A MÓDSZERTANI INDIVIDUALIZMUSON TÚL?1

DEMETER TAMÁS

[ Cikk vége  | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Az analízis és a marxizmus fogalmainak párosítása olyképpen, hogy az egyfajta társadalom- és történelemfilozófiai irányzat elnevezéséül szolgáljon, érdekes és egyúttal hangzásában idegenül csengő. Az analitikus marxizmus szóösszetétel bizonyosan meghökkentően hat a filozófiában járatos legtöbb olvasó számára, amennyiben nyilvánvalóan ismeri az analitikus filozófiák jellegzetességeit, s bizonyosan tisztában van Marx problémafölvetéseivel. Nehezen tudja elképzelni, hogy a két eszmetörténeti irányvonal miképpen egyeztethető össze. Az analitikus filozófia specifikus vonásai napjainkra nehezen meghatározható formát öltöttek, hiszen csupán a témaválasztás behatárolása nem nyújt elégséges alapot annak fölismerésére, hogy mi is az analitikus filozófia; leginkább talán a stílus és a szemléletmód tekinthetők azoknak a jellegzetességeknek, amelyek segítségével az analitikus iskola vagy inkább "filozófiai közösség" (vö. R.W. Miller: "Introduction", in Analyzing Marx, Princeton University Press 1984) a többitől elkülöníthető. A nyelvi elemzés középponti státusa és a fogalmi tisztaság iránti igény tűnnek talán azoknak a stílusjegyeknek, melyeken keresztül az analitikus filozófiák a leginkább megragadhatók. Ezzel ellentétben a marxizmus, a klasszikus német filozófiához kapcsolódó vonzódásainál fogva, erőteljesen kötődik annak —   analitikus szempontból tekintve —  fogalmi homályosságoktól hemzsegő nyelvéhez, aminél semmi sem idegenebb a nyelvi analízis számára. (3. skk. o.; lásd még: Orthmayr Imre: "Előszó" in u. ő.: Analitikus filozófia- döntéselmélet- marxizmus. Szöveggyájtemény, kézirat, 5. skk. o.) Ennyire különböző alapokkal szinte elképzelhetetlennek tűnik a két filozófiai irányzat ötvözése.

Természetesen az analitikus filozófián belül létezett Marx-recepció: elegendő csupán Russell és Popper munkáira utalni, arra azonban sokáig nem történt kísérlet, hogy az analitikus filozófia konceptuális tisztaságra törekvő szemléletmódját összeegyeztessék a marxi problematikával. De 1970-ben megjelent Gerald A. Cohen "On some criticism of Historical Materialism" (Proceedings of the Aristotelian Society 1970) című írása, amely e megközelítésmód legkorábbi termékének tekinthető: e tanulmány indította el e társadalomfilozófiai irányzatot, amely a marxizmus filozófiai mondanivalóját új formában élesztette föl. Az analitikus marxizmus elméletek és szemléletmódok meglehetősen laza szövedéke, melyeknek közös vonásai (1) a konceptuális tisztaság iránti igény, (2) marxi témák kritikai vizsgálata, (3) Marx konklúziói iránt érzett szimpátia. Ezek az ismertetőjegyek azonban —   noha jellemzőek ? mégis csupán oly mértékben definiálják az irányzatot, amennyire egy ilyen szerteágazó filozófiai jelenség meghatározható, vagyis e fölsorolás a legkevésbé sem teljes, legföljebb eligazító jellegű. Hiszen ahogy az Analyzing Marxism című tanulmánykötet előszavában Robert Ware fogalmaz: "az igaz, hogy van néhány dolog, amiben az analitikus filozófusok egyetértenek, és ez a vonás általában jellemző az analitikus marxista filozófusokra is. Nincs viszont az analitikus marxizmusnak elmélete, sőt még az analitikus marxizmus gyakorlatának sincs meghatározható módja. Az analitikus marxizmus bizonyosan nem középponti vélekedésekből építkező elméleti vagy gyakorlati irányzat. Azok, akik analitikus marxizmussal foglalkoznak, számos különféle vélekedéssel és megközelítésmóddal teszik ezt." (5. o.)

Ebből a perspektívából érthető, hogy az analitikus marxizmus esetében nem beszélhetünk olyan "iskolateremtő" vagy "paradigmatikus" tanulmányról, amely szilárd kiindulási alapnak lenne tekinthető: "mindazonáltal az »analitikus marxizmusnak« nevezett kutakodást és publikációs áradatot helyesen kell értelmezni. Az analitikus marxizmus egyfajta jelenség, azonban tévedés azt gondolni, hogy ez valamiféle irányzat vagy iskola lenne. Éppígy hibás azt hinni, hogy egy elmélet vagy »paradigma« volna, bármit jelentsen is ez az elkoptatott terminus. " (2. o.) Ennek ellenére, Cohen Karl Marx's Theory of History: A Defence (Oxford University Press 1978) című könyve egyértelműen jelzi az ez irányú átfogóbb kutatások kezdetét, s noha ennek koncepciója heves vita tárgya, mégis először e könyv kapcsán formálódtak meg azok a gondolatok, amelyek ma az analitikus marxizmus irányzatának gerincét alkotják. Cohen könyve, melyet a szerző a történelmi materializmus védelmének szentel, megfogalmazza azt az általános alaptételt, amely általánosságban meghatározza eme irányvonal problémakezelési módját: "E mű két szempontot vesz figyelembe: egyrészről azt, amit Marx írt, és másrészről a világosságnak és következetességnek azokat az igényeit, amelyek a huszadik századi analitikus filozófiát jellemzik. " (Cohen, i. m. IX. o.) Ebből a nézőpontból az analitikus marxizmus egyfajta kritikai elméletnek is tekinthető, noha maguk az analitikus marxisták nem jellemzik magukat ekképpen. (Vö. Kai Nielsen: "Analytical Marxism: A form of Critical Theory", Erkenntnis 39, 1. sz., 1993. július.)

Az Analyzing Marxism című tanulmánykötet egyfelől ezen intellektuális irányzathoz szolgál újabb adalékokkal, másfelől — s nagyobb részben — erről az irányzatról szól; a kötetben szereplő írások így alapvetően két csoportba sorolhatók: az egyikbe azok a tanulmányok tartoznak, amelyek az analitikus marxizmus problematikáját és metodológiáját követik, s egy jellegzetes kérdéskört tárgyalnak, ilyen például John E. Roemer írása (257-267. o.). A másik, nagyobb csoportba azok az esszék tartoznak, amelyek az analitikus marxizmus valamelyik szignifikáns aspektusáról szólnak, mint például Joseph McCarney tanulmánya (135-163.o.). A kötet elsődleges célja, hogy reprezentatív összefoglalását nyújtsa az analitikus marxizmus interdiszciplináris recepciójának. E törekvés jegyében a kötet szerzői között számos filozófust, közgazdászt, szociológust és politológust találunk, s ez kellőképpen differenciált kép kialakításához segíti az olvasót. A tanulmányok általános hangvétele kritikai: főként az analitikus marxizmus klasszikusainak vélt vagy valós tévedéseire, csúsztatásaira és félreértéseire akarja fölhívni a figyelmet. A tanulmánykötet rövid ismertetése több szempontból is lehetetlen föladat. Egyrészről alapvető problémát jelent a megközelítésmódok rendkívüli sokfélesége, jelesül az, hogy a tanulmányok csak nagyon laza gondolati sémák alá rendezhetők, hiszen szinte mindegyik a témakör eltérő daradjait veszi szemügyre, önálló problémakezelési stratégiával dolgozik, s így szinte minden tanulmányt diszkrét elemként kell kezelni. Másrészről az egyes esszék érvelésének és gondolatmenetének megértő nyomonkövetése nehezen képzelhető el az analitikus marxizmus alapvető munkáinak legalább felszínes ismerete nélkül, ezek — vagy akár csak érintett részeik — bemutatására pedig e recenzió keretein belül nyilvánvalóan nem nyílik lehetőség — így csak egy viszonylag általános kép festhető a kötetről.

Robert Ware bevezető tanulmánya (1-29. o.) és Kai Nielsen utószava (497-541. o.) keretbe foglalják az összeállítás tanulmányait. Míg az előbbi általános képet kínál egyrészről az analitikus marxizmusról, mint filozófiai jelenségről, másrészről magáról a kötetről, az utóbbi a történelmi materializmus problematikáját mint az analitikus marxizmus jelenségének kiinduló teoretikus problémáját veszi közelebbről szemügyre, föltehetően leginkább azért, mert e kérdéskör viszonylag csekélyebb teret kapott az összeállításban. A kötet négy, tematikusan csoportosított részből tevődik össze. Az első ezek közül specifikusan az analitikus marxizmus tanulmányozására összpontosít, azt vizsgálva, hogy egyik oldalról mennyiben tekinthető analitikusnak, másik oldalról mennyiben marxistának e gondolkodási stílus. A második rész metodológiai kérdésekkel és a megalapozás problémáival foglalkozik, elsősorban a módszertani individualizmus problémáját véve közelebbről szemügyre. A tanulmányok harmadik blokkja a kizsákmányolás kérdéskörét helyezi a középpontba, elsősorban közgazdasági oldalról vizsgálva meg a problémát, s néhány metodológiai kérdést is érintve. Az utolsó tanulmánycsoport a történelmi materializmus és leginkább az ideológia marxi fogalmának vizsgálatát helyezi előtérbe.

A kötet első negyede — igazodva az összeállítás általános hangvételéhez — kritikai esszék gyűjteménye, Andrew Levine tanulmánya mégis jelentékeny kivétel. A szerző azt vizsgálja, hogy miképpen lenne autentikusan fönntartható a marxi tradíció, s így első lépésben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent ma marxistának lenni. Számos kerülőúton próbál olyan meghatározó vonást találni, amely hitelesen jellemezhetné a mai marxista gondolkodást. Először a módszer problémáját veszi szemügyre: talán "a marxizmus a vele járó módszertani előfeltevések egy bizonyos konfigurációjának révén különböztethető meg. Azonban nincs olyan metodológia, amely a marxi társadalomtudomány számára kizárólagos lenne. Ennek a megfontolásnak elegendőnek kell lennie annak megmutatásához, hogy a marxizmus nem definiálható módszere révén" (38. o.) — így kívánva csökkenteni annak a vitának az elméletben betöltött jelentőségét, amely a módszer, s azon belül is a módszertani individualizmus körül bontakozott ki. Hasonló megfigyeléseket tesz a marxizmus tartalmi vonatkozásaival kapcsolatban is: úgy látja, hogy a mai marxizmus nem mint szubsztantív állítások szisztematikus gyűjteménye létezik, hanem sokkal inkább mint egy olyan organikus képződmény, amely számos újabb megfontolással egészítette ki Marx eredeti gondolatait. Példaként John Roemer közgazdasági megfontolásait hozza föl: ezekre — s főként Roemer kizsákmányolás-elméletének alakulására — szerinte erőteljesen hatottak Rawls, Dworkin és Nozick munkái (40. o.).

Levine végső soron arra a következtetésre jut, hogy marxistának lenni alapvetően egyfajta politikai beállítódást és az osztály-analízis mint a magyarázat általános gyakorlata melletti elkötelezettséget jelent, noha ez utóbbi operacionális gyöngeségeire maga is fölhívja a figyelmet (50. o., 43 skk. o.). Mindazonáltal úgy véli, hogy ilyesfajta meghatározás csak nagyon korlátozott értelemben adható, amennyiben jóval könnyebb negatív definíciót találni a marxizmus mai állapotának leírására, mint bármifajta exakt, normatív vagy metodológiai követelményt állítani föl: "Egyetlen marxista [...] sem tagadhatja, hogy a történelmet bizonyos értelemben és bizonyos mértékig az osztályharcok formálják és mozgatják. Egyikük sem tagadhatja a társadalmi forradalmak fontosságát a társadalmak és azok jövőjének megértésében. Egyikük sem föltételezheti, hogy a ?lét? valamiképpen a ?tudatból? származik. " (53. o.) Ez a lista persze korántsem teljes és nem is lehet az, de pontosabb meghatározás aligha adható, hiszen "bizonyos értelemben minden mai evolúciós biológus darwinista — nem azért, mert sokat hisznek abból, amit Darwin hitt, vagy akár mert nézeteik komoly fogalmi affinitást mutatnak vele kapcsolatban, hanem mert azt a vállalkozást folytatják, amit Darwin elkezdett. Ebben az értelemben lehetnek marxisták a társadalomtudósok és a filozófusok. " (57. o.). Ebből következően a marxizmus meghatározása éppen föladatában áll, vagyis az elméleti fogalmak elemző továbbvitelében.

Richard Norman a tanulmányában arra mutat rá, hogy a marxizmus korántsem tekinthető teljesnek mindaddig, amíg nem helyezkedik bele valamely szélesebb gondolati hagyományba, mégpedig azért, hogy értékek olyan készletéhez juthasson, melyek híján minden elmélet halott. Értékeken a szerző főként etikai értékeket ért, s rámutat, hogy ezek körvonalazásához mindenekelőtt egy olyan etikai rendszer kidolgozására van szükség, amely mindeddig hiányzott a marxista tradícióból (63. o.). Mindemellett úgy látja, hogy az "analitikus marxizmus" elnevezés némiképp redundáns, hiszen a tisztaság, pontosság és a következetesség igénye nem csupán analitikus követelmény, hanem minden "jó filozófia" tulajdonsága (79. o.).

Sean Sayers és Ernest Mandel egyaránt klasszikus marxista álláspontról kritizálják az analitikus marxizmust, s az alapvető problémát abban látják, hogy az analitikus filozófusok elvetik a dialektikus módszert, s így értelemszerűen nem tartják elképzelhetőnek az analízis módszerének és a marxizmusnak az összeegyeztetését. Sayers ezt az analitikus marxizmus etikai irodalmán keresztül illusztrálja, és — Richard Normanhez hasonlóan — arra a következtetésre jut, hogy a történeti horizont hiánya jellemzi az analitikus etikai megközelítéseket általában, s így specifikusan az analitikus marxizmust is, amely "föltételezi, hogy a relativizmus illetve az abszolutizmus a kizárólagos alternatívák. Amennyiben az igazságosság kritériumai történelmiek és relatívak, akkor tisztán internálisak a rendszer számára, amely előállítja és csupán bensőleg alkalmazza azokat. Egész társadalmi rendszerek fölmérése érdekében abszolút kritériumok szükségesek. " (87. o.) Marx ezzel szemben "az adott történelmi viszonyok termékeként és reflexiójaként, valamint meghatározott társadalmi csoportok szükségleteinek, vágyainak, érdekeinek és törekvéseinek kifejeződéseként ábrázol egy eltérő erkölcsi szemléletmódot" (88. o.). Mindez persze egyúttal azt is jelenti, hogy az analitikus marxizmus a marxi eszméket is csupán mint történeti termékeket tekintheti, s csak azt az igényt támaszthatja velük szemben, hogy az adott történelmi körülményekre reflektáljanak.

Ernest Mandel tanulmánya az összeállítás második részének témáját előlegezi, nevezetesen a módszertani individualizmus kérdéskörét; ez a problematika alapvetően Jon Elster Making Sense of Marx (Cambridge University Press 1985) című műve kapcsán kerül előtérbe, melyben a szerző vizsgálódásainak metodológiai megalapozásául a módszertani individualizmus problémakezelési stratégiáját választja, s érvelését — ahol erre lehetősége nyílik — a racionális döntéselmélet eszközeivel egészíti ki és támasztja alá. Mandel amellett érvel, hogy Elster módszertani individualizmusa — inherens hiányosságainál fogva — figyelmen kívül hagyja a kollektív, a társadalmi folyamatokat és intézményeket, holott a társadalmi jelenségek — immanens tulajdonságaiknál fogva — nem érthetők meg ezek nélkül. Mandel abban látja Elster alapvető tévedését, hogy a szociológiát implicite úgy kezeli, mintha pszichológia lenne, s ez az a fundamentális hiba, amely Elstert folyamatosan tévutakra vezeti (106. o.). Mandel fölhívja a figyelmet rá, hogy a módszertani individualizmus nem alkalmas a kollektív cselekvések magyarázatára: a pusztán egyéni preferenciákból és az ezekből fakadó cselekvésekből építkező magyarázatok nem teszik megérthetővé például egy futballcsapat törekvéseit és tevékenységét, amennyiben ilyen esetben az egész több, mint pusztán részei összege. Ez a szempont különösen fontos Marx értelmezésénél, hisz számára a társadalmi események és a gazdasági folyamatok "nem csupán a társadalmi átlagok értelmében társadalmiak, hanem abban az értelemben, hogy élő társadalmi erők küzdelméből fakadnak" (117. o.). Mandel rámutat, hogy Elster érvelése logikailag inkoherens, hiszen explicite elutasítja a dialektika módszerét, de végül maga is beleesik a dialektika csapdájába (118-120. o.).

Mandel kritikája alapvetően Elster "módszertani individualizmus" definíciójából indul ki, mely a következőképpen hangzik: "A társadalomtudományi magyarázatok háromszoros megkötésben tekinthetők. Először van a mentális állapotok oksági magyarázata[...] Majd az egyéni cselekvés intencionális magyarázata a mögöttes hitek és vágyak terminusaiban[...] A végére jut a fölhalmozódott jelenségek oksági magyarázata a belépő egyéni cselekvések terminusaiban. " (Elster, i. m., 4. o.) E definíció nyilván különösen cseng a klasszikus marxi történelemfilozófiai perspektíva, vagyis a történelmet mint osztályharcok sorozatát fölfogó koncepció szemszögéből, különösen a tekintetben, hogy Elster máshol — épp e módszertani megközelítésre alapozva — nem mulasztja el a politikai pszichológia fontosságát hangsúlyozni. (Vö. Jon Elster: Political Psychology, Cambridge University Press 1993, 11 skk. o.) Mandel szerint e két fölfogás különbözősége olyan szükségképpeni paradoxon kialakulásához vezet Elster művében, amely mindvégig föloldatlan marad (106. o.). Mandel példákkal gazdagon illusztrált ellenvetései a következő főbb csomópontokba sűríthetők:

(1) Elster implicite tagadja, hogy a szociológia és a pszichológia között különbségek lennének, holott társadalmi körülmények között a csoportközi viszonyok, a bérmunka és a tőke közötti osztályrelációk, a társadalmi munkamegosztás stb. nem magyarázhatók meg kielégítően individuális pszichológiai fogalmak segítségével, s ebből a nézőpontból Elster redukcionizmusa, mely a társadalmi jelenségeket az individuum egyéni motivációira és preferenciáira visszavezetve magyarázza, tarthatatlan (106-108. o.). Ilyenformán Elster téved, amikor a társadalmi jelenségeket mint egyéni intenciók által motivált individuális cselekedetek egyszerű aggregátumát írja le, hiszen például a háború jelensége megmagyarázhatatlan az individuális alapokról induló elmélet számára: az életben maradás alapvető emberi törekvése kibékíthetetlen ellentétben áll a történelem meg-megújuló háborús konfliktusaival (111-112. o.).

(2) Marx doktrínájának vizsgálatakor e fönti szempont a legkevésbé sem hagyható figyelmen kívül, mert noha "Marx egyik alapvető fölismerése éppen az, hogy a ?tőke? — a végső elemzésben — nem dolgok halmaza (még csak nem is pénztömeg), hanem egy bizonyos reláció az individuális emberi lények között. Ők azonban mindig éppen olyan individuumok, amelyek meghatározott társadalmi viszonyok között élnek, azaz konkrét társadalmi individuumok. Az ?általában vett? individuumok — azon társadalmi viszonyoktól elválasztva, amelybe beágyazódnak — éppen olyannyira valótlanok, absztraktak és metafizikaiak (mitikusak, a képzelőerő puszta csinálmányai), mint amennyire az általában vett és elvont »történelem« is az. " (109. o.)

(3) A módszertani individualizmus következményeképpen Elster gyakran logikai antinómiát sejt ott, ahol csupán kontradiktórikus történelmi folyamatokról van szó: "Mivel az individuális tőkés »föltételezéseinek« álláspontjáról közelíti meg a problémát (mintha ez tiszta és egyszerű gondolkodási vagy pszichológiai folyamat volna), nem látja azon társadalmi körülmények nyomását, amelyek arra kényszerítik a tőkést, hogy kontradiktórikus módon cselekedjen, föltételezéseitől függetlenül. [...] Elster hasonlóképpen nem tudja kielégítően megmagyarázni azon események történeti láncát, amelyek először az uralkodó osztályok, utóbb pedig a modern proletariátus által hozzáadott érték előállításához vezetett (azaz a tőke és a tőkés osztály folyamatos újratermeléséhez). " (113 és 119. o.)

(4) Elster figyelmen kívül hagyja Marx dialektikus szemléletmódját, azonban teljesen mégsem tudja magát függetleníteni tőle, amennyiben a történelmi folyamatok minduntalan kicsúsznak a kezei közül, éppen látszólagos logikai inkonzisztenciájuk mi-att: a dialektika elutasítása révén nem is képes e folyamatokat valódi mivoltukban megragadni, hiszen saját logikájával elhibázottan mechanikusnak, formálisnak és szinkronikusnak látja, ahelyett, hogy diakronikus és dialektikus folyamatokként értékelné őket (118 skk. o. és 122 skk. o.).

A kötet második része az analitikus marxizmus módszertanának és megalapozásának problémáját tárgyalja; ez a téma tekinthető a tanulmánykötet domináns kérdéskörének. E módszertani rész nyitótanulmányában Joseph McCarney több ponton Elster érvelésének homályosságait veszi célba, s azt a következtetést vonja le, hogy Elster individualizmusa olyan jelentős utópikus vonásokkal rendelkezik, amelyek következtében elmélete "túl jó" a jelen számára (157. o.). Daniel Little a tanulmányában a marxizmus és a népi politika kapcsolatát vizsgálja, és a saját — a módszertani individualizmus megközelítésmódjához hasonló — álláspontját az osztálykonfliktusok elméletével állítja oppozícióba, így Mandel esszéjének ellenpárjaként a klasszikus marxizmus álláspontját kritizálja, s ennek hiányosságait igyekszik föltárni. Little elfogadja az analitikus marxizmusnak azt az előfeltevését, miszerint a makro-jelenségek magyarázata, általában szólva, mikro-szintű megalapozást kíván, vagyis azt igényli, hogy tisztában legyünk egyrészről azokkal a specifikus körülményekkel, amelyek egy tipikus individuumot adott társadalmi viszonyok közé helyeztek és ott cselekvésre sarkalltak; másrészről azokkal az aggregatív folyamatokkal, amelyek az individuális cselekvésektől a társadalmi folyamatok magyarázatához vezetnek (164 skk. o.). E doktrínának két változatát vázolja a szerző. A gyöngébbik fölfogás szerint "a társadalmi magyarázatoknak kompatíbilisnek kell lenniük a posztulált társadalmi szabályszerűségek mikrofundamentumának létezésével, amely azonban tökéletesen ismeretlen is lehet" (166. o.). Az erősebb változat — amelyet Little maga is elfogad — úgy tartja, hogy e magyarázatoknak explicite azokon az individuális alapokon kell nyugodniuk, amelyek végső soron kialakították őket.

A népi politika fogalmát Little ekképpen határozza meg: "olyan kollektív cselekvés, amelyet hétköznapi emberek nagy száma támogat, valamely közös cél elérésében" (169. o.). A klasszikus marxizmus fölfogása szerint a kizsákmányolás és az osztály képezik azokat a középponti kategóriákat, amelyek az ilyen politikát meghatározzák, hiszen egy osztálytársadalom a kizsákmányolás olyan rendszerén  nyugszik, amely az értéktöbbletet ennek előállítójától vonja el, s ezt a vezető csoport használja föl. Ez a fölfogás tehát a termelést társadalmi relációk halmazával magyarázza, s ebből fakadóan az osztályokat tekinti a társadalom legfontosabb összetevőinek. Little tévesnek látja ezt a nézetet, mert eltekint számos olyan összetevő elemzésétől, amelyek valójában lényegiek a kollektív cselekvés számára. A klasszikus marxista szemlélet közvetlen kapcsolatot tételez az osztályérdek és az osztály viselkedése között, a tények mégis azt látszanak igazolni, hogy az összefüggések nem ennyire szorosak, hiszen egy osztály struktúrája gyakran közvetítő szerepet tölt be a kollektív cselekvés tekintetében, noha a kettő kauzálisan független egymástól (171. o.). Little végül arra a következtetésre jut, hogy a mikro-szintű mechanizmusok elemzése jelentheti azt a tényezőt, amelyen keresztül a népi politika jelenségei érthetővé válnak (199. sk. o.).

A kötet második részének utolsó két tanulmánya közvetlenül vizsgálja a módszertani individualizmus problémáját. Frank Cunningham kompromisszumot javasol módszertani individualizmus és holizmus között, elismerve mindkét szemléletmód előnyeit, s ezáltal kitessékelve a kommunitarizmus és az individualizmus közötti vitákat a módszertan területéről. Richard Schmitt írásában pedig amellett érvel, hogy a módszertani individualizmus körüli viták kölcsönös félreértelmezéseken nyugszanak, azonban a módszertani individualizmus gyöngeségei tagadhatatlanok történelmi vonatkozásai tekintetében. A módszertani individualizmust Popper és Hayek gondolkodásán keresztü  rekonstruálva arra a következtetésre jut, hogy az alapvető problémát az a pszichológiai előfeltevés jelenti, miszerint kizárólag egyének gondolkodnak, s így e szemléletmód figyelmen kívül hagyja a nyelv és a gondolkodás társadalmi karakterisztikáját, valamint — tehetnénk hozzá — a kollektív reprezentációk és a kollektív intencionalitás jelenségeit.

A kötet harmadik részének közgazdasági tárgyú tanulmányait John Roemer rövid bevezető gondolatai nyitják. Roemer munkái alapvető fontosságúak az analitikus marxizmus közgazdasági vonulatának tekintetében, s Roemer elsődleges témája a kizsákmányolás problematikája, az analitikus marxizmuson belül igen előkelő helyen szerepel e kérdés. Roemer a tulajdonviszonyok perspektívájából ekképpen formalizálja a kapitalista kizsákmányolás elméletét: a társadalmat S és S' komplementer párjainak csoportjaira osztja, ahol S kizsákmányolt és S' kizsákmányoló akkor, ha ennek megszűnésével S jobb, S' pedig rosszabb helyzetbe kerülne, valamint, ha S' rosszabb helyzetbe kerülne azáltal, ha S vagyonával együtt kivonulna a társadalomból (257. o.). Ezt a definíciót Roemer a kizsákmányolás tulajdonviszony-definíciójának nevezi, s a hagyományos megközelítéssel szemben vázolja, amely a kizsákmányolást a tőkés és a munkás közötti viszonyon, valamint a munkaerőpiac fogalmán keresztül határozta meg. Egyszerűbben Roemer így fogalmazza meg definícióját: "S-t kizsákmányolja S', ha a társadalomban lévő elidegeníthető javak egyenlő elosztásával S jobb és S' rosszabb helyzetbe kerülne" (262. o.). Tanulmánya legnagyobb részében a szerző azon kritikák érvelését vizsgálja, melyek ezt a fölfogást elemezték, s ezeket összefoglalva arra a következtetésre jut, hogy a tulajdonviszonyokon alapuló megközelítés a kizsákmányolás jellegzetességeinek olyan gazdasági meghatározása, amely a kizsákmányolást a javak igazságtalan elosztásán és az elidegeníthető javak birtoklásán keresztül ragadja meg, s eltekint a munkaerőpiac, az árrendszer és a termelési folyamat intézményeinek a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között betöltött közvetítő szerepétől (266. o.).

A harmadik rész tanulmányai alapvetően Roemer és Cohen korábbi munkáihoz kapcsolódnak, s a kötet kritikai hangvételéhez igazodva, elsősorban az analitikus marxizmus elméleteinek gyöngeségeire hívják föl a figyelmet. Drew Christie tanulmányában arra a disszonanciára mutat rá, amely egyrészről Roemer érvelésének logikai szigora, másrészről a "haszon" fogalmának többértelmű illetve laza használata között áll fönn. Christie amellett érvel, hogy bármely plauzíbilis értelmezését tekintjük is e fogalomnak, egyik sem illeszkedik Roemernek az igazságos elosztás föltételeiről alkotott elképzeléseihez, amennyiben ez a haszon egyenlő elosztása mellett száll síkra (278. sk. o.). Christie megmutatja, hogy a "haszon" fogalmának értelmezési lehetőségei Roemer elméletének tekintetében nem kielégítők, vagyis e fogalomnak nincs olyan jelentése, amellyel Roemer érvei helytállók lennének (274 skk. o.).

David Schweikart elsősorban azért kritizálja Roemert, mert kizsákmányolás-elméletében nem veszi tekintetbe e jellegzetesség társadalmi vonatkozásait. Roemer azt állítja, hogy semmi különös nincs a munkának abban a tulajdonságában, hogy nagyobb értéket képes előállítani, mint amennyit földolgoz. Schweikart szerint azonban Roemer nézete nem vesz figyelembe olyan társadalmi tényezőket, amelyek erőteljesen különböznek a pusztán technikai jellegű megfontolásoktól, ugyanis eltekint azoktól a bizonytalanságoktól, amelyek a munkaerő produktivitásának inherens kiszámíthatatlanságából fakadnak. Jeffrey Reiman tanulmányában a Roemer és Cohen által képviselt "disztributív" marxizmussal szemben a "szociális" marxizmus állásponját vázolja, s az előbbi gyöngeségeire mutat rá. A "disztributív marxizmus" fogalmát Reiman három összetevőből rekonstruálja: (1) A kizsákmányolásban rejlő igazságtalanság alapvetően disztributív igazságtalanság, hiszen a javak igazságtalan elosztásának következménye. (2) A kényszer nem lényegi eleme a kizsákmányolásnak, hiszen néha elképzelhetőek alternatív lehetőségek is. (3) A kizsákmányolás nem föltétlenül a termelésben történik, hanem megeshet mondjuk a kereskedelemben is (300. o.). Reiman tételesen válaszol e három kitételre, körvonalazva a "szociális marxizmus" koncepcióját:

(1) Szerinte a kizsákmányolásban rejlő igazságtalanság alapvetően társadalmi természetű, hiszen szemben áll az "egyenlő szuverenitás ideáljával" (301. o.), amely szerint az egyéneknek azonos és maximális hatalommal kell rendelkezniük saját sorsuk fölött, valamint azonos és minimális hatalommal mások sorsa fölött. A "»társadalmi« marxizmus összeegyeztethető azzal a nézettel, hogy a kizsákmányolás a tulajdon igazságtalan elosztásának köszönhető, amennyiben a tulajdon elosztását igazságtalannak tartják, mivel ezzel sérelmet szenved az ideális egyenlő szuverenitás" (301. o.).

(2) A kizsákmányolás marxi elmélete e fogalomba beleérti a kényszert, mint összetevőt. S a fogalom ilyen értelmű megtartása mellett szól az is, hogy mind a három, Marx által kizsákmányolónak tartott termelési mód megkülönböztető jellegzetessége a kényszer (301 sk. o. és 324 skk. o.).

(3) Marx szerint a kizsákmányolás szisztematikusan, a termelésben történik, arról van tehát szó, hogy e jellegzetesség nem a termékekhez, hanem a munkaerőhöz kötődik, s beépül a termelési rendszer működésébe: " [...] pusztán az, hogy ellopják valaki korábbi munkájának eredményét, nem elégséges ahhoz, hogy marxi értelemben kizsákmányolásnak számítson. A kizsákmányolás (felügyelet nélkül dolgozó) munkások arra való kényszerítése révén történhet meg, hogy termékeik egy részét adják át a nem-termelőknek. " (302. o.) Mindez pedig olyan rendszeren belül történik, melyben a munkás arra kényszerül, hogy munkaidejében a nem-termelők számára dolgozzon: a kizsákmányolás tehát csak a termelésben és szisztematikusan történhet (328 skk. o.).

Gary A. Dymski és John E. Elliott közös tanulmányukban azt a kérdést vetik föl, hogy szükséges-e egyáltalán a kizsákmányolás fogalmával foglalkozni. Roemer-kritikájuk középponti eleme ugyancsak a társadalmi aspektusok vizsgálatának hiányára irányul, s rámutatnak, hogy Roemer kizsákmányolás-koncepciója nemcsak olyan fontos társadalmi tényezőket hagy figyelmen kívül, mint például az elidegenedés, hanem hasonlóképpen jár el a tőkés intézmények és az ezeket létrehozó társadalmi erők tekintetében is, s ezáltal olyan szempontok esnek ki látóteréből, amelyek Marx számára nyilvánvalóan fontosak voltak (366-372. o.).

Az összeállítás utolsó negyede analitikus módszerekkel vizsgálja Marx életművét, s elsősorban arra törekszik, hogy az analitikus marxizmus klasszikusait korrigálja, kiegészítse illetve pontosítsa. Így Debra Satz tanulmánya arra mutat rá, hogy Cohennak a történelmi materializmusra vonatkozó technológiai interpretációja — vagyis az a szemléletmód, amely a termelőerők fejlődésével magyarázza a történelmi fejlődést — inadekvát, hiszen figyelmen kívül hagyja a kommunizmus felé mutató morális haladást, amely nem-morális, objektív értékekkel magyarázható meg, jelesül az osztályok öntudatra ébredésének jelenségén keresztül, s ez a folyamat előtérbe helyezi a szabadság fogalmát (400 sk. o. és 398 sk. o..) Ennek megfelelően Satz a történelmi materializmus történelemszemléletének két alapvető komponensét különbözteti meg, egyrészről elfogadva, másrészről kiegészítve a Cohen által előtérbe helyezett koncepciót, jelesül, hogy a termelés bővülésével a társadalmi formák átalakulnak, valamint, hogy a történelemben megfigyelhető egyfajta tanulási folyamat, amely bizonyos értékek formájában ébreszti föl az öntudatot, s ezen keresztül alakít ki bizonyos társadalmi gyakorlatokat és intézményeket (396. o.).

William H. Shaw a tanulmányában az uralkodó eszmék problémáját vizsgálja, nevezetesen azt a kérdést, amelyet Elster így fogalmazott meg: "Hogyan biztosítja az uralkodó osztály, hogy az elméletileg domináns gondolatok legalább minimálisan megfelelnek saját »anyagi érdekének és társadalmi helyzetének«? A kérdés nem az, hogy az osztály miképpen válogatja ideológusait, hanem az, hogy az ideológusok miképpen tesznek szert szellemi hegemóniára az osztály gazdasági ereje révén. Miért az uralkodó osztály eszméinek kell az uralkodó eszméknek lenniük? " (Elster: Making Sense of Marx, Cambridge University Press 1985, 473. o.) Elster nem talál kielégítő választ erre a kérdésre, s ezt tartja a marxi ideológia-koncepció legjelentősebb hiányosságának. Shaw tanulmányában az e kérdésre adható lehetséges választ igyekszik körvonalazni. Marx A német ideológiában kifejti, hogy az uralkodó osztály rendelkezik a materiális termelés eszközeivel, s ezáltal a szellemi termelés eszközeit is birtokolja. Marx persze nem teszi egyértelművé, hogy mit ért a szellemi termelés eszközein, Shaw azonban amellett érvel, hogy ezek az eszközök a tudás megszerzésének és átadásának valamint a közvélemény formálásának eszközei (433. o.). A gazdasági és a szellemi szféra közötti interakció alapvetően a kutatás finanszírozásában valamint a médián keresztül nyilvánul meg: így gyakorol az előbbi rejtett, de fundamentális befolyást az utóbbira. Arthuer Ripstein némiképp visszatér a módszertani kérdések tárgyalásához: azt igyekszik megmutatni, hogy Marx miért lett volna elégedetlen a racionális döntéselmélettel. Úgy véli, hogy ennek legfőbb hiányossága, hogy az elosztás kérdésére összpontosít, s ezzel túláltalánosítja ennek szükségképpen marginális fogalmait. Philippe Van Parijs a jólét két — erősebb és gyöngébb — fogalmát megkülönböztetve azt a gazdaság olyan képességeként mutatja be, mint az igények és vágyak kielégítésére való alkalmasságot, amely összefér a gazdasági kalkuláció koncepciójával.

A kötet legfőbb érdeme, hogy komprehenzív képet rajzol az analitikus marxizmus törekvéseiről és aktuális problémáiról, legrészletesebben a módszertani individualizmus körüli vitákról. A kötet legfigyelemreméltóbb hányada éppen ezt a problematikát vizsgálja, s úgy érzem, azok a törekvések, amelyek ezen kérdéskör jelentőségének csökkentését célozzák, aligha járhatnak tartós sikerrel: az analitikus marxizmus irányzata éppen Cohennak és Elsternek e kérdés fölött folytatott vitájával kezdett teljességében kibontakozni, vagyis a kérdés úgymond az analitikus marxizmus tengelyét alkotja. S ez nem is lehet másként, hisz a módszertani alapok tisztázása nélkül — vagy legalábbis az erre irányuló próbálkozások nélkül — a további kutatás talajvesztetté válhat. Mindez azonban nem megy a kötet szimmetriájának rovására: a hangsúlyokat arányosan elosztva más, korábban kisebb érdeklődésre számot tartó területekre is kiterjeszti a figyelmet.

 

JEGYZET

[ Cikk eleje |   Cikk vége  | Jegyzetek ]

 

1 Robert Ware- Kai Nielsen (eds.): Analyzing Marxism: New Essays on Analytical Marxism, The University of Calgary Press, Calgary 1989, 549 oldal Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]