A NÉMET FELVILÁGOSODÁS TÖRTÉNETISÉGE ¹

MOLNÁR LÁSZLÓ

[ Cikk vége | Jegyzet | Bezárás ]

Rathmann János könyve – amely a német felvilágosodás történetiség (Historizität) fogalmát teszi vizsgálat tárgyává
– úttörő jellegű munka, hiszen a filozófiatörténeti kutatásban nincs előzménye. A kutatás során igen nagy mennyiségű anyagot dolgozott fel kellő alapossággal. Ez oly mértékben sikerült a szerzőnek, hogy könyvének olvasása során nemcsak megértjük, de valósággal érezzük is a kor gondolkodóinak szellemét, különösen a Herderről írt fejezetek esetében.
A legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy Rathmann János munkája a felvilágosodás azon új felfogását képviseli, amely a 70-es évektől kezdve tört utat magának a kutatás- ban. Rathmann ugyanis szakít azzal a korábban elterjedt és uralkodóvá vált szemlélettel, mely a francia enciklopédisták nézeteit tekinti a felvilágosodás modelljének, és az attól eltérő, azt bíráló, illetve azzal szembenálló korabeli koncepciókat a felvilágosodás-ellenes (anti-aufklärer) mozgalomhoz sorolja. Ennek a kon-cepciónak jeles képviselője volt Isaiah Berlin, akinek felfogását a szerző a következőképpen bírálja: "Ami a Berlin által Vico és Herder részére címzett vádat illeti, miszerint a felvilágosodás-ellenes mozgalomhoz tartoznak, azt csak akkor fogadhatnánk el, ha felvilágosodás alatt csak a francia enciklopédisták monolit csoportját értenénk, és következésképpen minden olyan törekvést száműznénk belőle, amelyet a német történelemben »Sturm und Drang«-ként határoznak meg, [...] továbbá az egész késő felvilágosodást, azaz Lessinget, Herdert, Forstert, Hamannt, is, akiknek gondolatvilága szintén a felvilágosodáshoz tartozik. " (58)
Rathmann jól látja, hogy ezeknél a kérdéseknél többről van szó, mint filológiai-történeti kuriózumokra vonatkozó belterjes vitáról: "A Herder–Vico viszony bármely részkérdése egyidejűleg érinti a felvilágosodás vagy a történetfilozófia alapkérdéseit [...], például azt, hogy általában mit kell értenünk felvilágosodás fogalma alatt, vagy azalatt, hogy valaki szuverén gondolkodó vagy kompilátor [...], vagy mit kell értenünk történeti törvény, illetve individualizáló történetfelfogás fogalma alatt. " (51)
Az első fejezet Herder történetfilozófiájának kialakulásával foglalkozik. Itt fontos megemlíteni, hogy a fiatal Herder koncepcióját elsősorban más gondolkodók – főleg Hume, Winckelmann és Voltaire – interpretációja és kritikája során fejti ki. Így például azt a kérdést elemzi, hogy miként fogja fel Winckelmann a történelmet mint tudományt.
Voltaire híressé vált mondása, mely szerint a történelmet filozofikusan (filozófusként) kell felfogni, Herder számára (is) kiindulópontként szolgál.
Rathmann a Winckelmannról szóló Herder-tanulmányt úgy értékeli, hogy az a Voltaire-en túlmenő elvek megfogalmazására ad lehetőséget, melyeket a következőkben foglal össze: "1. A legegyszerűbb értelemben vett történelem első követelménye, hogy az egész (teljes). 2. A történetíró arra kényszerül, hogy egyúttal történetfilozófus legyen, mert ebben az egészben például az ok és az okozat csak így lehetséges. Ebből következik, hogy 3. A történelemben az ok és az okozat nem okként és okozatként jelenik meg, hanem csak következtetni lehet rájuk, és ezért az ok kutatása nem lehet tapasztalati jellegű. 4. Nem a tulajdonképpeni történetíró, a szemtanú az, aki az okokat megragadja, hanem csak »az értelem embere« (a rezonőr) az, aki felkutatja azokat. " (9)
A második fejezet Herder történetfilozófiájának sajátosságait elem-zi. Ennek során a szerző már kezdetben kiemeli Herder koncepciójának ontológiai irányultságát. Ezért a "Versuch über das Sein" (Wolfgang Pross (szerk.): J. G. Herder: Werke, 1. k. 573¦588. o.) című írásban megfogalmazódott ontológiai tendenciát Herder egész életművére jellemzőnek tartja, olyannak, amely folytatódik "Az eszmék az emberiség történetének filozófiájáról", a "Levelek a humanitás előmozdítására" és még a "Metakritik... " című műben is. (24)
A herderi ontológia számot kíván vetni a természet és a társadalom egymáshoz való viszonyából adódó ellentmondásokkal. Herder a 70-es évektől kezdve Leibniz elveiből egy sajátos erőtant dolgozott ki. Az organikus erők rendszeréről szóló koncepció Rathmann szerint "Herder kezében a felvilágosodás ontológiai antinómiájának feloldására szolgáló szerszámként szolgált, aminek segít-ségével túllépett ezeken, még akkor is, ha ennek a megoldásnak absztrakt és konstruált jellege volt. " (37)
A második, külön hangsúlyozandó értéke a történelmi mérték, a történelmi szempont bemutatása. Itt a szerző igen találóan és ügyesen mutatja be, miként vezetett ez a herderi probléma a nemzeti, az individuális szempontok megragadására: "A nemzeti jellegnek és a korszaknak mint individualitásnak a megállapítása vezeti Herdert a művészet önértékének gondolatához, illetve történeti általánosságban az öntörvényűség koncepciójához. " (43)
Ezt fejezi ki rövid, aforisztikus formában a következő mondata: "Sohasem lehet a korábbit teljes mértékben visszavenni (a javítás során sem) anélkül, hogy a jelent elvesztenénk. " (Journal meiner Reise im Jahr 1769, Herders Werke 1. k., Volksverlag, Weimar 1957, 128. o., idézi Rathmann (45))
A szerző kiemeli, hogy Herder itt, a történetiséget tagadó felvilágosodás koncepcióval vitázva alapozza meg azt a felfogását, miszerint a múlt elemeit meg kell őrizni, mert enélkül jelen sem lehetséges.
Ami pedig Herder törvényfelfogását illeti, a szerző meggyőzően érvel azzal a többek által képviselt felfogással szemben, amely Herder individualizáló törekvését mereven szembeállítja a felvilágosodás általánosságra épülő törvényfelfogásával.
Szerinte Herder arra törekedett, hogy a racionalisztikusan felfogott elvont általánosságtól eljusson a különöshöz.
Ennek során "1. A történeti tényeket egy konkrét egész részeként fogta fel és így vizsgálta; 2. A rész és egész viszonyát pedig egy új értelmezésben úgy ábrázolta, hogy egyrészt a részek alkotják az egészet; másrészt jelentésüket az egésztől kapják. " (57)
A monográfia részletesen ábrázolja Kant és Herder viszonyát a kezdeti mester-tanítvány viszonytól egészen az elvi különbségeken alapuló elhidegülésig. Itt a szerző hangsúlyozza, hogy Herder számára Kant kriticizmusa elfogadhatatlan volt.
Ebből az elemzésből azonban úgy érzem, hogy hiányoznak a Kant által írt Herder-recenziók elemzései.
A harmadik fejezet Hamann történetiség felfogásának specifikumával foglalkozik. Nem tárgyalja Hamann gondolatvilágának egészét. Pusztán azokat a vonatkozásait vizsgálja, melyek lehetővé teszik, hogy "a Hamann–Herder–Forster vonal, mint a haladás és a történetiség fogalom keletkezésének útja bemutatható legyen". (77)
Lényeges e tekintetben Herderre gyakorolt hatása, akire feltehetően Vicoét közvetítette. Továbbá kimutatható, hogy Herder nyelvfelfogásának kialakulására is ösztönzőleg hatott.
Rathmann Hamann és Herder nézeteinek azonosságát abban látja, hogy mindketten a kanti kriticizmus ellenfeleiként egy új nyelvfelfogást alapoztak meg, melynek lényegi tételei közösek voltak:

"1. Hamann már Herder előtt kifejtette azt a felfogását, miszerint az egész kanti vállalkozás (azaz a kriticizmus) elhibázott, mivel az megfosztja a filozófiát a hagyományoktól, a tapasztalattól és a nyelvtől, és így egyfajta abszurd »purizmushoz« jut el, és kiüresíti a filozófiát. Másként megfogalmazva: a kanti felfogás egy nyelv nélküli gondolkodást tételez föl. Herder életműve ezeket a hamanni gondolatokat vitte tovább és azokat egy következetes historizmus módszere segítségével továbbfejlesztette.

2. Az új hamanni–herderi nyelvfelfogásnak antropológiai-történetfilozófiai háttere van: az ember és az emberiség történeti megközelítése. Így a nyelvnek a mindenkori világhoz és az azonos nyelvet beszélők közösségéhez való szoros kapcsolata kerül előtérbe [...] Herder értekezésében még továbbmegy [...] nála az ember szférája...a végtelenig kiterjed és az ember univerzalitásához ve-zet." (84-85)
A másik terület, melyen a monográfia figyelemreméltó eredménye-ket mutat fel Hamann bemutatása során, az Hamann ökonómiai koncepciója, melyet összességében a következőképpen jellemez: "Ő »csak« a morál és gazdaság, a nyelv és a gazdasági fejlődés közti összefüggésekbe kívánt betekinteni. Az eredmény pedig nem egy új morálfilozófia, hanem egy újszerű, történetileg inspirált nyelvelmélet lett." (86)
Rathmann sajnálkozva említi, hogy Hamanntól, e jelentős gondolkodótól magyar nyelvre nincs semmi lefordítva, így a magyar értelmiség legnagyobb része számára alakja az ismeretlenség misztikus ködébe burkolva az "észak ismeretlen mágusaként" létezik. (79) Tudomásom szerint a jelen helyzet a szerző minden, e hiány megszüntetésére irányuló fáradozása ellenére a mai napig sem változott.
A negyedik fejezet Georg Forster nek a történetiség koncepcióhoz való hozzájárulását mutatja be.
Rathmann szerint Forster ahhoz a Lessing és Herder által képviselt programhoz kapcsolódik, amely az általános (a példa: szükségszerű észigazságok) és a különös (a példa: a történelmileg adott igazságok) közti szakadék áthidalására irányul. (95) Ennek során történetileg konkretizálja az elvont történetfilozófiai kérdéseket.
Ezen elemzéseinek konkrétabb indítékai is voltak, így például meg kívánta érteni kora szociális problémáit.
Olyan általános kérdéseken kí-vül, mint az, hogy megállapítható-e a természeti és társadalmi fejlődés általános mércéje, konkrét, történetfilozófiai súlyú kérdések is foglalkoztatták. Ilyen volt a felvilágosult abszolutizmus problematikája, amelyet élesen bírált. Ennek kapcsán kifejtett történetfilozófiai kritikáját az emberönmagától való elidegenedésére konkretizálta. Konzekvenciáiban eljutott a forradalom szükségességének igazolásához. A felvilágosult abszolutizmus Forster szerint az embereket jellegtelen automatákká teszi, ami a társadalmat képtelenné teszi arra, hogy továbbfejlődjön. (100-102)
A forradalom elvont igazolásával meg nem elégedve, megfogalmazta a forradalom kezdetének szükséges feltételeit: 1. A közvélemény állapota (a nép kedvező hangulata) és 2. A társadalmi viszonyok fejlődési foka (erős polgárság).
Nem véletlen, hogy Forster – némi önmagával való küzdelem után – csatlakozott a mainzi jakobinusokhoz.
Az ötödik, zárófejezet a német felvilágosodásnak – elsősorban Herdernek – a magyar szellemi életre gyakorolt hatását mutatja be, a kortársaktól napjainkig. Ennek során a német olvasó – persze nemcsak a német olvasó, de mindenki – árnyalt és gazdagon dokumentált képet kap erről a hatástörténetről.
Itt kell kiemelnem azt az ideológiakritikai tevékenységet, amelyet Rathmann fejtett ki egy, a magyarok sorsára vonatkozó sokszorosan félreértett herderi mondat értelmezése kapcsán.
Különösen indokolttá teszi az ez irányú ismeretek terjesztését az a tény, hogy az értelmiség történeti tudatában sokszor nem fejlődés, hanem visszaesés tapasztalható. Így például a hetvenes években a nemzeti nyelvről folyó vitában, melyet Illyés Gyula 1977-es újságcikke ("Vá-lasz Herdernek és Adynak") indított el, sok részvevő csak hallomásból ismerte Herdert. Ez pedig annak ellenére így volt, hogy éppen a hetvenes évekre megindult Herder kutatás már számos eredményt mutatott fel, jelentős mértékben éppen a szerző kitartó munkájának eredményeként.
Összegezésként megállapítható, hogy Rathmann János kiérlelt kon- cepció alapján, nagy mennyiségű forrás és irodalom feldolgozásának eredményét összegzi a német felvilágosodás történetiség (Historizität) koncepcióját bemutató művében. (Ahol a szükség megkívánta, levéltári kutatásokat is végzett.)
Itt azonban nem állhatunk meg, mert ki kell egészítenünk az értékelést azzal, hogy ez a könyv nemcsak összegzés, hanem egy új út kezdete is: A felvilágosodás kutatásának új, az egyoldalú, a francia enciklopédistákra orientálódó felfogását meg-haladó koncepció jegyében íródott. Abban a szemléletmódban, amely nem fogadja el többé a felvilágosodás olyan modelljét, amely csak az előbbieket tekinti a felvilágosodás valódi képviselőinek és a többieket ehhez méri. Rathmann számára az ilyen leszűkítés nem fogadható el. A felszíni minősítések helyett a gondolatok mélyebb struktúrája foglalkoztatja: Így került egymás mellé – mint a német felvilágosodás történetiség koncepciójának kidolgozója, illetve továbbfejlesztője – Herder, Hamann és a jakobinus Forster.

JEGYZET

[ Cikk vége | Cikk eleje ]

1. János Rathmann: Historizität der Deutschen Aufklärung, Peter Lang, Frankfurt am Main 1993 Vissza

[ Cikk eleje ]