JOGBÖLCSELETI PORTRÉVÁZLAT1

PRUGBERGER TAMÁS

Cikk vége  | Jegyzetek | Bezárás ]

 

A miskolci Bíbor Kiadó 1995 végén jelentette meg a Szabadfalvi József által szerkesztett "Prudentia Juris" sorozat harmadik kötetét: Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből. A sorozatszerkesztőn kívül Loss Sándorból, Szabó Miklósból, H. Szilágyi Istvánból és Ződi Zsoltból álló szerzői kollektíva (valamennyien a Miskolci Egyetem Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszékének munkatársai) hat kiemelkedő magyar jogbölcsész életét és munkásságát dolgozza föl. A sort Pulszky Ágost kezdi, akiről Szabadfalvi ír, őt követi Loss tollából Pikler Gyula, majd Ződi Zsolt a kor egyik legnagyobb alakját, Somló Bódogot mutatja be, Moór Gyulát ismét Szabadfalvi dolgozza föl, Szilágyi Istvánra pedig a mester és a tanítvány, azaz Horváth Barna és Bibó István életének és munkásságának a földolgozása jutott.

A kötethez - szerényen előszónak minősítve -bevezető tanulmányt Szabó Miklós írt, amelyben összefoglalóan értékeli a hat szerző folytonosságot-alkotó munkásságát, és a korszak magyar jogbölcseletének eredményeit a külföldi jogbölcseleti kutatás eredményeivel párhuzamba állítva mutatja be. Az e kötetben földolgozott magyar jogbölcselők tulajdonképpen egy olyan jogbölcseleti iskola képviselői voltak, amely a múlt század harmadik harmadától kezdve állandó mozgásban, fejlődő átalakulásban volt, egészen jelen századunk közepéig, amikor is a Magyarországra kényszerített "szocialista" társadalmi-politikai rendszer lefejezte ezt az iskolát, és a jogelméletet az állami ideológia szolgálójává tette. A Pulszkyval indult és tulajdonképpen Bibóval végződött iskola - miként erre Szabó rámutat - egy olyan társadalomkritikai irányzat volt, amely a valóság viszonyainak megfelelően tükrözte a kor politikai és jogi helyzetét, ha e tükör talán - indokoltan - torzított is, kritikai éllel mutatta ki a helyzet fonákságait.

Szabó Miklós jó érzékkel mutat rá, hogy e jogbölcseleti irányvonal két körülmény tagadása-, ellenzése- és kritikájaként jött létre. Az egyik az elmaradott magyar félfeudális, féldiktatórikus-féldemokratikus társadalmi és állami berendezkedés, amely ötvöződött egy kései eredeti tőkefelhalmozású liberálkapitalizmussal, amely világi és egyházi nagybírtokrendszeren alapuló parasztelnyomó cselédtörvényben, állampolgárt megfélemlítő nyílt szavazási rendszerben, valamint a szociális olló iszonyatos szétnyílásában, egyfelől tömegméretű elszegényedésben és másfelől kizsákmányoló és korrupciós meggazdagodásban nyilvánult meg. A másik a lényegében ezt a rendszert támogató, latens módon igazolni és konzerválni kívánó objektív idealista akadémikus jogfilozófiai irányzat és vele szemben egy gondolkodási alternatíva fölmutatása volt, amely szociológiai alapon a tények szigorú föltárását és magyarázatát tűzte ki célul. Mindezek hatására - miként Szabó utal rá - "mindent elsöprő dinamizmussal robbant be a szociológiai pozitivizmus a jogfilozófiába is". Ennek az irányvonalnak a maguk egymásutániságában a főbb képviselői Pulszky Ágost, Pikler Gyula és Somló Bódog voltak, akik egy szociális társadalom kiépítését képzelték el és e társadalom jogát pozitivista jogszociológiával kívánták megalapozni. Szociális radikalizmusuk egészen a marxizmus határáig vitte el őket, különösen Piklert, még inkább Somlót. Ugyanakkor a radikális fölfogást bizonyos fokig mérsékelte Max Weber tudományos tárgyilagosságra törekvő objektív szociológiája.

A pozitivista jogszociológia e magyar irányzatának kialakulásához vezető, itt kiemelt körülményeket Szabó Miklós széleskörűen tárja föl - egy kivételével. Ez pedig az, hogy eme pozitív-jogszociológiai irányzat ideológiai előzményeként és megalapozásaként nem a szerepének megfelelő hangsúllyal domborítja ki azt a szabadelvű ideológiát, amely a kiegyezéstől kezdve meghatározója volt a magyar filozófiai, tudományos és politikai gondolkodásnak. Ez a gondolkodásmód és társadalompolitikai gyakorlat azonban a múlt század 80-as éveitől kezdve egyre inkább kezd háttérbe szorulni: fölváltja egy szociális-konzervatív, a fajvédelem csíráit is magánviselő krisztianizmus, amit a tiszaeszlári per, valamint a "Pikler"- és "Somló"-"ügy" is fémjelez. E visszás jelenségek túlnyomó részére a szerző már utal, ami azért is lényeges, mert ezek voltak azok a körülmények, amelyek radikalizálták a Piklerék és Somlóék jogbölcseletében (a Pulszkynál még inkább mértékletesnek mondható) szabadelvű pozitivista-szociológiai jogbölcseleti gondolkodást. Szabó helyesen mutat rá, hogy a zenit és a határvonal Somló Bódog volt. Ő alkalmas lett volna egy olyan szintetikus jogfilozófia kialakítására, amely a neokantiánus jogpozitivista értékjogi iskola megalapítójának, Hans Kelsennek a tanait a saját pozitivista jogszociológiájába beépítse. Ebben azonban tragédiája megakadályozta. Az ország tragédiája, Trianon annyiban cezúra ebben a magyar jogbölcseleti irányzatban, hogy a rendszerkritikai radikalizmus erőtel jesen háttérbe szorul. A szociológia egyre inkább szociográfiává transzformálódik, s a neokantiánus jogfilozófián és mindenekelőtt Hans Kelsenen valamint az exisztencialista Verdrosson keresztül az etikai szemléletű, moralizáló axiológiai-értékjogi normatív jogbölcseleti szemlélet válik uralkodóvá. Azt, hogy a magyar jogbölcseletet itt mennyire befolyásolta a kor divatos, de progresszív nyugat-európai jogfilozófiája mellett a kor magyar társadalompolitikai és eszmei gondolkodásmódja, Szabó bemutatja, részletesen utalva Hajnal István történeti szemléletére és Erdei Ferenc valamint a többi falukutató tényföltáró szociográfiai munkásságára

E második korszakot Moór Gyula, a jog fogalmait axiológiai jelleggel tisztázó munkássága, a Somló Bódognál - Kelsen nyomán - már megjelent "Sein" és "Sollen" kategóriák valamint a pozitív jog és a természetjog mibenlétének, s e kategóriák közötti ellentmondások áthidalhatóságának és határvonalainak átléphetősége foglalkoztatta. Bár erről a szerző nem tesz említést, nem érdektelen utalni rá, hogy a jog fogalmi kérdéseinek e tisztázása terén a civilisztika (pontosabban a kor jogbölcseletének civilisztikája) vonatkozásában jeleset alkotott katedrát csak 1945 után kapó Kauser Lipót, aki filozófiailag - ellentétben a korszak jogbölcselőivel - liberális, nem pedig neokantiánus volt. Ezen a vonalon megy tovább a szegedi-kolozsvári professzor Horváth Barna és tanítványa, Bibó István is. Jóllehet a Horthy-korszak is terhes volt társadalmi anomáliákkal, az előző korszak jogbölcseleti szerzőivel ellentétben e második korszak jogbölcsészei a politikával csak a fasizmus bukása után kerültek közelebbi kapcsolatba. Moór Gyula és Bibó István a második világháborút követő demokratizálódástól várta elvei megvalósulását, és politikusként is aktívan közreműködtek egy demokratikus magyar társadalom és jogállamiság kiépítésében, amíg a totalitárius állam el nem hallgattatta őket, Horváth Barna pedig önkéntes száműzetésbe vonult.

A Pulszky Ágostról szóló tanulmányt Szabadfalvi József "A jogpozitivizmus diadala" címen publikálta. Pulszky oktatói és jogelméleti pályafutása mellett, mindvégig liberális-szabadelvű politikusként is működött, amely azonban kevésbé volt sikeres, mint tudományos tevékenysége, melyre kora hamar fölfigyelt, és 29 éves korára egyetemi tanári kinevezéssel honorálta. Kortársai szerint "valódi polihisztor" volt, egyformán járatos nemcsak az állam- és a jogelmélet, hanem az általános társadalomelmélet, a politikaelmélet és a szociológia területén. (Nemcsak Pikler Gyula és Somló Bódog, hanem Jászi Oszkár és Szabó Ervin is a tanítványai voltak.) Mint jogbölcsész elsődlegesen a történeti-jogi iskola elkötelezett híve volt, aki Maine könyvének magyarra fordítása nyomán az etnográfiát is bevitte jogelméleti munkásságába. Pulszky, szabadelvű felfogása ellenére és az 1873-as gazdasági válságból okulva, tisztában volt a klasszikus liberalizmus túlhaladott voltával, s elsőként fogalmazta meg az állam szociális funkcióját és szociális föladatait. Ennek ellenére megmaradt szabadelvűnek, ami - miként ezt Szabadfalvi kiemeli - főként "cselekvőségi elméletében" jelenik meg, midőn kifejti, hogy "a jognak és az államnak a lehető legnagyobb, mások hasonló jogainak korlátozása nélkül megvalósítható szabadságot, cselekvőséget kell a jogalanyok számára biztosítani" (33. o.).

Mai szemmel nézve Pulszky nem volt termékeny író, tudományos munkássága azonban mégis jelentős és eredeti, új irányt adó. Erre utal, hogy a kortárs- és az utódirodalom közel annyit írt róla (28 publikáció), mint amennyit ő maga tett közzé (35 publikáció). Munkásságában megjelenik a komparatisztikai módszer - így ennek is úttörője volt. Miként azonban Szabadfalvi utal rá, munkássága mégsem befejezett: a teljes életmű megalkotásában őt is akadályozta, hogy tevékenysége szétaprózódott a tudomány és a politika között.

Loss Sándor "A jogbölcselet és a lélektan vonzáskörzetében" c. tanulmánya Pikler Gyulát elemzi. Pikler tudományos működését helytállóan bontja a szerző két fő korszakra: első korszakát a társadalom, második korszakát az individuum törvényszerűségeinek kutatása hatja át. Az első korszakát "Ricardo jelentősége a közgazdaságtörténetben - Érték- és megoszlástana" c. tanulmánya nyitja meg. E munkájában, kiindulva az angol determinista közgazdaságtani szemléletből - amely különválasztotta a közgazdasági lét tényigazságainak kutatását a gazdaságpolitika normatív problémáitól - összeveti az angol gazdaságtörténeti iskolát a német jogtörténeti iskolával. Nem fogadta el a jogtörténeti iskola létigazságokat tagadó álláspontját, azonban egyetértett a normatív igazságok abszolút érvényét tagadó tételével. Pikler kifejti, hogy a társadalomban a természethez hasonló abszolút törvényszerűségek uralkodnak, de abszolút etikai törvények, örök értékű erkölcsi normák nincsenek. A történeti jogi iskolához tartozása alakítja és alapozza meg "belátásos" elméletét. Kant és Rousseau észjogi irányzata alapján nem vezethetők le az emberi értelemből az emberi együttélés abszolút normái - a normák csakis a célszerű belátásból vezethetők le. Ez a belátási elmélet az egyesületek és az állam keletkezéséről szóló írásában nyilvánul meg a legkövetkezetesebben: az államot és a társadalom szervezetét belátásos alapon, alulról építkezve képzeli el.

Piklernek erre az első időszakára összpontosul tudománypolitikai és tudományos közéleti tevékenysége, amely azonban nem a hivatalos kormányplatformon, hanem ellenzéki színpadon játszódik le. E fórumokon azonban együttműködik Pulszkyval, a tanítványok ugyanazok. (Szabadfalvi és Loss tanulmánya e vonatkozásban szerencsésen találkozik egymással.) Ám Loss tanulmánya már jelzi, hogy Pikler második korszakához a társadalmi történésekben való csalódása is belejátszik. Az őszirózsás forradalmat még elfogadja, a kommünt azonban már nem; ezt követő visszavonulása pedig arra utal, hogy a Horthy-rezsimmel sem azonosul. E második korszakának munkásságát a naturalista-lélektani érzékfilozófiai, illetőleg pszichofiziológiai kutatások felé való fordulás jellemzi. Az általa kialakított szenzualista ismeretelmélet - miként erre Loss rámutat - Ernst Mach szenzualista ismeretelméletével mutat rokonságot. Jóllehet Loss szerint filozófiai lélektanával "a hazai közélet peremére sodródott", utal arra, hogy nemzetközileg e munkáival vált ismertté (57. o.). E megállapítást kiegészíthetjük azzal, hogy Magyarországon is talált követésre Losonczy István jogelméleti-büntetőjogi munkásságában.

Ződi Zsolt "Erény és Tudomány" c. írásában Somló Bódog életét és munkásságát dolgozza föl. Életének folyása híven tükrözi érzékeny és belső vívódásokkal telt lelkialkatát, amit tudományos lelkiismerete, meggyőződéséhez való ragaszkodása és szociabilitása belső és külső konfliktusokkal telit, amint ez Ződi írásából egyértelműen kitűnik. A szerző Somló tudományos pályáját két szakaszra, egy pozitivista szociológusi és jogbölcseleti ill. egy neokantiánus jogbölcseleti szakaszra osztja.

Az első szakaszt indító munkássága alkotmányjogi jellegű, amelynek keretében a parlamentarizmussal foglalkozik, követendő példaképül az angol parlamentarizmust állítva olvasója elé, amelynek erénye, hogy a politikai morálnak tág teret hagy és így az erkölcsi elemek enyhítik a jogi formák szigorúságát (72. o.). E nézetben nyomon követhető egyik mesterének, Pulszkynak a hatása. Pikler Gyulának a belátásos elméleten keresztüli befolyása ugyancsak végig- kíséri Somló munkásságának első időszakát. Ez a legpregnánsabban "A nemzetközi jog bölcseletének alapelvei" c. könyvében nyilvánul meg, ahol kifejti, hogy nem a jogelmélet az, amely a belső nemzeti és a külső nemzetközi jogot kialakítja, hanem az önérdeken nyugvó célszerűségi belátás: a jogi eszmék csak másodlagos szerepet játszanak a célszerűségi belátáshoz képest (74-75. o.). Az igazságosság kategóriáját is a célszerűségi belátásos elmélettel hozza összefüggésbe, s erre alapozva tesz különbséget igazságos és igazságtalan háború között, melyek kritériumait a ma elfogadott tételekhez hasonlóan fogalmazza meg (76. o.). A szintén elődeitől örökölt történeti szemlélete és evolúciós gondolkodásmódja jelenik meg "Az állami beavatkozás és individualizmus" c. könyvében - Ződi szerint e könyvvel véget ér Somló pikleriánus korszaka. E megállapítás azonban vitatható, hiszen - miként erre maga a szerző is utal - erősen érződik a könyvön, Pikler munkásságához hasonlóan, a spenceri hatás, továbbá az etnológiai és lélektani megalapozás. Az igaz, hogy e könyvben már nincs nyoma a belátásos elméletnek, de ez idő tájt hagyja el Pikler is első korszakát, és fordul a lélektani-fiziológiai szenzualizmushoz, aminek befolyása Somló e művén nyomon követhető: az állami beavatkozást a lélektani alkalmazkodás egyik eszközeként fogja föl. Somló utal rá, hogy ez a beavatkozás akkor jó, ha a társadalom "egészséges" fejlődési irányát felismerve, azt elősegítő módon történik (82. és 48. o.). Ez a gondolat mintegy hat évtizeddel később ismét fölbukkan Peschka Vilmos jogelméleti munkásságában.

Ződi Zsolt kronologikus sorrendben végigelemzi Somló Bódognak ebben a periódusában írt jogbölcseleti munkáit. Az ezt az időszakot jellemző jogbölcseleti gondolatvilágának főbb strukturális pontjai a következők: nincs önálló jogbölcselet, mivel a társadalmi vonatkozásait tárgyaló része szociológia, a helyes cselekvés elveit kutató egyéb részei pedig az etikához tartoznak; mivel pedig a jog emberi cselekvések eredménye, a jogbölcseletnek a lélektan és az élettan alapvető tanaiból kell kiindulnia. A gazdaság és a jog kapcsolatát érintően Somló utal arra, hogy a gazdaság elasztikus és változik, amit a jog másodlagosan követ, a jog tehát csak eszköz ebben a folyamatban: a gazdasági mozgások törvényeinek föltárásával juthatunk el a jogi mozgások törvényeihez. E törvények megfelelő fölismerése esetén lehet hasznos érvényesülésük érdekében előremutatóan cselekedni (89-90 o.). E gondolatait Somló később részben finomítja, részben bővíti. Ilyennek tekinthető az a nézete, mely szerint a jogbölcselet az általános filozófia része, s ezért fölül kell, hogy emelkedjen a jogtudomány belső összefüggésein, föladata pedig ezért a jog legtávolabbi összefüggéseinek a kutatása. A jogbölcselet két részből tevődik össze: leíró és normatív jogbölcseletből. A leíró jogbölcselet a jog létrejöttével és megnyilvánulásával, vagyis a jog ontológiájával, a normatív jogbölcselet a helyes jog, azaz a jogi értékek kutatásával, végső soron tehát a jog gnoszeológiájával foglalkozik. A jogbölcselettől azzal határolja el Somló a tételes jogtudományt, hogy a jurisprudentia nem emelkedik fölül a tételes jogon, míg viszont az erkölcs mögött állami kényszerítő gépezet nem áll (97. o.). Ezzel összefüggésben utal arra, hogy az állami hatáskörök kiterjedésével a jog egyre több életszférát von szabályozási körébe: az "összeműködés" fokozódása következtében az "együttérzés" növekszik a jogban, aminek egyik jele a szociális törvényhozás (99. o.).

Somló munkásságának neokantiánus második szakaszát lényegében a Méray- Horváth biologizáló-organikus szociológiájával kapcsolatosan lezajlott vitához történt hozzászólása indította el. E hozzászólásában kifejti, hogy a "társadalomtudomány egyik legnagyobb hibája, hogy nem tartózkodott a pszichologizálástól, amit a társadalomtudományból ki kell iktatni az anyagi folyamatokhoz és az objektivitáshoz való visszakanyarodás révén". Ez egyértelmű szakítás Piklerrel, mégpedig lényegében munkásságának második szakaszával. Az ezzel kezdetét vett neokantiánus korszakának szintézisét a "Juristische Grundlehre" adja. Austint követve először a helyes jog kritériumát kívánja meghatározni, aminek mértékét az erkölcsben látja, és ezért a joggal legáltalánosabban foglalkozó tudomány sem kerülheti meg az etikai problémákat. Miként Ződi kiemeli szövegéből, az erkölcs legalapvetőbb sajátossága a föltétlen érvényesség egyéni érzése, amely azonban sohasem elszigetelt, hanem szociális értékelést is kifejez (107. o.). Ződi párhuzamot von Austin és Somló elmélete között, helytállóan kimutatva a kettő közötti nagy hasonlóságot: a különbség kettőjük között csupán az, hogy Austin csak a jogalkotói hatalom parancsaként definiálja a jogot, Somló viszont a jogalkotó ígéreteit is a jog fontos részének tekinti. Teljesen egyek viszont abban, hogy mindketten konstatálják: a jog öntörvényűvé válik és elszakad a többi társadalmi jelenségtől (112. o.). E tekintetben Somló megkülönböztetést tesz egyrészt jogi tudományok, másrészt jogtartalommal és jogi formával foglalkozó tudományok között, s utal a megkülönböztetések viszonylagosságára, mivel ami egy bizonyos nézőpontból forma, más nézőpontból tartalom is lehet (113. o.). A jog formáját az alaptan, míg a tartalmát a jurisprudentia vizsgálja. Ződi tanulmánya világosan követi Somló logikáját: ez a jog fogalmának genus proximumát az akaratban látja, amely a differentia specificát jelentő jogalkotói hatalomtól ered. A tanulmányból kitűnik az is, hogy Somló a törvényekkel korlátozott királyságot azért tartja a legjobb megvalósítható államformának, mert "az alkotmányok végső mozgatója az erkölcs, fogyatékosságuk pedig abban áll, hogy valamilyen erkölcsi fogyatkozás vagy erény túlsúlyba jut bennük" (132 o.). Ezért el kell kerülni "a vak utópizmust és a világtalan empirizmust", és hogy erre reális esély legyen, Somló a nevelés fontosságát hangsúlyozza (133. o.).

Moór Gyuláról, Somló tanítványáról, "Törekvés egy jogfilozófiai szintézisre" címen Szabadfalvi József írt a kötetben tanulmányt. Valóban, Moór Gyula volt az, aki a magyar jogbölcselet eddigi eredményeit igazi szintézisbe kívánta foglalni, amit Somló hosszú útkeresések után elkezdett, de korai és tragikus halála következtében véghezvinni nem tudott.

Moór - Rudolf Stammler hatására - a neokantiánus jogfilozófia képviselője. A kiinduló fő probléma nála is a jog fogalmának a meghatározása, amelyet a tételes jogtudomány, csak a jogszabályok ismerete szerint, képtelen meghatározni. Ő is - mint elődei - a filozófiából indul ki: tudományelméleti alaptéziseit Pauler Ákostól származtatja. A szűkebb értelemben vett jogtudományokon belül három csoportot különböztet meg: (1) tételes jogtudományok (jurisprudentia), (2) okozatos jogtudományok (jogtörténet, jogszociológia), (3) értékelő jogtudományok (jogpolitika). A jogbölcselet mindebből a jog változatlan, statikus elemeit vizsgálja. E fölosztásban - miként erre Szabadfalvi utal - erős Somló hatása. Ennek nyomán utal Moór arra, hogy a jogfilozófia olyan kérdéseivel, mint a jogi axiológia egy önálló filozófiai rendszer, a "Prima philosophia" keretében lehet érdemben foglalkozni. Jogbölcseletének filozófiai alapját Kant ama megkülönböztetésében találja meg, amelyet a "Sein" kategóriához tartozó "okozatos lét" és a "Sollen"-hoz tartozó "értékek világa" között tesz. Szabadfalvi kimutatja, hogy Moórt saját jogfilozófiai rendszerének kialakításában még Kelsen is erősen befolyásolta. Ez kitűnik az 1923-ban publikált jogfilozófiai bevezetéséből, ahol a jogfilozófia három olyan önálló vizsgálódási területéről beszél, amelyekre a tételes jogtudomány nem ad magyarázatot: a jogfogalom meghatározása azaz "jogi alaptan"; a jogi okozati összefüggések azaz jogszociológia, a jogi értéktan azaz axiológia. Az első filozófiai eredete a fenomenológiában, a másodiké a pszichológiában, a harmadiké pedig az etikában található meg. Szabadfalvi kiemeli azt is, hogy a neokantiánus Moór a valóság és az érték világának elválasztását áthidaló kapcsolat megteremtésére törekedett: "a jogban a realitás és az idealitás, a testi-lelki valóság és a szellemi tartalmak, a tapasztalati lét és az értékek, a normák érintkezése" [kiemelés nem az eredetiben) jelenik meg. Ezért a jog - Moór szerint - "határozott gondolati tartalommal bíró szabályoknak", s ezen-felül "pszicho-fizikai realitással bíró emberi cselekvéseknek a rendszere is" (157. o.).

Moór Gyula eddigi neokantiánus rendszere a későbbiek során újhegeliánus ontológiai gondolatokkal egészül ki. Ezt Szabadfalvi erősen hangsúlyozza. E gondolatok átvételében közrejátszik Rickert és Nicolai Hartmann hatása, azonban nincs ellentmondás és gondolkodásbeli váltás, mivel a neohegeliánusok is a valóság és az érték kapcsolódását kívánják megoldani. Moór 1936-os Jogfilozófiájában utal arra, hogy Kant a matematikára és a természettudományokra korlátozta vizsgálatait, az "újabb filozófia" viszont a történelem, a társadalom és a kultúra jelenségeit is vizsgálja. Ebben az összefüggésben a jogbölcselethez legközelebb a kultúrfilozófia áll. Mindezek alapján Moór kijelenti, hogy az ún. "élőjog" területén szoros kapcsolat áll fönn a "szellemi világ" és a "reális tapasztalati világ" között. Ez Kant és Hegel nézeteinek összekapcsolását jelenti, amire Szabadfalvi azért is külön fölfigyel, mert Moór a 20-as években Hegelt a jogfilozófia számára "még csak kevéssé tartotta számottevőnek", ellenben a 40-es években már méltatja őt, mondván, hogy "a társas lét mivoltának felderítéséhez a helyes utat Hegel mutatta meg amikor a társadalmi, történeti és kulturális valóságot objektív szellem gyanánt fogta fel". Hegel tehát a kanti antinómiát - s ezt értékelte Moór - úgy oldotta föl, hogy a realitást spiritualizálta, a spirituálisban pedig meglátta a realitást (161. o.). Szabadfalvi mindezek figyelembevételével utal rá, hogy Moór így jutott el az "általa áhított" szintézishez, ahol a szintézis egyik eleme a neokantiánus filozófia marburgi iránya, a másik a neohegeliánus hartmanni. Ily módon Moór - és erre Szabadfalvi rámutat - a kanti dualizmus és a hegeli monizmus szintéziseképpen a jogban nemcsak absztrakt előírásokat tartalmazó jogszabályrendszert lát, hanem emberi cselekvések testi-lelki realitásait is, amelyekben a jog szellemi tartalma élő valóságot nyer (163. o.). E szintézis alapján közelít Moór a jogfogalomhoz is, utalva arra, hogy a jog fogalmát a jog kétarcúsága miatt nehéz megfogalmazni. A jog ui. egyrészt az ideák és értékek területére tartozó norma, másrészt az okozatos társadalmi létbe "elevenen belemarkoló erő". Ezért a fogalommeghatározás könnyen elcsúszhat egyfelől csak az erkölccsel rokon normatív jegyek kihangsúlyozása irányába, aminek szélsőséges elhajlása a természetjogi iskola, amely a jogot csak erkölcsi alapú örök igazságosság gondolatát tartalmazó abszolút érvényes normák rendszerének tekinti, másrészt olyan irányban is, amely a jogot csupán kauzális, a hatalomhoz kapcsolódó oldaláról kívánja meghatározni (165. o.). A fogalomzavar másik okát Moór abban látja, hogy magának a "jog" szónak is kettős értelme van. A jog új fogalmát Rickert és Hartmann neokantiánus-neohegeliánus szintéziseként akként körvonalazza, hogy a jog sem nem puszta természet, sem nem puszta érték, és ezért helye a testi-lelki realitás és a szellemi létréteg kapcsolataként jelentkező kultúra területén van (173. o.)

Szabadfalvi kimutatja, hogy Moór jogfilozófiájának "második tartópillére" a jog okozati összefüggéseivel foglalkozó rész, amelyet formális jogszociológiaként könyvel el, túllépve Somlón, aki szerint "a modern jog bölcselete és a jog szociológiája egy és ugyanaz" (174. o.). Moór szerint csakis a jog változatlan formájával foglalkozó problémakör a jogbölcselet része, míg a jogszociológia a jogtartalom változó részével foglalkozik. Ugyanakkor az a jogszociológia, amely a jog változó tartalmára tekintet nélkül keresi a jog kauzális összefüggéseit, már valóban jogfilozófia, mivel általánosan érvényes igazságokat keres. Ezáltal a jogtartalmi jogszociológia formális jogszociológiára és a jogfilozófia részére válik (171. o.). Moór formálisan ugyanazt mondja, mint Somló, tartalmilag azonban sokkal mélyebben fejti ki a hasonló konklúziót. Az axiológiai kérdések megítélésénél Moór azonban Stammlertől visszatér Somlóhoz. Stammler a helyes jog zsinórmértékét a szociális ideálban - mint az igazságosság kritériumában - látta, Moór a jog helyességét erkölcsi értékeléssel kívánja mérni. Ez azonban nem jelenthet abszolút értékelést, mivel a jog helyessége az adott történelmi helyzettől függő relatív kritériumoktól függ. A helyes jogot Moór éppen ezért "változó tartalmú természetjognak" tartja, ezért helyesen állapítja meg Szabadfalvi, hogy Moór "ennyiben maga is a természetjogi felfogás gondolatköréhez kapcsolódik".

A tételes jogtudományok módszertanát illetően Moór álláspontja szerint a módszertisztaságot a normatív jogi iskola képviselői, Kelsen, Merkl, Verdross és Sander fejtették ki a legkövetkezetesebben. Kelsennel szemben azonban fönntartásai vannak, mivel elfogadhatatlan számára, hogy a tételes jogtudomány metodológiáját - hátat fordítva a tények világának - a jogfilozófia rangjára emeli. Kelsen e "tiszta jogtanával" szemben a szabadjogi irányzat (Gény, Ehrlich, Kantorowicz, Jung) "a fennálló jog értéktelenségének a feltételezéséből indul ki". Ez az álláspont sem felel meg azonban Moór Gyulának, hanem, Lask és Jellinek nyomán a módszertani dualizmus álláspontjára helyezkedve, elválasztja egymástól a jog társadalmi összefüggéseit valóságtudományként elemző "szociológiai kutatást" a normatív tudományként megjelenő jurisprudentiától. A kettőt ugyanakkor összekapcsolja azzal, hogy a tételes jogásznak is gyakran szociológiai ténymegállapításokat kell végeznie annak tisztázására, milyen jogszabályok vannak érvényben, és csak azután fejtheti ki az érvényben lévő jog tartamát (191-192. o.). Moór ily módon a tény és érték szétszakított világa közötti közvetítés lehetőségét vallja, állapítja meg ismételten Szabadfalvi, ezenkívül pedig arra is helytálló módon utal, hogy a moóri módszertisztaság-elmélet a realitások talaján maradva nem válik a kelsenihez hasonlóan szélsőségessé (191. és 195. o.). Moór Gyula tanainak kimerítő és jól áttekinthető ismertetése után jogbölcseletének egész rendszere értékelésének konklúziója az, hogy éppen eklekticizmusa miatt nem sikerült egységes rendszert kialakítania. Jóllehet a jogbölcselet összefoglalására törekedett, de a "nagy szintézist" nem sikerült megvalósítania (197. o.).

Horváth Barna jogfilozófiáját "Circus Juris" címen H. Szilágyi István dolgozta föl. Az életrajzi kuriózumokat mellőzve - amelyekről H. Szilágyi helytálló módon bőven ír, mivel mindez a horváthi életmű jellegének jelentős befolyásolója volt -jogelméletének itt két fő elemét emeljük ki. Ez a szinoptikus jogelmélet, valamint a természetjog és a jogpozitivizmus kapcsolata.

Horváth szinoptikus módszerének kiindulópontja a "Sein" és a "Sollen" a posteriori és a priori alapon történő megkülönböztetése. Viszonyukra az jellemző, hogy a Sein, vagyis a tény "létező", a Sollen, az érték pedig "érvényes" jelenség (223. o.). A jogtudomány - amely jurisprudentiából és jogtanból áll - e szinoptikus módszer segítségével kapcsolódik a filozófiához. E gondolatok leírása alapján mutatja ki H. Szilágyi, hogy Horváth Barna a tételes jogtudomány és a jogelmélet különbségét abban látja, hogy míg a tételes jogtudomány a jogtételek és a jogesetek egybevetéséből jogértelmezéshez, a jogelmélet viszont a jog értelméhez kíván eljutni. A tételes jogtudomány ezért szaktudomány, a jogelmélet pedig szakfilozófia (226. o.). A szerző utal arra is, hogy Horváth Barna a módszerazonosság miatt csak fokozati különbséget lát a jogszociológia és a jogelmélet között. A különbséget a kutatási területek lehetőségeinek határai alapján veti föl, és itt a szerző megjegyzi, hogy Horváthnak e téren gyakorlati tapasztalatai is vannak, mivel ő volt az első az országban, aki konkrét jogszociológiai fölmérést végzett (226. és 222. o.) A jog és a társadalom viszonyát vizsgálva Horváth egyfelől utal rá, hogy a jog társadalmi valósága abból fakad, hogy az egymást érintő magatartások körében szabályosság és rend figyelhető meg, ugyanakkor azonban mindez nem a társadalom egészéből, hanem valamely konkrét közösségből fakad, azaz nem az államhoz, hanem valamely konkrét jogközösséghez tapad. Ez a német monista jogbölcselethez képest újszerű tan a magyar jogfilozófiában, amely az angloamerikai jogszociológiai irodalomból ered, miként erre H. Szilágyi utal (229. o.).

Horváth Barna a természetjog és a pozitivizmus kapcsolatát vizsgálva azt állítja, hogy "a pozitivizmus csupán egy neme és nem kontradiktórius ellentéte a természetjognak". Ezért Horváth "pozitivista természetjogról" beszél. Ennélfogva "a pozitivizmus éppúgy a méhében hordja a természetjogot, mint az ismeretelméleti relativizmus az abszolút logikát". Horváth elméletének sarkpontjait ismertetve a szerző helyesen emeli ki ezeket a gondolatokat és mutat rá, hogy a jogpozitivizmus negatív, tagadó jellege az erkölcsi értékmérő, a "jogfeletti" elutasításában, azaz a "Természetjog" elleni "kérlelhetetlen hajszában" jelentkezik. A jogpozitivizmus részéről ez lényegében problémaelhárítás: ahelyett, hogy e problémát megoldaná, "a jogelmélet fő problémáit a jogfelettiekre, a természetjogba utalja". Horváth utal rá, hogy ez a "theoria" elhallgatja azt, hogy a tiszta jogtanban a szociológiai természetjog benne van, mivel a jog Kelsen szerint kényszerrend, a kényszer azonban metajurisztikus fogalom. Így a tiszta jogtan tulajdonképpen logikai természetjog. Annálfogva pedig, hogy az alapnorma tartalmát a hatalom ténye tölti ki, a tiszta jogtan szociológiai természetjogként is megjelenik (239-240. o.).

Ugyancsak H. Szilágyitól származik Bibó István jogelméleti nézeteinek a földolgozása, amelyet a kötet utolsó tanulmányaként "Etika, jog, politika" címen írt meg. Bibó - miként ezt H. Szilágyi az életrajzi részben leírja - a tudósi és a politikusi pályafutás kettősségéből egyértelműen a politikusi irányban tolódott el, és tudósi működése területén is csak kezdetben foglalkozott jogfilozófiával, mivel elméleti munkássága a politológia és a közigazgatási racionalizálás irányába haladt. Bibó jogbölcseleti nézeteit két mű, a "Kényszer, jog, szabadság", valamint az "Etika és a büntetőjog" tartalmazza. A neokantiánus hagyományokhoz híven ő is a módszer kérdésével kezdte, az induktív-empirikus módszer mellett állást foglalva. Ily módon elutasítja a neokantiánus jogelmélet "Sein" és "Sollen" világának áthidalhatatlanságát. Ez az alapja a normalogikai módszernek, amely - mint Bibó mondja - nem zárja ki a tényeket mint a megismerés tárgyát, csak azt tagadja, hogy a jogi fogalmak függenének a szociológiai tényektől. Így a tiszta jogtan normatív jellege nem saját ismeretének tárgyában található, hanem magában a módszerben. Ennélfogva "a normatív elemet és az alapnormát" - miként ezt H. Szilágyi kiemeli Bibó szövegéből - a jog fogalma hozza létre, amelynek az a funkciója, hogy normatív kritériumot adjon a jogi tények föltárásához és szabályozásához. E módszert alkalmazta Bibó az "Etika és a büntetőjog" tanulmányában is. H. Szilágyi utal arra is, hogy Bibó ontológiai előfeltevéseinek megfogalmazásában Hartmann létszférákra vonatkozó elméletének és a neokantiánus filozófia "Sein" és "Sollen" különbségtételének összeegyeztetésére tett kísérletet, megkülönböztetve a kauzalitást, mint a valóság, azaz a Sein törvényszerűségét, az értékek, azaz a Sollen világában érvényesülő axiológiai determinációtól. A kauzalitást ezen túlmenően tovább bontotta, a fizikai világban uralkodó okozatosságra és az emberi cselekvőségre vonatkozó, Bergsontól származó spontaneitásra. Hasonló álláspontot fejtett ki a pécsi Losonczy István is a mulasztás okozatosságáról írt büntetőjog-bölcseleti munkájában, aki ugyancsak újkantiánus alapon tárgyalta a "Sein" és a "Sollen" viszonyát, fölhasználva egyben Nicolai Hartmann rétegelméletét.

H. Szilágyi utal arra, hogy Bibó átveszi mesterének, Horváthnak a szinoptikus módszerét, amit "a természettudományi és normatudományi módszer alkalmazásának speciális technikájaként" határoz meg. Ellentétben azonban mesterével, szerinte a szinoptikus módszer par excellence tartalma nem a "Sein" és a "Sollen" ellentét áthidalása, hanem e módszer fő jelentősége abban van, hogy olyan szemléletmódok, amelyek nem kizárólag magyarázó jellegűek, élmények, képzetek és reakciók létrehozásában vesznek részt. A vázolt ontológiai előfeltevések és a szinoptikus módszer alkalmazásával mondja ki Bibó, hogy a kényszer lelki jelenség, amely a kényszerített személy szubjektumában alakul ki. A kényszer-élmény természeti vagy társadalmi tényezőből fakadhat, mely akarati állásfoglalást követel az egyéntől a vonatkozásban, hogy cselekvésében megtartsa-e eredeti spontán cselekvésirányát vagy engedjen-e külső hatásnak. Bibó végső konklúziója - miként erre H. Szilágyi rámutat -, hogy a kényszer viszonylagos fogalom, mert nincs tökéletesen objektív kényszer, mert amit annak nevezhetnénk, az már nem kényszer, hanem valódi kauzális szükségszerűség, aminek társadalmi objektiválódása az egyszeri és egyéni kényszerélmények ismétlődése, általánossá válása (284. o.).

Bibó a szabadság fogalmának a lényegét ugyancsak a szinoptikus módszer alapulvételével "az idegen törvényszerűségek alól való mentességben" látta, amelynek megnyilvánulása a szabadságélmény. Szerinte - miként ezt H. Szilágyi kiemeli - a szabadság és a kényszer csupán ellentétes (contrarius) és nem ellentmondó (contradictorius) viszonyban állnak egymással (285. o.). A kényszer és a szabadság viszonya alapján határozza meg Bibó a jog tartalmát, utalva arra, hogy a jog "egyidejűleg gyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebb szabadságot" (289. o.). A jogot ezért a legobjektívebb kényszert gyakorló társadalmi szabályrendszernek tartja (288. o.). Ez a jog pedig axiológiailag akkor helyes, ha a kényszer és a szabadság belső valamint külső élményei egymással, valamint emez élmények konkrét magatartásaival egyensúlyban vannak.

*

A kötet legfőbb erényét abban látom, hogy egy korszak magyar jogbölcseleti gondolkodását úgy fogja át, hogy közben bemutatjamindazokat a külföldi irányvonalakat is,

amelyek az itt földolgozott magyar szerzőkre hatást gyakoroltak. Ezáltal e kötet nagy szolgálatot tehet mind a már végzett és az életbe kikerült jogászok, mind pedig a jogot még tanuló ifjúság jogi kultúrájának emelése terén. (Hogy ez mennyire fontos, legyen szabad utalnom több német professzorkollégára és bíróra, kik sajnálkozva állapítják meg: amióta Németországban a jogelmélet kötelező oktatását eltörölték és amióta csak nagyon kevesen tanulják fakultatív tárgyként, az általános jogászi műveltség és a jogászok szintetizáló készsége jelentősen visszaesett, ami károsan befolyásolja a jogalkotás és a jogalkalmazás színvonalát egyaránt.) A sorba kívánkozott volna még a hivatkozott Losonczy István és a szintén Horváth-tanítvány, Szabó József is, akik a kor magyar jogfilozófiájának szintén jelentős alakjai voltak, sokat merítettek Piklertől és mindazoktól a neokantiánus jogbölcselőktől (Kelsen, Verdrosss stb.), akiktől a kortárs Bibó is. Nem hagyható ki e generációból Solt Kornél sem, aki 1948-ban lett volna a debreceni jogfilozófiai katedra várományosa és aki mintegy 40 évi kényszerhallgatás után "doaenné" válva tudta kiadni pályája delején írt jogfilozófiai munkáit.

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje |   Cikk vége  ]

 

1 Loss-Szabadfalvi- Szabó-H.Szilágyi-Ződi: Portrévázlatok magyar jogbölcseletigondolkodás történetéből, Prudentia Juris, Miskolc 1995, 310 oldal. Vissza