ARISZTOTELÉSZ: A TERMÉSZETFILOZÓFIAI

VIZSGÁLÓDÁS NYOLCADIK KÖNYVE

dr. Oberfrank Ferencnek
szeretettel és köszönettel

 

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

BEVEZETÉS

Arisztotelész Természetfilozófiai vizsgálódása (továbbiakban: Fizika) VIII. könyvének folyóiratbeli megjelentetését elsősorban az az igény szülte, hogy a Fizika bevezetéssel és kommentárokkal kiegészített magyar nyelvű kiadása előzetes tudományos dialógus nyomán kerüljön a közönség elé. (Publicatio est provocatio.) Egyébként sem érdektelenek a könyv fejtegetései: belőlük táplálkozik minden kozmológiai istenbizonyítás. (Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy istenre utaló kifejezés nem található az arisztotelészi szövegben.)

A létező alapszerkezetét az arisztotelészi Fizika a mozgás jelenségében ragadja meg. A természet nem más, mint a mozgás forrása (azokban a létezőkben, amelyekben mozgásuk forrása benne van). A természet elemzése a mozgás elemzésén nyugszik. A vizsgálódás a mozgást a princípiumok (az alapelvek), az okok (a magyarázószempontok), és a létmódok (a lehetőség és a valóság) szempontjából elemzi. Vizsgálatát a mozgáshoz kapcsolódó jelenségek — a végtelen, a folytonosság, a tér, az üresség, az idő — elemzésével teszi teljessé. Az Fizika első négy könyvét mint a természetről szóló értekezést szokás összefoglalni.

A Fizika V-VIII. könyveiben Arisztotelész széles ívű konfrontációba lép más gondolkodókkal a tanításaikban a mozgással kapcsolatban megpillantható zavaró nehézségekkel kapcsolatban. E filozófiai párbeszédből világossá válik, hogy az arisztotelészi Fizika teljesítménye elsősorban nem az, hogy valamilyen leírást ad a mozgásról és az egyes természeti jelenségekről, hanem az, hogy

* tudományos igénnyel sikerült kifejtenie a természetfilozófiát úgy,

* hogy a mozgás jelenségét helyezte a középpontba.

* E kifejtés során pedig egyúttal sikerült megfelelnie számos, a    természetfilozófiával szemben más gondolkodóktól is támasztott    elvárásnak,   vagyis vizsgálódásait nemcsak a tárgy felől, hanem    egyúttal a filozófiai   hagyomány felől is sikerült legitimálnia.

A VIII. könyv egy empedoklészi és egy anaxagoraszi gondolatban megpillantott probléma megoldása. A könyv elsősorban arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa: folytonosan (örökké) történik mozgás, nem pedig arra, hogy bebizonyítsa: van mozdulatlan létező (ez csak része az előbbi bizonyításnak).

 

A VIII. könyv gondolatmenete

 

1. fejezet

Kérdés: vajon a mozgás keletkezik illetve pusztul, vagy pedig örökké tart, folytonosan történik?

Azt, hogy egyáltalán jelen van mozgás a létezők körében, nem kell bizonyítani. Akinek a számára kihívást jelent a természet, az nem is vonta kétségbe a mozgás létezését. (A 3. fejezet megállapítása szerint még az eleaiak álláspontja sem törli el teljesen a mozgást, mert jóllehet az igazság szerint tagadja a létezők mozgását, az érzékelés szerint azonban elismeri, hogy sok létező van és azok mozognak.)

Két álláspont tagadja a mozgás örök voltát:

A.: az anaxagoraszi, amely szerint először minden végtelen ideig nyugvásban volt, majd valamikor az Ész mozgásba hozta és szétválasztotta a dolgokat;

B.: az empedoklészi, amely szerint a dolgok — a szeretet és a viszály kormányzása alatt — bizonyos időszakokban mozognak, ez időszakok között ellenben nyugvásban vannak.

Az A. álláspont ellen szólnak a következők:

A. 1.: ha a kezdeti nyugvó helyzet azt jelenti, hogy a dolgok kezdetben nem is voltak képesek a mozgásra, akkor első megmozdulásuk előtt előzőleg még képessé kellett válniuk rá. Ezért léteznie kell az első mozgásnál korábbi változásnak, amelynek révén a dolgok képessé válnak arra, hogy megmozduljanak. Ha nem történnék ilyen korábbi változás, akkor a dolgok örökre képtelenek maradnának a mozgásra, tehát amaz első megmozdulásuk sem következnék be sosem. (Így azonban lesz az első mozgás előtt is mozgás, ami képtelenség.)

A. 2.: ha a dolgok mindig is képesek voltak a mozgatásra és a mozgásra, akkor a kezdeti nyugvó állapotuk előtt olyan változásnak kellett történnie velük, mellyel mozgásukat elhagyták, hiszen nyugvó helyzetük nem több, mint mozgásuk hiánya. Következésképp az elsődleges nyugvó állapot maga is változás eredménye, ami képtelenség.

A. 3.: ha eleve képesek voltak is a dolgok hatást tenni egymásra és elszenvedni egymástól, a hatás csak bizonyos körülmények között következik be (pl. a megfelelő "közelségből", hatótávolságból), tehát a hatást megelőzően még ezeknek a körülményeknek kell kialakulnia. Így amaz első változás előtt történik egy korábbi változás, ami képtelenség.

A. 4.: ha a dolgok kezdeti nyugvó állapotát el akarom helyezni az időben (követve Anaxagorasz igényét, hiszen megfogalmazása szerint végtelen "ideig" voltak nyugvásban a dolgok), akkor nem tagadhatom a mozgás létét, ha ugyanis nincs mozgás, idő sincs. (A Fizika meghatározása szerint az idő nem más, mint a mozgás száma.)

A. 5.: ha "volt" idő (márpedig Anaxagorasz megfogalmazása értelmében lennie kellett), akkor mozgásnak is kellett léteznie.

A. 6.: ha tagadjuk, hogy mindig létezik idő (vagyis ha azt állítjuk, hogy a dolgok kezdeti nyugvó állapota nem az időben volt), akkor ellentmondásba ütközünk, hiszen Anaxagorasz megfogalmazása szerint az idő végtelen, vagyis örök.

A. 7.: ha az idő örök, akkor örök a mozgás is, vagyis a mozgás nem keletkezhet.

A. 8.: ugyanazzal az érveléssel (A.1., A.2., A.3.), amellyel bebizonyítottuk, hogy a mozgás nem keletkezhet, azt is bizonyíthatjuk, hogy nem szűnhet meg, ha ugyanis megszűnnék, akkor megszűnte után történni kellene egy későbbi változásnak, csakhogy ez képtelenség.

A. 9.: az álláspont nem képes felmutatni a természetben a rendet, mert a rend arány, csakhogy a végtelen nem alkot semmiféle arányt (Anaxagorasz azonban arról beszél, hogy "végtelen" ideig nyugvásban voltak a dolgok).

A. 10.: az álláspont nem ad magyarázatot arra, hogy miért nem korábban vagy később jönnek mozgásba a dolgok (kezdeti nyugvó állapotukból).

A B. álláspont ellen szólnak a következők:

B. 1.: az álláspont hasonlít az A-hoz, csak ebben nem az Ész mint egyetlen mozgásforrás, hanem a szeretet és a viszály mint egymást váltogató két mozgásforrás hatására következik be — alkalomról alkalomra — a mozgás a létezők körében. Ezért az A. 1., A. 2., A. 3., A. 8. ellenvetések ezzel az állásponttal szemben is megállnak.

B. 2.: az álláspont azáltal, hogy a szeretet és a viszály váltakozik, csakugyan törekszik a rendet fölmutatni a természetben, ám a váltakozásra nem ad magyarázatot:

B. 2.1.: a szeretet és a viszály természete nem ad magyarázatot;

B. 2.2.: a váltakozás puszta ténye (vagyis az, hogy némely esetben tapasztaljuk a váltakozást) nem indokolja, hogy az egész mindenségre kiterjesszük részleges megfigyelésünket;

B. 2.3.: a magyarázat akkor sem volna mellőzhető, ha a magyarázandó jelenség kivétel nélkül minden esetben ugyanúgy jelentkeznék.

 

2. fejezet

Három érv, amely elismeri, hogy jelenleg fönnáll mozgás, ám azt állítja, hogy korábban egyáltalán nem létezett mozgás:

C.: minden változást azok a kontrárius ellentétek határolnak, amelyek között végbemegy, ezért semmi nem mozog határtalanul, vagyis nincs örök mozgás.

D.: tapasztalatunk szerint az élettelen dolgokat akkor lehet mozgásba hozni, ha előzőleg nincs bennük mozgás. A dolgok mozgásának tehát keletkezése van. Ha nem volna keletkezése a mozgásnak, akkor vagy minden mindig mozogna (csakhogy ez a C elképzelés értelmében nem lehetséges), vagy soha semmi nem mozogna (csakhogy ez ellentétes tapasztalatainkkal). Vagyis nincs örök mozgás.

E.: az élőlények képesek arra, hogy nyugvó helyzetükből — mintegy önmaguknál fogva, anélkül hogy valami tőlük különböző test mozgásba hozta volna őket — egyszer csak kimozduljanak. Ha az élőlény — a mikrokozmosz — képes önmagát mozgatni, akkor a világegyetem — a makrokozmosz — is képes rá, vagyis nem kell föltennünk, hogy a jelenleg fennálló mozgást megelőzően volt mozgás.

A C. érv ellen szól a következő:

C. 1.: jóllehet

egyetlen, önmagával mindvégig azonosnak megmaradó változást föltéve igaz az, hogy az ellentétes állapotok között végbemenő változás véges,

és az is igaz, hogy egyazon dolognak több változása van (vagyis egy változás sem tarthat egyetlen dologgal örökké),

ám mindebből nem következik, hogy egyáltalán ne léteznék örök mozgás.

A D. érv ellen szól a következő:

D. 1.: bár igaz, hogy azt lehet mozgatni, ami nem mozog, ebből az elképzelésből kiindulva azonban elhamarkodott és felületes vállalkozás tagadni azt, hogy örökké fönnáll mozgás.

Az E. érv ellen szólnak a következők:

E. 1.: csak egyetlen mozgásfajta, a helyváltoztatás az, amellyel az állatok önmagukat mozgatják, a többi mozgásfajtára ez nem áll.

E. 2.: tapasztalatunk azt mutatja, hogy az állatokat a környezetük mozgatja részint közvetlenül (például a szerveiket, amelyek akkor is mozgásban vannak, amikor az állat nem végez helyváltoztatást, tehát csupán látszólagos az állatok mozdulatlan állapota), részint közvetve (az érzékelés, a gondolkodás, a vágyakozás közvetítésével).

 

3. fejezet

A D. érvben kitapintott és kibontatlanul maradt kérdés: mi a magyarázata annak, hogy egyes létezők olykor mozognak, máskor pedig nyugvásban vannak.

A következő föltevések lehetségesek:

a.: minden létező mindig nyugvásban van;

b.: minden létező mindig mozog;

c.: némely létező nyugvásban van, más létezők pedig mozognak,

ez utóbbi föltevésből az egyik módon a következő további föltevések adódnak (vö. 253a24-30):

c. 1.a.: a mozgó létezők mindig mozognak, a nyugvó létezők pedig mindig nyugvásban vannak;

c. 1.b.: minden létező természeténél fogva egyaránt mozog illetve nyugvásban van;

c. 1.c.: némely létező mindig mozdulatlan, más létezők mindig mozognak, megint mások pedig mindkettő — mind a mozgó, mind a nyugvó — állapotban részesülnek;

másik módon pedig a következő további föltevések (vö. 254a18-22):

c. 2.a.: minden létező olykor nyugvásban van, olykor meg mozog (vagyis itt elmarad a c. 1.b. föltevésben szereplő "természeténél fogva" kifejezés);

c. 2.b.: némely létező mindig nyugalomban van, mások mindig mozognak, megint mások pedig olykor nyugalomban vannak, máskor mozognak.

Az a. föltevésnek (amelyet Arisztotelész az eleaiak álláspontjaként értelmez) ellentmondanak a következők:

a. 1.: mindennapi tapasztalatunk;

a. 2.: a föltevés részleges volta (mert jóllehet az igazság szempontjából tagadják a mozgást az eleaiak, az érzékelés szempontjából mégis elismerik a létezését);

a. 3.: mivel az eleaiak elismerik, hogy létezik vélekedés és képzelet, ezért közvetve azt is el kell ismerniük, hogy létezik mozgás, a képzelet és a vélekedés ugyanis (az arisztotelészi lélekfilozófia szerint) nem más, mint mozgás;

a. 4.: a föltevés nem kíván cáfolatot, mivel ellenérveket szerkeszteni ellene azt jelentené, hogy egyfelől hasonlóan ez álláspont képviselőjéhez magunk sem adunk hitelt természetes tapasztalatainknak, másfelől tévesen ítéljük meg az alapelveket.

A b. föltevés ellen szólnak a következők:

b. 1.: csak részlegesen felel meg a természet meghatározásának, a természet ugyanis a nyugvásnak is forrása, nem sak a mozgásnak;

b. 2.: ha a föltevés mellett azzal érvelnek, hogy érzékelésünk elől rejtve marad az, hogy minden mindig mozog, akkor ennek az érvnek ellene vethető az, hogy

b. 2.1.: hiányos, mert nem mondja meg azt, hogy melyik mozgásfajtára áll az, hogy nem érzékeljük;

b. 2.2.: tapasztalatunk szerint vannak olyan esetek, amikor csak ugrásszerűen vagy lépésenként következhet be a mozgás (Arisztotelész a növekedés, a csökkenés, a másmilyenné-válás és a helyváltoztatás — vagyis szűkebb értelemben minden mozgás — köréből említ példát). Vagyis ezekben az esetekben vannak időszakaszok, amikor nemcsak nem érzékelünk mozgást, hanem nem is történhet mozgás.

b. 3.: tapasztalati tény, hogy vannak létezők, amelyek olykor mozognak, máskor nyugvásban vannak;

[b. 4.: egyedül a körmozgással végzett helyváltoztatás történhet folytonosan. Az érzékelhető létezők azonban a többi mozgásfajtával mozognak, amelyek nem folytonosak, nyugvó állapotok szakítják meg őket. Tehát nem igaz az, hogy minden érzékelhető létező mindig mozog. (Lásd később 8. fejezet.)]

A c. 1.a. föltevés ellen szólnak a következők:

c. 1.a.1.: tapasztalati tény, hogy egyes létezők olykor mozognak, olykor nyugvásban vannak;

c. 1.a.2.: tapasztalati tény, hogy természetük ellenére végzett mozgásuk előtt a dolgok nyugvó állapotban vannak, vagyis vannak mozgások, amelyek egyenesen megkövetelik a mozgó test előzetes nyugvó állapotát;

c. 1.a.3.: ez az eset értelmetlenné teszi a keletkezést és a pusztulást (márpedig tapasztalatunk szerint van keletkezés és pusztulás), következésképp értelmetlenné teszi magát a mozgást is, mert mozogni sajátos értelemben annyit tesz, mint létrejönni illetve megszűnni.

A c. 1.b. föltevéssel szemben ugyanazok az ellenvetések tehetők, amelyek az 1. fejezetben a B. állásponttal szemben merültek föl.

A c. 1.c. és a c. 2.b. föltevés egymással azonos.

Hátravan a c. 2.a. és a c. 2.b. föltevések vizsgálata. Mivel vannak olyan létezők, amelyek olykor mozognak, máskor meg nyugvásban vannak, ezért ha bebizonyítjuk,

 I.: hogy szükségképp van olyan létező, amelyik mindig nyugvásban van, és

II.: hogy szükségképp van olyan létező, amelyik mindig (azaz folytonosan) mozog, akkor ezzel a c.2.a. föltevést megcáfoltuk, a c.2.b. föltevés pedig igaz. Ezt a bizonyítást nyújtják a következő fejezetek:

A bizonyítás I. részének lépései:

Nem szorul bizonyításra, hogy létezik mozgó létező.

4. fejezet: * I. 1.: mindaz, ami mozog, valamitől mozog;

5. fejezet: * I. 2.: a mozgatók láncolatot alkotnak;

* I. 3.: létezik első mozgató, amely nem mozog mástól;

* I. 4.: ha az első mozgató mozog, akkor saját magától          mozog;

* I. 5.: az első mozgató mozdulatlan;

6. fejezet: * I. 6.: az első mozgató szükségképp örök;

* I. 7.: az első mozgató szükségképp egyetlen;

* I. 8.: az első mozgató járulékosan is mozdulatlan.

A bizonyítás II. részének lépései:

6. fejezet: * II. 1.1.: a mozgatottak láncolatának első tagja, az első  mozgatott létező szükségképp örök;

* II. 1.2.: az első mozgatott mindig mozog (egyetlen és  egyszerű mozgással).

(Ha van folytonos és első mozgás, akkor ez az, amelyet az első mozdulatlan mozgató ébreszt, vagyis amellyel az első mozgatott mozog. A feladat megtalálni azt a mozgást, amelyik teljesíti ezt a feltételt.)

7. fejezet: * II. 2.1.: a helyváltoztatás az első a mozgásfajták   közül;

* II. 2.2.: a helyváltoztatástól különböző mozgásfajták   nem állhatnak fönn folytonosan;

8. fejezet: * II. 2.3.: az egyenes mentén történő helyváltoztatás   nem állhat fönn folytonosan;

* II. 2.4.: a körmozgás folytonosan történik, egyetlen   (vagyis mindvégig azonos marad) és vég   telen;

9. fejezet: * II.2.5.: a körmozgás az első a helyváltoztatások    között.

(A bizonyítás a dolog felől nézve akkor lesz teljes, ha az is bizonyítást nyer, hogy az első mozdulatlan mozgató alkalmas arra, hogy az első folytonos körmozgás mozgatója legyen.)

10. fejezet * II. 3.: az első folytonos körmozgás mozgatójának   szükségképp nincs kiterjedése.

 

4. fejezet

Az I. 1. állítás bizonyítása

A létezők fölosztása (a bizonyítás előkészítése): a létezőket megkülönböztethetjük aszerint, hogy

járulékosan vagy önmaguknál fogva mozognak illetve mozgatnak,

önmaguktól vagy mástól mozognak,

természetes módon vagy természetük ellenére mozognak illetve mozgatnak.

Azok az esetek, amelyekben a mozgó nyilvánvalóan valamitől mozog:

* a természetük ellenére mozgó testek esetében nyilvánvaló, hogy mástól mozognak, vagyis nyilvánvalóan valamitől mozognak,

* a természetes mozgást végző, önmagukat mozgató létezőkben elválik egymástól a mozgató és a mozgó, tehát nyilvánvalóan valamitől mozognak,

* a természetes mozgást végző, mástól mozgatott létezőkben elválik egymástól a mozgó és a mozgató alkotórész, tehát nyilvánvalóan valamitől mozognak.

Kérdés marad: mitől mozognak az elemi testek, amikor természetesen mozognak (így mozognak saját természeti helyeik felé), és amikor természetük ellenére végzett mozgással a természetükkel ellenkező helyek felé mozognak?

* Nem önmaguktól mozognak ugyanis, ez az élőlényekre jellemző.

* Ha önmagukat mozgatnák, akkor meg is tudnák állítani önmagukat, csakhogy

* ilyesmit nem tapasztalunk velük kapcsolatban, és

* ésszerűtlen, hogy csupán az egyik mozgásfajtában    végezzenek önmozgatást.

* Ezek a testek homogének, nincsenek egymástól elkülöníthető részeik, márpedig csak ilyen részek föltevése mellett lehetséges, hogy önmaguktól hatást szenvedjenek el.

Válasz:

* A mozgás a lehetőség szerint létezőnek mint lehetőség szerint létezőnek a megvalósulása.

* Az elemi testekkel kapcsolatban is meg kell keresni, hogy minek a hatására következik be lehetőségük megvalósulása.

* Van értelme annak a kifejezésnek, hogy az elemi testek "természetes" illetve "természetükkel ellentétes" mozgatást szenvednek el. Elemi testnek (vagy elemi tulajdonságúnak) lenni ugyanis annyit tesz, mint itt vagy ott lenni. Például víznek (vagy súlyosnak) lenni annyi, mint lent lenni, levegőnek (vagy könnyűnek) lenni annyi, mint fönt lenni. A lehetőség módján valahol lévő test akkor mozgatható természetesen (illetve természete ellenére), hogyha az a hely, ahol a mozgatás előtt a lehetőség módján van, a testet mivoltánál fogva (azaz nem járulékosan) illeti meg. Márpedig az elemi testeknek nem járulékos értelemben sajátjuk a természetes helyük.

* Lehetőségről kétféle értelemben beszélünk:

1.: nyitottságot jelent arra, hogy valamely létező alkalmassá, képessé váljék valamilyen működésre,

2.: nyitottságot jelent arra, hogy a létező működtesse azt a működést, amelyre előzőleg alkalmassá vált.

* A két lehetőség megvalósulása legtöbbször nem válik külön, mivel nincs semmi, ami a működésre képessé vált létezőt akadályozná abban, hogy működését csakugyan működtesse. Akadály esetén azonban e kétféle lehetőség megvalósulása nem egyszerre megy végbe. Például a víz és a levegő esetében az 1. lehetőség azt jelenti, hogy a víz (a súlyos test) nyitott arra, hogy alkalmas legyen a könnyűségre (a "fent-létre"), amikor az 1. lehetősége megvalósult, akkor még nem föltétlen lesz is fönt. A 2. lehetőség azt jelenti, hogy nyitott arra, hogy könnyűségét ("fent-létét") megvalósítsa, amikor ez a lehetőség megvalósul, akkor valóban fölfelé mozog. [Más példa: amikor a lendkerekes játékautót felhúzzuk és a pályára tesszük, de lefogjuk, és az autó áll, akkor csak az 1. lehetőségét valósítottuk meg, amikor elengedjük és gurul, akkor a 2. lehetősége van megvalósulóban.]

* Ezek alapján az elemi testeknek a mozgatója lehet:

* 1.: az, ami létrehozza őket egymásból,

* 2.: az, ami útjukból elmozdítja őket, vagy akadályt helyez az útjukba természetes helyeik felé végzendő mozgásuk alkalmával.

* Jóllehet az önmozgatás nem értelmezhető az elemi testekben, mégis tartalmaznak magukban mozgásforrást, ez azonban nem aktív, hanem passzív princípium bennük (vagyis nem a hatás tevés, hanem a hatás elszenvedés forrása). [Például: ha az "üres" (vagyis a levegővel teli) kólásdobozt lenyomjuk a medence vízébe nyílással lefelé, akkor a levegő nem jöhet föl, akadályba ütközik, ha megfordítjuk a dobozt, akkor a levegő útjából elkerül az akadály és a levegő fölbugyborékol a medence vízéből. A kólásdoboz csak azért lehet akadály, csak azért tarthatja a levegőt természete ellenére a vízben, mert a levegő természetes helye fönt van. Ha ugyanezt a dobozt vízzel töltve nyomjuk a víz alá, akkor a benne lévő folyadék számára a doboz nem jelent akadályt: ha megfordítjuk a dobozt, akkor a folyadék nem bugyog a felszínre, hanem lent marad, hiszen ott van a természetes helye. A levegő tartalmaz mozgásforrást, ez lesz az oka annak, hogy természetellenes módon tarthatjuk a vízben.]

 

5. fejezet

Az I. 2. állítás belátása

I. 2.1.: Valamitől mozogni kétféle módon lehet:

* Közvetlenül attól, ami mozgat ("magától a mozgatótól"). Ez nem más, mint a mozgatottak láncolatának legszélső tagja után közvetlenül (elsőnek) következő mozgató.

* Közvetett módon attól, ami a mozgatót mozgatja. Akár több tag közvetítésével is történhetik a mozgatás.

I. 2.2.: A mozgatásban résztvevő mindegyik szereplőt mozgatónak nevezzük.

Az I. 3. állítás belátása

I. 3.1.: ha szükségszerű, hogy minden olyan valamitől mozogjon, amely maga vagy mástól mozog,vagy nem (vagyis ha lehetséges, hogy valami ne mástól mozogjon), továbbá ha lehetséges, hogy a mozgató mástól mozgattassék, akkor szükségszerű, hogy létezzék valamiféle első mozgató, amely nem mástól mozog (vagyis amelynek a mozgatáshoz nincs szükség másik mozgatóra).

I. 3.2.: ha nincs első mozgató, akkor a mozgatók láncolata a végtelenbe fut.

I. 3.3.: ha mind közvetítő mozgató révén, mind közvetlenül lehetséges mozgatni, akkor a mozgatók láncolatának végén olyan tag áll, amelyik nem másik közvetítő mozgató tag révén mozgat. Ha nem ilyen tag állna a láncolat végén, akkor a láncolat a végtelenbe futna.

Az I. 4. állítás belátása

I. 4.1.: Ha az első mozgató mozog, továbbá ha mindaz, ami mozog, valamitől mozog, továbbá ha az első mozgató nem mástól mozog, akkor az első mozgató szükségképp saját magától mozog.

I. 4.2.: Ha a mozgatók láncolatának végén olyan tag áll, amely nem másik mozgatónak a közvetítőjeként, hanem magától (azaz közvetlenül) mozgat, továbbá ha ez a végső tag mozog, akkor saját magától mozog.

I. 4.3: Tegyük föl, hogy minden dolog mozgó mozgatótól mozog. Ekkor a mozgatónak vagy a./ járulékosan vagy b./ szükségszerűen sajátja a mozgás.

* I. 4.3.a.: Ha járulékosan sajátja a mozgás a mozgó mozgatónak, akkor az is lehetséges hogy valamikor ne mozogjon, következésképp előfordulhat, hogy semmi sem mozog, márpedig ez képtelenség. (Vagyis ha ezzel szemben van önmagánál fogva mozgó mozgatótag a láncolatban, akkor azt nem szükségképp előzi meg további másik, őt mozgató tag, vagyis az első mozgatót nem mozgatja más.)

* I. 4.3.b.: Ha szükségszerűen sajátja a mozgás, akkor a mozgató saját mozgása vagy azonos lesz azzal a mozgással, amellyel mozgat (ez azonban tapasztalatunk szerint képtelenség), vagy pedig attól különböző lesz (csakhogy ez az eset visszavezethető az előző esetre, és így ismét képtelenség adódik).

I. 4.4.: A mozgásnak három szereplője van (1.:az, ami mozog, 2.: a mozgatás közvetítője, 3.: a mozgató) és két megkülönböztető jegyünk van ( mozgat / nem mozgat, mástól mozdított / mástól nem mozdított). Ha az 1. szereplő nem mozgat és mástól mozdított, továbbá ha a 2. szereplő mozgat és mástól nem mozdított, akkor a 3. szereplőt nem jellemezhetjük másként, mint hogy mozgat és mástól nem mozdított. (Két jegy segítségével így különböztethetünk meg három szereplőt. Ha pedig a mozgásnak van mozgató és mástól nem mozdított szereplője, akkor az első mozgatót feltétlenül ezzel jellemezzük.)

Az I. 5. állítás belátása

I. 5.0. Képtelenség, hogy mindaz, ami képes a mozgatásra, arra is képes, hogy mástól mozgattassék, mert

* vagy ugyanazzal a mozgásfajtával történő mozgattatásra volna képes, mint amelyikkel mozgat, csakhogy ez tapasztalatunk szerint képtelenség,

* vagy más mozgásfajtával történő mozgattatásra volna képes, mint amelyikkel mozgat, ennek azonban egyrészt ellentmondanak tapasztalataink, másrészt ez az eset visszavezethető az előző esetre és akkor így jutunk képtelenséghez.

Mivel a mástól mozgók láncolata szükségképp megáll, ezért az első mozgó vagy

* I. 5.a.: önmagától mozog, vagy

* I. 5.b.: egy őt megelőző nyugvó valamitől mozog.

Az I. 5.a. föltevés ellen szólnak a következők:

I. 5.a.1.: Mivel minden önmagát mozgató létező folytonos, ezért az egész nem mozgathatja saját magát, mert akkor

* ugyanazzal a dologgal egyidejűleg ellentétes mozgások történnének;

*ugyanarról a dologról egyidejűleg állítanánk és tagadnánk ugyanazt az állítmányt.

I. 5.a.2.: Nem lehetséges, hogy oly módon mozgassa valami saját magát, hogy részei egymást kölcsönösen mozgassák, mert

* a részek kölcsönös viszonya miatt nem lesz első mozgató,

* mivel nem szükségszerű, hogy a mozgató rész az őt megelőző másik résztől mozogjon, ezért elképzelhető, hogy az a másik rész járulékosan vagy esetleg nem is mozgat,

* nem szükségszerű, hogy a mozgató rész viszontmozgatást szenvedjen el a tőle mozgatott, rá következő résztől, hiszen a mozgató vagy mozdulatlan, vagy önmagától mozgatott,

* az egyes részek ugyanazzal a mozgással mozgatnának, mint amelyikkel mozgatnak, ez pedig már korábban képtelenségnek bizonyult.

I. 5.a.3.: Nem lehetséges, hogy az első saját magát mozgató dolognak akár egy, akár több olyan része legyen, amelyik saját magát mozgatja. Az egész ugyanis vagy valamelyik részétől, vagy az egésztől mozog, csakhogy

* ha valamelyik rész saját magát mozgatná, akkor ez a rész elkülönülten mozgatná saját magát, vagyis már nem az egész mozgatná saját magát, az a bizonyos rész volna az első saját magát mozgató dolog,

* ha az egész mozgatná saját magát, akkor a részek csak járulékosan mozgatnák saját magukat, vagyis lehetséges, hogy nem is mozgatják saját magukat.

I. 5.a.4.: Ha az egész dolog úgy mozgatja saját magát, hogy az egyik része mozgat, a másik része pedig mozog, akkor az egész dolog kettőtől mozog: egészként vett önmagától és a mozgató részétől, ez pedig képtelenség.

I. 5.a.5.: Az önmozgatás akkor lehetséges, hogyha az egész egyik része mozdulatlanul mozgat, a másik része pedig mozgatást szenved el. Csakhogy

* I. 5.a.5.1.: ezzel ellentmondunk a kiinduló föltevésnek.

* I. 5.a.5.2.: Tegyük föl, hogy az ABC test egésze saját magát mozgatja (az egészből legyen az A rész mozdulatlan mozgató, a B rész mozogjon az A-tól és mozgassa a C részt, a C rész pedig mozogjon a B-től, ám maga ne mozgasson semmit). Ekkor

* I. 5.a.5.2.1.: a C részt elvéve ahhoz a képtelenséghez jutunk, hogy noha a megmaradt AB mint egész saját magát mozgatja, noha (föltevésünk szerint) mindkét rész mozgató, noha az A és a B rész érintkeznek egymással, mégis a B (mozgató) rész nem mozgatna semmit.

* I. 5.a.5.2.2.: Ha az egésznek nincs önmozgató része, és ha az egész mint mozgó és mint mozgató úgy mozgatja saját magát, hogy egyik része mozgat, a másik mozog, akkor sem azt nem állíthatjuk, hogy az egész mozgat, sem azt, hogy az egész mozog.

* I. 5.a.5.2.3.: Ha további részeket vennénk el az AB-ből, vagyis az önmagát mozgató első egészből, akkor

* I. 5.a.5.2.3.1.: sem az nem szükségszerű az elvétel után, hogy az A rész továbbra is mozgasson, sem az, hogy a B rész mozgatást szenvedjen el.

* I. 5.a.5.2.3.2.: Ha a maradék továbbra is mozgatná saját magát, akkor nem az AB volna az első saját magát mozgató dolog.

* I. 5.a.5.2.3.3.: Ha elképzelhető, hogy az A illetve a B rész valósággal ugyan nem, de lehetőség szerint mégiscsak fölosztható, akkor az is elképzelhető, hogy az önmozgatás elsődleges értelemben előforduljon a lehetőség módján fölosztottak körében, márpedig ez képtelenség.

Mivel az I. 5.a. föltevést megcáfoltuk, ezért az I. 5.b. föltevés az igaz.

Az I. 5.0. és az I. 5.b. értelmében az, ami elődlegesen mozgat, maga mozdulatlan.

 

6. fejezet

Az I. 6. állítás bizonyítása

I. 6.1.: Mivel szükségképp mindig történik mozgás, ezért szükségszerű, hogy létezzék legalább egy örök valami, ami mozgat.

I. 6.2.: Ha szűken értjük a mozgást, akkor a keletkezést és a pusztulást nem tekinthetjük annak, csak változásnak, ezért a keletkezéssel és a pusztulással kapcsolatban külön is be kell bizonyítani az állítást.

* I. 6.2.1.: A keletkezések és a pusztulások örök és folyamatos láncolatának nem lehet az oka

* sem olyan mozdulatlan mozgató, amely nem létezik mindig,

* sem olyan mozdulatlan mozgató, amely csak egyes dolgokat mozgat, másokat azonban nem,

* sem e láncolatnak az egyik tagja,

* sem e láncolatnak az összes tagja.

* I. 6.2.2.: Ez az ok tehát nem lehet:

* olyan keletkezetlen és pusztíthatatlan mozgató, amely nem mindig létezik,

* önmozgató mozgató (mivel egyrészt annak, ami önmagát mozgatja, van mozgása, ennélfogva van kiterjedése, ennélfogva pedig van keletkezése és pusztulása, mivel másrészt annak,ami önmagát mozgatja, tőle különböző oka van arra, hogy olykor létezik, máskor meg nem),

* sok keletkezetlen és pusztíthatatlan mozgató, amelyek nem mindig léteznek,

* sok önmozgató mozgató,

* sok, külön-külön csak korlátozott számú létezőt mozgató mozdulatlan mozgató.

* I. 6.2.3.: Csakhogy nem szükségszerű, hogy

* a mozdulatlan mozgató csupán olykor létezzék, máskor meg ne,

* önmozgató mozgató legyen.

* I. 6.2.4.: A keletkezések és pusztulások láncolata örök és folyamatos.

* I. 6.2.5.: Következésképp van örökké létező első mozdulatlan mozgató.

Az I.7. állítás bizonyítása

I. 7.1.:

* I. 7.1.1.: Van örök mozgás, ezért van legalább egy örök mozgató,

* I. 7.1.2.: ha több első mozgató van, akkor véges sok van belőle, mert a természetes létezők körében az azonos következménnyel járó dolgokból jobb végeset föltenni, mint végtelent,

* I. 7.1.3.: az örök mozgás esetében elegendő egyetlen végső okot föltenni, amely mint a mozdulatlan mozgatók láncolatának első, örökké létező tagja a mozgások végső oka.

I. 7.2.: Szükségszerű, hogy az örökké tartó mozgás folytonos (vagyis szükségszerű, hogy nem egymásra következő részek alkotják), ennélfogva ez a mozgás egyetlen, következésképp ez egyetlen mozgás mozgatója is egyetlen.

I. 7.3.: Az állatok önmozgatása azt a látszatot kelti, hogy önmaguktól (vagyis nem a mozdulatlan első mozgatótól) mozognak. Ez látszólag megrendíti azt az állítást, hogy egyetlen első mozgató létezik. Csakhogy

* I. 7.3.1.: az állatok önmozgatása kizárólag a helyváltoztatás esetében áll, az összes többi fajta mozgás nem saját maguk révén ébred bennük.

* I. 7.3.2.: Az állatokban benne lévő első mozgató (a lélek) csak járulékos módon mozgatja önmagát a helyváltoztatással. Mozgatása eredményeként ugyanis a test változtat helyet: a lélek csak a testtel együtt, járulékosan mozgatja önmagát.

*I. 7.3.3.: Az állatok helyváltoztató önmozgatása nem folytonos, ezért ez a mozgatás nem állítható párhuzamba az első mozdulatlan mozgató mozgatásával.

Az I.8. állítás bizonyítása

I. 8.1.: A járulékos módon önmagától mozgó mozdulatlan mozgató nem ébreszt folyamatos mozgást (példa erre az állatok lelke).

I. 8.2.: Szükségszerű, hogy folyamatosan történjék mozgás.

I. 8.3.: Ezért szükségszerű, hogy létezzék járulékosan is mozdulatlan első mozdulatlan mozgató.

A II. 1.1. állítás bizonyítása

II. 1.1.1.: Mivel mindig van mozdulatlan, örök mozgató, ezért szükségszerű, hogy örök legyen az is, ami tőle elsőnek szenved el mozgatást.

II. 1.1.2.: A mozdulatlan mozgatótól elsőként mozgatott mozgó nem más, mint a mozgatottak láncolatának első tagja, mert

* a keletkezésnek és a pusztulásnak mindig van mozgatója;

* a mozdulatlan mozgató mindig ugyanazon a módon és mindig ugyanazt a mozgást ébreszti, tekintve hogy a tőle mozgatottól ő maga nem szenved el változást, következésképp ez a mozgató nem lehet oka a keletkezésnek és a pusztulásnak;

*a mozdulatlan mozgatótól mozgatott mozgató már ellentétes helyeken illetve formákban van, ezért ő már különböző mozgásoknak lehet az oka.

A II. 1.2. állítás bizonyítása

Az örök mozdulatlan mozgatótól közvetlenül mozgatott mozgók örök mozgással mozognak, mert az örök mozdulatlan mozgató egyetlen és egyszerű mozgást ébreszt.

 

7. fejezet

A II. 2.1. állítás bizonyítása

Az elsődlegesnek többféle értelme van: "korábbi", "időben első", "a létezés szempontjából első". A helyváltoztatás is többféle értelemben elsődleges a mozgásfajták között.

II. 2.1.1.: (A korábbi és az időbeli értelemben elsődleges, mivel) a szűkebb értelemben vett három mozgás közül a növekedést elkerülhetetlenül megelőzi másmilyenné-válás, ez utóbbit pedig elkerülhetetlenül helyváltoztatás előzi meg.

II. 2.1.2.: (A korábbi értelmében elsődleges, mivel) hogyha mindig történik mozgás, akkor — az előbbi érvből következően — szükségszerű, hogy mindig történjék helyváltoztatás.

II. 2.1.3.: (A létezés értelmében elsődleges, mivel) minden hatás valamiképp nem más, mint sűrűsödés vagy ritkulás, a keletkezés és a pusztulás pedig úgy értelmezhető, mint összetevődés és a szétválás, az összetevődés és a szétválás pedig nem más, mint helyváltoztatás.

II. 2.1.4.: (Az előző érv kiegészítése.) A növekvő és a csökkenő test kiterjedése megváltozik a hely szempontjából, következésképp e változások elkerülhetetlenül helyváltoztatással járnak együtt.

II. 2.1.5.: Mivel mozgás folyamatosan történik, és mivel jobb az, ha nem egymásra következő mozgások révén történik folytonosan mozgás, hanem folytonos mozgás révén, ezért a helyváltoztatás (a létezés értelmében) az első mozgás, egyedül ez a mozgásfajta képes arra ugyanis, hogy folytonosan történjék.

II. 2.1.6.: (A "korábbi" értelmében elsődleges, mivel) nem szükségszerű, hogy a helyváltoztatást végző létezővel bármilyen más mozgás vagy keletkezés vagy pusztulás történjék, ám ez utóbbi változások egyike sem lehetséges, ha nem történik helyváltoztatás (ilyen mozgást ébreszt az első mozgató).

II. 2.1.7.: (Az idő értelmében elsődleges, mivel)

* II. 2.1.7.1.: az örök létezők csak helyváltoztatással mozognak,

* II. 2.1.7.2.: a nem örök egyedek esetében látszólag a keletkezés (vagyis a születés) a legelső változás, és a helyváltoztatás történik velük legutoljára, csakhogy

* az egyed születését egy másik egyednek (a szülőnek) a helyváltoztatása, nem pedig a keletkezése előzi meg közvetlenül,

* az egyedek keletkezését megelőzően szükségképp mozgásban van valami, ami nem keletkezik. Ennek a mozgónak a mozgása nem lehet más, mint helyváltoztatás, mivel a többi mozgás (növekedés, másmilyenné-válás, csökkenés, pusztulás) mind későbbi a keletkezésnél.

II. 2.1.8.: (A létezés értelmében elsődleges, mivel) ami keletkezik, azzal utoljára történik helyváltoztatás. Csakhogy a születőben lévő egyed nincs teljesen birtokában a mivoltának, egyes élőlények pedig azért nem végeznek helyváltoztatást, mert fejletlenek (azaz nincs mozgásszervük). Tehát csak az olyan egyed végez helyváltoztatást, amelyik birtokába jutott teljes mivoltának, míg a többi változás olyan egyeddel is történik, amelyik fejletlen.

II. 2.1.9.: (A létezés értelmében elsődleges, mivel) a helyváltoztatást végző létezők távolodnak el legkevésbé mivoltuktól, tekintve, hogy sem létezésük, sem minőségük, sem mennyiségük nem változik meg helyváltoztatásuk közben.

II. 2.1.10.: (A "korábbi" értelmében elsődleges, mivel) az önmagát mozgató létező (amely a mozgó mozgatók mozgásának forrása, és amely az első tag a mozgók láncolatában) helyváltoztatással mozog.

II. 2.1.11.: Más gondolkodók is arra az eredményre jutottak, hogy a helyváltoztatás az elsődleges mozgás:

* Empedoklész tanítása szerint a szeretet és a viszály, Anaxagorasz tanítása szerint pedig az ész szétválaszt és összetesz, márpedig ezek helyváltoztatások. Az atomisták tanításában az üresség nyomán föllépő mozgás sem lehet más, mint helyváltoztatás.

* Az elsődleges vagy legalábbis kitüntetett létezőkre más filozófusok elképzelése szerint is egyedül a helyváltoztatás jellemző. (Ezt az érvet lásd később a 9. fejezetben.)

II. 2.1.12.: Amikor mindennapi nyelvhasználatunk szerint mozgásról beszélünk, akkor helyváltoztatásra gondolunk. (Ezt az érvet lásd később a 9. fejezetben.)

Az II. 2.2. állítás bizonyítása

II. 2.2.1.: A helyváltoztatás kivételével minden más változás ellentétek között történik.

II. 2.2.2.: Miután a változó dolog eljutott az ellentétes állapotba, változása véget ér, nyugvó állapotban lesz.

II. 2.2.3.: Lehetetlenség egyidejűleg ellentétes (vagy egymást keresztező, vagy egymással szembenálló) változásokkal változni.

II. 2.2.4.: Ezek a változások tehát nem állhatnak fönn folytonosan, időköz választja el őket, amely alatt nem történik változás.

II. 2.2.5.: Következésképp egyedül a helyváltoztatás áll fönn folytonosan.

 

8. fejezet

A II. 2.3. állítás belátása

II. 2.3.1.: A véges egyenes (és a körív) mentén helyváltoztató létező visszafordul, majd a korábbival ellentétes mozgást végez,

* II. 2.3.1.1.: tehát nem végez egyetlen (azonosnak maradó) folytonos mozgást,

* II. 2.3.1.2.: a folytonos mozgás nem más, mint egyetlen létezőnek, egyetlen időben, fajta szerint tovább már nem osztható tartományban végzett mozgása. Ha pedig a helyváltoztató létező ezeket a helyváltoztatásait egy időben végezné, akkor azok kioltanák egymást, mivel egymással ellentétesek.

II. 2.3.2.: A véges egyenes (és a körív) mentén helyváltoztató és visszaforduló létező szükségképp megáll. E mellett szól:

* II. 2.3.2.1.: a tapasztalatunk.

* II. 2.3.2.2.: A fordulópont (vagyis az a pont, ahol a test visszafordul), csak szám szerint egyetlen, meghatározása kettő (az odafelé tartó mozgás végpontja és a visszafordulást követő mozgás kezdőpontja). E két pont között a test nem mozog, mert a két pont szám szerint egy. Mivel a test nem mozog, ezért nyugvásban van.

* II. 2.3.2.3.:

* II. 2.3.2.3.1.: A fordulópont valóságosan köztes pont a visszaforduló test fordulat előtti mozgásának kezdőpontja és fordulat utáni mozgásának végpontja.

* II. 2.3.2.3.2.: A valóságosan köztes pontot az különbözteti meg a lehetőség módján köztes ponttól, hogy annál a test valóban ketté metszi mozgása vonalát, vagyis megáll az illető pontban. A test egyidejűleg nem végezhet két mozgást: metszést és helyváltoztatást.

* II. 2.3.2.3.3.: Következésképp a fordulópontban megáll a test.

* II. 2.3.2.4.:

* II. 2.3.2.4.1.: Ha a test folytonosan változtat helyet, akkor semmilyen köztes ponthoz nem érkezhet meg és onnan nem indulhat tovább. (Megérkezni valahova és onnan elindulni — két mozgás. A két mozgásnak pedig két időpontban kell történnie, a két időpont között pedig lesz köztes idő, amely alatt a test nyugvó állapotban van. Vagyis a test nem mozog folytonosan.) (Ha a test folytonosan mozog, akkor egyik köztes pontnál sem lehet jelen semekkora időtartamig, hanem csak egy pillanatig.)

* II. 2.3.2.4.2.: A test megérkezik a valóságos fordulóponthoz és onnan továbbindul.

* II. 2.3.2.4.3.: Következésképp a test mozgása nem folytonos.

* II. 2.3.2.5.: Zavaró nehézség támad. Tegyük föl, hogy 1.: az EC szakasz egyenlő hosszú az FG szakasszal, 2.: az E pontból induló A test gyorsasága egyenlő az F-ből induló D testével, 3.: mindkét test folyamatosan mozog. Hogyha a D test "aközben" [!] is végzi mozgását, "miközben" [!] az A test az EF szakasz valamely B köztes pontjánál tartózkodik [!], akkor a D test előbb érkezik meg a G pontba, mint az A test a C pontba (hiába volt gyorsaságuk és a két szakasz egymással egyenlő, és hiába indultak egyszerre az E illetve az F kezdőpontból). Ez azért van így, mert akkor, amikor az A test a B ponthoz ért, az A és a D test egyenlő távolságra volt a C illetve a G végponttól, csakhogy attól számítva az időt, amikor az A test elérte a B pontot [jelöljük ezt T*-gal], a D test korábban kezdte meg mozgását a G pontba, mint az A test a C pontba, hiszen a T* időpont óta a D test már mozgott, ám az A test előbb még "tartózkodott" [!] a B pontnál és "csak aztán indult tovább" a B pontból.

* II. 2.3.2.5.a.: A nehézség megoldása:

* A példa hamisan okoskodik. Mivel az A test folyamatosan végezte mozgását, vagyis a B ponthoz nem "megérkezett", onnan pedig nem "elindult", tehát nem "tartózkodott" a B pontnál, hanem csak egy pillanatig volt jelen, ezért hamis az az állítás, mely szerint, amikor az A "még csak épp eljutott" a B pontba, a D "már akkor" a G pont felé tartó mozgást végzett.

* Ha viszont — megfordítva — az A csakugyan megérkeznék a B ponthoz, majd onnan elindulna, akkor valóban ott"tartózkodnék", csakhogy nem végezne folytonos helyváltoztatást. Ez az értelmezés azonban ellentmond a föltevésnek.

* II. 2.3.2.5.b.: A példában szereplő A test leírása megfelel a visszaforduló testének, máskülönben ugyanis a visszaforduló test egyidejűleg jelen volna és nem volna jelen ugyanannál a fordulópontnál. Tehát a visszaforduló test mozgása nem folyamatos.

* II. 2.3.2.5.c.: Az A test példában szereplő jelenléte a B pontnál nem felel meg a visszaforduló test jelenlétének a fordulópontnál, mivel a példabéli B pont a lehetőség módján köztes pont, a fordulópont ellenben valóságosan köztes.

* II. 2.3.2.5.d.: Ha valaki a folytonos mozgásról ugyanazt a leírást adná, mint amelyet a példa megfogalmazása ad az A testről, akkor vele szemben ugyanazokat az ellenvetéseket tehetjük, mint amelyek a zénóni paradoxonnal kapcsolatban merülnek föl. A paradoxon szerint egyetlen (azonos avagy folytonos) mozgással nem tudunk végére jutni a véges szakasznak, mert közben végtelen sok részen haladunk keresztül illetve végtelen sok megtett részt kell megszámlálnunk, márpedig ez lehetetlenség. Az ellenvetések:

* II. 2.3.2.5.d.1.: az említett végtelen sok részen a test nem véges idő alatt halad keresztül, hanem végtelen sok idő alatt, hiszen a végtelen azonos módon van meg a kiterjedésben és az időben. Ez az érv azért gyenge, mert elfogadja a tagadni kívánt álláspont föltevését, mely szerint csakugyan a végtelenségig felezhetünk ill. valóban megszámlálhatunk végtelen sok fél részt a kiterjedésben. Az ellenvetés arra támaszkodik, hogy a tagadni kívánt álláspont az idő esetében indokolatlanul eltekint ettől a felezéstől ill. számlálástól.

* II. 2.3.2.5.d.2. (Az erősebb érv):

* aki felez ill. számlál, az fölosztja azt, ami folytonos, kettőnek veszi — végpontnak és kezdőpontnak tekinti — az egyetlen pontot;

* ezen a módon azonban sem a kiterjedés, sem az idő nem marad folytonos (a kiterjedés és az idő csak lehetőség módján, nem pedig a megvalósultság módján tartalmaz végtelen sok fele-részt);

* ha a felezés ill. a számlálás a lehetőség módján történik, akkor a mozgás egyetlen (illetve folytonos) marad, ám ha a teljesültség módján történik, akkor a mozgás nem marad meg egynek (vagyis folytonosnak);

* a paradoxon megoldása: a lehetőség módján csakugyan lehetséges keresztülhaladni végtelen sok részen, a megvalósultság módján azonban nem. A vonalnak csak járuléka az, hogy végtelen sok fél-részt tartalmaz, a létezésmódja azonban nem ilyen.

* II. 2.3.2.5.e.: A nehézség nemcsak megoldható, de elkerülhető:

* II. 2.3.2.5.e.1.:

*A köztes pont, az idő metszéspontja — mely elválasztja egymástól a korábbi és a későbbi időtartamot — csakugyan mindkét időtartamhoz hozzátartozik, szám szerint egyetlen pont, meghatározása szerint azonban kettő (vég- és kezdőpont).

* A folytonosan változó dolog szempontjából a köztes pont a későbbi időtartamhoz tartozik:

* mivel a köztes pontban a változó testet a változásnak mind a korábbi, mind a későbbi állapota jellemzi,

* ezért a testet a korábbi időtartam alatt csak e köztes pont kivételével jellemezheti a változás korábbi állapota, hogy ez a jellemzés a köztes pontban nem engedhető meg (máskülönben ugyanazt a testet egyidejűleg két ellentétes állapot jellemezné).

* Ennélfogva a köztes pontban jellemzi a változó testet először a változás későbbi állapota.

* II. 2.3.2.5.e.2.: Elkerülhető a nehézség akkor, ha tagadjuk, hogy léteznek oszthatatlan időtartamok. Ennek bizonyítása a következő. Tegyük fel, hogy vannak oszthatatlan időtartamok. Ekkor (a fehéredés példáját véve) a korábbi időben a test még csak fehérré alakulóban van (vagyis nem fehér), a későbbi időben pedig (amely a korábbihoz közvetlenül kapcsolódik) már mint fehér van jelen, vagyis a kettő között végbe kellett mennie még valamilyen átalakulásnak is. Ehhez az átalakuláshoz azonban időre van szükség, következésképp az a képtelenség támad, hogy az egymáshoz közvetlenül kapcsolódó két idő között kell hogy legyen még további idő.

II. 2.3.3.:

* A folytonos helyváltoztatást végző test már helyváltoztatásának megkezdésekor is ugyanabba a végpontba tart, mint a végponthoz közeli helyen.

* Ha az A pontból induló test a vonal C pontján visszafordul, akkor a fordulat előtt a C pontba tartó helyváltoztatást végzett, a fordulat után pedig a C pontból az A pontba tartó helyváltoztatást.

* Ha a példában szereplő, visszaforduló A test folytonosan mozog, akkor már mozgása kezdetén, a fordulat előtt is a végpont felé tartó mozgást végzett.

* Eszerint tehát a fordulat előtt egyrészt helyváltoztatást végzett az A pontból a C-be, másrészt egyidejűleg helyváltoztatást végzett a C-ből az A-ba, vagyis egyidejűleg két ellentétes mozgással mozgott. Ez azonban képtelenség.

II. 2.3.4.: Ha folytonos helyváltoztatást végez a C pontnál visszaforduló test, akkor az előzőek értelmében a C pontban nem tartózkodhat, következésképp onnan kiindulva végezné helyváltoztatását, ahol nem is tartózkodott.

II. 2.3.5.:

* Ha minden mozgó létező az ismert mozgások valamelyikével mozog illetve az illető mozgással szembenálló nyugvással nyugszik, továbbá ha valamely létező nem mindig mozog egy és ugyanazzal a konkrét mozgással, akkor mozgása előtt szükségképp azzal a konkrét mozgással szembenálló nyugvással volt nyugvó állapotban (vagyis közvetlenül a mozgása előtt nem az illető mozgással ellentétben álló mozgással mozgott).

* A vonal mentén haladó visszaforduló test esetében az A kezdőpontból a C fordulópont felé tartó test helyváltoztatása ellentétes a C pontban visszaforduló, a C-ből az A felé tartó helyváltoztatással, vagyis a test nem mindig végez C-ből A felé tartó helyváltoztatást.

* Következésképp a C-ből az A felé tartó helyváltoztatása előtt az ezzel ellentétes (azaz a C-ben tartózkodó) nyugvással kellett hogy nyugodjék.

II. 2.3.6.: A nem fehér test megfehéredése esetében a nem fehér test egyidejűleg tűnt el és vált máris fehérré. Ha a fehér állapotba juttató és a fehér állapotból kiinduló (e két, egymással ellentétes) másmilyenné-válás folyamatosan menne végbe, vagyis nem szakítaná meg nyugvás a két változást, akkor a nem fehér test megfehéredése után folyamatosan következnék be fehér színének elvesztése. Következésképp három változás menne végbe egyidejűleg: a nem fehér állapot elmúlása, a fehér állapot és a nem fehér állapot létrejövése. Csakhogy ez képtelenség.

II. 2.3.7.: Ha az idő folytonosságából nem következik a visszaforduló mozgás folytonossága, akkor föltehetjük azt, hogy egymást követő mozgás megy végbe (vagyis a két mozgás, a korábbi és a későbbi között nem történik további másik mozgás, hanem nyugvás választja el őket). A példa legyen a fekete test megfehéredése", majd visszafeketedése. Föltevésünk szerint e két mozgásnak közös végpontja van, a megfehéredés végpontja és a megfeketedés kezdőpontja azonos, ez azonban képtelenség.

A II. 2.4. állítás bizonyítása

II. 2.4.1.: Amikor a körmozgást végző test a körvonal A pontjából kiindulva mozog, akkor egyidejűleg A pont felé tartó mozgást is végez, mégsem végez sem ellentétes, sem szembenálló mozgásokat egyidejűleg, mivel nem ellentétes vagy egymással szembenálló pontokon mozog. Mozgása ugyanonnan indul el, mint ahová tart, az A pont felé mint kezdőpont, nem pedig mint végpont felé halad. Semmi akadálya tehát annak, hogy folytonos mozgást végezzen.

II. 2.4.2.: Az egyenes szakaszon vagy köríven végzett helyváltoztatás ugyanazok között a végpontok között történik, ezért elkerülhetetlen a visszafordulás. Következésképp ahhoz, hogy rajtuk folytonos helyváltoztatás történjék, egyidejűleg ellentétes mozgásoknak kellene történnie. A körmozgás ellenben mindig más és más pontokon halad abban az értelemben, hogy a körmozgás során nem következik be visszafordulás (egyetlen ponthoz sem "vissza"-jut a helyváltoztató test).

II. 2.4.3.: A nem helyváltoztató mozgásfajták nem folytonosak, mert, az egyenes vonalú helyváltoztatáshoz hasonlóan, ezek is ismétlődően ugyanazokon a tagokon (állapotokon, mennyiségi fokozatokon, a születés és az elmúlás egyazon fokozatain) mennek végbe.

II. 2.4.4.: Az egyenes vonalú helyváltoztatásnak meghatározott kezdő-, vég- és köztes pontjai vannak, amelyek a mozgás vonalán találhatóak, ennélfogva van olyan pont, ahonnan a test elindul, amelyen áthalad, és ahova megérkezik. Ezzel szemben

* a körmozgás vonalán, a körön nincsenek határozott kezdő-, vég- és köztes pontok, a kör bármelyik pontja bármelyik lehet e három közül.

* A körmozgással bejárt kiterjedésnek voltaképpen a kör középpontja a kezdő-, a köztes és a végpontja, ám ez kívül esik a körvonalon. Ennélfogva egyrészt a mozgó test nem érkezik olyan ponthoz, ahol nyugvásban lehet, másrészt a középpont mindig nyugvásban van. (Az érvet lásd a következő, 9. fejezetben.)

 

9. fejezet

A II. 2.5. állítás bizonyítása

II. 2.5.1.: Minden összetett helyváltoztatásnál elsődlegesebbek azok a helyváltoztatások, amelyekből az összetevődik. Ez utóbbiak: az egyenes vonalú helyváltoztatás és a körmozgás.

II. 2.5.2.: A körmozgás elsődlegesebb az egyenes vonalú mozgásnál, mert

* II. 2.5.2.1.: egyszerű és teljes. (A körmozgás során nem történik visszafordulás.)

* II. 2.5.2.2.: Lehetősége van arra, hogy örökké fönnálljon.

* II. 2.5.2.3.: Egyenletes. Az egyenes vonalú mozgásnál minél távolabb van a test nyugvó helyzetétől, annál gyorsabb. A körmozgás kezdő- és végpontja ellenben nincs a körvonalon és a körvonal bármely pontjától egyenlő távolságra van.

II. 2.5.c3: A körmozgás a mozgások mértéke, ezért első. És megfordítva, mivel az első, ezért a mozgások mértéke.

 

10. fejezet

A II. 3. állítás bizonyítása

II. 3.1. Semmiféle véges létező nem mozgathat végtelen ideig. Bizonyítás:

* Tegyük föl, hogy az A test a B testet C végtelen ideig mozgatja.

* D (az A test része) az E-t (a B test részét) kevesebb ideig mozgatja, mint az A a B-t, hiszen kisebbek, mint azok. Ennélfogva az az idő, amely alatt a D test az E testet mozgatja (jelöljük F-fel) nem végtelen.

* Hozzáadással kiegészíthetem a D-t A-vá, az E-t pedig B-vé, csakhogy F-et hozzáadással nem tudom kiegészíteni a C, végtelen idővé.

II. 3.2. Véges kiterjedésnek nem lehet végtelen ereje. Bizonyítás:

* II. 3.2.1.: A nagyobb erő kevesebb idő alatt fejti ki ugyanazt a hatást.

* II. 3.2.2.: A véges hatást elszenvedő test végtelen erejű dologtól is szenved el hatást (hiszen azt véges idő alatt elszenvedheti). A végtelen erejű dologtól nagyobb hatást szenved el, mint a véges dologtól.

* II. 3.2.3.: A végtelen erejű dolognak semmilyen idő nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy hatását megtegye. Bizonyítás:

* Tegyük fel, hogy a végtelen erő A idő alatt tette meg hatását, a véges erő pedig A + B idő alatt tette meg hatását (ennek több időre van szükséges ehhez).

* Ha hozzáadással növelem a véges erőt, akkor a B idő csökkenni fog, így aztán a hozzáadásokkal egyszer eljutok odáig, hogy a növelés eredményeként nyert véges erő A idő alatt fejti ki hatását.

* Ebből az következik, hogy a véges és a végtelen erő ugyanannyi idő alatt teszi meg hatását, csakhogy ez képtelenség.

II. 3.3. Végtelen kiterjedésben nem lehet véges erő. Bizonyítás:

* II. 3.3.1.:

* Tegyük föl, hogy a nagyobb kiterjedésben nagyobb erő van. (Ez lehetséges.)

* Az AB legyen véges erejű végtelen kiterjedés, és legyen a BC véges kiterjedésnek akkora véges ereje, hogy azzal véges EF idő alatt mozgassa a D testet.

* Ha egymást követően megkétszerezem a BC kiterjedést, akkor az az EF időnél mindig arányosan kevesebb idő alatt végzi el a D test mozgatását.

* BC véges kiterjedésből kétszerezés útján nem juthatok el az AB végtelen kiterjedéshez, ám a kétszerezésekkel növelt kiterjedés egyre kevesebb idő alatt végzi el a mozgatást. Ily módon a növelt kiterjedés ereje minden véges erőnél nagyobb lesz, vagyis még az AB kiterjedés véges erejét is meghaladhatja.

* Ebből következően a véges kiterjedésnek nagyobb ereje volna, mint a végtelen kiterjedésnek, csakhogy ez képtelenség.

* II. 3.3.2.: Ha a végtelen kiterjedésnek véges ereje volna, akkor összemérhető volna valamely véges kiterjedés véges erejével, következésképp a végtelen kiterjedés is összemérhető volna a véges kiterjedéssel, márpedig ez képtelenség.

II. 3.4.: Nem kizárt, hogy a végtelen kiterjedésnek végtelen ereje legyen. Bizonyítás:

* II. 3.4.1.: Véges kiterjedésnek vagy közvetlenül lehet végtelen ereje (csakhogy ez ellentmond a II. 3.2. állításnak), vagy úgy, hogy véges erejével végtelen ideig hatást tesz (ez pedig a II. 3.1. állításnak mond ellent).

* II. 3.4.2.: Végtelen kiterjedésnek nem lehet véges ereje (lásd II.3.3. állítás).

* II. 3.4.3.: Nem kizárt, hogy végtelen kiterjedésnek végtelen ereje legyen.

II. 3.5.: Szükségszerű, hogy a létezők körében fönnálljon folytonos mozgás, amely

* egyetlen mozgás,

* kiterjedt létezőnek a sajátja (kiterjedés nélkül ugyanis nem volna mozgása), és

* amelyet egyetlen létező ébreszt (máskülönben nem folytonos mozgás, hanem egymáshoz kapcsolódó, egymástól elkülönült mozgá- sok mennének végbe).

II. 3.6.: Az egyetlen folyamatos mozgást ébresztő egyetlen létező

* mozdulatlan. Ha mozogna, akkor egyrészt a mozgatók láncolata a végtelenbe futna, másrészt a mozgató változnék,vagyis nem tudna folytonos mozgást ébreszteni.

* Nem változik együtt azzal, amit mozgat.

* Mindig képes mozgatni. (Mivel mozdulatlan, ezért a mozgatás nem fárasztja.)

* Egyenletesen mozgat (hiszen semmilyen változáson nem megy keresztül).

* Egyetlen folytonos mozgás végzéséhez nem szükséges, hogy a mozgatott valamilyen változó mozgatóhoz alkalmazkodjék.

* Mivel a legkülső égi körpálya a leggyorsabb, továbbá mivel az a leggyorsabb, ami a legközelebb van a mozgatóhoz, továbbá mivel a folyamatos körmozgás mozgatója szükségképp vagy a körvonal középpontjában, vagy a körvonalon van, ezért a szóban forgó mozgató a körvonalon van.

II. 3.7.: Mozgó (avagy kiterjedt) mozgató folyamatos mozgást még szakaszosan sem ébreszthet, mert akkor

* vagy továbbra is folytonosan, csak épp egyenetlenül mozgatna (például úgy, hogy olykor megtaszít, máskor meg nem), ennek hatására azonban nem végezhet egyetlen folytonos mozgást a mozgatott.

* Vagy pedig az ilyen mozgatót további másik mozgató mozgatja, vagyis a mozgatók láncolata mozgatók további láncolatába torkollnék, ez pedig képtelenség.

II. 3.8.: Az egyetlen folyamatos mozgás nem értelmezhető a kölcsönös helykiszorítás mintájára, mert abban az első mozgatónak is mozognia kell (ha nem mozogna, akkor a mozgó láncolat minden tagja szükségképp egyszerre megállna).

II. 3.9.: Az egyetlen folyamatos mozgás nem értelmezhető a hajítás mintájára, amelynél azt látjuk, hogy valamely egyetlen test folyamatosan mozog, ugyanakkor az, aki elhajította, a tárgy további mozgása során már nem érintkezik többé a tárggyal. (Hajítás mellett gondolhatunk gurításra is, ahol az ellökött tárgy nem azért áll meg, mert akadályba ütközik.) Bizonyítás:

* A hajítás nem értelmezhető a kölcsönös helykiszorítás mintájára (mert akkor a hajított test egyidőben állna meg azzal, hogy az elhajító hajító-mozgása megszűnik).

* Az első elhajító a továbbhajító tagok láncolatának az elején áll. A láncolat mozgó mozgató tagjai saját mozgásukat és az elhajított test mozgatását nem egyszerre hagyják abba. A mozgatásra szolgáló erő a láncolat tagjaiban előrehaladva egyre kevesebb lesz, míg végül a láncolat utolsó tagját az előtte álló már nem teszi mozgatóvá, csak mozgóvá. Ennélfogva az utolsó, már nem is mozgató mozgó tagja a láncolatnak és az elhajított test egyszerre áll meg. A hajítás tehát azért nem megfelelő minta, mert a mozgatott test szükségképp megáll (az egyetlen folyamatos mozgás esetében viszont nem áll meg a mozgatott).

* [Akkor nem állna meg az elhajított test, ha az elhajító kimeríthetetlen mozgatásra való erőt tudna továbbítani a mozgó mozgató tagok láncolatának, csakhogy az elhajító maga is része a mozgó mozgatók láncolatának, így aztán vagy véges kiterjedése van, de akkor nem továbbíthat végtelen erőt, vagy valóságosan végtelen kiterjedése kellene hogy legyen, ám ez képtelenség.]

II. 3.10.:

* Az egyetlen folyamatos és örök mozgást nem ébresztheti egyetlen véges erejű mozgató (hiszen ereje elfogyna, így aztán a tőle ébresztett mozgás sem volna örök).

* Csak egyetlen mozgató ébresztheti az egyetlen folyamatos mozgást, ezért a mozgató végtelen erővel kell, hogy mozgasson.

* A mozgatónak tehát vagy véges kiterjedése van (ami nem lehetséges, hiszen véges kiterjedés nem képes végtelen erejű hatást tenni),

* vagy pedig végtelen kiterjedése van (csakhogy valóságosan végtelen kiterjedés nem létezik).

* Létezik egyetlen folytonos mozgás.

* Mindebből az következik, hogy az első mozdulatlan mozgatónak nincs kiterjedése.

 

* * *

 

1. fejezet1

[250b11] Vajon keletkezett-e valamikor a mozgás — vagyis ezt megelőzően nem volt —, és ismét megszűnik-e úgy, hogy semmi nem mozog, vagy pedig sem nem keletkezett, sem nem szűnik meg, hanem mindig volt és mindig lesz, ami annyit tesz, hogy múlhatatlanul és szüntelenül jelen van a létezőkben, mintha valamiféle életfolyamata [zóé] volna mindazoknak, amiknek természetadta fölépítésük van?

[250b15] Mármost mindenki, akinek van valami mondandója a természetről2, azt állítja, hogy van mozgás. Azért állítják ezt, mert a világ megalkotása foglalkoztatja őket és vizsgálódásuk egészét a keletkezésnek és a pusztulásnak szentelik, csakhogy keletkezés [vagy pusztulás] nem volna lehetséges akkor, ha nem léteznék mozgás3. Ráadásul akiknek4 az állítása szerint végtelen sok világ van, és némely világ keletkezik, mások meg pusztulnak, azok is azt állítják, hogy mindig van mozgás, a keletkezések és a pusztulások ugyanis szükségképp a világok mozgásával járnak együtt. Akik5 szerint viszont egyetlen világ van — akár úgy, hogy nem mindig létezik —, azok a mozgásról is ennek megfelelő értelemben állítanak föltevéseket.

[250b23] Ha mármost lehetséges olyan időtartam, amikor semmi nem mozog, akkor ez szükségképp kétféle módon történhet. Vagy úgy, ahogyan Anaxagorasz mondja6, aki ugyanis azt állítja, hogy végtelen ideig együtt volt minden és nyugvásban volt, az ész helyezett beléjük mozgást és választotta szét őket. Vagy pedig úgy, ahogyan Empedoklész. Szerinte váltakozva mozognak, majd vannak ismét nyugalomban, mozognak akkor, amikor a szeretet a sokból megalkotja az egyet vagy a viszály az egyből sokat alkot, a köztes időkben pedig nyugalomban vannak. A következőképp fogalmaz7: „Ily módon amennyiben ért hozzá, hogy többől eggyé növekedjék / és ismét, midőn szétvált azegy, több megy teljesedésbe, / annyiban keletkeznek és életkoruk nem szilárd. / De amennyiben az állandóan váltakozók sohasem pihennek meg, / annyiban örökké mozdulatlanok a körforgás során.” A „de amennyiben változók” kifejezésen — úgy kell gondolnunk — azt érti, hogy az egyik [állapotból] kiinduló [mozgásuk változik] a másikból kiinduló [mozgásra].

[251a5] Ezekkel [az állításokkal] kapcsolatban meg kell tehát vizsgálni, mi a helyzet, mert ez nemcsak abban segít, hogy a természetről folytatott vizsgálódásunk során megpillantsuk az igazságot, hanem hozzájárul az első elvvel kapcsolatban folytatott kutatásunkhoz is.

[251a8] Induljunk ki először is a természetfilozófiai vizsgálódásokban korábban adott meghatározásainkból8. Azt mondtuk, hogy a mozgás nem más, mint a mozgathatónak mint mozgathatónak a megvalósulása. Vagyis mindegyik mozgás esetében szükségszerű, hogy mozogni képes dolgok legyenek jelen. Ha a mozgás meghatározásával nem is, azzal mégis mindenki egyetérthet, hogy az összes mozgásra szükségszerűen áll ez: ami képes mozogni, az mozog is — például az lesz másmilyen, ami képes másmilyenné válni, vagy az végez helyváltoztatást, ami képes a helyét illetően megváltozni —, úgyhogy az égést megelőzően még léteznie kell égethető [dolognak], és az égetést megelőzően még léteznie kell annak, ami képes égetni. Márpedig akkor szükségszerű, hogy ez utóbbiak is vagy keletkeztek egy olyan időpontban, amelyet megelőzően nem léteztek, vagy pedig örök [a meglétük].

[251a18] Mármost ha a mozgatható [dolgok] mindegyike keletkezett, akkor szükségszerű, hogy a velük történő mozgást megelőzően végbement légyen egy másik változás vagy mozgás, amelynek révén a mozogni vagy mozgatni képes [dolog] létrejött.

[251a20] Az pedig, hogy a létezők eleve mindig is megvoltak, miközben mozgás nem volt, olyan föltevés, amely még az iskolázatlanok szemében is elképzelhetetlennek látszik, nem beszélve arról, aki előbbre tart a vizsgálódásokban, hiszen az ő számára egyenesen szükségszerű ennek a képtelensége. Ha ugyanis léteznek mind mozgatható, mind mozgatásra képes [dolgok], továbbá ha olykor lesz első mozgató meg egy másik [első], mozgatott [dolog], máskor viszont egyik sem lesz, hanem nyugvás lesz, akkor szükségszerű, hogy ez [a nyugvó dolog] korábbi változáson ment légyen keresztül, hiszen valami oka csak volt a nyugvásának, mivel a nyugvás nem más, mint a mozgás hiánya. Következésképp az első változás előtt lesz egy még korábbi változás.

[251a28] Némely dolog tudniillik egyféle mozgást idéz elő, mások viszont egymással ellentétes mozgásokat, például a tűz éget ugyan, ám [hűteni] nem hűt, ellenben egy és ugyanaz a tudás, úgy tetszik, egymással ellentétes célokhoz vezet. Látszólag valami hasonló történik persze a korábban említett esetben is, hiszen a hideg [dolog] bizonyos értelemben melegít [azáltal], hogy már eltávozott és elmúlt, mint ahogyan szándékosan vét a tudós akkor, amikor tudását az ellenkezőjére használja9.

[251b1] Csak hát azok, amik mégannyira képesek is hatást tenni és elszenvedni vagy [egyrészt] mozgatni, másrészt pedig mozogni, korántsem minden esetben képesek erre, hanem [csak] akkor, hogyha bizonyos viszonyban vannak [egymással], éspedig ha közel vannak egymáshoz. Következésképp akkor mozgat illetve akkor mozog a másik, amikor [a mozgató] már közel jutott [a mozgatandó dologhoz], és természetesen annyiban, amennyiben úgy vannak jelen, hogy az egyik már mozgatható volt, a másik pedig már képes volt mozgatni.

[251b5] Hogyha mármost nem mindig volt mozgás, világos, hogy [a mozgató és a mozgó] nem lehetett olyan viszonyban, hogy az egyik már eleve képes volt mozogni, a másik pedig mozgatni, hanem a kettő közül az egyiknek előbb még meg kellett változnia, az egymással viszonyban álló dolgok körében ugyanis szükségképp ez történik. Ha most például kétszer annyi az, ami [korábban] nem volt kétszer annyi, akkor ha nem is mind a kettő, de az egyikük előbb szükségképp megváltozott, vagyis az első [változást] megelőzően lesz egy még korábbi változás.

[251b10] Továbbá hogyan létezhet a korábbi és a későbbi, ha nincs idő, vagy hogyan lehet idő, ha nincs mozgás? Ám ha az idő nem más, mint a mozgás száma10, vagyis valamiféle mozgás, akkor amennyiben mindig van idő, szükségképp örök a mozgás is. Ám úgy látszik, egy kivételével mindenki azonos álláspontra helyezkedik az idő kérdésében, azt állítják ugyanis, hogy keletkezetlen. Pontosan ennek segítségével mutatja meg Démokritosz11 is annak a lehetetlenségét, hogy minden keletkezett legyen, hiszen az idő keletkezetlen. Egyedül Platón tanítja azt, hogy az idő keletkezett: állítása szerint tudniillik [egyidejű] az égbolttal, márpedig az égbolt keletkezett.12

[251b19] Ha lehetetlen az, hogy az idő a most [pillanata] nélkül létezzék és hogy akárcsak elképzeljük is ilyennek, a [most] pillanata pedig valamiféle közép, tekintve, hogy egyszerre sajátja a kezdet és a vég — a jövendő időnek a kezdete, az elmúltnak pedig a vége —, akkor szükségszerű, hogy az idő mindig létezzék. Tegyük föl ugyanis, hogy az idő véges, ekkor a végpontja a [most] pillanatok valamelyikében lesz — a [most] pillanatán kívül tudniillik nincs semmi más az időben —, következésképp, miután a pillanat kezdet is és vég is, ezért szükségszerűen mindig mind a két oldalán lesz idő. Aztán ha már az idővel ez a helyzet, akkor nyilvánvalóan szükségszerű, hogy mozgás is mindig létezzék, amennyiben az idő a mozgás valamiféle jegye13.

[251b28] Ugyanez az érvelés14 vonatkozik arra is, hogy a mozgás elpusztíthatatlan. Mert miként abból a föltevésből, amely szerint keletkezett a mozgás, az következnék, hogy volna valamilyen, az elsőnél korábbi változás, akként ebben az esetben volna utolsó utáni változás. Nem egyszerre szűnik meg ugyanis sem a mozgó illetve a mozgatható [dolog] — például az égő meg az éghető, hiszen lehetséges, hogy égethető legyen az, ami történetesen nem ég —, sem [252a1] a mozgatásra képes illetve a mozgató. Csakhogy a pusztításra képes [dolognak] is el kell majd pusztulnia akkor, amikor a pusztítás már megtörtént, és annak, ami ez utóbbit képes elpusztítani, megint csak el kell majd pusztulnia később, hiszen a pusztítás is valamiféle változás. Ám ha ez lehetetlen, akkor világos, hogy létezik örök mozgás, és nem áll az, hogy némelykor volt [örök mozgás], máskor viszont nem. Ezt állítani inkább csak afféle agyszülemény.

[252a5] Hasonló a helyzet azzal az állítással is, amely szerint ilyen a dolgok természete és ezt alapelvnek kell tekinteni. Úgy fest, mintha Empedoklész is erre gondolna15: a szeretet és a viszály váltakozva uralkodik, vagyis idéz elő mozgást a dolgok [világában], a köztes időben pedig nyugvás van. És alighanem így gondolkodhatnak azok is, akik — miként Anaxagorasz — egyetlen elvet16 alkotnak meg.

[252a11] Akárhogyan is, egyáltalán semmi rendezetlen nincs azok között, amiket a természet hoz létre vagy irányít17, a természet ugyanis a rend oka minden [létező] számára. Csakhogy a végtelen a végtelennel semmiféle arányban nem áll, márpedig minden rend arány. Az pedig, hogy a nyugvás végtelen ideig tart, aztán egyszer csak mozgás következik be, jóllehet azt már semmi nem tünteti ki, hogy [ez] miért [történik] inkább most, mint korábban, vagyis hogy ebben semmiféle rend nincs — az már nem a természet műve. Mert vagy egyféleképp [haplósz] viselkedik a természetes [létező] azaz nemegyszer így, máskor másként — a tűz például természettől fogva fölfelé száll, és nem olykor igen, máskor meg nem —, vagy ha nem egyféle [a viselkedése], akkor is van rá magyarázat.

[252a19] Épp ezért jobb az, ahogyan Empedoklész gondolja — vagy bárki más, aki szerint ez így van —, hogy váltakozva nyugalomban van, majd ismét mozog a mindenség, mert ebben már van valamiféle rend. Bár annak sem szabad ennyivel beérni, aki ezt állítja, hanem ennek a magyarázatát is meg kell mondania, és sem föltevésként, sem követelményként nem szabad megelégednie semmi át nem gondolt tétellel, hanem vagy levezetést vagy bizonyítást kell nyújtania. Mert hát amiket [Empedoklész] föltesz, azok maguk nem okok, a szeretet vagy a viszály mibenléte18 nem is ez, hanem a szeretetnek az összegyűjtés, a viszálynak pedig a szétválasztás a feladata. Ha viszont váltakozásuk magyarázatát kívánja adni valaki, akkor olyan eseteket kell említenie, amelyekben ez megvalósul, mint ahogyan [Empedoklész] utal is arra, hogy van valami, ami az embereket összegyűjti, jelesül a szeretet, és az ellenségek elfutnak egymás elől, föltevése szerint ugyanis ez van jelen az egész [mindenségben] is, hiszen némely esetben ez így mutatkozott meg. Az is magyarázatra szorul továbbá, hogy egyenlő időtartamokon keresztül19.

[252a32] Általában véve nem helyes olyan álláspontra helyezkedni, amely kielégítőnek tartja azt a magyarázó elvet, amely szerint vagy mindig így van, vagy mindig így történik. Erre az elvre egyébként Démokritosz vezette vissza a természetre vonatkozó magyarázatait, mondván20, hogy így történt korábban is, arra azonban, hogy miért [történt így] mindig, [252b1] már nem tartotta érdemesnek magyarázó elvet keresni. Bár némely esetről helyesen nyilatkozik, mégsem helyes, hogy ezt mindenre kiterjesszük. Mert jóllehet a háromszögnek mindig két derékszöggel egyenlő szögei vannak, ennek az örökérvényűségnek mégis van valami további oka. Ezzel szemben az alapelveknek, amelyek örökké léteznek, már nincs további okuk.

[252b5] Arról tehát, hogy semmiféle idő sem nem lehetett volna, sem nem lehetne, hogyha nem lett volna vagy nem lenne mozgás, ennyi mondandónk van.

 

2. fejezet

[252b7] Az ezekkel ellentétes elképzeléseket nem nehéz eloszlatni. Hogy létezik mozgás, bár egykor egyáltalán nem létezett, az leginkább azok számára tetszik lehetségesnek, akik a következő elképzelésekből indulnak ki vizsgálódásaikban.

[252b9] Az első az az elképzelés, hogy semmiféle változás nem örök, hiszen minden változás természeténél fogva valamiből valamibe [történik], következésképp szükségszerű, hogy minden változást azok az ellentétek21 határoljanak, amelyek között végbemegy, határtalanul tehát semmi sem mozog.

[252b12] [Másodszor] meg azt látjuk, hogy megmozdítani azt lehetséges, ami sem nem mozog, sem nem tartalmaz önmagában semmiféle mozgást, így jönnek mozgásba például azok az élettelen dolgok, amelyeknek sem semmi része, sem az egésze nem mozog, hanem nyugvásban van; ám ha a mozgásnak nincs keletkezése, amely megelőzően nem létezett, akkor az ilyen dolgoknak vagy az jut osztályrészül, hogy mindig mozognak, vagy az, hogy sohasem mozognak.

[252b17] [Harmadszor] nyilvánvaló, hogy az élőlényekkel kapcsolatban a legmesszebbmenőkig áll a következő elképzelés. Olykor tudniillik, amikor semmi mozgás nincs bennünk, hanem nyugvásban vagyunk, egyszer csak megmozdulunk, és belül létrejön bennünk saját magunkból kiindulva a mozgás kezdete, még ha kívülről történetesen nem is mozgat semmi. Az élettelen testekkel kapcsolatban persze ezt nem így találjuk, hanem őket mindig valami más, rajtuk kívüli mozgatja, az állatról azonban azt mondjuk, hogy saját magát mozgatja. Következésképp még ha korábban teljes nyugvásban volt is a mozdulatlan [test], ébredhet benne olyan mozgás, amely saját magából indul ki, nem pedig kívülről [ered]. Márpedig ha lehetséges az, hogy az állatban ez megtörténjék, akkor mi az akadálya annak, hogy [ez] a mindenséggel kapcsolatban is bekövetkezzék? Ha ugyanis a kis világban22 megtörténik, akkor a nagyban is; és ha a világegyetemben, akkor a határtalanban szintén —, legalábbis ha lehetséges23, hogy a határtalan egészében véve mozogjon illetve nyugvásban legyen.

[252b28] Ami mármost az említett elképzelések közül az elsőt illeti, helyes az a megállapítás, mely szerint az ellentétesek felé tartó mozgás szám szerint nem mindig egy és ugyanaz. Sőt ez talán egyenesen szükségszerű, legalábbis ha lehetséges, hogy egy és ugyanazon létezőnek a mozgása ne legyen mindig egy és ugyanaz. Arra gondolok például, hogy egyazon húrnak vajon egy és ugyanaz a hangja van-e vagy pedig mindig más és más, miközben a húr ugyanabban az állapotban van, azaz ugyanúgy mozog. Mégis, akárhogyan is van [ez a húrral], semmi akadálya annak, hogy létezzék olyan mozgás, amely — annálfogva, hogy folytonos és örök — ugyanaz [marad]; bár ez inkább későbbi fejtegetéseinkből derül ki24.

[253a2] Másodszor korántsem helytelen az az elképzelés, hogy azt mozgatják, ami nem mozog, akkor is, ha rajta kívül van az, ami megmozdítja, akkor is, ha nem. De azt már meg kell vizsgálni, miként lehetséges ez. Arra gondolok, hogy ugyanaz a létező olykor mozgásba jön ugyanattól a mozgatásra képes létezőtől, máskor azonban nem. Aki ugyanis ezt az elképzelést osztja, nem csekélyebb nehézséget vet föl, mint hogy némely létező miért nincs mindig nyugvásban, más létezők pedig miért nem mozognak mindig25.

[253a7] Úgy tetszik, leginkább a harmadik elképzelés okoz zavart, amely szerint az élőlények körében bekövetkezik az az eset, hogy miután korábban nem volt bennük, létrejön bennük mozgás; hiszen ami korábban nyugvásban volt, ezután járkál, jóllehet látszólag semmi rajta kívül lévő nem hozta őt mozgásba. Csakhogy ez hamis [elgondolás], mert az állatban láthatóan mindig mozog valamelyik szerv, az illető szerv mozgásának pedig nem maga az állat, hanem kétségkívül a környezete az oka. Állításunk szerint [az állat] nem minden mozgással, hanem helyváltoztatással mozgatja saját magát. Semmi akadálya tehát annak, sőt egyenesen szükségszerű, hogy a környezet hatására a testen belül sok mozgás jöjjön létre, közülük némely mozgás a gondolkodást vagy a vágyakozást mozgatja, utóbbi pedig majd már az egész állatot mozgatja. Ilyesmi történik az álmok esetében, mert bár semmi érzékelő mozgás nincs jelen, valami mozgás mégis van bennük, amelytől ismét fölébrednek az állatok26. De a soron következő fejtegetésekből27 ezekről is világos áttekintést kapunk.

 

3. fejezet

[253a22] A vizsgálat kiindulópontja pedig pontosan az lesz, ami az említett nehézséggel kapcsolatban fölvetődött28: miért van az, hogy némely létező olykor mozog, máskor meg ismét nyugvásban van. Mármost szükségszerű, hogy vagy minden mindig nyugvásban van, vagy minden mindig mozog, vagy némely [dolog] mozog, mások meg nyugvásban vannak. Ez utóbbiak esetében aztán megint vagy mindig mozognak a mozgók, a nyugvásban lévők pedig mindig nyugvásban vannak, vagy minden természeténél fogva egyaránt mozog és nyugvásban van. Vagy marad még egy harmadik eset, mely szerint tudniillik lehetséges, hogy némely létező mindig mozdulatlan, mások mindig mozgók, megint másoknak pedig mindkét állapotban részük van. Pontosan erről az utóbbi esetről kell beszélnünk, ebben van ugyanis minden fölmerült nehézség megoldása és jelen vizsgálódásunknak ez a célkitűzése.

[253a32] Gyarló gondolkodásra vall mármost, ha valaki azt állítja, hogy minden nyugvásban van, és úgy keres érvet ennek az alátámasztására, hogy nem vesz tudomást az érzékelés [tanúbizonyságáról]. Nem is a részletekkel, hanem az egész [vállalkozásukkal] szemben támadnak kétségeink, [mely így] nemcsak a természettudományt ássa alá, hanem úgy szólván minden [253b1] tudományt, sőt minden közkeletű véleményt, tekintve, hogy egyik sem nélkülözheti a mozgást.

[253b2] Ami pedig az alapelveket érintő ellenvetéseket illeti, ezekkel az a helyzet, hogy miként a matematikust sem befolyásolják matematikai fejtegetéseiben — és a többi tudományra ugyanez áll —, akként a természettudóst sem befolyásolják a most szóba hozott ellenvetések; az [a tétel] ugyanis, hogy a természet a mozgás forrása, az ő számára alaptétel.

[253b6] Bizonyos értelemben ugyancsak hamis azt állítani, hogy minden mozog, bár ez kevésbé áll szemben a tudománnyal29. Természetfilozófiai vizsgálódásainkban30 ugyanis a természetet ugyanúgy forrásául állítottuk a nyugvásnak, miként a mozgásnak, bár a mozgás mégis inkább illik a természethez. Néhányan egyenesen azt állítják, hogy mozgása nem pusztán némely létezőnek van, míg másoknak nincs, hanem minden mindig mozog31, csak észrevétlen marad számunkra. Adósak maradnak ugyan annak meghatározásával, hogy melyik ez a mozgás vagy netán mindegyik szóba jöhet, fölvetéseikre ennek ellenére nem nehéz válaszolni.

[253b13] Hiszen sem növekedni, sem csökkenni nem lehet folytonosan, hanem van köztes [állapot] is. Ugyanez a meggondolás áll arra az esetre, amikor a vízfolyás elmossa és amikor a terebélyesedő [gyökerek] szétvetik a sziklákat. Mert ha a vízfolyás cseppjei ennyit és ennyit távolítottak el vagy vettek el, korábban fele annyi idő alatt mégsem fele annyit távolítottak el, hanem [úgy van ez,] ahogyan a hajó partra vontatásánál, a cseppekből is ennyi és ennyi ennyit és ennyit mozgat meg, csakhogy a töredékrészük semennyi idő alatt nem fog ugyanennyit megmozgatni32. Amit tehát eltávolítottak, több részre fölosztható ugyan, ám egyik rész sem külön-külön szenvedi el a mozgatást, hanem együtt. Nyilvánvaló tehát, hogy azért, mert a csökkenés végtelenül fölosztható, még nem szükséges mindig valaminek eltávoznia, hanem egyszer csak az egész eltávozik.

[253b23] Ugyanez a helyzet bármely másmilyenné-válással is, hogyha tudniillik a másmilyenné-váló végtelenül fölosztható, a másmilyenné-válás azért még nem, hanem sok esetben egyszerre megy végbe, úgy, ahogyan a megfagyás. Továbbá ha valaki történetesen beteg, szükségképp kell [valamekkora] időtartam, amely alatt egészséges lesz, és nem egy pillanat alatt változik meg, változása pedig szükségképp az egészségbe és nem másba fordítja őt. Következésképp az az állítás, mely szerint a másmilyenné-válás folytonos, nagyon is ellentmond a nyilvánvaló dolgoknak, hiszen a másmilyenné-válás az ellentétes [minőségbe] juttat. Meg aztán a kő nem lesz sem keményebb, sem lágyabb.

[253b31] A helyváltoztatással kapcsolatban is különös volna, ha észrevétlen maradna számunkra, amint a kő lehull vagy a földön marad. Továbbá a föld és mindegyik más [elemi test] szükségképp a saját [természetes] helyén marad, ezekről a helyekről kényszer hatására mozdul el. Föltéve tehát, hogy némely elemi test a saját [természetes] helyén van, [254a1] nem szükségszerű, hogy mindegyik mozogjon a helyét illetően.

[254a1] Annak lehetetlenségéről tehát, hogy vagy mindig minden mozogjon, vagy mindig minden nyugvásban legyen, ezekből és más jelenségekből ítélve bárki meggyőződhet.

[254a3] Az sem lehetséges továbbá, hogy némely létező mindig nyugvásban legyen, mások viszont mindig mozogjanak, és semmi ne legyen, ami olykor nyugvásban van, máskor meg mozog. Ennek lehetetlenségét ugyanúgy kell beláttatnunk, ahogyan az előbb elmondott elképzelésekét. Az említett változások ugyanis szemmel láthatóan ugyanazokkal a létezőkkel történnek meg.

[254a8] Ezekkel [a létezőkkel] kapcsolatban is áll, hogy aki álláspontunkat kétségbe vonja, a nyilvánvaló dolgoknak üzen hadat, hiszen sem növekedés, sem kényszerű mozgás nem lehetséges, ha természete ellenére való mozgását nem úgy végzi majd [a mozgó], hogy korábban nyugvásban volt33. Ez az elképzelés ráadásul eltörli a keletkezést és a pusztulást. Csaknem mindenki úgy véli, hogy mozogni is bizonyos értelemben annyi, mint lenni valamivé és megszűnni valaminek lenni, vagy mint keletkezni és pusztulni: amivé változik tudniillik [valami], azzá „lesz” vagy [helyváltoztatáskor] ott „terem”, amiből pedig változik, annak ott megszűnik lenni. Következésképp világos, hogy némely [létező] olykor mozog, mások pedig olykor nyugvásban vannak.

[254a15] Azt az elképzelést, mely mindenről úgy ítéli, hogy olykor nyugvásban van, máskor meg mozog, most már össze kell kapcsolnunk a nem sokkal korábbi belátásainkkal34.

[254a16] Az imént elért meghatározások birtokában vegyük kiindulópontnak ugyanazt, amit már korábban választottunk35. Vagy minden nyugvásban van tudniillik, vagy minden mozog, vagy pedig némely létező nyugvásban van, mások pedig mozognak. És hogyha némely [létező] nyugvásban van, mások pedig mozognak, akkor szükségképp vagy mindegyik nyugvásban van olykor, máskor meg mozog, vagy pedig némely létező [autón] mindig nyugvásban van, mások mindig mozognak, megint mások pedig olykor nyugvásban vannak, máskor viszont mozognak.

[254a22] Korábban is említettük, hogy lehetetlenség mindennek nyugvásban lennie, de mondjuk el most is. Hiszen ha „igazság szerint” úgy is van, ahogyan némelyek mondják, hogy a létező határtalan és mozdulatlan, csakhogy „az érzékelés szerint” egyáltalán nem ilyennek mutatkozik, hanem olyannak, hogy sok létező van [és ezek] mozognak.36 Mármost ha létezik hamis vélekedés vagy egyáltalán vélekedés37, akkor mozgás is létezik. Hát még ha képzelet is van, ha egyszer olykor így, máskor viszont másképp vélekedünk valamiről! Hiszen a képzelet és a vélekedés valamiféle mozgásoknak tűnnek38.

[254a30] Meg aztán fontolóra venni ezt az elképzelést, érveket keresni oda, ahol jobb helyzetben vagyunk annál, semhogy érvekre volna szükségünk, annyi, mint rosszul mérni föl, hogy mi a jobb és a rosszabb, mi a meggyőző és a hiteltelen, mi alapelv és mi nem alapelv.

[254a33] Ugyanígy az is lehetetlenség, hogy minden mozogjon, vagy hogy némely [dolog] mindig mozogjon, mások viszont mindig nyugvásban legyenek. Mindezzel kapcsolatban egyetlen meggyőző [tény] elegendő, [254b1] szemmel látható tudniillik, hogy némely létező olykor mozog, máskor meg nyugvásban van. Következésképp nyilvánvalóan ugyanolyan lehetetlenség az, hogy folytonosan minden nyugvásban legyen vagy folytonosan minden mozogjon, mint az, hogy némely [létező] mindig mozogjon, mások viszont mindig nyugvásban legyenek. Nem marad más tehát, mint fontolóra venni, vajon minden [létezőre] áll-e az, hogy mozog és nyugvásban van, vagy pedig ellenkezőleg némelyekkel csakugyan ez a helyzet, ám mások mindig nyugvásban vannak, megint mások pedig mindig mozognak. Erről az utóbbi [elképzelésről] kell ugyanis megmutatnunk azt, hogy igaz.

 

4. fejezet

[254b7] A mozgatók és a mozgók némelyike mármost járulékosan mozgat és mozog, mások pedig önmaguknál fogva. Járulékosan jelesül egyrészt azok, amelyek pusztán csak ott vannak a mozgatókban illetve a mozgókban, másrészt amelyeknek csupán egy részletük [mozgat vagy mozog], önmaguknál fogva pedig egyfelől azok, amelyek nem pusztán csak ott vannak a mozgatóban illetve a mozgóban, másfelől azok, amelyeknek nem valamely részlete mozgat vagy mozog.

[254b12] Az önmaguknál fogva mozgók közül olyik önmagától, olyik meg mástól [mozog], továbbá némelyek természetesen, mások viszont kényszertől illetve természetük ellenére [mozognak].

[254b14] Természetesen mozog egyfelől az, ami saját magától mozog, például mindegyik állat. Az állat ugyanis saját magától mozog, azok [a létezők] pedig, amelyek mozgásának forrása saját magukban van, állításunk szerint természetesen mozognak. Ezért az állat egészében véve természetesen mozgatja saját magát, de már a teste mozoghat mind természetesen, mind természete ellenére: a különbség egyrészt abból adódik, hogy éppen milyen mozgásra tesz szert a mozgó [test], másrészt abból, hogy melyik elemi test az alkotórésze. Másfelől a mástól mozgó [testek] közül némelyek [megint csak] természetesen mozognak, mások viszont természetük ellenére. Természetük ellenére mozognak például a földtartalmú létezők fölfelé és a tűz lefelé. Ezenkívül az állatok testrészei gyakran mozognak természetük ellenére, [természetes] helyzetüktől és mozgásuk jellegétől [tropos] eltérő módon.

[254b24] Mármost az kétségtelenül világos, hogy a természetük ellenére mozgók körében előfordul az az eset, hogy a mozgó mástól mozog, mivel mozgása nyilvánvalóan mástól ered.

[254b27] A természetük ellenére mozgók csoportja után következnek [világosság dolgában] a természetesen mozgó létezők közül azok, amelyek saját maguktól mozognak, például az állatok. Mert az nyilvánvaló, hogy valamitől mozognak, ám miként kell elválasztani bennük a mozgatót és a mozgót, hiszen az állatok körében is, csakúgy, mint a hajók és a nem természetes úton alkotott létezők körében, úgy tetszik, elválik egymástól a mozgató és a mozgó, és ebben az értelemben mozgatja saját magát az egész.

[254b33] A legnagyobb nehézséget az imént tett megkülönböztetés megmaradó tagja jelenti. A mástól mozgó [létezők] közül ugyanis némelyekről azt állítottuk, hogy természetük ellenére mozognak, másokat pedig nincs más hátra, mint velük szembeállítani, tekintve, hogy természetesen mozognak.

[255a1] És pontosan ez utóbbi [testek] támasztanak nehézséget azzal kapcsolatban, hogy mitől is mozognak, például a könnyű és a nehéz létezők. Ezek ugyanis a [természetükkel] ellenkező helyekre kényszertől, saját [természetes] helyükre viszont — a könnyű fölfelé, a súlyos lefelé — természetesen mozognak. De az már nem világos, hogy amikor természetük ellenére mozognak, akkor mitől is mozognak.

[255a5] Lehetetlenség ugyanis azt állítani, hogy saját maguktól [mozognak], ez tudniillik az élet jellemzője és az eleven lények sajátja; ebben az esetben azután arra is képesek volnának, hogy maguktól megálljanak. Például arra gondolok, hogy ha valami saját maga az oka annak, hogy sétál, akkor annak is ő maga az oka, ha nem sétál. Következésképp, ha a tűznek hatalmában állna a fölfelé irányuló helyváltoztatás, akkor nyilvánvalóan hatalmában állna az is, hogy lefelé [mozduljon el]. Ha pedig ezek a dolgok önmagukat mozgatnák, akkor [azt is ésszerűtlen volna föltennünk], hogy mindössze egyetlen [fajta] mozgással mozogjanak saját maguktól.

[255a12] Továbbá hogyan mozgathatná önmagát valami, ami folytonos — méghozzá abban az értelemben [folytonos], hogy részei természettől egységet alkotnak [szümfüesz]? Abból a szempontból tekintve ugyanis, hogy egyetlen és — nem az érintkezés értelmében véve — folytonos, nem képes hatást elszenvedni39, ám abból a szempontból, hogy elkülönült [kekhórisztai], emez természeténél fogva hatást tesz, amaz meg hatást szenved el40. Sem e [szóban forgó elemi testek] közül nem mozgatja saját magát tehát egyik sem — hiszen részeik természettől egységet alkotnak41 —, sem semmi [más] folytonos létező sem, hanem a mozgató minden egyes esetben megkülönböztetendő a mozgótól, amit például az élettelen dolgok esetében látunk, amikor történetesen valamely élő mozgatja őket. Mindazáltal ezeknél [az elemi testeknél] is az történik, hogy mindig valamitől mozognak. Rögtön világossá válik [mindez], hogyha szétválasztjuk az okokat.

[255a20] Az említett megkülönböztetések a mozgatókkal kapcsolatban is értelmezhetőek. Némelyek közülük természetük ellenére képesek mozgatni — az emelőrúd nem természetes módon képes mozgatni a súlyos [testeket] —, mások viszont természetesen, a valóságosan meleg [test] például [ebben az értelemben] képes mozgatni a lehetőség módján meleg [testet], és ugyanígy van ez a többi ilyen [létezővel].

[255a24] A lehetőség módján „valamilyen” vagy „valamennyi” vagy „valahol”42 [lévő test] szintén ugyanígy természetesen mozgatható annyiban, amennyiben a [szóban forgó mozgásának a] forrását önmagában és nem járulékos módon tartalmazza, mert lehet „valamilyen” is és „valamennyi” is ugyanaz [a test], csakhogy az egyik a másiknak a járuléka, vagyis nem önmagánál fogva van jelen. Kényszermozgatást szenved el valamitől tehát a tűz és a föld akkor, amikor mozgásuk természetükkel ellentétes, amikor viszont saját ama valóságukba mozgatják őket, amelynek a lehetőségében voltak, akkor természetes mozgatást.

[255a30] Mivel pedig többféleképp értjük azt [a kifejezést], hogy „a lehetőség módján”, ezért ez az oka annak, hogy homályos: mitől is mozognak az efféle [testek], például a tűz fölfelé és a föld lefelé. Más értelemben vett lehetőség módján tudós tudniillik a tanuló és az, aki már birtokában van a tudásnak, csak éppen nem elmélkedik. Amikor együtt van a hatást tevő és a hatást elszenvedő, akkor a megfelelő alkalommal [eniote] kivétel nélkül [aei] valóságos állapotába kerül az, ami [addig] a lehetőség módján volt. [255b1] A tanuló például az egyik lehetőség módján létezőből a másik lehetőség módján [létezővé] válik. Az ugyanis, aki birtokában van a tudásnak, csak éppen nem elmélkedik, valamiképp lehetőség módján tudós, csakhogy nem abban az értelemben, ahogyan akkor volt [a lehetőség módján tudós], mielőtt még tanult volna. Amikor mármost az előbbi eset szerint birtokában van már a tudásnak, akkor — hacsak nem akadályozza meg [őt ebben] valami — valóságos állapotában ténykedik [energei], azaz elmélkedik, máskülönben az ennek ellentmondó állapotban, azaz tudatlanságban volna.

[255b5] Ugyanígy áll ez aztán a természeti [testekre] is. A hideg ugyanis a lehetőség módján meleg, amikor azonban megváltozik, akkor már tűz, és —hacsak [ebben] nem akadályozza meg vagy állja útját valami — éget. Ugyanígy van ez a súlyos és a könnyű testtel kapcsolatban is. A könnyű ugyanis a súlyosból keletkezik, például vízből levegő, az tudniillik [, hogy levegő,] először a lehetőség módján [illeti meg a vizet], aztán már könnyű és — legalábbis ha nem akadályozza meg [őt ebben] valami — tüstént valóságos állapotában létezik majd [energései]. A könnyű valóságos állapota nem más, mint hogy „valahol”, méghozzá hogy fönt van, amikor pedig megakadályozzák, akkor az ellentétes helyen van. És ugyanígy van ez a „valamennyi” és a „valamilyen” [testtel] kapcsolatban is.

[255b13] Azt azonban meg kell vizsgálni, hogy vajon miért tart a könnyű és a súlyos [testek] mozgása az ő [természetes] helyük felé. Ennek az a magyarázata, hogy bizony természetüknél fogva [viselkednek így], vagyis hogy ennyit tesz könnyűnek illetve súlyosnak lenni43, az egyiket a fenttel, a másikat a lenttel határozzuk meg. Mint azt már mondtuk, többféle értelemben van lehetőség módján könnyű és súlyos. Egyfelől tudniillik, amikor [a test] víz, akkor legalábbis valamilyen értelemben vett lehetőség módján könnyű, másfelől, amikor [a test] levegő, akkor még mindig csak a lehetőség módján lesz [könnyű], hiszen lehetséges, hogy — amennyiben megakadályozzák — nem lesz fönt, ezzel szemben amennyiben eltávolítják az akadályt, annyiban valóságos állapotában ténykedik, azaz minden ilyen esetben [aei] följebb kerül. Hasonlóképpen az is, ami „valamilyen”, úgy változik meg, hogy valóságos állapotába kerül. Aki ugyanis birtokába jut a tudásnak, az nyomban elmélkedik is már, hacsak nem akadályozzák ebben. Ami pedig „valamekkora”, az kiterjed, hacsak nem akadályozzák ebben.

[255b24] Aki pedig az akadályt illetve a torlaszt elmozdítja, az egy bizonyos értelemben mozgat, egy másik értelemben nem mozgat44. Aki ugyanis a tartópillért kihúzza alulról vagy aki a követ elveszi a víz alatt lévő tömlő [nyílása] elől, az járulékosan mozgat, ahogyan a visszapattanó labda sem a faltól jön mozgásba, hanem attól, aki eldobta.

[255b29] Világos tehát, hogy ezek közül [az elemi testek közül] egyik sem mozgatja saját magát, mindazáltal tartalmaznak mozgásforrást, nem arra, hogy mozgassanak, sem nem arra, hogy hatást tegyenek, hanem arra, hogy hatást szenvedjenek el. Hogyha tehát minden mozgó [test] vagy természetesen, vagy természete ellenére illetve kényszer hatására mozog, és hogyha mind a kényszer hatására, mind a természetük ellenére [mozgó testek] mindnyájan valamitől, méghozzá mástól mozognak, hogyha továbbá a természetesen mozgó [testek] közül mind az önmaguktól, mind a nem önmaguktól mozgók megint csak valamitől mozognak — hiszen például a könnyű és a súlyos [testek] [256a1] vagy attól [mozognak], ami létrehozta és könnyűnek vagy súlyosnak alkotta meg [őket], vagy pedig attól, ami a gátjaikat és az akadályaikat megsemmisítette —, akkor mindaz, ami mozog, alighanem valamitől mozog.

 

5. fejezet

[256a4] Ennek pedig két módja van: vagy nem magának a mozgatónak, hanem másnak a révén [mozog], tudniillik annak a révén, ami a mozgatót mozgatja, vagy pedig magának a [mozgatónak a] révén. És a mozgató vagy a [mozgatottak láncolatának] legszélső tagja után elsőnek következő tag [a mozgatók láncolatában], vagy pedig több tag közvetítésével [történik a mozgatás] — például a követ a bot mozgatja, a botot meg az ember mozgatta kéz mozgatja, az ember azonban már nem [úgy mozog], hogy más mozgatná őt.

[256a8] Állításunk szerint mindkettő mozgat, mind az utolsó, mind az első tagja a mozgatók láncolatának45, bár az első tag inkább, hiszen ez mozgatja [a mozgatók láncolatában] az utolsó tagot, megfordítva azonban az utolsó nem mozgatja az első tagot, vagyis az első tag nélkül az utolsó tag nem mozgathat, az első ellenben az utolsó nélkül igen: a bot például nem mozgathat, ha azt az ember nem mozgatja.

[256a13] Hogyha mármost mindaz, ami mozog, szükségképp olyan valamitől mozog, amely maga is vagy mástól mozog vagy nem, továbbá ha az, amitől mozog, mástól mozog, akkor szükségszerű, hogy legyen egy első mozgató, amely nem [mozog] mástól. Amennyiben továbbá az első [mozgató] ilyen, annyiban nem szükséges [további] másik [mozgató]. Lehetetlenség ugyanis, hogy a végtelenbe menjen ama tagok láncolata, amelyek mozgatnak és [ugyanakkor] maguk mástól mozognak, a végtelen sok tag között ugyanis nem volna első tag.

[256a18] Mármost ha mindaz, ami mozog, valamitől mozog, ám az első mozgató mozog ugyan, de nem mástól, akkor szükségszerű, hogy [az első mozgató] önmaga hozza mozgásba saját magát.

[256a21] Ugyanehhez a belátáshoz a következőképp is eljuthatunk. Mindaz, ami mozgat, valamit és valamivel mozgat. Vagy magában mozgat ugyanis a mozgató, vagy pedig mással. Például az ember vagy [közvetlenül] maga mozgat, vagy bottal [mozgat], és a szél vagy maga dönt le, vagy az a kő [dönt le], amelyet [a szél] útjára engedett. Lehetetlenség azonban, hogy a közvetítő mozgató [to hói kinei] úgy mozgasson, hogy nincs jelen egy őt saját magában [hautói] mozgató [tag]. Ám ha [egy mozgató] saját magában [vagyis közvetlenül] mozgat, akkor nem szükséges, hogy létezzék más, amivel mozgat; amennyiben mégis léteznék más, amivel mozgat, annyiban létezik valami, ami nem valami [más közvetítésével], hanem magában mozgat, máskülönben [a mozgatók láncolata] a végtelenbe futna.

[256a28] Ha tehát valami úgy mozgat, hogy egyszersmind mozgatást szenved el, akkor szükségszerű, hogy a láncolat megálljon, nem futhat a végtelenbe. Ha ugyanis a bot azáltal mozgat, hogy a kéztől mozog, akkor a kéz mozgatja a botot, ha pedig a kezet is mozgatja valami más, akkor a kézhez képest valami más a mozgató. Amikor tehát valami mindig valami mással mozgat, akkor szükségszerű, hogy [e tagokat] megelőzően létezzék egy saját magában mozgató [tag]. Amennyiben tehát ez [a közvetlenül mozgató tag] mozog ugyan, ám az, ami őt mozgatja, nem más, mint ő, annyiban szükségszerű, hogy önmagát mozgassa, [256b1] következésképp a mozgó e szerint a meggondolás szerint is vagy közvetlenül a saját magát mozgató [tagtól] mozog, vagy [a láncolat] valamikor eljut egy ilyen [taghoz].

[256b3] Ugyanez a következtetés adódik azután akkor is, ha az elmondottakon kívül a következőképp vizsgáljuk ezeket [a tagokat]. Ha tudniillik mindaz, ami mozog, valami mozgótól mozog, akkor ez [a mozgás] vagy járulékos módon van meg a [mozgató] dolgokban, minek következtében mint mozgó mozgat ugyan, csakhogy nem annak révén, hogy maga mindig mozogna, vagy pedig nem [így van], hanem önmagánál fogva [van meg a mozgás a mozgatóban]. Hogyha mármost — az első föltevés szerint — járulékosan [mozog a mozgató], akkor nem szükségszerű, hogy a mozgó mozogjon, ám ha ez [így van], akkor világos módon lehetséges, hogy a létezők közül valamikor semmi ne mozogjon, a járulék ugyanis nem szükségszerű, sőt lehetséges az, hogy ne legyen. Semmi lehetetlen nem következhet mármost abból, hogyha létezőnek állítjuk a lehetségest — bár hamis esetleg következhet belőle —, ám hogy ne léteznék mozgás, az egyenesen lehetetlenség, hiszen már korábban46 megmutattuk, hogy szükségképp mindig van mozgás.

[256b13] Következtetés segítségével is könnyen beláthatjuk ezt47. Szükségképp három [szereplő] létezik ugyanis: a mozgó, a mozgató és az, amivel mozgat. A mozgó mármost szükségképp mozog ugyan, ám nem szükségképp mozgat. Amivel pedig mozgat, az szükségképp mozgat is és mozog is — együtt változik ugyanis a mozgatottal, tekintve, hogy együtt van vele, és ugyanaz vonatkozik rá is [mint a mozgatottra]. A hely[változtató] módon mozgatókkal kapcsolatban ez egyenesen nyilvánvaló, hiszen valameddig szükségképp érintkeznek egymással. Végül a mozgató — nem úgy, ahogyan az a mozgató [szereplő], amellyel [ő] mozgat — szükségképp mozdítatlan [mástól]. Mivel pedig [a mozgatók láncolatában] látunk olyan végső tagot, amely bár képes mozogni, mozgás-forrást mégsem tartalmaz, és olyan tagot is [találunk], amely mozog, de nem mástól, hanem önmagától, ezért — hogy ne a „szükségszerű” kifejezést használjuk — alapos oka van annak, hogy egy harmadik szélső tag is létezik, amely mozgat, miközben maga [mástól] mozdítatlan. Miután [az észt] a mozgás forrásának tette meg, Anaxagorasz is helyesen beszél ezért akkor, amikor azt állítja, hogy az ész nem szenved el hatást és nem vegyül el, egyedül olyan módon mozgathat ugyanis, hogy maga mozdíthatatlan, és [egyedül úgy] uralkodhat, hogy maga nem vegyül el.

[256b27] Ezenkívül hogyha a mozgató nem járulékos módon, hanem szükségszerűen mozog — vagyis amennyiben nem mozogna, annyiban nem mozgatna —, akkor a mozgató, minthogy mozog, szükségképp vagy ugyanazzal a fajtájú mozgással mozog, vagy pedig más fajtájúval. Ami például melegít, az maga is vagy szükségképp melegednék, ami gyógyít, az gyógyulna, és ami helyváltoztatást okoz, az helyet változtatna, vagy pedig a gyógyító változtatna helyet, a helyváltoztató pedig növekednék.

[256b34] Csakhogy ez [utóbbi eset] nyilvánvalóan lehetetlen. Addig kell ugyanis folytatni ezt a gondolatot, amíg [257a1] a [mozgás] fölosztását a tovább már nem bontható alkotóelemekig el nem végezzük. Így például ha valaki geometria leckét tanítana, akkor ez azt jelentené, hogy így ő taníttatnék ugyanerre a leckére, vagy ha elhajítana valamit, akkor így ő hajíttatnék el ugyanezzel a fajtájú hajítással, vagy pedig nem így van, akkor viszont az egyik mozgásfajta a másik mozgásfajtából eredne, ami például helyváltoztatást okoz, az növekednék, ami pedig őt növelné, az megint egy másiktól másmilyenné válnék, ami pedig ez utóbbit másmilyenné tenné, az megint egy másféle mozgással mozogna. Csakhogy [ez a láncolat] szükségképp megáll, hiszen végesen sok mozgás van. Ismét visszakanyarodni [a láncolat elejére] és azt mondani, hogy ami másmilyenné tesz, az helyet változtat, annyit tesz, mintha egyenesen azt állítanánk, hogy ami helyváltoztatást okoz, az helyet változtat, és ami tanít, az taníttatik. Hiszen minden, ami mozog, nyilvánvalóan egyfelől [bármely] a láncolatban előbb álló mozgatótól mozog, másfelől mégis inkább attól a mozgatótól, amelyik a láncolatban közvetlenül megelőzi őt. Csak hát ez lehetetlen, az következik ugyanis belőle, hogy a tanítás [to didaskon] tanul, közülük azonban az egyik szükségképp nincs birtokában a tudásnak, a másik viszont birtokában van.

[257a14] Még ezeknél is értelmetlenebb az a következmény, hogy mindaz, ami mozgatásra képes, [mástól] mozgatható, legalábbis hogyha minden mozgó mozgótól mozog, mert hát pontosan abban az értelemben volna [mástól] mozgatható, mintha valaki azt mondaná, hogy ami képes gyógyítani illetve gyógyít, az gyógyítható, és ami alkalmas a házépítésre, az [maga is] házként fölépíthető, vagy közvetlenül vagy több [közvetítő tag] révén. Az utóbbira gondolok például akkor, hogyha mindaz, ami képes mozgatni, mozgatható mástól, ám nem ugyanazzal a mozgással mozgatható, mint amellyel a [láncolatban vele] szomszédos [tagot] mozgatja, hanem másfélével — ami például gyógyítani képes, az tanítható. Csakhogy amennyiben [a tagok egymásutánja] így halad előre, annyiban egyszer el fog érkezni ugyanahhoz a mozgásfajtához [mint amelyiktől elindult], miként arra az előbb utaltunk48. Hogy közvetlenül [ugyanazzal a mozgásfajtával] volna [mástól] mozgatható [mint amelyikkel maga mozgat], az mármost képtelenség, a másik eset pedig puszta agyszülemény: képtelenség ugyanis, hogy ami képes másmilyenné tenni, az szükségképp alkalmas volna arra, hogy növeljék [őt].

[257a25] Nem szükségszerű tehát, hogy a mozgó mindig mástól mozogjon, és az sem, hogy ez a másik mozogjon. Vagyis megáll [a láncolat]. Az első mozgó következésképp vagy valamiféle nyugvótól mozog majd, vagy pedig saját magát mozgatja.

[257a27] Egyébként is hogyha azt kellene fontolóra venni, hogy a mozgás oka illetve forrása vajon az-e, ami saját magát mozgatja, vagy pedig az, ami mástól mozog, akkor mindenki az előbbi mellett döntene, az ugyanis, ami önmagánál fogva ok, minden esetben elsődlegesebb annál, ami saját létezésében is mástól függ. [Azt a kérdést, mely szerint] ha valami saját magát mozgatja, akkor hogyan és milyen módon mozgat, következésképp úgy kell megvizsgálnunk, hogy új kiindulópontot választunk.

[257a33] Mindaz, ami mozog, szükségképp mindig tovább fölosztható részekre osztható föl. Az tudniillik, hogy minden folytonos, ami önmagánál fogva mozog, már korábban49 bizonyítást nyert [257b1] a természetről egyetemes módon vizsgálódó fejezetekben. Képtelenség mármost, hogy ami saját magát mozgatja, az egészében véve [pantéi] mozgassa saját magát. Hiszen akkor, tekintve, hogy egy és fajtájában oszthatatlan, az egész helyváltoztatást végezne és elő is idézné ugyanazt a helyváltoztatást, vagy [az egész] másmilyenné válnék és másmilyenné is tenne, következésképp tanítana és egyszersmind taníttatnék, vagy gyógyítana és ugyanazzal a gyógyítással gyógyulna.

[257b6] Meghatározásunk szerint50 továbbá az mozog, ami mozgatható, ez pedig nem más, mint a lehetősége módján, nem a megvalósultságában vett mozgó. Ami a lehetőség módján van, az úton van a megvalósultságba, a mozgás pedig nem más, mint [még] be nem fejezett megvalósulása annak, ami mozgatható. A mozgató ellenben már valóságában van, például az melegít, ami meleg, és egészében véve az nemzi a formát, ami birtokában van [a formának]. Következésképp [ha egészében véve mozgatná saját magát] ugyanaz ugyanabban a tekintetben egyidejűleg volna meleg és nem meleg. Ugyanez áll azután mindegyik más mozgásfajtára, ahol a mozgató szükségképp [a mozgással] rokon értelmű nevet visel. Annak tehát, ami saját magát mozgatja, az egyik része mozgat, a másik része mozog.

[257b13] A következő meggondolásokból kiindulva azután nyilvánvalóvá válik: nem lehetséges önmozgatás abban az értelemben, hogy a két rész mindegyike a másiktól mozogjon. Mert ha a két rész mindegyike a másikat mozgatja, akkor nem lesz semmiféle első mozgató. A [láncolat] korábbi tagja ugyanis inkább oka a mozgásnak illetve inkább mozgat, mint az, amelyik utána következik. Kétféleképp lehet ugyanis mozgatni: az egyik esetben mástól mozog maga a mozgó, a másik esetben önmagától, az a tag pedig, amelyik messzebb áll a mozgótól, közelebb áll a mozgás forrásához, mint a [láncolat] köztes [tagja]. Továbbá nem szükségszerű, hogy mástól — ne pedig önmagától — mozogjon a mozgató; így az csupán járulékosan történik, hogy a másik rész viszontmozgatja őt. Lehetségesnek tekinthetem tehát, hogy nem mozgat [ez a másik rész], vagyis az egyik rész mozgó lesz, a másik, a mozgató rész viszont mozdítatlan. Továbbá nem szükségszerű, hogy a mozgató [rész] viszontmozgást szenvedjen el; ha szükségképp mindig létezik mozgás, akkor szükségszerű, hogy vagy mozdulatlan, vagy pedig önmagát mozgató legyen az, ami mozgat. Továbbá [a mozgató rész] azzal a mozgással mozogna, amellyel mozgat, ennélfogva ami melegít, melegednék.

[257b26] Továbbá annak, ami elsőként mozgatja saját magát, sem egyetlen, sem több olyan része nincs, amelyik saját magát mozgatná. Az egész ugyanis, amennyiben saját magától mozog, annyiban vagy valamelyik részétől mozog, vagy pedig az egész mozog az egésztől. Mármost hogyha azáltal mozog, hogy valamely része mozogna saját magától, akkor ez [a rész] volna az első saját magát mozgató [tag], mert ez [a rész] elkülönülten mozgatná saját magát, az egész azonban már nem [mozgatná saját magát]. Hogyha viszont az egész az egésztől mozogna, akkor ezek [a részek] járulékos módon mozgatnák saját magukat. Ha nem szükségszerű módon [mozgatják önmagukat], akkor tekintsük úgy, hogy nem [258a1] önmaguktól mozognak [a részek]. A [dolog] egészének egyik része tehát mozdulatlan létére mozgat, a másik pedig mozgattatik, egyedül ezen a módon lehetséges ugyanis, hogy képes legyen valami az önmozgatásra.

[258a3] Továbbá ha a [dolog] egésze önmagát mozgatja, akkor [megkülönböztethetünk] benne egy mozgatót és egy mozgót. Eszerint [amikor azt mondjuk, hogy] az „AB” önmagától mozog, [azt] is [mondhatjuk, hogy] az „A” résztől mozog.51

[258a5] Mivel pedig mozgat egyrészt a mástól mozgó, másrészt a mozdulatlan, és mivel mozog egyrészt a mozgató, másrészt az, ami semmit nem mozgat, ezért a saját magát mozgató szükségképp egy mozdulatlan, ám mozgató alkotórészből, meg még egy mozgó alkotórészből áll, amely azonban nem szükségképp mozgat, hanem csak akkor [teszi ezt], hogyha alkalma kínálkozik rá.

[258a9] Legyen „A” egyrészt mozgató, másrészt mozdulatlan, „B” pedig egyrészt „A”-tól mozgó, másrészt mozgassa azt, amit „C”-vel jelölünk, végül „C” legyen „B”-től mozgó, ám ne mozgasson semmit! Hogyha netán több közvetítő tagon keresztül jutna el [a láncolat] „C”-hez, most akkor is legyen egyetlenegy [közvetítő tag]! Nos, az egész „ABC” saját magát mozgatja. Ám hogyha elvennénk „C”-t, az „AB” akkor is saját magát mozgatná — „A” a mozgató, „B” a mozgó —, „C” ellenben nem mozgatná saját magát, sőt egyáltalán nem mozogna. Ezenkívül „BC” sem mozgatná saját magát „A” nélkül, „B” ugyanis azáltal mozgat, hogy mástól, nem pedig valamelyik részétől mozog. Egyedül „AB” mozgatja tehát saját magát. Ami tehát saját magát mozgatja, annak szükségképp van egyfelől mozgató, ám mozdulatlan része, másfelől mozgó része, amely azonban semmit sem mozgat szükségképp, miközben mindkét rész vagy kölcsönösen érintkezik egymással, vagy egyikük érintkezik a másikkal52. Hogyha mármost a mozgató folytonos — hiszen a mozgó szükségszerűen folytonos —, akkor az egész nyilvánvalóan nem azáltal mozgatja saját magát, hogy valamely része olyan volna, hogy saját magát mozgatná, hanem mint egész mozgatja saját magát úgy is mint mozgó és úgy is mint mozgató azáltal, hogy az, ami mozgat, és az, ami mozog, valamelyik része neki. Sem mint egész nem mozgat ugyanis, sem mint egész nem mozog, hanem „A” mozgat, és egyedül „B” mozog. A „C” azonban már nem „A”-tól [mozog], ez ugyanis lehetetlenség.53

[258a27] Nehézséget jelent, hogyha valaki akár „A”-ból — ha egyszer folytonos az, ami egyrészt mozgat, másrészt mozdulatlan —, akár „B”-ből — a mozgóból — netán elvenne [valamit]. Tudniillik vajon az, ami „A”-ból marad, mozgat-e majd, illetve az, ami „B”-ből marad, mozgattatik-e majd? Mert ha ez így van, akkor „AB” nem lehet elsődleges értelemben saját magát mozgató, hiszen azután, hogy elvettek [valamit] „AB”-ből, a maradék „AB” továbbra is önmagát mozgatná. Vagy pedig inkább [arra kell gondolnunk, hogy] [258b1] semmi akadálya annak, hogy mindkét [alkotórész] vagy legalább az egyik — a mozgó — a lehetőség módján fölosztható legyen ugyan, ám a megvalósultság módján fölosztatlan, amennyiben viszont megtörténnék a fölosztás, annyiban már nem az az [alkotórész] volna, amelyik ugyanezzel a képességgel rendelkezik. Következésképp semmi akadálya annak, hogy a lehetőség módján fölosztottak körében elsődleges értelemben jelen legyen [olyasmi, ami saját magát mozgatja].

[258b4] Ezekből tehát nyilvánvaló, hogy az elsődlegesnek vett mozgató mozdulatlan. A [láncolat] mástól mozgatott mozgó tagja ugyanis akár közvetlenül az első mozdulatlan tag előtt, akár egy saját magát mozgató illetve megállító mozgó tag előtt áll, mindkét esetben az következik, hogy az, ami minden mozgó esetében elsődleges értelemben véve mozgat, mozdulatlan.

 

6. fejezet

[258b10] Mivel pedig mozgásnak mindig kell léteznie és nem szűnhet meg54, ezért szükségképp létezik egy örök valami, ami — akár egyetlen, akár több — elsődlegesen mozgat, és az első mozgatónak mozdulatlannak kell lennie. Annak a belátása mármost, hogy minden olyan [létező] örök, amely egyrészt mozdulatlan, másrészt mozgat, nem a jelen vizsgálódás feladata55. A következő fejtegetésünkben viszont az válik világossá, hogy szükségszerű [létezéssel] létezik valami akkor, hogyha egyrészt maga — mind tulajdonképpen véve, mind járulékos értelemben — mozdulatlan, minden változáson kívül esik, másrészt hogyha képes arra, hogy mást mozgasson.

[258b16] Engedjük meg — ha valakinek ez a kívánsága — némely létező esetében annak a lehetőségét, hogy keletkezés illetve pusztulás nélkül legyen — illetve ne legyen — valamikor. Ha ugyanis valami, aminek nincsenek részei, olykor van, máskor viszont nincs, akkor nagyon is szükségszerű, hogy minden ilyesmi anélkül legyen olykor — máskor meg ne legyen —, hogy megváltoznék.56 És tekintsük lehetségesnek azt is, hogy némely mozgásforrás, amely egyrészt mozdulatlan, másrészt mozgatásra képes, olykor van, máskor meg nincs. Bár az, hogy ez minden mozgásforrással így legyen, egyáltalán nem lehetséges, hiszen az önmagukat mozgató [dolgok] számára nyilvánvaló módon jelen van valamiféle ok arra, hogy olykor legyenek, máskor meg ne legyenek. Mindannak ugyanis, ami saját magát mozgatja, szükségszerű, hogy legyen kiterjedése, föltéve, hogy semmi nem mozog, aminek nincsenek részei. Csakhogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy a [szóban forgó] mozgató a most leírt [létezők] köréből kerüljön ki. Annak, hogy némely [létező] keletkezik, mások meg pusztulnak, és hogy ez folytonosan történik, nem oka mármost az olyasmi, ami mozdulatlan ugyan, ám nem létezik mindig, továbbá az olyasmik sem, melyek közül némelyek mindig csak egyes dolgokat mozgatnak, mások pedig mindig csak másokat.

[258b29] Annak, hogy [a keletkezések és pusztulások láncolata] örök és folytonos, nem oka ugyanis sem az egyik, sem az összes [tagja a láncolatnak], [az] ugyanis, hogy [a keletkezések és pusztulások] láncolatot alkotnak57, örök és szükségszerű, a [láncolat] összes [tagja] azonban végtelen sok és nem együtt létezik az összes [tag]. Ha föl is tesszük mármost, hogy tízezer olyan mozgásforrás létezik, amely [259a1] egyrészt mozdulatlan, másrészt mozgat, és hogy sok minden elpusztul azok közül, amik saját magukat mozgatják, mások meg ezt [a pusztulást] követően keletkeznek, és hogy az egyik mozdulatlan létező ezt a dolgot mozgatja [és mást nem], a másik mozdulatlan létező pedig amazt a dolgot [és nem mást], akkor is nyilvánvalóan nem kevésbé létezik valami, ami — külön mindegyiktől — átfogja [mindet], ami oka annak, hogy némelyek léteznek, mások meg nem, miközben a változás folytonos, és ő az oka a szóban forgó [mozgatók] mozgásának, ezek pedig a többi dolog mozgásának az okai.

[259a6] Nos, hogyha örök a mozgás, akkor az első mozgató is örök lesz, föltéve, hogy egy van belőle, ha meg több van belőle, akkor több [örök mozgató lesz]. Mindazáltal inkább kell arra gondolnunk, hogy egy van belőle, mint hogy több, és [ha mégis több volna, akkor] inkább véges számúnak kell gondolnunk [őket], mint végtelen [soknak]. Az azonos következménnyel járó esetek közül tudniillik mindig inkább a véges számút kell választanunk, a természetes módon létezők körében ugyanis — hogyha lehetséges — inkább a véges számú résztvevő föltevésének kell voltaképp [hüparkhein] a jobb megoldásnak is lennie58. [Esetünkben] ráadásul egyetlen [ok] is elegendő, amely mint a mozdulatlanok láncolatának első tagja, mint örök létező, a többiek mozgásának az oka lesz.

[259a13] A következőkből kiindulva is nyilvánvaló azután, hogy az első mozgató szükségképp egyetlen és örök valami. Az már bizonyítást nyert tudniillik, hogy szükségképp mindig van mozgás. Ám hogyha mindig van, akkor szükségképp folytonos; ami ugyanis örök, az folytonos is, ami viszont egymásra-következő, az nem folytonos. Márpedig hogyha folytonos — gondolkodjunk tovább —, akkor egyetlen [a mozgás]. Az [a mozgás] egyetlen azonban, amely egyfelől egyetlen mozgatótól [mozog], másfelől egyetlen mozgónak a sajátja, hogyha ugyanis [mindig] más és más fog mozgatni, akkor az egész mozgás nem folytonos, hanem egymásra-következő [tagokból illetve szakaszokból áll majd].

[259a20] Az eddigiekből kiindulva is bárki meggyőződhet arról, hogy van valami első mozdulatlan [létező], meg akkor is, ha szemügyre veszi a mozgatók mozgásforrásait. Az, hogy a létezők között vannak olyanok, amelyek olykor mozognak, máskor nyugvásban vannak, nyilvánvaló, és ennélfogva az is eleve világos volt már, hogy sem nem mozog minden, sem nincs nyugvásban minden, sem nem az a helyzet, hogy némelyek mindig nyugvásban vannak, mások ellenben mindig mozognak. Bizonyítékul szolgálnak ugyanis erre azok [a létezők], amelyek mindkét állapotban előfordulnak, vagyis amelyeknek megvan a képességük arra, hogy olykor mozogjanak, máskor meg nyugvásban legyenek.

[259a27] Mivel ez utóbb [említett létezők] mindenki előtt nyilvánvalóak, most meg akarjuk mutatni a másik kettő mindegyikének a természetét is — vagyis azt, hogy vannak mindig mozdulatlan, és vannak mindig mozgó [dolgok] —, erre irányuló törekvésünk során pedig, miután azt is leszögeztük, hogy mindaz, ami mozog, valamitől mozog, és ez a valami vagy mozdulatlan vagy mozog, és ha mozog, akkor minden esetben vagy magától vagy mástól [mozog], ezért arra a belátásra jutottunk, hogy a mozgók közül bár a mozgatottak forrása az, ami saját magát [259b1] mozgatja, mégis mindennek a mozdulatlan a forrása. Olyan [dolgok] pedig, amelyek saját magukat mozgatják, szemmel láthatóan és nyilvánvalóan vannak, például az élőlényeknek és az állatoknak a neme, ezért aztán az utóbbiak egyenesen annak a véleménynek59 adhatnak tápot, mintha nem volna lehetetlen, hogy valamikor mozgás ébredjen bennük még akkor is, hogyha egyáltalán nem volt mozgásuk, mivel megfigyelésünk szerint az történik bennük, hogy miután egykor mozdulatlanok voltak, egyszer csak — úgy látszik — ismét mozognak. Jelen pillanatban tehát azt kell megértenünk, hogy a mozgás egyetlen fajtája az, amellyel ezek [az élőlények] önmagukat mozgatják, majd pedig azt, hogy ez [a fajta mozgás]60 szoros értelemben [küriósz] nem [belőlük fakad]. A [mozgás] oka ugyanis nem az állatból fakad, jelen vannak az állatokban egyéb természetes mozgások is — például a növekedés, a csökkenés, a lélegzés —, amelyek nem maguknak az állatoknak a révén ébrednek [kinountai]. Ezek [a mozgások] úgy mennek végbe mindegyik állatban, hogy ő maga közben nyugvásban van és nem mozog olyan mozgással, amelyet saját maga idézett volna elő. [Az ilyen mozgásoknak] a környezet az oka és ama, beléjük áramló dolgok sokasága, amilyen némelyek esetében a táplálék; miután ugyanis bekebelezték [a táplálékot], elalszanak, miután pedig megemésztették, fölébrednek és megmozdulnak, ezenközben [mozgásuk] első forrása [rajtuk] kívül van. Ezért nem mozognak [az állatok] önmaguktól mindig folytonosan. Más mozgatja tudniillik [őket], ami maga mozog és ami megváltoztató módon viszonyul mindazokhoz, amelyek önmagukat mozgatják.

[259b16] Ezekben [az élőlényekben] mindnyájukban az első mozgató — vagyis az, ami oka annak, hogy maguk önmagukat mozgatják — önmagától mozog, jóllehet járulékos módon, hiszen a test változtat helyet, ennek következtében [változtat helyet] az is, ami a testben van és emelő mozgással önmagát mozgatja. Ezekből kiindulva hitelt érdemlően megállapíthatjuk, hogy ha valami azok közé a mozdulatlan mozgatók közé tartozik, amelyek járulékosan maguk is mozognak, akkor lehetetlenség, hogy az folytonos mozgást [ébresztve] mozgasson. Következésképp hogyha szükségképp folytonosan van mozgás, akkor kell, hogy legyen olyan első mozgató, amelyik járulékosan is mozdulatlan, föltéve, hogy — korábbi meggondolásunknak megfelelően — elkerülhetetlenül jelen lesz a létezőkben valamiféle szüntelen és halhatatlan mozgás és maga a létező [világegyetem]61 önmagában és önazonosságban62 marad majd. Ha ugyanis a forrás megmarad, akkor szükségképp megmarad a mindenség is, tekintve, hogy folytonos kapcsolatban áll a forrással.

[259b28] Önmagától mozgásba jönni járulékos módon és mástól mozgásba jönni járulékos módon — ez persze nem ugyanaz: a mástól [ébresztett járulékos mozgás] amaz égi testek néhány forrásában is megvan, amelyek több helyváltoztató mozgással változtatnak helyet, a másik [járulékos mozgás] ellenben egyedül a pusztuló [létezőkben] van meg.

[259b32] Továbbá, föltéve legalábbis, hogy mindig létezik valami olyasmi, ami egyfelől mozgat valamit, másfelől maga mozdulatlan és örök, szükségképp örök az is, ami tőle elsőnek mozgattatik. [260a1] Ez abból kiindulva világítható meg, hogy a többi [létezőben] a keletkezés meg a pusztulás és a változás nem lehet másképp jelen, mint hogy valami mozgatja őket. Hiszen az, ami mozdulatlan, mindig ugyanazon a módon és egyazt a mozgást [ébresztve] mozgat, mivel maga semmit nem változik a mozgóhoz viszonyítva. Csakhogy ami már a mozgótól, méghozzá a mozdulatlantól [mozgatott] mozgótól mozog, az — annálfogva, hogy másképp és másképp viszonyul a dolgokhoz — nem ugyanannak a mozgásnak lesz az oka, hanem — annálfogva, hogy ellentétes helyeken vagy formákban van — ellentétes állapotba hozza a többi mozgó mindegyikét, vagyis [azok] olykor nyugvásban vannak, máskor meg mozognak.

[260a11] Az elmondottakból azután az is nyilvánvaló már, ami kezdetben63 nehézséget jelentett: ugyan miért van az, hogy nem minden mozog vagy nincs minden nyugvásban, avagy hogy némelyek nem mozognak mindig, mások meg nincsenek mindig nyugvásban, hanem némely [létező] olykor mozog, máskor meg nem. Most már világos: ennek az az oka, hogy némely [létező] örök mozdulatlan [mozgatótól] mozog, miáltal mindig mozog, mások viszont mozgó illetve változó [mozgatótól mozognak], minek következtében maguk is szükségképp változnak. A mozdulatlan pedig — mivel, mint azt már elmondtuk64, egyszerűen, változatlanul tartósan [dia] ugyanabban az állapotban marad — egyetlen és egyszerű mozgást [ébresztve] mozgat.

 

7. fejezet

[260a20] Sokkal világosabb [áttekintésünk] lesz mindazáltal erről, hogyha egy másik kiindulópontot is választunk magunknak. Meg kell vizsgálnunk tudniillik, vajon lehetséges-e, hogy valamely mozgás folytonos legyen, vagy pedig nem, és ha lehetséges, akkor melyik ez a mozgás, továbbá a mozgások közül melyik az első. Ha ugyanis szükségszerű, hogy mozgás mindig létezzék, egy bizonyos mozgás pedig első és folytonos legyen, akkor világos, hogy az első mozgató ezt a [bizonyos] mozgást ébresztve mozgat, amely mozgás szükségképp egyetlen és azonos és folytonos és első.

[260a26] Miután három [fajtája] van a mozgásnak, a kiterjedés, a tulajdonság és a hely szerint [való] — melyet helyváltoztatásnak hívunk —, ezért szükségszerű, hogy ez utóbbi legyen az első. Lehetetlenség ugyanis, hogy növekedés történjék, hogyha előzőleg nem volt másmilyenné-válás. Mert ami növekszik, az bizonyos értelemben a hozzá hasonló révén növekszik, ám bizonyos értelemben a hozzá nem hasonló révén növekszik, az ellentétest mondjuk ugyanis a vele ellentétes táplálékának, csakhogy minden a hozzá hasonló révén gyarapodik.65 Az ellentétesre történő változás pedig szükségképp másmilyenné-válás. [260b1] Ám ha csakugyan másmilyenné-válás történik, akkor kell lennie valaminek, ami másmilyenné tesz, vagyis ami a lehetőség módján melegből valóságos meleget csinál. Világos azonban, hogy a mozgató nem viselkedik [mindvégig] ugyanúgy, hanem olykor közelebb, máskor meg távolabb van attól, ami másmilyenné válik. Ez azonban nem történhet meg helyváltoztatás nélkül. Ha tehát szükségszerű, hogy mindig létezzék mozgás, akkor az is szükségszerű, hogy mindig létezzék helyváltoztatás, amely az elsődleges mozgás, és ha a helyváltoztatásnak van elsődleges és másodlagos [formája], akkor szükségszerű, hogy az elsődleges helyváltoztatás mindig létezzék.

[260b7] Továbbá minden tulajdonság [pathéma] forrása a sűrűsödés és a ritkulás, hiszen a nehéz és a könnyű, a lágy és a kemény, a meleg és a hideg is egyfajta sűrűségnek és ritkaságnak tűnik. A sűrűsödés és a ritkulás pedig nem más, mint egyesülés és szétválás — ezeket a kifejezéseket szokás a létezők [usziai] keletkezésének és pusztulásának az értelmében használni66. Csakhogy amik egyesülnek illetve szétválnak, azok helyüket illetően szükségképp megváltoznak. Továbbá hely szerint változik meg a kiterjedése annak is, ami növekszik illetve csökken.

[260b15] Ha azután a következő irányból közelítve vizsgálódunk, szintén nyilvánvaló lesz, hogy a helyváltoztatás elsődleges. Az elsődleges tudniillik, miként a többi esetben, akként a mozgással kapcsolatban is többféleképp értelmezhető. Azt mondjuk „elsődlegesnek”, ami korábbi, s amely ha nincs, akkor nem lesznek a többiek sem, ő azonban a többi nélkül is megvan, beszélünk azután időben elsődlegesről és a létezés szempontjából vett67 elsődlegesről.

[260b19] Mivel tehát szükségszerű, hogy folyamatosan legyen mozgás, és mivel a folyamatosan [meglévő mozgás] vagy folytonos, vagy egymásra következő [mozgásokból tevődik össze] — a folytonos azonban magasabb rendű [mallon], aztán meg jobb is a folytonos, mint az egymásra következő, föltevésünk szerint pedig a természetben mindig a jobbik van jelen, föltéve persze, hogy [az a bizonyos jobbik] egyáltalán lehetséges, márpedig a folytonos lehetséges (ezt később68 bebizonyítjuk, egyelőre tekintsük föltevésnek) —, és mivel folytonos nem lehet más [mozgás], csak a helyváltoztatás, mindebből mármost annak a szükségszerű volta következik, hogy a helyváltoztatás legyen az első mozgás. Korántsem szükségszerű ugyanis, hogy akár növekedjék, akár másmilyenné váljék, sőt akár keletkezzék vagy pusztuljon az, ami helyváltoztatást végez. Ezeknek [a fölsorolt mozgásoknak] egyike sem lehetséges viszont, ha nincs jelen az a folytonos mozgás, amellyel az első mozgató mozgat.

[260b29] [A helyváltoztatás] elsődleges továbbá időben, az örök [létezők] ugyanis csak ezzel a mozgással mozoghatnak. Ám bármely [egyed] esetében, amelynek keletkezése van, a helyváltoztatás a legkésőbbi a mozgás [fajtái] közül. Azt követően ugyanis, hogy létrejött, először másmilyenné-válás illetve növekedés történik [vele], a helyváltoztatás aztán a már kiteljesedett [egyedeknek] a mozgása. [261a1] Ám szükségszerű, hogy legyen egy másik, korábbi, helyváltoztatással mozgó [egyed], amely a keletkezők számára a keletkezésüknek is az oka lesz, jóllehet maga nincs keletkezőben. A szülő is korábbi az ivadékánál, jóllehet a keletkezés látszik a legkorábbi mozgásnak, mégpedig azért, mert a dolognak először létre kell jönnie. Mármost a keletkező [egyedek] bármelyikére ez csakugyan így áll, ám szükségszerű, hogy a keletkezőket megelőzően már mozogjon valami, ami maga létező és nincs keletkezőben; ez utóbbi esetében pedig valami más az, ami nála korábbi. Mivel pedig lehetetlenség, hogy a keletkezés első legyen — hiszen ekkor minden mozgó pusztuló volna69 —, ezért nyilvánvalóan az egymásra következő mozgások egyike sem lehet korábbi, hiszen mindnyájan későbbiek a keletkezésnél — egymásra következőn értem a növekedést, azután a másmilyenné-válást, a fogyást és a pusztulást —, következésképp ha a keletkezés nem korábbi a helyváltoztatásnál, akkor a többi változás egyike sem.

[261a13] Általában véve pedig az, ami épp keletkezőben van, úgy tetszik, hogy tökéletlen és elve [arkhé] felé tartó [mozgásban] van70, következésképp az, ami keletkezését tekintve későbbi, a természettől fogva korábbi. Márpedig a helyváltoztatás az utolsó mozgás, amely megjelenik a keletkező [lényekben]. Némely élőlény, például a növények és az állatok sok neme, azért teljességgel [holósz] mozdulatlan, mert hiányzik a [hozzávaló] szerve, másokban jelen van ugyan [a helyváltoztatás], ám [csak] kiteljesedett [állapotukban]. Következésképp hogyha a helyváltoztatás inkább azokban [az egyedekben] van jelen, amelyek teljesebben71 birtokában vannak a természetnek, akkor ez a mozgás a [mozgó dolog] lényege szerint [kat’ uszian] is első a többi közül, az előbbi okok miatt is, meg azért is, mert a mozgó [létező] a mozgások közül legkevésbé a helyváltoztatás során távolodik el a lényegétől, egyedül ebben a mozgásban nem változik ugyanis semmi a létezéséből [einai]72 abban az értelemben véve, ahogyan megfordítva a másmilyenné válónak a minősége, a növekvőnek és a csökkenőnek pedig a mennyisége változik meg.

[261a23] Fölöttébb nyilvánvaló azután, hogy a saját magát mozgató [létező] voltaképpen [küriósz] leginkább ezt, a hely szerint [történő] mozgást ébresztve mozgat, és csakugyan erről mondtuk azt, hogy a mozgó mozgatók mozgásforrása, és hogy a mozgók körében az az első, amely saját magát mozgatja.

[261a27] Az eddigiekből következően tehát nyilvánvaló, hogy a helyváltoztatás az első a mozgások közül. Most azt kell megmutatnunk, hogy melyik helyváltoztatás az első. Ugyanazzal a gondolatmenettel egyszerre lesz nyilvánvaló mind a jelenlegi, mind a korábbi föltevésünk73, mely szerint lehetséges valamiféle folytonos és örök mozgás.

[261a31] A következőkből kiindulva mármost nyilvánvaló, hogy a többi mozgás egyike sem lehet folyamatos. Minden mozgás és változás ugyanis egy bizonyos [állapotból kiindulva] az azzal ellentétes [állapotba juttat]. A keletkezésben és a pusztulásban például a létező és a nem létező a végső tagok, a másmilyenné-válásban az ellentétes tulajdonságok, a növekedésben illetve a csökkenésben pedig vagy a kiterjedés illetve a kicsinység, vagy pedig a kiterjedés teljessége és kiteljesedetlensége, az ellentétes [állapotok között végbemenő] mozgások pedig [261b1] [egymással] ellentétesek.

[261b1] Ami mármost nem mozgott mindig egy bizonyos mozgással, jóllehet már korábban is létezett, az korábban szükségképp nyugvásban volt. Ami tehát megváltozik, az a [mozgással elért] ellentétes [állapotban] nyilvánvalóan nyugvásban lesz. Ugyanez áll azután a változásokra is.74 A keletkezés és a pusztulás ugyanis egyáltalában véve és az egyes esetekben külön-külön véve is szemben áll [egymással]. Következésképp hogyha lehetetlenség egyidejűleg szemben álló változásokkal változni, akkor a változás nem lesz folyamatos, hanem [szakaszai] között idő telik el.

[261b7] Semmi különbséget nem jelent ugyanis, hogy az ellentmondó változások75 — ha eleget tesznek annak az egy föltételnek, hogy lehetetlenség egyidejűleg ugyanabban [a dologban] végbemenniük — ellentétesek vagy nem ellentétesek, gondolatmenetünk szempontjából ez nem érdekes. Az sem számít, hogyha az ellentmondó állapotban [az illető dolog] nincs szükségképp nyugvásban, meg az sem érdekes, hogyha nincs a változással ellentétes nyugvás — a nem létező ugyanis talán még sincs nyugvásban, márpedig a pusztulás a nem létezőbe juttat. Ezzel szemben egyedül az a [körülmény] számít, hogy idő telik el a [változások] között, így ugyanis nem lesz folytonos a változás. Korábbi [példáinkban76] sem az ellentétesség volt az érdekes, hanem az, hogy lehetetlenség egyidejűleg végbemenniük [a változásoknak].

[261b15] [Gondolatmenetünknek] nem kell megrendülnie attól, hogy ugyanaz több mindennel ellentétes lehet, például a mozgás mind a nyugvással, mind az ellentétes [állapotba juttató] mozgással, hanem egyedül azt kell belátni, hogy valamilyen értelemben véve mind a mozgással, mind a nyugvással szemben áll az ellentétes mozgás — pontosan úgy, ahogyan az egyenlő és a középérték szemben áll azzal is, ami fölülmúlja őt, és azzal is, amit ő múl fölül —, és azt [kell belátni], hogy sem a szemben álló mozgások, sem a [szemben álló] változások nem történhetnek egyidejűleg.

[261b22] Továbbá mind a keletkezéssel, mind a pusztulással kapcsolatban teljes képtelenségnek látszik, hogy ami létrejött, az szükségképp azonnal el is pusztuljon, mégpedig úgy, hogy közben nem telt el semmi idő. Következésképp ezekből kiindulva a többi változással kapcsolatban már bizonyosnak vehető a meggyőződésünk, hiszen az a természetes, hogy a többivel ugyanez a helyzet.

 

8. fejezet

[261b27] Most pedig beszéljünk arról, hogy létezhet valamiféle végtelen [mozgás], amelyik egyetlen és folytonos, és hogy ez nem más, mint a körmozgás.

[261b28] Mindaz tudniillik, ami helyet változtat, vagy körben mozog vagy egyenesen vagy vegyesen, következésképp hogyha az első kettő [mozgás] közül egyik sem folytonos, akkor a kettejükből összetett sem lehet az. Világos továbbá, hogy ami véges egyenes mentén változtatja a helyét, az sem folytonosan végez helyváltoztatást. Visszafordul ugyanis. Ami pedig egyenes mentén visszafordul, az ellentétes mozgásokkal mozog, mert hely vonatkozásában a fent és a lent, az elöl és a hátul, a jobbra és a balra ellentétes egymással, ezek a hely ellentétességei ugyanis. Akkor hát melyik az egyetlen [262a1] folytonos mozgás?! Korábban azt a meghatározást adtuk róla, hogy egyetlen [létezőnek a mozgása], egyetlen időben és olyan [tartományban történik], amelyet fajta szerint tovább már nem lehet osztani. [A mozgásnak] három [jellemzője] volt ugyanis, egyrészt a mozgó, például az ember vagy az isten, másodszor az „amikor”, például az időtartam, és harmadszor az „amiben”, utóbbi nem más, mint vagy a hely vagy a tulajdonság vagy a fajta vagy a kiterjedés, az ellentétek pedig fajtában különböznek, vagyis nem egy van belőlük. Márpedig a helynek az imént fölsorolt különbségei vannak. Továbbá: hogy az A-ból B-be tartó mozgás ellentétes a B-ből A-ba tartó mozgással, annak az a jele, hogy amennyiben egyszerre történnek, annyiban megállítják illetve megszüntetik egymást. Ugyanez a helyzet akkor is, ha ez körív mentén történik, az A-ból B-be tartó mozgás ellentétes az A-ból C-be tartó mozgással, mert az ellentétes mozgások — annálfogva, hogy kioltják illetve akadályozzák egymást —, még akkor is megállítják egymást, hogyha esetleg folytonosak és nem történik visszafordulás. Az oldalra tartó mozgás persze nem ellentétes a fölfelé tartóval.

[262a12] Annak a lehetetlensége meg, hogy az egyenes mentén történő mozgás folytonos legyen, végképp nyilvánvaló azért, mert szükségképp megáll az, ami visszafordul, nem csupán akkor, ha egyenes mentén, hanem akkor is, ha történetesen körív mentén végez helyváltoztatást. Körmozgást végezni és körív mentén végezni helyváltoztatást tudniillik nem ugyanaz: előfordul ugyanis, hogy [a körív mentén mozgó test] olykor folyamatosan mozog77, máskor azonban azért érkezik meg ugyanoda, ahonnan elindult, hogy ismét visszaforduljon.

[262a17] Az a meggyőződés mármost, mely szerint [ez utóbbi esetben a test] szükségképp megáll, nemcsak az érzékelésre támaszkodik, hanem a megfontolásra is. A kiindulópont a következő: ha van három [pontunk], a kezdő-, a középső és a végpont, akkor a középső pont a másik kettőhöz külön-külön viszonyítva mind a kettő lesz [tudniillik kezdő- és végpont], vagyis szám szerint ugyan egyetlen, de leírása szerint kettő.

[262a21] Továbbá más az, ami lehetőség módján [van] és más az, ami valóságosan. Következésképp az egyenes végpontjai között bármelyik pont a lehetőség módján köztes ugyan, ám valóságosan nem az, hacsak ketté nem osztja ezt [az egyenest a mozgó dolog] és megállván [az illető pontban] ismét el nem kezd mozogni; ennek folytán viszont a középső [pont] kezdet és vég lesz, a későbbi [mozgás] kezdete, az első [mozgásnak] pedig a vége. Arra gondolok például, amikor az A [test], amely helyváltoztatást végez, a B [pontban] megáll, majd ismét helyváltoztatást végez a C [pont] felé.

[262a28] Amikor ellenben folytonosan mozog, akkor nem lehetséges, hogy az A [test] megérkezett légyen a B pontba és elindult légyen a B pontból; ez csupán pillanatnyi [en tói nün], nem pedig egy időtartam alatt játszódik le [en tói khronói], eltekintve attól, hogy a pillanat mint osztópont [diaireszisz] benne van az [időtartam] egészében [en tói holói].78 Ha ellenben valaki az állítaná, hogy [a mozgó] meg is érkezett [egy pontba] és el is távozott onnan, akkor az A [test] a helyét változtatva mindig áll.79 Képtelenség [262b1] ugyanis, hogy az A [test] még épp csak megérkezett volna a B pontba és egyidejűleg már el is távozott volna [onnan]; az idő más és más pontján [történik] tehát [a megérkezés és az eltávozás], ennélfogva lesz köztes idő, aminek következtében az A [test] nyugalomban lesz a B pontnál, és ugyanígy a többi pontnál is, hiszen minden [köztes pontra] ugyanaz a meggondolás vonatkozik. Hogyha továbbá a helyváltoztatást végző A [test] a középső B [ponttal] mint végponttal is és mint kezdőponttal is kapcsolatban áll, akkor — amiatt, hogy [a B-t] megkettőzi, miként [az] el is gondolható [kettőnek] — az A [test] szükségképp áll. Mindazáltal amikor mozgását befejezte, vagyis megállt, akkor az A ponton, [mozgása] kezdőpontján már csakugyan túl „van”80, a C pontban pedig már ott „van”, ezért ezt a [most bennünket foglalkoztató] nehézség szempontjából is végig kell gondolnunk.

[262b9] A nehézség tudniillik a következő: tegyük föl ugyanis, hogy az E [kezdőpontú szakasz] egyenlő az F [kezdőpontú szakasszal], és hogy az A [test] folytonos módon végzi helyváltoztatását az [E] végpontból a C [végpontba], továbbá tegyük föl, hogy mialatt az A a B pontnál van, a D [test] akkor is végzi az F végpontból kiinduló helyváltoztatását a G [végpont] felé egyenletesen és ugyanolyan gyorsan, mint az A; ekkor [az következik, hogy] a D előbb érkezik a G pontba, mint az A test a C-be. Hiszen ami korábban kezdett hozzá [a helyváltoztatáshoz], vagyis korábban indult el, az szükségképp korábban érkezik meg. Az A mindazáltal nem egyidejűleg érkezett meg [még csak] a B-be és távozott is már el [onnan], emiatt ott időzik, hogyha ugyanis egyidejűleg [történnék a megérkezés és az eltávozás], akkor nem időznék, jóllehet szükségszerű volna, hogy [ott] álljon.

[262b17] Ennélfogva nem állíthatjuk azt, hogy amikor az A test még csak megérkezett a B pontba, akkor ezzel egy időben a D test már végzi az E kezdőpontból kiinduló mozgását, mert ha megtörténnék, hogy az A test a B pontba megérkezik, akkor annak is meg kellene történnie, hogy eltávozik onnan, [csakhogy ez a kettő] nem [történhet] egyidejűleg, [valójában] tehát [az a helyzet], hogy [az A test a B pontban] az idő valamely metszéspontjában és nem valamely időtartam alatt van [jelen].

[262b21] Esetünkben tehát folytonos mozgásról lehetetlenség efféle értelmezést adni. Arról [a testről] azonban, amelyik visszafordul, szükségképp ilyen értelmezést kell adnunk. Ha ugyanis a G [test] helyváltoztatást végezne a D [ponthoz], majd visszafordulván ismét lefelé végezne helyváltoztatást, akkor a szélső ponttal, amelyet D-vel jelöltünk, máris mint végponttal és mint kezdőponttal — egyetlen ponttal mint kettővel — állna kapcsolatban, miért is szükségképp megáll; vagyis megérkezése a D pontba és eltávozása a D pontból nem egyidejűleg következik be, mert máskülönben ugyanabban a pillanatban egyidejűleg ott is volna és nem is volna ott [a D pontban].

[262b28] Ráadásul a nehézség előbbi megoldását [most] nem is alkalmazhatjuk. Nem állíthatjuk ugyanis azt, hogy a G test [megfordulása] az idő valamely metszéspontjában következik be, sem nem tagadhatjuk, hogy a G test megérkezése [a fordulóponthoz] és eltávozása [onnan] nem következett be, mert szükségképp olyan célhoz érkezik meg, amely valóságosan, nem pedig a lehetőség módján létezik. A köztes pontok a lehetőség módján vannak, ez [a szóban forgó pont] azonban valóságosan létezik, méghozzá alulról tekintve mint végpont, [263a1] felülről pedig mint kezdőpont, a szóban forgó mozgások számára is ugyanilyen módon adódik tehát. Eszerint ami egyenes mentén visszafordul, annak szükségképp meg kell állnia. Ennélfogva egyenes mentén nem lehetséges folytonos örök mozgás.

[263a4] Ugyanezen a módon kell válaszolnunk azután azoknak is, akik Zénón gondolatmenetének szellemében81 azt kérdezik, hogy vajon mindig keresztül kell-e haladni a fele úton — merthogy fele útból végtelen sok van, márpedig lehetetlenség keresztülhaladni végtelen sok mindenen —, meg azoknak is, akik szinte ugyanezt a gondolatot fogalmazzák meg, csak más módon, amikor azt állítják, hogy a mozgás során előbb meg kell számlálni a fele mozgást minden egyes megtett félútnál, úgyhogy ennek eredményeképp mire keresztül haladtunk az egészen, végtelen sok számot számláltunk már meg, márpedig ez elismerten lehetetlenség.

[263a11] A mozgásról folytatott első vizsgálódásainkban82 mármost azzal oldottuk meg a nehézséget, hogy az idő végtelen sok [részt] tartalmaz magában, egyáltalán nem képtelenség ugyanis, hogy valaki végtelen idő alatt végtelen sok részen haladjon keresztül, hiszen a végtelen azonos módon van jelen mind a kiterjedésben, mind az időben.

[263a15] Noha ez a megoldás a kérdés föltevője számára elégséges — azt kérdezte tudniillik, vajon lehetséges-e véges idő alatt végtelen sok részen keresztülhaladni vagy [ennyi részt] megszámlálni —, a dolog és az igazság vonatkozásában azonban nem elegendő. Ha ugyanis valaki eltekintvén a hosszúságtól és attól a kérdéstől, hogy vajon lehetséges-e véges időben végtelen részen keresztülhaladni, magán az időn tanulmányozná ezeket [a kérdéseket] — az időnek ugyanis végtelen sok fölosztása van —, akkor ez a megoldás már nem elégséges, hanem el kell mondani az igazat, pontosan azt, amit jelen fejtegetéseinkben taglalunk.

[263a23] Aki ugyanis két félre osztja föl a folytonos [vonalat], az kettőnek vesz egyetlen pontot, hiszen [ugyanazt] kezdőpontnak és végpontnak teszi meg, márpedig így jár el akkor is, ha számlál, és akkor is, ha felez. Ha viszont ily módon végzi a fölosztást, akkor sem a vonal, sem a mozgás nem lesz folytonos. Folyamatos mozgása ugyanis annak van, ami folytonos, abban pedig, ami folytonos, végtelen sok félrész van ugyan, csakhogy nem megvalósultságában, hanem a lehetőség módján. Hogyha tehát megvalósultság módján végezné el [a felezést], akkor nem folytonos [mozgást] végezne, hanem megállítaná [a mozgást].

[263a30] Nyilvánvalóan pontosan ez következik be abban az esetben, ha megszámlálja a fele részeket, szükségképp [263b1] kettőnek számol ugyanis egyetlen pontot, hiszen az az egyik fél résznek a végpontja, a másik fél résznek pedig a kezdőpontja lesz, a folytonos vonalat nem egynek, hanem két félnek számlálja.

[263b3] Következésképp aki azt kérdezi, lehetséges-e akár az időben, akár a kiterjedésben végtelen sok részen keresztülhaladni, annak azt kell válaszolnunk, hogy bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben viszont nem. Ha [a részek] megvalósultságban vannak, akkor nem lehetséges, ha viszont a lehetőség módján vannak, akkor lehetséges. Ami ugyanis folytonosan mozog, az jóllehet járulékosan végtelen sok részen halad keresztül, tulajdonképpen véve azonban nem. A vonalnak a járuléka ugyanis az, hogy végtelen sok fél része van, a létezése illetve a léte azonban más.

[263b9] Nyilvánvaló továbbá az is, hogyha valaki az időnek azt a pontját, amely a korábbit és a későbbit egymástól elválasztja, a dolog szempontjából mindig hozzárendeli a későbbi [időtartamhoz], akkor ugyanaz [a dolog] egyidejűleg létező és nem létező lesz, és amikor már éppen létrejött [a dolog], akkor még nem létező [lesz]. Az [illető] pont csakugyan közös mindkettő — mind a korábbi, mind a későbbi [időtartam] — számára és azonos és szám szerint egyetlen, leírásában ellenben nem azonos, az egyik [időtartamnak] ugyanis a vége, a másiknak pedig a kezdete, a dolog szempontjából mégis mindig a későbbi állapothoz [pathos] tartozik.

[263b15] Jelölje az ACB az időt, a D a testet. Ez [a test] az A idő[tartam] alatt fehér, a B [időtartam] alatt pedig nem fehér. A C időpontban ennélfogva fehér és nem fehér. Igaz ugyanis az az állítás, mely szerint az A [időtartam] bármely [pillanatában] fehér, hogyha egyszer ez alatt az egész időtartam alatt fehér volt, s hogy a B [időtartam bármely pillanatában] nem fehér, a C [időpontban] azonban mindkettő [fehér és nem fehér]. Mégsem engedhető meg tehát [az az állítás], hogy [az A időtartam] minden [pillanatában fehér], [ez] csak a végső, C-vel [jelölt] pillanat kivételével [állítható], ez a pillanat viszont már a későbbi [időtartamhoz] tartozik. És ha az egész A [időtartam] alatt nem fehérré válóban lett volna és ha mint fehér megszűnőben lett volna, akkor a C [pillanatban] már éppen [mint nem fehér] lett volna [jelen] és [mint fehér] már éppen megszűnt volna. Következésképp először abban [a C] pillanatban igaz azt állítani, hogy fehér illetve nem fehér, vagy [máskülönben] amikor már [nem fehér] lett, akkor mégsem lesz [nem fehér] és amikor [mint fehér] már megszűnt, akkor mégis [fehér] lesz, más szóval szükségképp egyidejűleg volna fehér és nem fehér, egészében véve létező és nem létező.

[263b26] Azután amennyiben szükségképp létezővé válik az, ami korábban történetesen nem létező volt — és miközben létezővé válóban van, aközben nem létezik —, annyiban nem lehetséges az időt oszthatatlan időtartamokra fölosztani. Máskülönben ugyanis, ha a D [test] az A időtartam alatt fehérré válóban volt, a B-ben, a hozzá folytonosságot alkotó módon kapcsolódó [ekhomené] másik oszthatatlan időtartam alatt viszont éppen elért [fehér állapotában] és egyszersmind [mint fehér] van jelen, akkor amennyiben az A alatt [fehérré] válóban volt, [vagyis] amennyiben nem volt jelen [mint fehér], a B alatt viszont [mint fehér] van jelen, annyiban kell történnie közben egyfajta valamivé-válásnak, következésképp [264a1] időtartamnak is lennie kell, mely alatt e valamivé-válás végbemegy.

[264a1] Azok számára tudniillik, akik tagadják, hogy volnának oszthatatlan [időtartamok], nem merül föl ugyanez a nehézség [logosz], hanem annak az időtartamnak, amely alatt [fehérré] alakulóban volt, a végső pontján már meg is lett [mint fehér] és [mint fehér] van jelen, mely végső ponthoz sem semmiféle folytonosságot alkotó módon kapcsolódó, sem semmi [arra] következő [pillanat] nincs, csakhogy az oszthatatlan idők egymásra következnek. Hogyha továbbá a [fehérré] válás az egész A időtartam alatt történt, akkor nyilvánvalóan nincs több idő, amely alatt [mint fehér] már meglehet és amely alatt [fehérré] válhat, mint egyedül az az összes idő, amely alatt [fehérré] válása végbemegy.

[264a7] Ezek és az efféle meggondolások tehát azok, amelyek hitelt érdemlő módon szóba jöhetnek. A következők alapján azonban úgy tetszik, hogy akkor is ugyanez az eredmény adódik, ha gondolatainkra hagyatkozva [logikósz] vizsgáljuk meg [a kérdést]. Mindaz tudniillik, ami folytonosan mozog — föltéve, hogy [közben] semmi nem téríti őt el —, akárhová jut is el helyváltoztatása során, már eleve [proteron] ugyanoda tartó helyváltoztatást végzett. Hogyha például a B [pontba] jut el, akkor [már eleve] a B-be tartó helyváltoztatást végzett, és nem [csak] akkor [tart a B felé], amikor közel van [a B-hez], hanem nyomban, mihelyst elkezdett mozogni, hiszen miért [tenné ezt] most inkább, mint korábban. Ugyanez áll azután a többi [mozgásra] is. Amikor eljutott a C [pontba] az, ami az A [pontból] a C-be végez helyváltoztatást, eszerint akkor [visszafordulván] ismét elmegy majd az A-ba, hogyha egyszer folytonosan mozog. Ennélfogva miközben az A-ból a C-hez végez helyváltoztatást, aközben egyszersmind a C-ből kiinduló mozgással A-ba tartó helyváltoztatást is végez, következésképp ellentétes [helyváltoztatásokat végez] egyidejűleg, hiszen az egyenes mentén történő [illető] helyváltoztatások ellentétesek egymással.

[264a18] Egyszersmind pedig onnan kiindulva végzi változását, ahol nem is tartózkodott. Ha tehát ez lehetetlenség, akkor szükségképp megáll a C-ben, így viszont mozgása nem lesz egyetlen, a nyugvással megszakított mozgás ugyanis nem egyetlen.

[264a21] Ha azután a következőkből indulunk ki, [mindez] még nyilvánvalóbb [lesz] egyetemesen minden mozgással kapcsolatban. Ha tudniillik mindaz, ami mozog, az elmondott mozgások valamelyikével mozog illetve a velük szembenálló nyugvásokkal nyugszik — e [mozgásokon] kívül ugyanis nincs más —, akkor amelyik nem mozog mindig egy bizonyos mozgással — úgy értem azok közül a mozgások közül, amelyek [ugyanazon] a mozgásfajtán belül különböznek egymástól, és nem arról van szó, hogy [mozgása] az egész mozgásnak volna valamely része —, az korábban szükségképp nyugvásban volt az [illető mozgással] ellentétben álló nyugvással, hiszen a nyugvás nem más, mint a mozgás hiánya. Hogyha tehát az egyenes mentén történő [illető] mozgások egymással ellentétesek, akkor nem lehetséges egyidejűleg mozogni a [szóban forgó] ellentétes mozgásokkal. Ami az A-ból a C-hez végez helyváltoztatást, az nem végezhet egyidejűleg helyváltoztatást a C-ből az A-hoz is. Mivel pedig nem végez [ellentétes helyváltoztatásokat], és mivel ez utóbbi helyváltoztatás az, amelyet végez, ezért előzőleg szükségképp nyugvásban volt a C-nél tartózkodó nyugvással, ez ugyanis a C-ből kiinduló mozgással ellentétben álló nyugvás. Az elmondottakból ennélfogva világos, hogy a [szóban forgó] mozgás nem folytonos.

[264b1] Aztán itt van a következő meggondolás, amelyik még inkább ide illik. A nem fehér tudniillik egyidejűleg szűnt meg és lett [máris] fehér. Hogyha mármost a fehérbe juttató és a fehérből kiinduló másmilyenné-válás folytonos volna és nem maradna semmiféle időköz, akkor a nem fehér elmúlása, a fehér létrejövése és a nem fehér létrejövése egyidejűleg következnék be, a három [változásnak] ugyanis ugyanaz az ideje.

[264b6] Amennyiben továbbá folytonos az idő, annyiban még nem folytonos a mozgás is, hanem egymásra következő [szakaszokból áll]. Ám akkor hogyan lehet ugyanaz a végpontja az ellentéteknek, például a fehérségnek és a feketeségnek?

[264b9] A körmozgással történő mozgás ezzel szemben egyetlen és folytonos, [ennek] semmi lehetetlen következménye nincs. Ami tudniillik A-ból kiindulva mozog, az ugyanazzal az irányvétellel [protheszisz] egyszersmind A felé tartó mozgást is végez — hiszen mozgása is pontosan ugyanoda tart, ahová majd megérkezik —, ám sem ellentétes, sem szembenálló mozgásokat nem végez egyidejűleg. Nem minden mozgás, amely ebbe és ebbe a pontba tart, áll ellentétben illetve áll szemben ugyanis azzal a mozgással, amely ebből a pontból indul ki, hanem [csak] az a mozgás ellentétes vele, amelyik egyenes mentén történik — az egyenesen vannak tudniillik egymással hely szerint ellentétes [pontok], például az átmérő menti egyenesen, ezen vannak egymástól legmesszebb [a pontok] —, ha pedig ugyanazon a vonalon történik a [szóban forgó két] mozgás, akkor [azok] egymással szembenállnak. Következésképp semmi akadálya annak, hogy [körmozgás esetében] folytonosan történjék a mozgás, és hogy [ezt] semmiféle időköz ne szakítsa meg. A körben történő mozgás tudniillik ugyanonnan indul el, mint ahova tart, az egyenes mentén történő mozgás ezzel szemben máshová tart [mint ahonnan elindult].

[264b19] A körmozgás továbbá sohasem ugyanazok között a végpontok között történik, az egyenes mentén haladó mozgás ezzel szemben ismétlődően [pollakisz] ugyanazok között a végpontok között történik. Az a mozgás történhet mármost folytonosan, amely mindig más és más [ponton] megy végbe, azzal a mozgással kapcsolatban ellenben, amelyik ismétlődően ugyanazok között a végpontok között [megy végbe], [ez] nem lehetséges, mert máskülönben ugyanaz [a dolog] szükségképp egyidejűleg szembenálló mozgásokkal mozogna. Következésképp sem félköríven, sem semmiféle más köríven nem történhet folytonosan mozgás, hiszen szükségképp ismétlődően ugyanazokon [a pontokon] történik a mozgás és szükségképp [egyidejűleg] ellentétes változásokkal változik [ugyanaz a dolog], a kezdőponttal ugyanis nem érintkezik a végpont. A körvonal [kezdőpontja] ezzel szemben érintkezik [a végponttal], vagyis egyedül ez [az alakzat] teljes.

[264b28] Ebből a fölosztásból is nyilvánvaló, hogy a többi mozgás nem lehet folytonos. Mindegyikben ismétlődően ugyanazokon [a tagokon] történik tudniillik a mozgás, a másmilyenné-válás során például a köztes [minőségi állapotokon], a mennyiség változása során a kiterjedés köztes [állomásain], a keletkezés és a pusztulás során pedig ugyanígy. Semmi különbséget nem jelent ugyanis, hogy kevés vagy sok olyan köztes [állomást] veszünk-e föl, [265a1] amelyekben jelen van a változás, az sem, hogy egyáltalán fölállítunk-e valamiféle köztes [állomást] vagy elhagyjuk [azt], mindkét esetben ugyanis ismétlődően ugyanazokon [a tagokon] történik a mozgás.

[265a2] Ezekből tehát világos, hogy nem beszélnek helyesen azok a természetfilozófusok [füsziologoi], akik83 azt állítják, hogy mindaz, ami érzékelhető, mindig mozog, mert szükségszerű, hogy e mozgások valamelyikével mozogjanak [a dolgok], szerintük azonban leginkább másmilyenné-válás történik. Állításuk szerint tudniillik mindig áramlás és hanyatlás [rhein kai phthinein] megy végbe, ráadásul még a keletkezést és a pusztulást is másmilyenné-válásnak tekintik. Jelen gondolatmenetünk azonban minden mozgással kapcsolatban egyetemesen kifejtette, hogy a körmozgást kivéve semmilyen mozgással nem lehet folyamatosan mozogni, következésképp a másmilyenné-válással és a növekedéssel sem lehet.

[265a10] Ennyit hát arról, hogy a körben végzett helyváltoztatás kivételével semmiféle változás sem nem végtelen, sem nem folytonos.

 

9. fejezet

[265a13] Nyilvánvaló mármost, hogy a helyváltoztatások közül a körmozgás az első. Minden helyváltoztatás tudniillik — amint azt korábban84 is elmondtuk — vagy körben, vagy egyenes mentén vagy vegyesen [történik]. Az utoljára említetthez képest pedig az első kettő szükségképp elsődlegesebb, az ugyanis e kettő összetételéből lett.

[265a16] Az egyenes vonalúnál pedig elsődlegesebb a körmozgás, hiszen inkább [ezt jellemzi az, hogy] egyszerű és teljes. Egyenesen nem lehet ugyanis végtelenül helyváltoztatást végezni, ebben az értelemben vett végtelen tudniillik nem létezik. Ám még hogyha léteznék is, [így] akkor sem mozoghatna semmi, mert ami lehetetlenség, az nem történik meg, márpedig végtelen egyenesen lehetetlen keresztülhaladni. A véges egyenes mentén történő mozgás pedig egyrészt amennyiben visszafordul, annyiban összetett, vagyis két mozgás, másrészt amennyiben nem fordul vissza, annyiban nem teljes és véget ér [vagyis megszűnik] [ftharté], csakhogy egyrészt a teljes a nem teljesnél, másrészt az, ami nem szűnik meg, annál, ami megszűnik, mind természet szerint, mind leírás szerint, mind időben elsődlegesebb.

[265a24] Továbbá az [a mozgás], amelynek megvan a lehetősége arra, hogy örök legyen, elsődlegesebb annál, amelyiknek nincs lehetősége erre. Márpedig a körmozgásnak megvan a lehetősége arra, hogy örök legyen, ellenben a többi helyváltoztatásnak nincs meg, sőt egyetlen más mozgásnak sem, hiszen [mindegyikük esetében] nyugvásnak kell bekövetkeznie, ám ha beáll a nyugvás, akkor a mozgás már meg is szűnt.

[265a27] Következtetésünk eredményét, mely szerint a körben forgó, nem pedig az egyenes mentén haladó [mozgás] az egyetlen és a folytonos, könnyű belátni. Hiszen az egyenes mentén haladó [mozgásnak] mind a kezdete, mind a vége, mind a közepe meghatározott és mindezt saját magában tartalmazza, következésképp van [olyan pont], ahonnan a mozgó elindul, és van [olyan], ahol [mozgása] véget ér majd, a végpontoknál ugyanis — akár az „ahonnan”, akár az „ahol” értelmében vesszük — minden nyugvásban van. A körben forgó mozgásnak ezzel szemben meghatározhatatlan [az eleje, a közepe és a vége], hiszen a körvonal pontjai közül miért volna bármelyik is inkább végpont [mint a többi]? Minden egyes pontja tudniillik ugyanúgy kezdet is, közép is, vég is, következésképp [a körben forgó mozgás] egyrészt mindig, [265b1] másrészt sohasem tart az elején illetve a végén.

[265b1] Ezért habár mozog, mégis bizonyos értelemben nyugszik is a [körben forgó] gömb, ugyanazon a helyen tartózkodik ugyanis. Ennek az a magyarázata, hogy ez [előbbi leírások] a középpontot illetik meg, [a középpont] tudniillik a kezdete is, a közepe is és a vége is a [bejárt] kiterjedésnek, következésképp — annálfogva, hogy ez [a középpont] a körvonalon kívül esik — nincs [olyan hely], ahol a helyváltoztatást végző [test], miután útját megtette, nyugvásban lehetne, hiszen mindig valamilyen köztes [ponton] végzi éppen a helyváltoztatást, ám végső [ponthoz] sosem [érkezik]. Emiatt tehát ez [a középpont ott] marad [ahol mindig is volt], az egész [körben forgó gömb pedig] egy bizonyos értelemben mindig nyugvásban van, más értelemben folytonosan mozog.

[265b8] Kölcsönösen egymásból következő [antisztrofósz] eredményhez jutottunk: egyfelől tudniillik, minthogy a körmozgás a mozgások mértéke, ezért szükségképp ő az első — az elsővel mérünk ugyanis mindent —, másfelől minthogy az első, ezért [a körmozgás] a többi mozgás mértéke.

[265b11] Továbbá egyedül a körmozgás lehet egyenletes [homalé]. Egyenes mentén ugyanis egyenetlen az a mód, ahogyan a kezdőpontból kiindulva és ahogyan a végponthoz érkezve mozognak [a testek]. Amennyivel messzebb távolodott el ugyanis nyugvó [helyzetétől], annyival gyorsabban mozog minden test. A kör[mozgás] ellenben az egyedüli, amelynek mind a kezdete, mind a vége természettől fogva nem benne, hanem rajta kívül van.

[265b17] Akik továbbá valaha is említést tettek a mozgásról, mindnyájan elismerik, hogy a helyváltoztató mozgás az első a mozgások közül, olyan mozgatóknak tulajdonítják ugyanis a mozgás okait, amelyek ilyen mozgást ébresztenek. A szétválasztás és az összetevés ugyanis nem mások, mint hely szerint [történő] mozgások, így mozgat továbbá a szeretet és a viszály85 — hiszen az egyik szétválaszt, a másik összetesz —, Anaxagorasz állítása szerint86 továbbá az ész, amely elsőnek mozgat, szintén szétválaszt.

[265b23] De ugyanígy [gondolkodnak] azok is, akik87 semmi efféle okot nem állapítanak meg, annálfogva, hogy állításuk szerint az üresség mozog; ők is azt állítják ugyanis, hogy a természet a hely szerint történő mozgással mozog, hiszen az üresség miatt [föllépő] mozgás bizonyos értelemben térben történik. Nézetük szerint továbbá a többi [mozgás] közül egy sincs jelen az első [létezőkben], az ezekből [összetett létezőkben] azonban már igen. Amikor ugyanis a tovább már nem bontható testek összetevődnek illetve szétválnak, akkor állításuk szerint növekedés illetve csökkenés és másmilyenné-válás történik.

[265b30] Ugyanezen a módon [gondolkodnak] azután azok is, akik88 a keletkezést és a pusztulást a sűrűsödés illetve a ritkulás útján állítják elő, hiszen összetevéssel és szétválasztással rendezik el a szóban forgó [keletkező és pusztuló] dolgokat.

[265b32] Rajtuk kívül [így gondolkodnak] még azok, akik89 a lelket tartják a mozgás okának, a mozgó [testek] oka állításuk szerint az, ami saját magát mozgatja, márpedig az állat illetve minden [266a1] élőlény hely szerinti mozgást ébresztve mozgatja önmagát.

[266a1] Mi is azt állítjuk, hogy — [a mozgást] a szó szoros értelemben véve [küriósz] — egyedül a hely szerint mozgó [létező] mozog, ám amennyiben egyfelől nyugvásban van ugyanazon a helyen, másfelől növekszik vagy csökken vagy éppen másmilyenné-válás történik vele, annyiban bizonyos értelemben mozog, de azt nem mondjuk [róla], hogy egyáltalában véve mozogna.

[266a6] Elmondtuk tehát azt, hogy mozgás mindig volt és minden időben lesz, és azt, hogy mi az örök mozgás forrása, továbbá azt, hogy melyik az első mozgás és melyik az az egyedüli mozgás, amelyik örök lehet, az első mozgatóval kapcsolatban pedig azt, hogy mozdulatlan.

 

10. fejezet

[266a10] Most pedig fejtsük ki azt, hogy ennek [az első mozgatónak] szükségképp nincsenek részei és semmi kiterjedése nincs, oly módon, hogy először azokat a premisszákat fektetjük le, amelyekből jelen állításunk következik.

[266a12] E [premisszák] közül pedig az egyik az, hogy semmilyen véges [létező] nem mozgathat végtelen ideig. Három [szereplő] van ugyanis: a mozgató, a mozgó és harmadjára az, „amiben” — az idő. Ezek pedig vagy mindnyájan végtelenek, vagy mindnyájan végesek, vagy csak némelyikük, például kettő vagy [csak] az egyikük. Legyen mármost az A a mozgató, a B a mozgó [test], a végtelen időt jelöljük a C-vel. B egyik részét, amelyet az E-vel jelölünk, mozgassa a D. C-vel nem egyenlő ideig [mozgatja] mármost [a D az E-t], mert ami nagyobb, az több ideig [mozgat], következésképp az F idő [amely alatt a D az E-t mozgatja] nem végtelen. Ennélfogva hogyha hozzáadással kiegészítem [prostitheisz] a D-t, akkor kimeríthetem az A-t, és ha az E-t egészítem ki, kimeríthetem a B-t, az időt ellenben sosem meríthetem ki úgy, hogy [a hozzáadásoknak] megfelelő [időtartamokat] elveszem belőle, hiszen az idő [föltevésünk szerint] végtelen [volt], ebből következően az egész A az egész B-t C-n belüli véges időben fogja mozgatni. Semmi sem képes eszerint végtelen mozgással mozogni [valamely] véges [mozgatótól]. Nyilvánvaló tehát, hogy véges [mozgató] nem mozgathat végtelen ideig.

[266a24] A következők alapján pedig az [lesz] nyilvánvaló, hogy véges kiterjedésben egyáltalán nem lehet jelen végtelen erő [dünamisz]. A nagyobb erő tudniillik legyen mindig az, amelyik kevesebb idő alatt teszi meg az egyenlő [hatást], oly módon például, hogy melegít vagy édesít vagy hajít, vagy általában véve mozgat. Ami valamiféle hatást szenved el, az eszerint szükségképp valamely bár véges, mégis végtelen erővel rendelkező [dologtól] is elszenved valami [hatást], méghozzá nagyobb mértékben, mint más [véges erejű dologtól], a végtelen erő ugyanis nagyobb [a végesnél]. Csakhogy [végtelen erejének kifejtéséhez e dolognak] nem állhat rendelkezésére semmi idő. Jelölje ugyanis az A azt az időt, amely alatt a végtelen erő [ikhthüsz] melegített föl vagy indított el [eaó], az AB pedig azt [az időt], amely alatt valamely véges [erő]. Ez utóbbihoz [266b1] mindig nagyobb véges [erőt] véve hozzá egyszer majd eljutok odáig, hogy az A idő alatt végzi el mozgatását. Hogyha ugyanis hozzáadással mindig meg-megtoldok egy véges [kiterjedést], akkor minden meghatározott [kiterjedést] meghaladhatok, és megfordítva hogyha [mindig] el-elveszek [a véges kiterjedésből], akkor ugyanígy [minden meghatározott kiterjedésnél] kisebbhez juthatok el. A véges erő eszerint a végtelen erővel egyenlő idő alatt fog mozgatni, márpedig ez lehetetlen. Semmi véges [kiterjedésnek] nem lehet tehát végtelen ereje.

[266b6] [Harmadjára] azután végtelen kiterjedésben sem lehet véges [erő]. Lehetséges ugyan, hogy kisebb kiterjedésben több erő legyen, ám az még inkább [lehetséges], hogy a nagyobb [kiterjedésben] legyen több [erő]. Jelölje az AB a végtelen kiterjedést. BC-nek mármost legyen egy bizonyos ereje, amely valamekkora idő alatt a D-t mozgatja, jelöljük ezt az időt az EF-fel. Hogyha mármost a BC kétszeresét veszem, akkor az EF-hez képest fele annyi idő alatt fog mozgatni — tekintsük tudniillik úgy, hogy ugyanaz az arány áll közöttük —, úgyhogy az FG idő alatt fog mozgatni. Ezen a módon mindig meg-megtoldva [a kiterjedést] nemde egyrészt sosem járom végig az AB kiterjedést, másrészt a fölvett időnél mindig kevesebb és kevesebb [időt] fogok fölhasználni. Végtelen lesz tehát az erő, hiszen minden véges erőt meghalad. Csakhogy minden véges erőnek szükségképp véges az ideje is, ha ugyanis valamennyi idő alatt ekkora és ekkora erő [mozgat], akkor a nagyobb erő — az arányok kölcsönösségének megfelelően — bár kevesebb, mégis meghatározott idő alatt fog mozgatni. Minden erő pontosan abban az értelemben véve nagyobb, hogy akár a tömeg, akár a kiterjedés tekintetében meghalad minden meghatározott [mértéket].

[266b20] Jelen tételünket a következőképp is be lehet bizonyítani. Vegyünk tudniillik egy, a végtelen kiterjedésben benne lévő erővel nemében azonos erőt, amely egy véges kiterjedésben van benne, ekkor ez összemérhető lenne a végtelen kiterjedésben benne lévő véges erővel.

[266b25] Az eddigiekből mármost nyilvánvaló, hogy sem végtelen erő nem lehet véges kiterjedésben, sem véges erő nem lehet végtelen kiterjedésben.

[266b27] Először azonban helyénvaló bizonyos nehézséget kiküszöbölni a helyváltoztató létezőkkel kapcsolatban. Hogyha tudniillik mindaz, ami mozog és nem saját magát mozgatja, valamitől mozog, akkor hogyan mozog némely dolog — például az elhajított testek — folytonosan, miközben az, ami megmozdította őt, már nem érintkezik vele? Hogyha mármost a mozgató egyszersmind más valamit is mozgat — példánkban a levegőt —, amely mint mozgó mozgat [tovább], akkor amennyiben az első [mozgató] sem nem érintkezik [ez utóbbival], sem nem mozgatja [azt], annyiban ugyanúgy lehetetlen, hogy [a mozgó mozgató] mozogjon, ellenkezőleg egyrészt minden egyszerre mozog, másrészt — [267a1] amikor az első mozgató történetesen megáll — egyszerre megáll [minden]. Még akkor is [így van], hogyha — miként a mágneskő — mintegy mozgatásra bírja azt, amit megmozdított.

[267a2] Szükségszerű tehát azt állítanunk, hogy ami először végzett mozgatást, az tette ilyenné, mintegy bírta mozgatásra akár a levegőt, akár a vizet, akár másvalamit, ami természeténél fogva mozgat és mozog. Csakhogy [ez utóbbi tag] nem egyszerre hagyja abba a mozgatást és a mozgást, hanem jóllehet a mozgással tüstént fölhagy, mihelyst a mozgató fölhagy az ő mozgatásával, ám mint mozgató továbbra is jelen van, ennek révén mozgat másvalamit, ami őhozzá közvetlenül kapcsolódik [ekhomenon]. Ez utóbbi [tagra] pedig szintén ugyanez a leírás áll. Mindazáltal alábbhagy [a mozgatás] akkor, amikor a mozgatásra szolgáló erő [a láncolat egymáshoz] közvetlenül kapcsolódó tagjaiban egyre kevesebb lesz, végül pedig megszűnik [a mozgatás], amikor [a láncolat valamely tagját] a korábbi [tag] többé már nem teszi mozgatóvá, hanem csupán mozgóvá. Ez utóbbi [két] tag pedig — egyrészt a mozgató, másrészt a mozgó — és az egész mozgás szükségképp egyszerre áll meg.

[267a12] Ez a mozgás mármost azon létezők körében történik, amelyeknek lehetőségében áll, hogy olykor mozogjanak, máskor meg nyugvásban legyenek. [Ez a mozgás], bár annak mutatkozik, mégsem folytonos, mert vagy egymásra következő, vagy egymással érintkező létezők sajátja, hiszen mozgatóból nem egyetlen van, hanem [a mozgatók láncolatot alkotva] egymáshoz kapcsolódnak. Azért mind a levegőben, mind a vízben előfordul az ilyen mozgás, amelyet némelyek90 kölcsönös helykiszorításnak [antiperistasis] neveznek. A jelzett nehézséget mindazáltal másképp, mint az ismertetett módon, nem lehet megoldani. A kölcsönös helykiszorítás hatására [ugyanis] a láncolat minden tagja egyszerre mozog és mozgat, következésképp egyszerre is áll meg. A [hajítás] jelensége mármost csakugyan azt mutatja, hogy egyetlen [test] mozog folytonosan. Csak hát az itt a bökkenő, hogy mitől mozog?! Tudniillik [a láncolatnak] nem ugyanattól a tagjától.

[267a21] Mivel a létezők körében szükségképp jelen van folytonos mozgás, ez pedig egyetlen, továbbá mivel az egyetlen mozgás szükségképp egyrészt valamely kiterjedésnek a sajátja — hiszen aminek nincs kiterjedése, az nem mozog —, másrészt egyetlen [létezőnek a] sajátja, harmadrészt egyetlen [létező] hatására történik — máskülönben ugyanis nem folytonos [mozgás] történnék, hanem egyik mozgás a másikhoz kapcsolódnék, azaz elkülönült [mozgások volnának jelen] —, ezért amennyiben egyetlen a mozgató, annyiban vagy mint mozgó, vagy pedig mint mozdulatlan mozgat. Hogyha mármost mint mozgó [mozgat], akkor követnie kell [azt, amit mozgat], vagyis neki magának változnia kell, egyszersmind [267b1] valamitől mozognia is kell. Következésképp megáll majd a [mozgatók] láncolata és eljut [egy olyan taghoz, amely] valamiféle mozdulatlan [létezőtől] mozog. Ez utóbbi [mozgató] ugyanis nem szükségképp változik együtt [azzal, amit mozgat], ellenkezőleg: ez a mozgatás [kinésis] egyfelől mindig képes lesz mozgatni — hiszen ezen a módon mozgatni már nem is kerül fáradságba —, másfelől egyenletes lesz, akár ez az egyetlen ilyen mozgatás, akár [a több közül] őt jellemzi ez a legfőképp, [ez] a mozgató tudniillik nem megy át semmilyen változáson. Továbbá a mozgatottnak sem kell a hozzá való viszonyában megváltoznia azért, hogy a mozgása [mindvégig] azonos legyen. Továbbá szükségképp vagy középen, vagy a körön van [a mozgató], hiszen ezek a mozgásforrások. Ám azok mozognak a leggyorsabban, amelyek legközelebb vannak a mozgatóhoz, márpedig a [legkülső égi] körpálya mozgása a leggyorsabb, ott van tehát a mozgató.

[267b9] Nehézséget jelent továbbá, vajon lehetséges-e, hogy valamely mozgó folytonosan mozgasson, ne úgy, mint ami újra és újra meg-megtaszít, [hanem úgy,] hogy [mozgatásának] folytonossága ne egymásra-következés legyen. Mert vagy magának [az első mozgatónak] kell [őt] taszítania vagy húznia, vagy tennie vele mind a kettőt, vagy pedig [a láncolat] valamely másik tagjának, mely tag maga is egy másiktól vette át [a mozgatást], amint azt a hajított testekkel kapcsolatban az előbb már leírtuk, föltéve persze, hogy a levegő vagy a víz annyiban mozgatnak, amennyiben föloszthatóak; csakhogy [a hajítás esetében] úgy [mozgatnak], hogy mindig másik és másik [részük] mozgat. Sem a levegő, sem a víz esetében nem lehet egyetlen a mozgás, hanem egymáshoz kapcsolódó [mozgások láncolata] lesz [jelen]. Egyedül az a mozgás folytonos tehát, amelyet mozgatásával a mozdulatlan [mozgató ébreszt], [ez a mozgató] ugyanis, minthogy mindig ugyanolyan állapotban van, a [tőle] mozgatottal folyamatosan ugyanolyan viszonyban áll.

[267b17] Ezeknek a megállapításoknak a birtokában nyilvánvaló, hogy az első és mozdulatlan mozgatónak semmi kiterjedése nem lehet. Ha ugyanis kiterjedése volna, akkor az szükségképp vagy véges, vagy végtelen volna. Azt mármost, hogy nem lehetséges végtelen kiterjedés, természetfilozófiai vizsgálódásainkban már korábban91 megmutattuk, most pedig annak a lehetetlenségét bizonyítottuk be, hogy véges kiterjedésnek végtelen ereje volna, és hogy véges [kiterjedéstől] bármi is végtelen ideig mozogna. Az első mozgató tehát örök mozgást ébresztve és végtelen ideig mozgat. Ennélfogva nyilvánvalóan föloszthatatlan és nincsenek részei és nincs semmilyen kiterjedése.

(Bevezetés, fordítás, jegyzetek: Bognár László)

 



JEGYZETEK

[ Cikk vége | Cikk eleje | Jegyzetek ]

 

1 A fordítás a következ_ kiadásokra támaszkodik: I. Bekker—O. Gigon (ed.) 1960, Aristotelis opera, Berlin: Gruyter. W. D. Ross (rev., intr., comm.) 1936 Aristotle’s Physics, Oxford: Clarendon Press. P. H. Wicksteed—F. M. Cornford [kiad., bev., jegyz.] 1934, Aristotle, The Physics, Cambridge/Massachusetts: Harvard University Press. A jegyzetekben az említett kiadások jegyzetei, kommentárjai mellett figyelembe vettem Szimplikiosz és H. Wagner kommentárját (lásd: H. Diels (ed.) 1895, Simplicii in Aristotelis Physicorum libros quattuor posteriores commentaria, Berlin: Verlag von Georg Reiner; Hans Wagner [ford., bev., jegyz.] 1983, Aristoteles: Physikvorlesung, Aristoteles Werke in deutscher Übersetzung Bd. 11.,(Berlin: Akademie Verlag). Köszönöm Steiger Kornél gondosságát és alaposságát, amellyel fordításomat ellen_rizte, és tanácsait, amelyeket az egyes részek fordításához és a jegyzetek összeállításához adott.   Vissza

2. 250b15: Arisztotelész Természetfilozófiai vizsgálódásainak (továbbiakban: Fizika), I. könyve 8. fejezete értelmében az eleaiaknak nincs mondandójuk a természetről. Vissza

3. 250b18: A keletkezéshez és a pusztuláshoz nélkülözhetetlen a mozgás, különösen a helyváltoztatás, vö. 260a20Ä261a12. Vissza

4. 250b15: Szimplikiosz (Phys. 1121, 35 sk.) Anaximandroszra, Leukipposzra és Démokritoszra vonatkoztatja az utalást. Vissza

5. 250b18: Szimplikiosz (Phys. 1121, 38 skk.) Platónra, Anaximenészre, Hérakleitoszra, Empedoklészre, Anaxagoraszra, Arkhelaoszra utal. Vissza

6. 250b24: Vö. Anaxagorasz B 1., B 13. Vissza

7. 250b29 skk.: Lásd Empedoklész B 17, 9Ä13. sor, valamint B 26, 8Ä12. sor. Vissza

8. 251a9: Lásd Fizika, III. könyv, 1. fej., 210a10. Vissza

9. 251a32 skk.: Vö. Platón: Kisebbik Hippiasz, 376b. Vissza

10. 251b12 sk.: Vö. Fizika, IV könyv, 219b3 skk. Vissza

11. 251b16: Nem ismeretes olyan Démokritosz-töredék, amelyik ezt az állítást alátámasztaná, vö. Ross (1936), 688. o. Vissza

12. 251b17 skk.: Vö. Platón: Timaiosz, 28b, 38b. A fordítás figyelem-be veszi Ross szövegmódosítását, aki a b18 sorban kirekeszti a gegonenai-t a tói uranói mögött, Ross (1936), 689. o. Vissza

13. 251b28: pathosz. Ez az, amit a középkorban attribútumnak neveznek, az idő eszerint a mozgás attribútuma. Vissza

14. 251b28: Lásd az előbb, 251a8 Ä 251b10. Vissza

15. 251a7 skk.: Vö. Empedoklész B 30, B 17, 29. sor, B 26, 1. sor. Vissza

16. 252a10: mian arkhén. Ross értelmezése szerint nem „egyetlen elvet”, hanem „egyetlen mozgás-elvet állítanak föl”, Ross (1936), 689. o. Vissza

17. 252a11 sk.: tón füszei kai kata füszin. (A fordítást Steiger Kornéltól vettem át.) Vissza

18. 252a26: to filotéti é neikei einai. A to + Dativus + einai valaminek a mivoltát, mibenlétét, esszenciáját jelenti, amely azonos annak működésével, funkciójával. Vissza

19. 252a31: di’ iszón khronón: egyenlő időtartamokon keresztül ti. uralkodik váltakozva a szeretet és a viszály. Vissza

20. 252a34 skk.: Nem ismeretes olyan Démokritosz-töredék, amelyik ezt a parafrázist alátámasztaná, vö. Ross (1936), 690. o. Vissza

21. 252b11: ta enantia: kontrárius ellentétek. Vissza

22. 252b26: en mikrói koszmói. A kifejezést használja Démokritosz, lásd B 34. Vissza

23. 252b28: Arisztotelész szerint nem lehetséges, Anaximandrosz és Anaximenész szerint ellenben igen. Vissza

24. 253a2: Lásd Fizika, VIII. könyv, 8. fejezet. Vissza

25. 253a2Äa7: Vö. Fizika, VIII. könyv, 3. fejezet. Vissza

26. 253a20: Vö. Arisztotelész: Az álom, 458a10Ä25. Vissza

27. 253a21: Lásd Fizika, VIII. könyv, 6. fejezet, 259b1Ä16. Vissza

28. 253a22 skk.: Lásd 253a2Ä7. Vissza

29. 253b7: para tén methodon. Vissza

30. 253b8: Lásd Fizika, II. könyv, 192b21 sk. Vissza

31. 253b10 sk.: Szimplikiosz (Phys. 1196, 9 skk.) a Hérakleitosz követőinek tanítását említi példaként. Cornford nem tartja megalapozottnak, hogy az atomisták tanítása alkalmas példa volna, Wicksteed—Cornford (1934), 294 sk. o. Vissza

32. 253b14 skk.: Vö. Fizika, VII. könyv, 250a9Ä19. Vissza

33. 254a9: Szigorúan ragaszkodva a mondat betűjéhez, a növekedés ugyanúgy természet ellenére való mozgásként valósul meg, mint a kényszermozgás, ez a gondolat azzal illusztrálható, hogy a kifejlett állapotát elért élőlény természete szerint már nem növekszik tovább. Szabadabban értve a mondatot úgy értelmezhetjük, hogy a növekedés éppúgy megköveteli a növekvő test előzetes nyugalmi állapotát, ahogyan a kényszermozgás természet ellenére való mozgása, ehhez az értelmezéshez Vö. még 253b13Ä23. Vissza

34. 254a16: Vö. Fizika, VIII. könyv, 1. fejezet, Ross szerint az utalás a 252a5-32 sorokra vonatkozik, Ross (1936), 693. o. Vissza

35. 254a18: Lásd Fizika, VIII. könyv, 3. fejezet, 253a24Ä30. Vissza

36. 254a24 skk.: A kat’ alétheian és a kata tén aiszthészin szembeállítása az eleaiak tanítására utal (Vö. a kata logon és a kata tén aiszthészin szembeállítását Arisztotelész: Metafizika, I. könyv, 5. fejezet, 986b32 sorában). Ha elfogadjuk is a két szempont különbségét, és azt, hogy igazság szerint mozdulatlan a létező (Vö. Arisztotelész utalását Parmenidészre és Melisszoszra, in Fizika, I. könyv, 2. fejezet, 184b16), érzékelés szerint — az eleaiak elképzelésével egybehangzóan (Vö. Metafizika id. hely) — mégis sok, mozgó létező van. (A Metafizika illető helyére Steiger Kornél hívta föl a figyelmemet.) Vissza

37. 254a27: Az eleaiak szerint az érzékelés nem más, mint vélekedés. Vissza

38. 254a29 sk.: Vö. Arisztotelész: A lélek, III. könyv, 428b11. Vissza

39. 255a13: apathesz. Nem képes hatást elszenvedni — ti. önmagától. Ez Szimplikiosz értelmezése (Phys. 1210, 14Ä24.). Vissza

40. 255a13Ä15: Például a víz abból a szempontból, hogy folytonos anyag, nem képes (önmagától) hatást elszenvedni, ám ha egy kád vízbe belezúdítok egy vödör vizet (amely a kád víztől „elkülönült” víz), akkor az egyrészt mozgásba hozza a kád vizet, másrészt annak a tömegét növeli. (A példát Steiger Kornéltól vettem.) Vissza

41. 255a15: szümfüé gar. Vö. Arisztotelész: A keletkezésről és a pusztulásról, I. könyv, 327a1. Vissza

42. 255a25: poion é poszon é pu, a minőség, a mennyiség és a hely kategóriájának a megnevezései. Vissza

43. 255b15 sk.: to kufói kai barei einai. Vissza

44. 255b25: Szimplikiosz értelmezése szerint (Phys. 1217, 37) „önmagánál fogva nem mozgat [...], ám járulékosan mozgat”. Vissza

45. 256a9 sk.: „Első tagon” itt nem a mozgatottak láncolatának szélső tagjától számított első tagot kell érteni a mozgatók láncolatában, hanem — épp fordítva — a mozgatók láncolatában azt az első tagot, amelyik mozgását már nem mástól kapja. Vissza

46. 256b13: Lásd Fizika, VIII. könyv, 1. fejezete. Vissza

47. 256b14: vagyis azt, hogy kell olyan mozgatónak léteznie, amelyik nem mástól mozog. Vissza

48. 257a22: Lásd 257a7Ä12. Vissza

49. 257a34: Vö. Szimplikiosz (Phys. 1233, 30) a Fizika V. könyvére utal, Ross a Fizika VI. könyvére, 234b10Ä20 sorokra, Lásd Ross (1936), 700. o. Vissza

50. 257b6: Lásd 251a9Ä16. Vissza

51. 258a3Ä5: A szakasz fordítása követi Alexandrosz értelmezését, amelyet Szimplikiosz idéz (Phys. 1239, 30 Ä 1240, 19). Vissza

52. 258a18Ä21: Vö. Arisztotelész: A keletkezésről és a pusztulásról, I. könyv, 323a25 skk. Vissza

53. 258a27: Ez a mondat Ross szerint betoldás: az „egyedül ‘B’”-hez fűzött glossza. Az „egyedül ‘B’” kifejezés arra vonatkozik, hogy „B”, vagyis nem „A”, a glossza azonban tévesen úgy értette, hogy „B”, vagyis nem a harmadik tag. Lásd Ross (1936), 703. o. Vissza

54. 258b10: Vö. Fizika, VIII. könyv, 1. fejezet. Vissza

55. 258b13: Vö. Platón: Phaidrosz, 245c. Vissza

56. 258b18Ä20: Annak bizonyítását, hogy mindaz, ami változik, fölosztható, Lásd Fizika, VI. könyv, 234b10Ä20. Vissza

57. 258b30: to hutósz ekhein. Vissza

58. 259a10Ä12: Vö. Fizika, I. könyv, 4. fejezet, 188a17. Vissza

59. 259b3: A 253a7 skk. sorokban kifejtett véleménynek. Vissza

60. 259b7: tautén, az állatok helyváltoztatása, Vö. Szimplikiosz (Phys. 1258, 13). Vissza

61. 259b26: to on auto. Vissza

62. 259b26: en tói autói. Más értelmezés szerint: „ugyanazon határok között marad majd”. Szimplikiosz (Phys. 1260, 25) — Alexandrosz nyomán — úgy értelmezi, hogy ez a mindenség körmozgására vonatkozik. Vissza

63. 260a11: Kezdetben: Lásd 253a22Ä24. Vissza

64. 260a17: Lásd 260a3Ä5. Vissza

65. 260a32: Arisztotelész: A lélek, II. könyv 4. fejezete, 416a 21 ugyanilyen felfogásban beszél a táplálkozásról. Az a folyamat, amelynek során a táplálékot a szervezet önmagához hasonlóvá alakítja, nem más, mint az emésztés. Vissza

66. 260b12: Ezen a helyen Szimplikiosz (Phys. 1266, 31 skk.) Démokritosz, Anaxagorasz és Empedoklész tanítására utal. Vissza

67. 260b19: to kat’uszian [proteron]. Szimplikiosz (Phys. 1268, 1Ä3.) ezt fűzi hozzá ehhez: „vagyis a teljesebb. A befejezetlenhez képest ugyanis a befejezett elsődlegesebb. Az efféle szóhasználat azonban eltér az uszia sajátos értelmétől.” (Szimplikiosz megjegyzésére Steiger Kornél hívta fel a figyelmemet.) Vissza

68. 260b24: Lásd Fizika, VIII. könyv, 8. fejezet. Vissza

69. 261a8 sk.: Arisztotelész bizonyára az égitestekre gondol, amelyek helyváltoztató mozgást végeznek, de nem keletkező és pusztuló entitások. Vissza

70. 261a13: A létező elve teleologikus értelemben azonos azzal a funkcióval, állapottal, működéssel, amely végett létrejött. Például az élőlény funkciója — és egyben létezésének cél-oka — az, hogy magához hasonló utódokat hozzon létre. (A példát Steiger Kornéltól vettem át.) Vissza

71. 261a18: mallon apeiléfoszi tén füszin. Vö.: Szimplikiosz (Phys. 1272, 15Ä17.). Vissza

72. 261a22: Parafrázisában Szimplikiosz (Phys.1272, 21) az einai helyett a katasztaszisz (fölépítés) kifejezést használja. Vissza

73. 261a29: A jelenlegi föltevést Lásd 260b 23, a korábbi föltevést Lásd 253a29. Vissza

74. 261b4: A Fizika V. könyve szerint (225a31) a keletkezés és a pusztulás változás, de nem mozgás. Így mozgásnak csak a másmilyenné-válás, a növekedés illetve a csökkenés és a helyváltoztatás tekintendő. Vissza

75. 261b8: Vagyis a keletkezés és a pusztulás. Vissza

76. 261b14: Vagyis a keletkezéstől és a pusztulástól megkülönböztetett mozgások esetében, Lásd 261b1Ä3. Vissza

77. 262a16: szüneirein kinumenon. Vissza

78. 262a30 sk.: Az „en khronói” illetve az „en holói (khronói)” kifejezésnek két különböző értelme van: jelenti egyrészt azt, hogy valami „az időben van benne, annak részeként”, másrészt azt, hogy valami „egy időtartam alatt (játszódik le)”. A pillanat (nün) Arisztotelész szerint nem része az időnek, Lásd Fizika, 220a27Ä32. Vissza

79. 262a31Ä32: Az érv nem arra támaszkodik, hogy az igék perfectumban vannak, hanem inkább arra, hogy lehetetlenség a mozgó dolognak egyidejűleg meg is érkeznie egy pontba és el is távoznia onnan. Parafrázisában Szimplikiosz imperfectumot használ (Phys. Vissza

1283, 8., 23.). (Az értelmezés Steiger Kornéltól származik.)

80. 262b7: apogegone, azaz már eltávozott onnan. Vissza

81. 263a5: Az Arisztotelésztől tárgyalt négy zénóni paradoxon közül az elsőről van szó, Lásd Fizika, VI. könyv, 233a21Ä31, Vö. még 239b11Ä14. Vissza

82. 263a11: Lásd 233a21Ä31. Vissza

83. 265a14: Szimplikiosz a Hérakleitoszt követő természetfilozófusokra utal (Phys. 1313, 7) Vissza

84. 265a14: Lásd 261b28. Vissza

85. 265b21: Vö. Empedoklész B 26, 5Ä6. sor. Vissza

86. 265b22: Vö. Anaxagorasz B 12., B 13. Vissza

87. 265b23: Szimplikiosz Démokritoszra utal (Phys. 1318, 32.) Vissza

88. 265b30: Ross Anaximenészre utal, Ross (1936), 720. o. Vissza

89. 265b32: Vö. Platón: Phaidrosz, 245cÄ246a. Vissza

90. 267a16 skk.: Vö. Platón: Timaiosz, 79b Ä 80c. Vissza

91.267b21: Lásd Fizika, III. könyv, 5. fejezet. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]