a hangot, a jelent és a kezdeteket, a közöttük létrejövő egzisztenciális feszültségekből kinövő – alakuló történelmet. Az ember – értelmezi tovább Jaspers gondolatait Király V. István – minden rejtjelet lebegtet az élete folyamán azért, hogy az objektum és szubjektum végső hasadását meghaladja. A rejtjel egzisztenciális döntés tárgya lesz, s e döntés feszül kelet és nyugat között. Mi – itt Nyugaton – személyes elkötelezettséggel döntünk, akarva a világot. Nyugati gondolkodó többféleképpen lehet az ember. Király szerint Jaspers az egzisztenciális filozófiai döntés alapján az. Ez a döntés találkozik a keleti szellemiséggel, amely által a gondolati szövedék áthathat egy egész életet.

Király itt latensen aktualizál – a hetvenes-nyolcvanas évek romániai világában. A döntő kérdés: akarjuk vagy nem akarjuk ezt a világot? Akarjuk, ebben akarunk élni, de hogyan? Bár a hatalom nem sajátíthat ki, de az, hogy az ember – a korabeli valóság romániaiságában – öncél, az elnyomás méltatlan, alapvetően világossá válik. Enyhe kihangzással – mégis: elfogadják/juk az elnyomást, beletörődnek/ünk abba, hogy a hatalom játékszereivé váljunk, s ezzel együtt a képmutatás, a fenn-maradásért való hallgatás vagy ha zugság szükségszerű velejárói életvilágunknak. (Nemcsak ott és akkor, hanem itt és most is – megj. Veres Ildikó.)

A tanulmány nincs datálva, de feltehetően a nem-szabadság érájá-ban fogant. Talán ezért is hegyeződik ki a hatalom kérdésköre. De ha a filozófia a legfőbb jó, amit az istenek az embereknek ajándékoztak, ezzel olyanhoz jutunk, amelyben a felelősség és a szabadság szükséglete feszül. Ebből következően: "A hatalom már nem sajátíthat ki, mert szabadságunk forrása nála magasabb régiókból ered; Isten nem vezérelhet lépten-nyomon, mert eredendőleg önmagunknak ajándékozott; az egyén pedig szabadságával nem születési bizonyítványával együtt rendelkezik, hanem érte a hatalommal, az Istennel, a kultúrával, önmagával és társaival is meg kell küzdenie. A filozófusnak pedig nem feladata környezetét összkomfortossá díszíteni. " (49. o.) Ezzel – mondja Király – levegőnk egyik alkotóeleme, zöreje, lélegzetvételünk egy mozzanata lett a kisebbségi lét feltételei között az, hogy érvényesíthető és elismertethető értékeket alkothatunk, bármennyire is megpróbálja a hatalom ezt megakadályozni.

Az erdélyi magyar szellemi életbe immár másodjára – Tavaszy Sándor korszaka után – érkezik Heidegger a 70-es évek végétől, s "A szent, avagy a fény csendes hangjai" című írásában, illetve a zárótanulmányban elővételezi azokat a problémákat, amelyek a már jelzett második tanulmánykötetének alapmotívumait, kér- déseit tartalmazzák.

A filozófiatörténeti írások sorában találunk egy Lukács-tanulmányt, amely ha vázlatosan is, de a partizán-mentalitás olyan kulcsdilemmáira kérdez rá, mint a túlélés, a közvetítés, a kényszerű beletörődés aktív etikája, és az önkritika. Ez utóbbi kapcsán variánsok sokaságát vonultatja fel: a reflexszerűek, az elővigyázatossági és tájékozódási, valamint az újraegységesítőnek nevezhető önkritikák. Király szerint Lukács számára olyan taktika és stratégia lett az önkritika "műfaja", amely a partizán szellemiség etikáját védi. A későbbiekben kitér a mentalitás-váltás okaira, a kritikai reformer értelmiségi moráljára is.

A titok fogalmának, fenomenológiájának és szerkezetének elemzésé-be a Simmel-tanulmány a bevezető. Miért is? Simmel a század eleji Európa egyik legszínesebb, leghatásosabb alakja, s Európa keleti felén egyik társadalomfilozófiai kulcsfogalom a titok. A vele szembenálló alanyiság az elrejtettséget feltáró, megfejtő magatartás. A titok az Én és a Te között rejtekező valamiféle létező velejárója, ami a Másik számára elhallgatás, hazugság. A nyilvánosságtól megtagad és/vagy elrejt valamit. Szempontunkból a beavatás és a hallgatás viszi tovább a problémát, illetve társadalmi jelentősége a filozófiai értelmezés után válik relevánssá: "Amikor a beavatási kommunikációs kapcsolat feltételei nem biztosítottak, a titok aktusa elsősorban a hallgatás. A hallgatás a beavatást mindenkor és mindvégig elkísérő parancs, tilalom. A hallgatás rítusa és kultusza is valószínűleg a titokkal való kapcsolatban rögzítődik és szerveződik. Mint rituális feladat és gyakorlat, a hallgatás a titok működésével és a beavatással való ősi kapcsolatában alakítja ki, nyeri el kultúrtörténeti súlyát és szerepét. A hallgatás nem egyszerűen beszédaktusok sorában fellépő, helyzet szülte szándékos visszavonulás, felfüggesztés vagy el nem köteleződés. A hallgatás egyrészt a beavatás folyamata révén és során kiművelt és kiszabott képesség, technika és vívmány, másrészt a környezet elvárásainak, impulzusainak és kihívásainak felülvizsgálatá-ból következő tartózkodó aktusa. " (124. o.)

A szerző rendkívül cizelláltan elemzi a magyar nyelv "hallgatás" szavát – úgy mint fülelést, mások figyelmes hallgatását, a valamire való hallgatást, engedelmességet s egyben alávetettséget is. Ekkor már a kommunikáció-nélküliségbe belép az álarc problémája is.

Hogyan? A titok elmondása nem egyszerűen megszólalás, hallatás, hanem árulkodás és felfedés. A titok legsűrítettebben az álarcban rögzül. Ha az álarc lehull, felfedődik valami, ha levetem áruló leszek. E különbség elemzésénél Király részletezőbb, kifinomultabb, mint Simmel.

E fogalmi elemzéssel alapozza meg a titok kategoriális szerkezetét, s jut el addig, amit Bourdieu a szimbolikus hatalom kapcsán kifejt: "A titok is olyan láthatatlan hatalom, amely kizárólag azoknak a cinkosságával gyakorolható, akik nem akarnak tudni róla, hogy maguk is e hatalom kiszolgáltatottjai vagy ép-pen kiszolgálói. " (136. o.) Ahhoz, hogy a titok mechanizmusát a történelemben is kimutathassa – ezzel latensen a korabeli romániai politikai szituációt is értelmezve –, Simmelt citálva átgondolja a titokká válás folyamatának totalitását, a zárolt titok fölötti éles őrködés mechanizmusát, az okokat, amelyek kiváltják, megkövetelik az egyes titkok lelepleződését, amellyel új tárgyiasság, mintegy "második világ" születik; vagyis: "A titok tehát nem mélyhűtött, mozdulatlan valóság, amelynek léthelyzetét csak a tőle elkülönített nyilvánosság mozgása, változása befolyásolná, hanem olyan képződmény, amely állandóan a saját, végső fokon ellenőrizhetetlen törvényeinek megfelelően terjeszkedik, és a legmesszebbmenően hat a nyilvános valóságra is. " (141. o.)

Igen világos elemzések rajzolódnak ki a titok társadalmasodásáról s ezzel együtt egy szellemileg tökéletesített elit kialakulásáról, amely különleges jogokkal rendelkezik a közösséggel szemben minden titkok birtokában.

Ezen elméleti eszmefuttatások sok részlettel, analízissel egészülnek ki, s az igazi aktualitását a "Titok és tilalom" című tanulmányban nyeri el. Mint a szerző fogalmaz: a titok Kö-zép- és Kelet-Európa legújabbkori történelmének egyik legfontosabb, és eddig kevéssé elemzett kategóriája, problémája.

A konkretizálódás tovább folytatódik az összeesküvés és a "volt titok" elemzésekor, mely utóbbi mintegy "fogalmi vázlat a romániai titkos könyvtári állományokról".

Létezik-e titkos könyvtári állomány fogalmi definiálása a könyvtárosi és könyvtártudományi szótárakban? A válasz: nem. A dokumentumok zároltak, hozzáférhetetlenek lehetnek meghatározott ideig, s mint titkos állományok a működő hatalmak finomszerkezetét nem engedik feltérni. A szerző a romániai titkosítás-történelmet I. Mihály 1945. május 4-i törvényerejű rendeletével indítja, majd a tiltott közlemények és dokumentációs állományok, a zúzdák szerepét elemzi az elmúlt évtizedekben. Lehangoló a volt szocialista országokra vonatkozó megállapítása. "A volt szocialista országok titkosítási és titokkezelési felfogásának és gyakorlatának egyik leglényegesebb különössége az, hogy bennük a szakmai-foglalkozási-munkahelyi titkok hierarchikus csúcsain mindig központi állami intézmények tevékenységének a titkosítási vagy titkos vonatkozásaira bukkanunk. Bennük tehát az ún. »munkahelyi titkok« az államtitoktól nem természetük szerint különböznek – mint a nyugati demokráciákban –, hanem csak rangfokozatukban. Ezeknek a tendenciáknak a példázására a román törvénykezés és főként az itteni gyakorlat mintaértékű volt. Tudvalevő, hogy itt az alkalmazottakat olyan tömeges – aláírásokkal megerősített – eskütételre kötelezték, amelyekhez fogható csak a hitleri Németországban volt ismeretes, és amelynek formulája tulajdonképpen az államti-tokként értelmezett munkahelyi titok megőrzésére vonatkozó kötelezettségvállalást jelentett. " (217. o. lábjegyzet)

A kötetet záró Heidegger-tanulmány is a titok-fenoménről, annak fenomenológiai megközelítéséről tudósít. A "fenomén" megmutatkozás, a titok az elrejtőzés, elzárkózás, elfeledettség. Így a fenomén fogalmának ellentettje – írja Heidegger a lét és időben. De maguk a fenomének, amelyek el vannak rejtve, tematizálhatók. A heideggeri értelmezést követve: " [...] először is oly módon lehetnek elfeledettek, hogy még egyáltalán nincsenek felfedve. Létükről semmiféle tudomásunk nincs. Másodszor a fenomén lehet betemetett: az egyszer már felfedett az elfeledettségbe hullt [...]" (236. o.) Ez a torzulás.

A fenomenológiának ezt az elrejtettséget, meg nem mutatkozást is kell értelmeznie. E kiindulópontból járja körül, elemzi a titkot – talán kissé hosszan, gyakran ismételve ugyanazt a problémakört.

Ezután a titok felfedésének hogyanját gondolja át, mint lehetséges erőszakos vagy fondorlatos felfedést, a lemondást illetve az eltökélt várakozást, amikor is kitartóan várakozunk azon a ponton, ameddig eljutottunk a titok felfejtésében.

S itt függ össze a titok és a hiány. Ami hiányzik, nincs jelen, s itt találkozhatunk újra a rejtőzködéssel. A hiány olyan "nem", mely megtagadja a jelenlétet a valamitől, s ugyanakkor megmutatja azt is, hogy mi az, ami hiányzik. S itt a kör bezárul: "A hiányzó jelenlét jelenlétének kizárása: ez a titok. " (276. o.)

A tanulmány kérdések sokaságával zárul – illetve nyit meg új utakat. Milyen a titok és a misztériumok kapcsolata a történelmiségben? A titokfenomén származékos formái miképpen lehetnek a múlttal kapcsolatos új állásfoglalás alapjává?

A múlt mindig valami olyan, ami már nincs, s borzalmainak bevallása, a bocsánatkérés egyben jelenti-e mindazok vállalását?

A folytatása a fentebb ismertetett tanulmánykötetnek 1997-ben jelent meg Filozófia és Itt-lét címmel Kolozsvárott. Több értelemben is folytatás, de a továbbgondolás erejével és a gondolati tágítás dinamizmusával, a szervességgel. Ha tematikus felbontásban gondoljuk át a kötetben szereplő írásokat, akkor az előzőek újragondolása illetve folytatása egyrészt az alkalmazott filozófia kategoriális elemzésében, értelmezésében jelenik meg, és a titok értelmezésének fókuszában konkretizálódik a szocializmus e vonatkozású elemzése kapcsán. A másik egységben az előző kötet megválaszolatlan zárókérdéseit a múlt, a "volt titok" teszi fel újra, s részleteiben tárgyalja. Végül a zárótanulmány a magyar filozófia létéről – nemlétéről kiszélesedett vitához való kevésbé árnyalt hozzászólás.

Hogyan értelmezi az alkalmazott filozófiát? Az aktualizálás, a lehetőségek tudatos aktualizálása alapvető vonatkozása az alkalmazásnak, amelyben a dolog lényegére való utalás történik. E tételből következően az alkalmazás mindig a lényeggel való aktuális viszonylat. Az alkalmazott filozófia mindig meghatározott témákra, kérdésekre koncentrál az értelmezés és az applikáció folyamán derül fény arra, hogy az adott filozófiailag releváns probléma az alkalmazásban hogyan működik.

Itt ismét visszakanyarodik kedvenc témájához, a titokhoz, amely az alkalmazott filozófia egyik alapvető kérdésköre lehet. Az, hogy ez valóban így van, az alkalmazott filozófia kategoriális elemzése kapcsán és az applikáció segítségével derülhet ki. Az arisztotelészi kategória-tanhoz nyúl vissza, majd a kanti kategória-elemzésekhez, végül Husserlhez. A kategoriális analízis kell legyen az, ami

1. " [...] nem egyszerűen nyitva tartja a filozófiát azoknak a – többnyire újszerű – problémáknak a vállalására és kezelésére, amelyekkel a történeti emberiség a maga sorsának a jelenében – térségbeli sorsában is – szembesül, hanem amely azt egyenesen ide is irányítja". (52-53. o.)

2. felvállal egy tematikát, melyet funkcionálisan, szerkezetileg, relacionálisan elemez.

3. " [...] az analízist oly módon és abban az irányban is el kell mélyíteni, ahogyan és amelyben az visszaküld, visszavezet és visszakapcsol a létet illető terminusaink újólag megragadott vagy éppen felfedett artikulációhoz. És csakis az a tematika bizonyul valóban filozofikusnak, amely mindezt lehetővé teszi, illetve meg is követeli". (53. o.)

Ezek után sor kerül az alkalmazott filozófia analízisére a titok és a szocializmus kapcsolatának. Itt nem csupán az államtitok, vagy a titkosrendőrség határokat nem ismerő hatalmáról van szó, hanem arról, hogy ezekben a társadalmakban az egész szerkezetnek, működési mechanizmusnak lényegi eleme, mozgatórugója. Kutatási kérdésfeltevései a következők: mikor és milyen körülmények között jött létre a kommunista mozgalom és a titok összekapcsolódása? E vonatkozásban az illegalista múltat elemzi a szerző. A másik kérdése: hogyan válik az államtitok a szocialista társadalmakban a titok uralkodó formájává? Ezt a folyamatot elsősorban a romániai törvénykezést vizsgálva – mint mintaértékűt – elemzi.

A kötetnek elméleti kulcstanulmánya az a "pszeudo-heideggeriánus meditációkat" tartalmazó írás, mely a "Múlt és a Volt"-ság címet viseli. Ez a szerkezetileg és elméletileg is óriási vállalkozás részletesebb ismertetést, elemzést érdemelne, mint amit egy recenzió keretei megengednek. Ezért csupán a kulcsproblémák felvillantására vállalkozhatok: a múlt uralkodik Közép- és Kelet-Európa jelenén, így a múlt rejtélye az időben és a történelemben a már-nincs, a Volt. A már-nincs, a lét tagadása a Semmihez utal. A sem szó nyomatékosítja a nem-et, a tagadást: sem-mi, vagyis: sem-itt, sem-ott, sem-én, sem-ő; keressük, de nem találjuk. Valahol van? Valamikor volt? Az is lehet, hogy Sohasem volt? A magyar Sohasem szó etimológiai elemzése után jelzi, hogy a Semmi szinte datálhatóvá válik: " [...] pontosan tudhatjuk azt, hogy mikor van a Sohasem, ellentétben a Sohával és a Soha nemmel. E vonatkozású fejtegetéseivel egy filozófiai-filológiai vita során ellenérveket lehetne és kellene kifejteni, amire bizonyára egy tudományos objektiváció és eljárás során kerülhet sor (gondolok akadémiai disszertációra, vitára). A Voltságról és a múltról szóló meditáció csak úgy válhatott a filozófiai kutatás témájává, hogy itt Közép- és Kelet-Európában az ágostoni alapállás igazolódik: " [...] ha a múlt egyáltalán létezik, akkor az csakis a jelenben lehet, akkor ma – és főképpen itt Közép- és Kelet-Európában – éppen a múlt az egyetlen olyan »terület«, amelyben egyszerre tekinthetjük meg egy eseménynek vagy történésnek az előzményeit, magának a dolognak a végbemenetelét, valamint annak utólagos kihatásait is". (123. o.)

Az eddigiekhez szervesen, tematikusan nem kapcsolódó zárótanulmány a magyar filozófia létével és lehetőségével foglalkozik, amelyet a recenzens kellő távolsággal tud csupán értelmezni, mivel maga is érintett a témában. Egy sajátos és kissé értelmezhetetlen hozzáállást képvisel a szerző, amelyben eldönthetetlen-nek tűnik, hogy az általa "gyanúsnak" nevezett problémát hogyan oldja meg. Magát a kérdést lehet kultúrtörténetileg, bibliometriailag, etno-antropológiailag is értelmezni. Ezek után lehet filozófiailag feltenni a kérdést, amelyben a kérdezés magyar nyelve éppolyan lényeges, mint maga a tárgy, amire rákérdeznek. A kérdezésben, a tárggyal való egyetértésben a filozófiának az egyik lehetséges létmódját határozhatom meg, nem pedig a magyarságot. Ez már szerves és természetes megkülönböztetése a problémának. A dologban való egyetértés és annak nyelvi megformálása hermeneutikai problémába torkollik, amely ezáltal érinti a magyar filozófiai nyelvezetet. Itt, és joggal vetődik fel a közérthetőség és az érvényesség problémája. "Az, hogy az olyasmi, mint a »magyar filozófia« vajon eleve csupán a »magyarok számára érvényes és közölhető-e, meg az is, hogy vajon az, ami – mondjuk – a fordításokban közlődik, az mennyire magyar«? " (143. o.)

Itt a recenzens tolla megáll, mert a téma átutalódik a több mint tíz éve tartó kutatásokra, amelyek hazai és az utódállamokban élő kiváló kutatók eredményeiben jelentkez-nek, s Király V. István tanulmánya – mivel csak elméletileg közelíti meg és eléggé vázlatosan a kérdést – nélkülözi a pozitív háttér-ismeretanyagot. Így elfogadható a tanulmány szkeptikus alcíme: Nem-hozzá- szólás egy (csak) nem-vitához – hanem egy kérdés önkeresése. Ennek ellenére és ezek után külön ki kell emelnem azt a gazdag primer és szekunder irodalmat, amelyet Király V. István mindkét tanulmányköteté ben felhasznál, kivéve az utolsó írást.

 

[ Cikk eleje ]