EGY NOBEL-DÍJAS MAGYAR TUDÓS PORTRÉJÁHOZ1

SZÉKELY LÁSZLÓ

[ Cikk vége | Jegyzet | Bezárás ]

 

Tudományos életrajzot írni hálás vállalkozás. Egyrészt az olvasók a tudós személyiségén keresztül némi lehetőséget kapnak arra, hogy valamiképpen mégiscsak belelássanak a laikusok számára egyre inkább megközelíthetetlenné váló tudományok életébe. Másrészt a XX. századi kultúrában a tudós paradigmatikus figuraként jelenik meg, aki a régi korok mágusaihoz vagy varázslóihoz hasonlít: különös, a "közönséges" emberek számára nehezen átlátható, a mindennapok világán kívül eső tevékenységet végez, amelynek eredménye azonban mégiscsak döntően formálja nemcsak mindennapjainkat, de a világról alkotott képünket is. Ezért nem véletlen, hogy különleges érdeklődés övezi azokat a műveket, amelyekben egy-egy kiemelkedő kortárs tudós maga nyilatkozik munkájáról és életéről az érdeklődők szélesebb köre számára, mint amiképpen ugyancsak jelentős hatása van a neves tudósok életével foglalkozó tanulmányoknak, monográfiáknak is. S ez nem csak a népszerűsítő irodalomra igaz. Egy szigorúan tudománytörténeti szakmunka is eljuthat az olvasók szélesebb táborához, s a szűkebb szakmán túlmutató hatással bírhat, ha valamely ismert tudós életét választotta tárgyául.

De tudományos életrajzot írni nehéz föladat is. Legalábbis ilyen, ha a szerző nem elégszik meg az élettörténet egyszerű végigkísérésével; a fölfedezéseknek a közönséges tudománytörténet-írásra jellemző katalogikus ismertetésével, hanem az életrajzot, a tudományos pályafutást, a fölfedezéseket és azok fogadtatását a kultúrtörténeti, a szociológiai, a politikai és a tudománytörténeti-tudományfilozófiai mozzanatok együttes bemutatásával, e tényezők kontextusában szeretné megragadni. Palló Gábor Hevesy Györgyről írt monográfiájában a tudománytörténet-írásnak ezt az utóbbi, nehezebb — ugyanakkor a recenzens szerint egyedül érdemes — útját választotta.

Hevesy György Nobel-díjas tudósaink közé tartozik. Ennek ellenére személyisége, munkássága nálunk alig ismert. Amikor a magyar Nobel-díjasokról esik szó, elsősorban Szentgyörgyi Albertre és a két nagy fizikusra (Gábor Dénesre és Wigner Jenőre) gondolunk. Miközben e nevek ismerete ma már Magyarországon az általános műveltség részét alkotja, Hevesy neve sokak számára akkor sem merülne föl, ha további magyar Nobel-díjasok után érdeklődnénk. A Nobel-díjra szolgáló tudományos eredmények rövid megjelölése pedig valószínűleg azok számára is gondot okozna, akik egyébként ismerik Hevesy nevét, s tudják, hogy a magyar származású Nobel-díjasok egyike. Így az Akadémiai Kiadó régóta betöltendő hiányt szüntetett meg, amikor "A múlt magyar tudósai" című sorozatában a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelentette Palló Gábornak az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával írt monográfiáját a Nobel-díjas magyar kémikusról.

De a mű a szerző, Palló Gábor írói pályafutása szempontjából is említésre érdemes. Palló Gábor a magyar tudománytörténet iránt érdeklődők körében elsősorban a világhírnévre szert tett magyar fizikusok életének és munkásságának, illetve a kiváló magyar kémikus-tudományfilozófus, Polányi Mihály tudományfilozófiájának szakértő kutatójaként ismert: a nagyobb nyilvánosságra szánt írásai, publikus szereplései (tv, rádió stb.) elsősorban e témákhoz kapcsolódnak. Ugyanakkor Palló Gábor a kémiai tudományok kandidátusa, aki az "ezoterikus" tudományos körökben — mind itthon, mind a kémiatörténészek nemzetközi kutatói közösségében — elismert kémiatörténészként tevékenykedik. Hevesyről írott könyve szerves folytatása a nagy magyar tudósokkal foglalkozó, az érdeklődők szélesebb táborát is megszólító tudománytörténeti munkásságának, de úgy, hogy most, e tudományos szempontból igényes, ugyanakkor olvasmányos, érdekfeszítő könyvvel a kémiatörténész is kilép a nagyobb nyilvánosság elé.

A tudományos életrajzok többnyire az ifjúkor, az iskolák és a tudományos pályakezdés bemutatásával kezdődnek. Bár Palló Gábor Hevesy Nobel-díjának hányatott történetét kiemeli a könyv narratívájából s az első fejezetbe helyezi, a monográfia további felépítésében ezt a hagyományt követi. Ám a szokványos életrajzi monográfiákkal szemben Palló számára az ifjúkor bemutatása itt — mint eddigi írásaiban is — elsősorban a kultúrtörténeti összefüggések, a kulturális "miliő" fölidézését jelenti. A "kulturális"-t ennek során a legtágabb értelemben kell értenünk: a szűkebb értelemben vett kulturális és művelődéstörténeti mozzanatok, a szociológiai tényezők és a kor politikai légkörének szintéziseként; a fiatal, pályakezdő tudósokat körülvevő szellemi atmoszféra megidézéseként. Mindezt Palló korrekt, "tudományos" előadásban nyújtja számunkra, de mégsem a tudományos értekezések száraz stílusában. S az itt jelentkező többlet alatt nem csupán az olvasmányosságot — azaz az írásmód külsődleges stílusát, erényeit — kell értenünk, hanem egy olyan előadásmódot, melynek során az olvasó visszakerül a kor légkörébe, s többet megérthet az akkori világból, mintha csupán száraz értekezést olvasna.

Az ifjúkori szellemi-kulturális miliő e megidézésének Pallónál fontos funkciója van. Bár talán ezt eddigi munkássága során sehol sem fejtette ki explicit módon, írásaiból egyértelműen kirajzolódik, hogy a vizsgálódása tárgyává tett tudósok esetében egész életre szóló meghatározó szerepet tulajdonít annak a kulturális légkörnek, ami a később neves tudóssá vált fiatalembereket körülvette. (Gondoljunk csak pl. a Világosságban megjelent Lénárd-cikkre, ahol Palló a fizikai kísérlet és elmélet viszonyáról kialakított Lénárd-féle nézeteknek, a relativitáselmélettel szembeni ebből következő ellenállásának, s így a "Deutsche Physik" Lénárd-féle koncepciójának forrását és kulcsát Lénárd pozsonyi, ifjúkori éveiben leli meg. [Vö. Világosság, 1997/4. 51¦64. o.]) Ez pedig különös jelentőséget és értelmet kap, ha az országot fiatalon elhagyó, s külföldön világhírűvé vált tudósainkról van szó: hiszen ez a miliő a századforduló és a századelő Magyarországának, s — Lénárdtól eltekintve — Budapestjének miliője. E nagy tudós generáció Palló reprodukciójában nem csupán származása szerint, esetlegesen magyar: életük során végig ott kísértett ifjúkoruk Budapestje, s nem csupán a magánéletben, hanem éppenséggel a tudományos tevékenységet meghatározó gondolkodásmódban, a "habitus"-ban.

Ez a megközelítés igaz Palló Hevesyről szóló könyvére is. Ugyanakkor a bárói rangot szerzett zsidó nagypolgári családban 1885-ben született Hevesy egy generációval korábbi generációhoz tartozott, mint Nobel-díjas fizikus társai, s így Budapest sem egészen azt jelentette számára, mint ezen utóbbiaknak. Közös a Monarchia késői évtizedei által meghatározott családi légkör, viszont eltérő, hogy Hevesy nem a Trianon utáni Magyarországról távozva, kényszerből kezdi el külföldi tanulmányait, hanem budapesti egyetemi évei után érdeklődésének és ambícióinak megfelelően választja a külföldi egyetemeket — mint amiképpen ez a társadalmi rétegéhez tartozó s a tudomány iránt érdeklődő ifjaknál természetes volt. S ha Magyarországról való későbbi távozása a fiatalabb fizikusokéhoz hasonlóan összefüggött is az 1920-as évek konzervatív, az antiszemitizmusnak is teret adó politikai irányvonalával, az ő távozására közel egy évtizedes sikeres magyarországi tanári tevékenység és tudós munkásság után került sor.

Palló Gábor röviden bemutatja Hevesy családja történetét, majd részletesen ismerteti Hevesy egyetemi tanulmányait. A családtörténet kapcsán közvetve fölidéződik számunkra a Monarchia utolsó évtizedeinek légköre, mely a tragikus XX. századi történelemnél sokkal jobb jövő ígéretét rejtve lehetővé tette, hogy sok más zsidó családhoz hasonlóan a Hevesy—család is meggazdagodjék, s társadalmi elismerésben részesüljön. Ugyanígy, Hevesynek az első világháborút megelőző, nagy részében külföldön töltött éveit végigkísérve egy másik Európa rajzolódik ki előttünk, mint ami az ezt követő években megvalósult: olyan világot ismerhetünk meg, ahol a tudomány iránt elhivatottságot érző fiatalemberek — ha pénzük is volt erre — szabadon utazhattak és közvetíthettek a különböző országok kiemelkedő kutatóhelyei között, s tevékenyen részesei lehettek az új tudományos eszmék megszületésének. Az egyetemek közötti mozgás az egyetemi tanulmányok során az akkori Európában természetes volt. Hevesy utazásai azonban Palló Gábor beszámolója nyomán különösen intenzívek voltak. Pedig az ő esetében semmiképpen sem egy jó dolgában ide-oda utazgató, szétszórt fiatalemberről volt szó: Hevesy a kor legnevesebb kémikusai mellett személyes kapcsolatot alakít ki Rutherforddal és a pályakezdő Niels Bohrral — századunk fizikájának két óriásával —, s nem csupán bekapcsolódik a laboratóriumok munkájába, hanem ötleteivel, javaslataival formálja is azt.

Bármily tényezők is ösztönözték a fiatal Hevesyt a dinamikus helyváltoztatásokra, tény, hogy gazdag nemzetközi tudományos kapcsolatai ellenére Budapesten habilitált, majd itt települt le, s itt kezdte el kiépíteni tudományos munkásságának alapjait is, mintegy demonstrálva, hogy Budapesten érzi igazán otthonosan magát. Palló Gábor részletesen ismerteti Hevesy tudományos pályafutásának ezt a korszakát, s ennek nyomán az a benyomásunk, hogy a kémikus itt, Budapesten, budapesti egyetemi tanárként képzelte el tudományos jövőjét, mindaddig, amíg a Tanácsköztársaság után — egy abszurd drámába illő történetet lezáró fegyelmi tárgyalás eredményeképpen — az egyetemről el nem távolítják.

Palló Gábor tudománytörténeti rekonstrukciója alapján Hevesy magyarországi kémiai kutatásai igen tartalmasak és ígéretesek voltak. Sőt, a minden bizonnyal Bécsben megszületett ötlet után Nobel-díjra méltatott tudományos tevékenységének, a radioaktív nyomjelzéssel kapcsolatos későbbi kutatásainak és az ezzel kapcsolatos eredményeinek alapjait is itt vetette meg. Palló Gábor ugyanakkor nem fordít figyelmet arra, hogy ez a mozzanat fontos a magyar Nobel-díjasok történetében: ugyanis Szentgyörgyi Albert és Békésy György mellett — akiknek Nobel-díjra méltatott eredményei itt, Magyarországon születettek meg — Hevesy volt a harmadik magyar Nobel-díjas, aki Magyarországon is sikeres természettudományos kutatásokat folytatott. Szemben a "fizikusokkal", akiknek útja a kedvezőtlen magyar politikai légkör miatt egyenesen az akkori fizika központját képező Berlinbe vezetett, s akiknél így a magánélet átmeneti balsorsa — az a tény, hogy zsidó származásuk miatt egyetemi tanulmányaik érdekében Magyarországot elhagyni kényszerültek — természettudományos karrierjük emeltyűjévé vált, Hevesy már

Magyarországon bekerült a tudomány nemzetközi vérkeringésébe, már itt nemzetközileg ismert és elismert tudóssá vált. Hevesy életének ez a mozzanata; illetve az, hogy Hevesy — mint amiképpen azt ez előbbiekben láthattuk — tudományos működésének színtereként Magyarországot képzelte el, arra utal, hogy az ekkori, monarchiabeli Magyarország — legalábbis Budapest és Pozsony tekintetében — egyáltalában nem tűnt perspektívátlan helynek egy fiatal s reményteli pályakezdő tudós számára.

Palló a budapesti tudományos tevékenységhez hasonló részletességgel foglalkozik Hevesy fegyelmi ügyével is. Bár számos jeles magyar természet- és társadalomtudós hosszabb-rövidebb ideig szimpátiával volt a magyar Tanácsköztársaság iránt, a zsidó nagypolgári családból származó Hevesyről ez nem volt elmondható. Ha ennek ellenére mégis "ügye" támadt a Tanácsköztársaság kapcsán, ez a szokványos tudományos pályafutás és a közép-európai történelem akkori fordulatainak sajátos egybeeséseire, s a tudományos életen belüli kisstílűségre és féltékenységre volt visszavezethető. Hevesy balszerencséjére régóta esedékes kinevezése rendkívüli, majd rendes egyetemi tanárrá — melyeket a Monarchia feltételei között is bizonyosan megkapott volna — éppen a Károlyi-Kormány és a Tanácsköztársaság időszakára esett. Ez azonban még önmagában nem lett volna baj. Hevesy, mint a XX. századi fizika és kémia élvonalának képviselője, kinevezéséből következő tudományszervezői tevékenysége révén azonban konfliktusba került az egyetem tudományos értelemben régi vágású és tehetségben Hevesy mögött messze elmaradó tanáraival, akik azután a Tanácsköztársaság bukását követően kihasználták Hevesy kinevezéseinek és a forradalmaknak Hevesy szempontjából balszerencsés egybeesését.

Palló érdeme, hogy földerítette az ügy szunnyadó iratait, és részletesen bemutatja a Hevesy elleni fegyelmi eljárást — ezzel azon túl, hogy Hevesy életéhez eredendő adalékkal szolgál, betekintést nyújt az akkori magyar egyetemi élet légkörébe is, fölidézve az igazolóbizottságok által keltett nyomasztó hangulatot. Részletes rekonstrukciójából kiderül, hogy az eredeti vádpontok — amelyek Hevesyből mintegy "vörös komisszárt" akartak csinálni — a politikától közismerten tartózkodó Hevesy vonatkozásában annyira abszurdak voltak, hogy a három fő pontot végül törlik. Az ítélet viszont súlyos: olyan mintha a törölt pontokat is fenntartották volna. Palló ennek alapján indokoltan vonja le azt a következtetést, hogy a vádlók "nem politikai ellenfelüket akarták eltávolítani, hanem karuk egyik legkiválóbb elméjét... Az ügy mögött talán nagyrészt Rybár István személyes tanszékvezetői ambíciója bújhatott meg, amely újabb táptalajt nyert a megváltozott politikai viszonyok között, amikor a denunciálás komoly segítséget nyújt a karrierek egyengetésére. " (118. o.) Ez az utóbbi megjegyzés a Hevesy életrajzon túlmutató, általános tudományszociológiai jelentőséget ad az ügynek: sajnos közelmúltunk történelméből jól tudjuk, hogy ott, ahol a tudományos életen belüli előmenetelbe hangsúlyozottan beleszólnak a külső, politikai jellegű tényezők, hasonló esetekkel találkozhatunk. S Hevesy konkrét ügye kapcsán az sem jelenthet vigaszt — sőt a dolog inkább ijesztőbbé és elszomorítóbbá válik —, hogy a 1945 utáni komisszárokkal (vagy "gyorstalpaló" tanfolyamok nyomán egyetemi oktatói pozíciót szerzett tanárokkal) szemben itt a fegyelmi bizottság tagjai az egyetem valóban kiemelkedő tudós személyiségeiből állt.

Bár Hevesynek a fegyelmi ügy kapcsán nem kellett eltávoznia Magyarországról, hiszen — mint amiképpen erre Palló fölhívja a figyelmet — továbbra is tevékenykedhetett volna kutatóként, érthető, hogy mindezek után nem habozott századunk egyik legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb fizikusának, Niels Bohrnak koppenhágai meghívását elfogadni.

Hevesy élete során még kétszer válik hasonlóan abszurd folyamatok elszenvedőjévé. Ezek közül az egyik Nobel-díjának története, melyben ugyancsak politikai mozzanatok keveredtek a tudományon belüli érdekharcokkal, tudományszociológiai mozzanatokkal. Palló kitűnő összefoglalója Hevesy Nobel-díjának hányatott történetéről (melyet könyvének elején olvashatunk), mély betekintést enged a tudományon belüli érdekkonfliktusokba, s mint ilyen kiváló tudományszociológiai és tudománypolitikai esettanulmány.

A másik ilyen esemény Hevesy menekülése a nácizmus elől. Itt természetesen nem magának a menekülésnek a ténye az abszurd, hanem az a náci faji politika, az a náci világ, ami miatt s ahonnan menekülni kényszerül. Bár Palló erre nem utal, e menekülés — illetve Palló visszaadásában az elegáns, "angolos" távozás — körülményei nem csupán tudomány- és politikatörténetileg, hanem filozófiatörténetileg is érdekesek, hiszen közvetve századunk egyik nagy filozófusa, Martin Heidegger is érintve van benne. Hevesy ugyanis a tudományos szempontból termékeny és elismerést hozó koppenhágai évek után 1926-ban Freiburgban fogadott el egyetemi tanári állást és egyetemi kutatóintézetet, s itt érte a náci hatalomátvétel.

A történet heideggeri fölidézése és a Palló által adott elbeszélés ugyanakkor némileg ellenmondásban van egymással. Heidegger szerint rövid rektorsága alatt politikai oldalról kifejezetten nyomás nehezedett rá a tekintetben, hogy Hevesyt távolítsa el az egyetemről — aminek ő ellenállt. A heideggeri visszaemlékezés kontextusából az is egyértelmű, hogy ez a nyomás Hevesy zsidó származásával függött össze. Palló szerint viszont a konzervatív nézeteket valló, s "a magyar származású arisztokrata öntudatával élő" (40. o.) professzort "a náci politika a legkisebb mértékben sem üldözte" (43. o.), s így Freiburgból kollégáit és tanítványait is meglepve angolos eleganciával távozott először Dániába, majd Svédországba. Palló történetében sehol sincs arról szó, hogy Heidegger sokat vitatott féléves freiburgi rektorsága éppen a Hevesy távozását megelőző időszakra esett, s úgy tűnik, a monográfia szerzője nem tudott arról, hogy Heidegger nevezetes Spiegel-interjújában — az előbbiekben ismertetett tartalommal — releváns módon hivatkozik Hevesy esetére. Így a saját reprodukciója és a Spiegel-interjúban található utalás közötti ellentmondásra sem figyelhetett föl. Palló verziója nyilván kutatásain alapul. Vajon az ő forrásai voltak egyoldalúak? Vagy Heidegger visszaemlékezése pontatlan? Érdemes volna ezt közelebbről is körbejárni!

Palló életrajza alapján kirajzolódik előttünk egy tudományos karrierjében fényesen és dinamikusan induló, s azután a század politikai viharai és sokszor abszurd helyzeteket produkáló politikai fordulatai ellenére is sikeresen folyatódó és eredményekben kiteljesülő tudós pályafutása. De nem csak erről van szó. Palló nyomán érhetőbbé válik az is, hogy miképpen válhatott egy tehetséges, dinamikus és megfelelő, jómódú polgári környezetből származó fiatalember a századelő Budapestjéről már korai éveiben nemzetközileg elismert tudós személyiséggé. Hevesy története azt bizonyítja számunkra, hogy az akkori, monarchiabeli Budapest nem volt periféria abban az értelemben, ahogyan ma Budapestet Európa perifériáján érezzük: ha a pénz, az anyagi támogatás megvolt hozzá, nem kellett Budapesttől elszakadnia és a budapesti identitását föladnia valakinek ahhoz, hogy Európa legjobb egyetemeire és kutatólaboratóriumaiba eljusson, ha éppen érdeklődésének, ambícióinak ez felelt meg. Ehhez a lehetőséghez járulhatott azután hozzá az, amit talán Hevesy kifejezetten az akkori budapesti szellemiségnek köszönhetett: a dinamizmus, a nyitottság és a kitűnő kapcsolatteremtő képesség, amiben Hevesy és sok szintén nevessé vált budapesti kortársa között párhuzamot érzünk. Ennyiben Nobel-díjasaink titkát nem egyfajta sajátos, Közép-Kelet-Európára vagy éppen a monarchiabeli Budapestre jellemző, szociálisan meghatározott zsenialitásban, vagy az oktatási rendszer által megalapozott sajátos matematikai-fizikai — vagy általában: természettudományos — tudásban kell keresnünk, hanem inkább egyfajta szellemi-kulturális beállítódásban, és a társasági kapcsolatteremtés sajátos szociális képességében, melyek a mindenhol szükségképpen megjelenő s így természetesnek tekinthető kiemelkedő tehetségek esetében tudományos karrierjük speciális tényezőivé válhattak. Hevesy nyomán azt is láthatjuk ugyanakkor, hogy ez a szellemi beállítódás nem szükségképpen párosult a baloldali-rebellis világszemlélettel, hanem jól megfért a konzervatív-arisztokratikus habitussal is.

De Hevesy személyiségének tekintetében hiányérzetünk is támad Palló könyvét olvasva. Időnként egy "pókerarcú", a tudománynak élő, a századunk első felét jellemző vérzivataros fordulatok által csak külsődlegesen érintett, s tudományos pályáján mindennek ellenére töretlenül előrehaladó személyiség képe rajzolódik ki előttünk, aki származását önmaga előtt zárójelbe teszi, s egy olyan korban, amikor szinte lehetetlen közömbös maradni, mégis megőrzi szenvtelenségét, s ha kell, angolosan távozik. Ugyanakkor e maszk mögül néhol mégiscsak fölbukkan az igazi ember képe, aki kötődik édesanyjához, aki négy gyermek apja, s akit a freiburgi katedra elfoglalásánál a tudományos lehetőségek mellett jelentősen befolyásolta a német egyetemi város szép természeti környezete. E mozzanatok arra utalnak, hogy Hevesy nem olyan volt, mint amilyennek a Palló könyvében itt-ott megjelenő pókerarc mutatja. Az olvasó a könyvet olvasva több adalékot szeretne kapni Hevesy személyiségéhez, s úgy érzi, hogy talán az író markánsabban is megjelentethette volna az embert. Persze a könyv terjedelmi korlátai és jellege valószínűleg ezt nehezen tették volna lehetővé. Az itt fölbukkanó hiányérzet azonban ennek tudatában is hiányérzet marad.

Ugyancsak fontos lett volna a fiatal Hevesy pályakezdésében a sajátos, egyedi és a kultúrtörténetileg és tudásszociológiailag tipikus mozzanatok legalább jelzésszerű elkülönítése. A fiatal Hevesy európai tanulmányait követve Palló nyomán kirajzolódik előttünk az első világháború előtti európai fizika és kémia tudományos helyszínrajza. Ám érdekes volna tudni, hogy mennyire volt tipikus az akkori Európában az a kutatóhelyszínek közötti intenzív mozgás, ami a fiatal Hevesyt jellemezte, illetve mennyiben volt ez személyiségének a társadalmi származásához kapcsolódó szellemi-kulturális beállítottságából eredő meghatározottsága, és mennyiben volt esetleg más — egyedi — személyiségjegyekre visszavezethető. Igazából itt az akkori európai tudományos térnek pontosabb megjelenítése, illetve az európai tudományosság és az akkori Budapest kapcsolatának egzaktabb megragadása érdekében "kemény" számokra volnánk kíváncsiak. Különösen érdekes volna látni azt, hogy az akkori budapesti középosztályok fiataljai között százalékszerűen mennyire volt tipikus a természettudósi-műszaki pálya választása; az e pályát választók tanulmányaik során mennyire orientálódtak külföldi egyetemekre s ennek során mennyire jellemezte őket a Hevesynél megfigyelhető intenzív mozgás; későbbi természettudósi pályájuk során mennyiben játszott szerepet az, hogy hol végezték tanulmányaikat...

S ha már a tudományos kutatás helyszíneiről van szó, óhatatlanul fölmerül a kérdés, mennyire volt fontos momentum Hevesy távozása Magyarországról a Nobel-díj felé vezető úton? Vajon lett volna-e esélye erre, ha a háború előtti és alatti években kirajzolódó törekvéseinek megfelelően Magyarországon folytatja tovább kutatásait? Mennyire volt szükségszerű már akkor a kiemelkedő tudományos kutatások kiemelt helyszíneken történő koncentrálódása? Ezek nem "mi lenne, ha? " kérdések, hanem a természettudomány akkori működésével, szervezetével, lehetőségeivel függnek össze. Hiányérzetünk van a tekintetben, hogy Palló nem veti föl ezeket a XX. századi tudomány működésével és fejlődésével kapcsolatos igen komoly és érdekes problémákat. Így ha arra gondolunk, hogy Hevesy laboratóriumának működése Freiburgban és Koppenhágában is alapvetően annak a Rockefeller Alapítványnak a támogatásán alapult, amely Szentgyörgyi Albert ugyancsak Nobel-díjra méltatott fölfedezését lehetővé tette, föltehetjük, hogy az Alapítvány segítségével Hevesynek Budapesten is esélye lett volna arra, hogy komoly kutatóbázist alakítson ki. Az Alapítvány így tudománytámogatási politikájával nem csupán a tudományos fölfedezéseket segítette, hanem hozzájárult a tudományos kutatás térbeli pluralitásának fönnmaradásához is.

Palló Gábor könyve ugyancsak megismertet bennünket Hevesy György tudományos munkásságával és e munkásság legfontosabb eredményeivel — Hevesy Nobel-díjának tulajdonképpeni "szubsztanciájával". Megtudhatjuk, hogy rendkívül sokoldalú és termékeny kutató volt, aki az akkori kémiai és fizikai-kémiai laboratóriumi munkában — mint kísérletező természettudós — számtalan, egymástól gyakran igen különböző problémával foglalkozott sikeresen. Gazdag, szerteágazó munkásságán belül ugyanakkor három olyan markáns terület, illetve tematika van, amelyen keresztül maradandóan formálta a XX. századi kémiát.

Az egyik ilyen maradandó hozzájárulása Hevesynek a modern kémiához a kémia fogalmi rendszerével kapcsolatos. Ma már az általános műveltség részét képező kémiai és atomfizikai ismeretek részét alkotja az irányadó atomsúlyoktól eltérő atomsúlyú izotópok fogalma. Nem nézhetünk úgy a periódusos rendszerre, nem gondolhatunk úgy a kémiai elemekre, hogy ne gondolnánk egyúttal az izotópokra is — nem is beszélve arról, hogy tudjuk: a modern fizika korunkat oly dramatikusan jellemző alkalmazása az atomenergia békés és erőszakos felszabadításában kifejezetten összefügg néhány nevezetes izotóppal. Ezért némileg meglepődve szembesülünk azzal, hogy ez a ma számunkra oly természetes fogalom csak századunk tízes éveiben kristályosodott ki — mások mellett éppen Hevesynek e területen folytatott laboratóriumi vizsgálódásai nyomán. Palló — a recenzens szerint könyvének legjobb részében — érdekfeszítő és színvonalas elemzést ad erről a történetről. Ennek során radikálisan opponálva a hagyományos, "katalogizáló-fölsoroló" tudománytörténet-írást, bemutatja azt, hogy a radioaktivitással, mint viszonylag új és érdekes jelenséggel kapcsolatos kísérleti vizsgálódások miképpen vezettek az atomszerkezet új, Bohr-féle koncepciójával együtt az izotóp modern fogalmának kialakulásához. Ennek során megtudhatjuk, hogy a fogalmat ugyan Soddy vezette be 1913 végén a kísérleti tulajdonságok alapján a periódusos rendszer azonos helyére elhelyezendő különböző atomsúlyú atomok megjelölésére, a kémia fogalmi átstruktúrálódása igazán csak ezután kezdődött meg. Hiszen az izotópfogalomnak a régi kémiai fogalmi struktúrához való viszonya — így az izotóp és a kémiai elem fogalmának viszonya — alapvetően tisztázatlan volt, s az izotóp mai, modern fogalma az együtt dolgozó Bohr és Hevesy, valamint a köreikhez tartozó más kutatók által előnyben részesített fogalomhasználat nyomán alakult ki. Palló elemzése plasztikus esettanulmány arról, hogy a kísérleti területről elinduló vizsgálódások miképpen vezethetnek fogalmi átstruktúrálódáshoz, mint miképpen arról is, hogy egy bizonyos ponton a lehetséges alternatívák között immáron a fogalmi rendszer empirikus aluldetermináltsága miatt nem új kísérletek, fölfedezések vagy belátások, hanem a tudomány működése szempontjából fontos más szempontok bizonyulhatnak döntőnek. Így ha a Bohr, Hevesy és munkatársaik nyomán fölülkerekedő új kémiai fogalomrendszer perspektivikussága abban volt, hogy az — Bohrra gondolva érthetően — összhangban volt a fizika új atomelméletével, amennyiben "Hevesyék elemfogalma azt is magában foglalta, hogy a vegytanban nem az atom tömege, termodinamikai tulajdonságai a döntőek, hanem elektronszerkezete" (148. o.), akkor e fogalomrendszer fölülkerekedésében annak is szerepe volt, hogy "koncepciójuk segítségével világosan meg lehetett fogalmazni a rendszámon alapuló periódusos törvényt is, tehát mindazt, ami a kémiában valóban a fundamentumot érinti és ezzel megőrizhető volt a régi apparátus konzisztenciája" (uo.). Palló rekonstrukciója arról tanúskodik, hogy egy tudományág nem csupán fátumszerűen, tudományos forradalom révén, összemérhetetlen fogalmi struktúrákat generálva alakulhat át, válthat paradigmát. Mert nehéz volna azt állítani, hogy az 1920-as évek — kuhni értelemben vett — kémiai "normál-tudományos" rejtvényfejtése azonos lett volna a XIX. század végivel. Hasonlóképpen, az izotóp fogalmának bevezetését, majd annak Hevesy és Bohr nyomán történő kimunkálását szintén nehéz volna a kuhni normáltudományos rejtvényfejtés és rejtvénymegoldás kategóriájába sorolnunk, hiszen itt éppen a korábbi rejtvényfejtés struktúrájának megváltoztatásáról, átdefiniálásáról volt szó. A győztes új fogalomrendszernek viszont éppen az volt az egyik előnye, s győzelmének titka, hogy megőrizte a korábbi fundamentumokat, s így nem kényszerítette a mindennapi, kísérletező kémiát fogalomrendszerének teljes lecserélésére.

A radioaktív nyomjelzés módszere — amelyért Hevesy végül 1944-ben átvehette a Nobel-díjat — szorosan összefüggött a radioaktivitással és az izotópokkal. E módszer — elsősorban biológiai alkalmazása nyomán — ma már közismert, s a középiskolás műveltséganyag részét képezi. Mint tudjuk, a normál kémiai elemek és izotópjaik hasonló kémiai viselkedésük miatt kémiai eszközökkel, kémiai folyamatokban elválaszthatatlanok egymástól, így ha egy elemet radioaktív izotópjával keverünk, a radioaktivitás mint jelzés segítségével végigkísérhetjük ezen elem útját a legkülönbözőbb kémiai folyamatokban. Ez a dolog pedig akkor válik különösen izgalmassá, ha a biológiai szervezetek anyagcseréjét és más olyan folyamatait vizsgáljuk, melyek fizikai (oldódás, diffúzió) és kémiai folyamatokban valósulnak meg. Mint amiképpen Palló részletesen beszámol erről, Hevesy már fiatal korában fölismeri a radioaktív nyomjelzés e lehetőségét és alkalmazza azt a kémiában. Ez azonban kevés lett volna a Nobel-díjhoz. Viszont ugyancsak ő az, aki e módszert bevezeti a biológiába, majd az orvostudományba, s aki a kísérleti atomfizika fejlődését — a mesterséges izotópok létrehozásának lehetőségét — fölhasználva hatékonyan kidolgozza e területeken is a fiziológiai és orvostudományi vizsgálódásokat (így pl. a daganatkutatást) alapvetően forradalmasító, s ma már az orvosi diagnosztika és gyógyítás mindennapjaihoz hozzátartozó módszert, s ily módon a nukleáris medicina megalapítójává válik.

Hevesy intenzív és széles körű tudományos érdeklődésének másik nagy tematikáját a ritkaföldfémek jelentették. Ide kapcsolódik harmadik jelentős kutatási eredménye — amelyért először 1924-ben, majd ezt megismételve többször Nobel-díjra javasolták —, a hafnium fölfedezése, mely a periódusos rendszerben közvetlenül a ritka-földfémeket követi. Palló Gábor ennek kapcsán a fölfedezéssel kapcsolatos prioritásvitára koncentrál, érdekes esettanulmányt nyújtva egy párhuzamos tudományos fölfedezés történetéről, s az ezzel kapcsolatos tudományszociológiai és tudománypolitikai fejleményekről. De a prioritásvitáról adott rekonstrukciója tudományfilozófiailag is érdekes, hiszen e prioritásvita nem azonos evidenciák független meglelésének időbeli sorrendjéről szólt, hanem arról, hogy mikor, milyen evidenciák, milyen értékelési kritériumok alapján tekinthetünk egy új természettudományos entitás — esetünkben egy kémiai elem — fölfedezését természettudományos szempontból megtörténtnek. S ha Palló által adott rekonstrukció alapján az izotóp-fogalom az empirikus kutatásból kiindulva, fokozatosan alakult ki, s jutott el az elmélet magasabb szintjeiig, akkor a hafnium Hevesy általi fölfedezése Palló nyomán a popperi hipotetikus-deduktív fölfedezés és a Bohr-féle atommodell tekintetében az empirikus konfirmáció klasszikus példája, ami arra utal, hogy bár Kuhnnak alapvetően minden bizonnyal igaza van abban, hogy a popperi logika semmiképpen sem tekinthető a tudományos fölfedezés általános logikájának, a tudományos kutatás történései sokkal színesebbek és sokrétűbbek annál, minthogy valamely tudományfilozófus által kigondolt sémának kötelező érvénnyel, mindig megfeleljenek, s egyes esetekben történhetnek akár még — a kuhni elképzeléssel szemben — a popperi ideáknak megfelelően is.

Befejezésképpen még egy igen fontos gondolatot. A középiskolában megismerhettük a kémiai izotóp fogalmat és a Bohr-féle atommodellt, hallottunk az izotópos nyomjelzésről, a ritkaföldfémekről, s az azokat követő 72. elemről. Arról azonban sehol sem volt szó, hogy ezzel kapcsolatos mai tudásunk formálódásában meghatározó szerepe volt a Nobel-díjas magyar tudósnak, Hevesy Györgynek. Talán korrigálni kellene a magyar oktatási rendszer ilyen irányú hiányosságait, s a középiskolás műveltség részévé kellene tennünk mindazt, amit — többek között Palló Gábor tanulmányai révén is — tudhatunk a XX. századi nagy magyar tudósoknak a tudományban játszott szerepéről.

 



JEGYZET

[Cikk eleje ]

1  Palló Gábor: Hevesy György, Akadémiai Kiadó, Budapest 1998.vissza