KIEJTÉS1

JEAN-JACQUES ROUSSEAU

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

Képesek vagyunk világosan [distinctement] megértetni magunkat, oly módon, hogy a lehető leggyöngébb hangot hallatjuk és a lehető legkisebb a hanglejtésünk. Márpedig ahhoz, hogy ezen a módon világosan megértessük magunkat, nincsen más eszközünk, mint a prozódia és a hangsúly, amely képes pótolni a hang erejét és a hanglejtések változatosságát.

Így azután kétségtelenül annak van a legjobb kiejtése, aki a legvilágosabban és a legmesszebbre hatolóan megérteti magát ugyanazon a hangon és ugyanazzal a hanglejtéssel, éneklés és deklamálás nélkül.

A francia nyelv érzi azoknak a hanglejtését, akik beszélik, minden csak mód és modor egészen a kiejtésig.

    Donne-me le. [Add oda nekem.]
    Hangsúly. Hiba a definíciójában.
    Igaz, hogy a hang különböző, a hanglejtés azonban tökéletesen ugyanaz.

Láttam divatos fiatalembereket, akik csak mormogtak, ahelyett hogy beszéltek volna; föltételezték, hogy a figyelem, amit nekik kell szentelni, mentesíti őket attól a feladattól, hogy megértessék magukat.
    undorító, undorító. Madame de Crebillon története
    szavak, amelyeknek láttam megváltozni a kiejtését
   Charolois - Charolčs
    secret
segret [titok]
   persecuter perzecuter [üldözni]
   registre regître [lajstrom]
   Les hommes le shommes [az emberek]
   Cervus Servus
Kiejtésbeli fogyatékosság a hangképző szervben, vagy a hangsúlyban, vagy a habitusban. Raccsolás stb.

A gondolat elemzése a beszéd által történik, a beszédé pedig az írás által; a beszéd konvencionális jelek által reprezentálja a gondolatot, az írás pedig ugyanígy reprezentálja a beszédet; ily módon az írás művészete csupán közvetett reprezentációja a gondolatnak, legalábbis a beszélt nyelvek tekintetében, vagyis az egyedüli nyelvek tekintetében, amelyek köztünk használatban vannak.

Nem nevetséges-e, hogy kénytelenek legyünk azt mondani egy embernek: Írja le, amit mondott, hogy megértsem?

Kétlem, hogy ugyanez a kétértelműség megvolt eredetileg a latin kiejtésben. Mivel a latin, különösen a kezdetekben sokkal inkább beszélt, mint írott nyelv volt, nem lehetett természetes, hogy a beszédben meghagyjanak olyan kétértelműségeket, amelyeket csak a helyesírás oldana föl.

A nyelvek azért jöttek létre, hogy beszéljék őket, az írás csupán kiegészítésül szolgál a beszéd számára; ha vannak olyan nyelvek, amelyek csak írottak és nem lehet őket beszélni, vagyis a tudományok sajátos nyelvei, akkor azokat egyáltalán nem használjuk a polgári életben. Ilyen az algebra, ilyen lett volna minden valószínűség szerint az univerzális nyelv, amit Leibniz keresett. Az ilyen nyelv valószínűleg jobban illett volna egy Metafizikushoz, mint egy Műveshez. Tehát mivel a nyelv legkiterjedtebb használata a beszédben történik, a grammatikusoknak arra kellene a legnagyobb gonddal törekedniük, hogy a beszéd módosulásait határozzák meg ? ehelyett szinte semmi mással nem foglalkoznak, csak az írással. Minél tökéletesebbé válik az írás művészete, annál inkább elhanyagolják a beszédet. Szünet nélkül folyik a vita a helyesírásról, és szinte alig van egy-két szabályunk a kiejtésre vonatkozóan. Ebből fakad, hogy a nyelv, egyre tökéletesebbé válva a könyvekben, fokozatosan romlik az élőbeszédben. Világosabb, amikor leírják, nehézkesebb, amikor beszélik; a szintaxis egyre tisztább, a harmónia viszont elvész: a francia nyelv napról napra filozofikusabbá válik, viszont egyre kevésbé ékesszóló, s hamarosan nem lesz jó másra, csak olvasásra, és minden értéke a könyvtárakban lesz található.

Ennek a tévútnak az oka, ahogy máshol már mondtam2 , abból a sajátos fölfogásból ered, amelyet a kormányok a magukévá tettek, s aminek következtében nincs más mondanivalójuk a nép számára, mint csupa olyan dolog, ami őt a lehető legkevésbé érinti, márpedig a nép a lehető legkevésbé érdeklődik prédikációk és akadémiai beszédek hallgatása iránt. A közönség nem veszít sokat, ha ezekről nem hall semmit, a szónok viszont gyakran sokat nyer. Már hosszú ideje nem beszélnek másként a közönséghez, mint könyvek révén, s ha még mondanak neki valamit élő hangon, ami számot tarthat az érdeklődésére, akkor az a színházban történik. Ám mivel a színészek maguk sem merik megváltoztatni a kiejtés átvett szokásait, éneklésre kényszerülnek, hogy megértessék magukat, jóllehet zárt térben vannak. Ha egy ember a saját helyén, még ha a legfontosabb alkalomból is, a meggyőzésre való törekvés helyett azon igyekezne, hogy olyan hanghordozásban beszéljen, mint egy színész a színházban, akkor nevetést fakasztana. Az ilyen hanghordozás csak a vásári színpadokon megengedett.

A jól megírt könyvek mindenhol megtalálhatók. Vidéken, falun, külföldön. Nincs többé olyan hely, bármilyen távol eső legyen is, ahol ne tanulmányozhatnánk a nyelv szabályait tárgyaló műveket, és ne figyelhetnénk meg ezeknek a szabályoknak az alkalmazását kiváló szerzők írásaiban. Egészen más a helyzet a kiejtés szabályaival. Ezeket nem a könyvek hordozzák, hanem az emberek. Márpedig nem gyakoriak az olyan emberek a világ egyetlen országában sem, akik jól beszélnek, s még kevésbé azok, akiknek jó a kiejtése. Megdöbbentő, hogy mennyire elváltozik, sőt elvész a prozódia és a hangsúly, ahogy távolodunk a fővárostól. Mivel nincs többé biztos mintánk a hang, a hanglejtés és a hangsúly szabályozására, ennek következtében mindenki kizárólag a saját vidékének romlott tájszólására hagyatkozik. Aki frissen érkezett Párizsba, s tökéletesen ura a maga nyelvének, a beszédben alig-alig képes magát megértetni, és rögvest nevetést fakaszt, mihelyt kinyitja a száját. Sőt mi több, a nyelvhasználat törvénye, mivel nem kapja meg ugyanazt a publicitást a kiejtésben, mint a nyelvtanban, önkényessé válik; ki-ki az ő sajátos nyelvhasználatát tartja helyesnek, és föltételezvén, hogy az ő hanglejtése az egyedül természetes, úgy vádol affektáltsággal minden olyan hangsúlyt, ami attól eltér, hogy már szinte véteknek tűnik jól beszélni. Ezért van az, hogy minden tartomány és minden kanton, amelynek megvan a sajátos kiejtése, a közös írott nyelvből egy sajátos nyelvet hoz létre a beszédben, olyannyira, hogy beszéd alapján a gascogne-i franciát és a picardiai franciát két külön nyelvnek lehetne tartani, amelyek nemcsak hogy egymást nem értik meg, de még azok sem értik őket, akik az igazi franciát beszélik.

Különös, ahogyan az irodalom kiművelődésével, a művészetek szaporodásával, a társadalmi kapcsolatok szorosabbra-fűződésével a nyelv olyannyira tökéletesedik az írás révén, viszont oly kevéssé a beszéd által. Miért van az, hogy az emberek, egymáshoz közeledvén, oly nagy gondot fordítanak a helyes kifejezésre a távolraható szólás művészetében, s oly gondatlanok az eleven hangú beszéd művészetében? Azért, mert az elhangzó beszéd megfullad annyi beszélő között, és hírnévre csak könyvek révén lehet szert tenni.

Ha kevésbé szükségszerű viszony lenne az írott nyelv és a beszélt nyelv között, akkor észrevétlenül eltávolodnának és olyannyira elkülönülnének egymástól, hogy a végén két külön nyelvet alkotnának, amint az a latinnal és az olasszal történt. A kiejtés állandó változásának és a helyesírás változatlanságának a következtében egyfajta módon írnánk és egy más módon beszélnénk, egészen addig, hogy a végén két nyelvünk lenne egy helyett. Ami megakadályozza, hogy ez általában így történjen, az az, hogy a beszédbeli változások végül is átkerülnek az írásba. Mivel több az olyan ember, aki úgy ír, ahogy beszél, mint az olyan, aki a szabályok szerint ír, a változásokat, amelyek a kiejtés módjában vagy szólásokban következnek be a beszédben, a legtöbben az írásban is elfogadják, és így a használatból lassanként erőt merítve, ezek a változatok eltüntetik a megelőző formákat. Íme, így változik egy nyelv a szellem és a karakter fokozatai szerint, és nem meglepő, hogy ezek a változások sokkal gyorsabbak és érzékelhetőbbek a francia nyelvben, mint bármely másikban, tekintettel arra, hogy a francia kiejtése, lévén kevésbé rögzített és kevésbé alávetett a szabályoknak, könnyebben változik. Ha ez a változás körülbelül száz éve kevésbé érzékelhető, az nem csupán XIV. Lajos százada kiváló könyveinek köszönhető, amelyek bizonyos értelemben klasszikussá váltak, hanem a kormányzásban bekövetkezett változásoknak is, melyek következtében Párizs, sokkal határozottabban a Vidék fölé emelkedve, ugyanolyan gyorsasággal kényszeríti rá a nyelv törvényeit, mint a Fejedelem törvényeit, és nagyobb függőségben tartva a vidéket a párizsi nyelv használatától, megakadályozza, hogy a vidékiek eleget beszéljék a sajátjukat ahhoz, hogy végül valamelyiküké eluralkodjon az egész fölött.

A franciákat szinte egyetlen más nép sem érti, amikor latint beszélnek.

Az írás csak a beszéd reprezentációja — különös, hogy mégis több gondot fordítunk a kép meghatározására, mint a tárgyéra.

Bizonyos esetekben a fordított sorrend követésére kényszerülünk, s a kiejtés, amelynek mindig szabályoznia kellene a helyesírást, gyakran arra fokozódik le, hogy a helyesíráshoz folyamodjon tanácsért.

A grammatikusok számára a beszéd művészete majdhogynem kimerül az írás művészetében: ez azon is látható, ahogyan az ékezeteket kezelik, amelyek közül néhány valamilyen megkülönböztetést tesz lehetővé, vagy pedig megszüntet valamilyen, a szem, de nem a fül számára adódó kétértelműséget.

(Fordította Ullmann Tamás)



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége ]

 

1 A jegyzetek saját kezű kéziratát lásd a Neuchâteli Könyvtárban: R. 19-es dosszié, 13-15. Ebben a gyűjteményben, az ún. Receuil C-ben elfoglalt helyük alapján, a jegyzetek valószínűleg 1761-re datálhatók. Streickeisen-Moultou, a legfontosabb töredékek első kiadója, ezeket a jegyzeteket a talán csalóka Fragments d'un Essai sur les langues cím alatt jelentette meg. Az egyik passzusban, amit jelzünk is a lábjegyzetben, Rousseau az 1764 körül keletkezett írására utal: Essai sur l'origine des langues.

[Jean-Jacques Rousseau: Œuvres complčtes, II. kötet, szerk. Bernard Gagnebin és Marcel Raymond, "Bibliothčque de la Pléiade", Gallimard, Paris 1961, 1248-1252. o.]vissza

2 Essai sur l'origine des langues.vissza

 

[ Cikk eleje ]