Dózsa György alakja a magyar költészetben: 2/2

 

Az Ady által megidézett parasztvezér alakja ezt követve rendszeresen megjelent a magyar költészet történelmi arcképcsarnokában, a személyes sorsukkal és példájukkal felmagasztosult hősök között. Éppen csak utalok Juhász Gyula Dózsa feje, Dózsa után, Az alsóvárosi temetőben, Torozás, Peterdi Andor Szabad vagy népem!, Várnai Zseni A Dózsa-kép, Győry Dezső Új mítosz, Forbáth Imre Vers, Gábor Andor Tudod-e még? Fodor József Szél a tarlókról, Rónay György Magyarország 1514-ben, Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versére és természetesen József Attila korszakos jelentőségű A Dunánál című 1936-ban írott költeményére, amely valójában a magyar történelemben tapasztalható szélsőséges antagonizmusok feloldásának szellemi stratégiáját fogalmazta meg. Abban a meggyőződésben, hogy az ország csak akkor védhető meg a rá váró újabb történelmi veszedelmekkel szemben, ha vezetői és népe képesek lesznek valamilyen méltányos kiegyezés és összefogás jegyében félretenni a pusztító belső konfliktusokat. Ennek a kívánságnak a következtében említette meg egymás mellett Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa nevét, és utalt arra, hogy csupán a méltányos összefogás, a kölcsönösen okozott sérelmek félretolása mentheti meg a harmincas évek világpolitikai küzdelmeibe sodródó nemzetet. (Ebben a tekintetben József Attila szinte ugyanazt a szellemi és etikai stratégiát képviselte, mint alig néhány esztendővel később, 1939-ben írott A magyar jellemről című nagyszabású esszéjében, majd 1940-ben írott Ezerkilencszáznegyven című nagyívű költeményében Babits – azaz a nemzeti megbékélés és összefogás követelményeit.) De lássuk magát a verset: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”

 

Természetes, hogy a forradalmi népi hős alakját a két világháború közötti évtizedekben mindenekelőtt a kibontakozó népi mozgalom költészete emelte magasra. (Most nem szeretnék foglalkozni azzal a Dózsa-képpel, amely a népi irodalom más műfajaiban tanulmányozható, csak utalok Szabó Pál A nagy temető című regényére, Sárközi György Dózsa, Illyés Gyula Dózsa György című drámájára, Féja Géza Dózsa György című nagy életrajzi esszéjére.) Utalnom kell viszont Illyés Gyula, Erdélyi József, Sinka István, Sárközi György, Nagy Imre verseire. Ezek a költői művek nemcsak abban vállaltak szerepet, hogy mintegy megtisztítsák a parasztvezér emlékét a korábban tapasztalt elutasítástól, de új képet is adtak róla, amely (természetesen Ady Endre versei nyomán) Dózsa Györgyben látta azt a népi hőst, aki nemcsak az elnyomott jobbágynép felszabadítására vállalkozott, hanem a török terjeszkedés által veszélyeztetett ország megmentésével is próbát tehetett volna. Mindebben természetesen a népi mozgalomnak az a kettős stratégiája kapott szerepet, amely egyfelől a nyomorúságba taszított hazai szegényparasztság emberhez méltó életét, másfelől a több irányból (a német és a szovjet birodalom, valamint a környező „kisantant” államok oldaláról) veszélyeztetett ország védelmét és megerősítését szolgálta volna.

 

Mindenekelőtt természetesen Illyés Gyulára gondolok, akinek hosszú évtizedeket átfogó költészete és más szépirodalmi munkássága több alkalommal is felidézte Dózsa György alakját és végzetét. Korai, Énekelj költő című versében, amely még az avantgárd hatása nyomán született, a pusztai világ idillikus képének rajzát a parasztvezér mártíriumára való drámai emlékezés zárja le: „A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom / Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog, köpésem vitriol, / Ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.” A fiatal Illyés Gyula legtöbbször talán Petőfi Sándort emlegette, de szinte ugyanolyan gyakorisággal Dózsa Györgyöt, akiről elbeszélő költeményt tervezett, akinek alakját, példáját és vértanúságát több versében is megénekelte. „Régóta készülök erre az énekre, – káromkodásaim / Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya / Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín / S kiszakadjon végre egy néma nép szava” – írta a tervezett eposz 1927-ben keltezett előhangjában (Dózsa. Előhang egy hőskölteményhez). Népi hőskölteményre készült, forradalmi eposzra, a francia forradalom és az 1918-as októberi magyar forradalom jelszavaival indította a szöveget: „Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a testvériség! / Minden hatalmat a dolgozóknak!” Az eposz töredékben maradt, Dózsa mozgósító példája azonban minduntalan visszatért verseiben; az Énekelj költő, a Növekvő szél, a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, később a Remény, remény, a Tüzes trón hősi példát és izzó vaskoronát idéző soraiban. 1947-ben egyik leginkább fontos művének ígérkező, végül azonban befejezetlenül maradt Vár a vízen című versében, amely a nemzeti tragédiákkal terhelt magyar történelem évszázadaival vetett számot, Rákóczi és Kossuth emléke mellett idézte fel Dózsa György nevét: „Viszi a Duna Dózsa György szivét, / Rákóczi selymét, már majtényi sárral, / Kossuth szent pózának tág kar-ivét, / visz egy zászlót rőt esti napsugárral, / egy lobogót vad alkonyati vérben, / Petőfiét – hogy csattog és lobog, / hogy Párisig, minden népig elérjen / hite, mely szivéből ma is csorog / vérrel írva a földre, úgy igaz: / hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz? // Állok a bástyán, nézve arra, honnan / a folyam, a szél, a harc, az ipar / s immár az est jő füst- és ködgomolyban. / A megtört jobbak zord gondjaival / gomolyg az elme, e kis esti ég. / Vár, ország, nemzet s tartalma e nép, / Ujra és ujra miért törmelék? / Mért e sok omlás? Mért e csupa fél / torony és tett? Mert nincs egyéni lét, / nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él?”

 

(Illyés Dózsa György iránt érzett vonzalmának különben Takács Péter igen részletes tanulmányt szentelt: A Dózsa-hagyomány Illyés Gyula művészetében, ez az Alföld című folyóirat 1972-es évfolyamának szeptemberi számában került az olvasó elé.)

 

A népi irodalom köréből más költőkre és más versekre is hivatkozhatom, így gazdag írói pályája első szakaszán költészettel is próbálkozó Veres Péter Parasztok című szabadversére, amely a Gracchusok, Spartacus, Geyer Flórián (a német parasztháború neves hőse), Jacques Bonhomme (a 14. századi francia parasztlázadás vezére) és a Názáreti (azaz Jézus Krisztus) mellett hivatkozik a parasztháború vezetőjére, mint olyanra, aki „megpróbálta lerázni a jármot”. Ugyanebbe a sorba tartozik a népi mozgalom költészetének első nagy egyénisége: Erdélyi József, aki korai, Magyar család című versében egy szegényparaszti család szomorú sorsáról és ezzel párhuzamosan a nemzet tragédiákban bővelkedő történetéről adott gazdag költői képet, a parasztköltő Nagy Imre, aki Szomorú sírásók verse című költeményében emlékezett Dózsa Györgyre, és Sinka István, aki Krónika, illetve György vezér a tüzeknek suttog című verseiben, a szegényparaszti nép végső kiszolgáltatottságának és tehetetlenségének bénító tapasztalatai nyomán, elevenítette fel fájdalmas hangon Dózsa György és társai bukását. Sinka költészetét máskülönben is áthatotta a körötte élő szegénység tragikus sorsának élménye, ez az élmény okozta, hogy költői világában vezető szerephez jutottak a népballadák tragikus hangszerelésű drámai hagyományai – ezek nyomán születtek a Dózsa György végzetét idéző költeményei is. Végül ugyancsak személyes elkötelezettséggel idézte fel a parasztvezér sorsát és alakját Sárközi György, aki a Nyugat és a „neokatolikus” irodalom táborából csatlakozott a népi írómozgalomhoz, és a Válasz szerkesztőjeként igen sok szolgálatot tett ennek a mozgalomnak és természetesen a parasztság felemelése ügyének. Magukért lázadó Dózsák című versében arról a fájdalomról tett vallomást, amelyet a paraszti nép érdekében folytatott szinte magányos írói küzdelem (egy igen szűkre szabott írói közösség küzdelme) okozott: „Magunkért lázadó Dózsák: / Ülünk nagy, tüzes trónusokban itt-ott, / S szórván roskadt fejünkre átkot és szitkot / Megvesszőznek az urak és megköpdösnek a parasztok. […] Jobbágytalan vezérek: / Ülünk nagy, tüzes trónusokban sírva, / S hamuvá omlunk, hogy testünk földi sírba / Ne hulljon, de legyen a hazátlan, égigcsapó szeleké.”

 

A Dózsa György és a parasztháború emlékei körül szerveződő közéleti érdeklődés természetes módon a második világháború után bontakozott ki igazán, midőn a demokratikus politikai pártok, mindenekelőtt a Nemzeti Parasztpárt (és ennek vezető egyéniségei, így Veres Péter, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Kovács Imre és mások) valóságos kultuszt hoztak létre a parasztvezér emléke körül. Annak a paraszti demokráciának a jegyében, amely több tekintetben különbözött mind a kisgazdapárt és a kereszténydemokrácia, mint a szociáldemokrácia társadalmi víziójától, és csak ideig-óráig felelt meg annak az ideológiai jövőképnek, amelyet a kommunista párt képviselt. A parasztvezér alakját ebben az időben egész sor költői mű idézte meg, hogy néhány példára hivatkozzam, ezek között tarthatjuk számon Zelk Zoltán Március, Csanádi Imre (különben oroszországi hadifogságban írott) Dózsa György népe, Benjámin László Ha szent a föld, Simon István Láttam Dózsa Györgyöt, Nagy László Vendégek jövetele, Boda István Békesség zászló, Mátyás Ferenc Dózsával a Várban, Jankovich Ferenc Cegléd ünnepére, Csoóri Sándor Egy templom falára, Képes Géza Se vihar, se végzet, Puszta Sándor Dózsa ikon, Jánosy István Dózsa, az 1956-ban Kanadába emigrált Fáy Ferenc Dózsa új éneke című versét és mindenekelőtt Juhász Ferenc poétikai értelemben is korszakalkotó történelmi elbeszélő költeményét: A tékozló országot, amely megjelenése idején (1954-ben) a magyar költészet egy új korszakát jelentette be.

 

Juhász Ferenc műve tragikus költemény, hiszen a parasztsereg végső vereségét és a vezér kínhalálát állítja a középpontba, mégsem a halál eposza, hanem az életé. A parasztháború elbukott, vezérét felfalták saját katonái, a sereg a vér mocskába fulladt, az ország majdnem elveszett. Az élet és a megmaradás parancsa mégis erősebbnek bizonyult, mint a szörnyű vereség és megtorlás, mint a történelem minden gyalázata. Az élet mindenképpen több, mint a halál: „Kimondhatatlan titkú szépség: átzuhogsz te az időn, / gyöngyözve, habzó, csillogó, lángoló-hűs, robajló zuhatagban, / az anyaméhből a sírba, istenné teljesülsz magadban. / És nincs több! Ez a legtöbb: az ember örök sugárt ver át a halál-ködön. / Az ember: a beteljesült szépség, értelme a világnak. / Az ember: a valóság megfogalmazója, a halál szügyébe vert dárda.” Az eposz költője látomásos képekben mutatta be a pusztulást, meggyőződése szerint mégis az élet énekese volt. A halált nem úgy tekintette, mint legfőbb rosszat, hanem mint az alkotó élet kényszerű befejezését, amelynek méltósága lehet. A legfőbb rossz nem maga a halál, hanem az értelmetlen, gyötrelmes, hiábavaló pusztulás. „Meghalni? Ez a legkevesebb! A legtöbb: értelmet találni a halálban!” – hirdette az eposz. A szabad, alkotó élet a halál szorongató kényszerűségét is legyőzheti. Élet és halál végső értelme szerint összetartozik, a létezés állandó körforgásában mindkettőnek szerepe kell hogy legyen. „…a lét […] a halállal kiegészül” – hangzott A tékozló ország bölcselete. „A világ, mint az emberfia teste / magát milliárd részre osztva, s osztódva szüntelen létezik, / nemz, tapad, terhesül, bomlik, fogan bennünk jövendő ősök, ősökben fiaik. / A halál csak részleges” – kapott teljesebb megfogalmazást Juhász Ferenc történelembölcselete. A tragikus hangoltságú történelmi eposz (talán nem véletlenül annak köszönhetően, hogy 1953–1954-ben, vagyis a Nagy Imre által vezetett kormány reformpolitikája által keltett reménykedés idején született) végül is a történelmi reménység és hangsúlyosan a szabadság eszménye mellett tett hitet: „Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. / Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”

 

A Dózsa György alakja és történelmi szerepe körül létrejött kultusz, mondhatni, ettől kezdve folyamatosan áthatotta költészetünket, szinte minden fellépő fiatal költőt (különösen azokat, akik a népi írómozgalomtól vagy éppen Ady Endre, József Attila és Illyés Gyula munkásságától, az általuk képviselt szellemiségtől és hagyománytól kaptak ösztönzést) megérintett a tragikus sorsú parasztháború és parasztvezér története, illetve alakja. Csupán néhány példára utalok, így Tornai József Dobok, Kiss Anna Siratóének, Csanády János Önarckép, 1929, Csukás István Dózsa szobra (amely Kiss István budai szobrának felavatása alkalmából született), Bella István Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt és Székely Dózsa György imája, Bari Károly Dózsa, Kovács István Vas-könnyek, Győri László Intarzia, Polner Zoltán Honfoglalás, Baka István Dózsa ikon, valamint az erdélyi Farkas Árpád Dózsa arca és Magyari Lajos Dózsa születése című verseire. Tulajdonképpen valamennyi költeményből lehetne citálni emlékezetes sorokat. Két verset, úgy érzem, idéznem kell. Egyrészt Csukás István imént említett költeményére gondolok, ebben a következők olvashatók: „Te voltál a mi királyunk, / Dózsa György, érc-eget verő / mázsás harangnyelv, s feltámadt / a nemzetnek csúfolt temető”. Másrészt Bella István Székely Dózsa György imája című versére, amely a parasztháború vezérének országos tragédiájáról beszélt: „Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország, / láncot ellik a láng, hol a lélek kihal, / íme a koronám, magát a napot hozzák / világ elemésztő robbanásaival. // Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország! / Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza! / Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák! / Koronás homlokom a holnap iszonya. // Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, / meggyötört testemet mikor fölnégyelik, / nem én, Magyarország lesz szétszaggatott, / múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.”

 

(Ezekből és a korábbi versekből állított össze Tóth Gyula Juhász Ferenc bevezető vallomásával Dózsa – magyar költők versei címmel 1972-ben igen gazdag gyűjteményt, amely hatvan költő nyolcvan versét mutatta be az olvasónak – Taurinus Istvántól Kiss Annáig.)

 

Végezetül, ha már itt az erdélyi végeken beszélünk Dózsa György alakjának költői megjelenítéséről, külön meg szeretném említeni az erdélyi Székely János Dózsa című 1964-ben közreadott elbeszélő költeményét. A forradalmi hős alakját korábban a Bolyai hagyatéka című szonettkoszorú idézte fel, ezt teljesítette ki a későbbi drámai hangoltságú nagyobb költői mű, műfaját tekintve monológok sorozata. A költő a jól ismert eseményeket követte, s hét epizódban, valamint két intermezzóban adta elő Dózsa György lázadó sorsának krónikáját a török béggel vívott győzelmes párviadaltól kezdve a szörnyű kínhaláláig. Számot vetett a parasztháború vereségével, sőt történelmileg meghatározott kilátástalanságával, ennek ellenére a keresztesek erkölcsi fölényét és a vezér helytállásának erkölcsi értékét emelte ki. A költeménynek jól szerkesztett drámai íve van, a szöveg valóságos karakterét fejezik ki az ötös, illetve hatodfeles drámai jambusok is. A monológok a végzettel hadakozó s végül a végzetet elfogadó történelmi hős tragédiáját állították az olvasó elé, a fátum felismerésében és emelt tekintetű elfogadásában jelölve meg az emberi méltóság zálogát. Mindez természetesen összefüggött a kisebbségi sorsban élő költő történelemértelmezésével. A költemény záró sorai a történelmi tragédia katarzisát fejezték ki: „Csengettyű szól, fehér havak zizegnek, / S ugatnak holmi távoli kutyák. // Vagy ágyú szól? Vagy kardok csengenek? / Új tábor zsong a távoli jövőben? / Felkelt ismét a nép? Árad megint? / Ismét, megint és mindörökre árad / A latrok ellen – Dózsa György nevével, / Ó, képzelődöm, / Ez tehát a vég. / Én Istenem, hát ennyi volt az élet. / Elindult, súlyos tettek közt kanyargott, / S most körbe járt. / És íme, már egész.”

 

Dózsa György alakja, mindenekelőtt a 20. század magyar költészetében, mindig vallomásra és állásfoglalásra késztette költőinket. Azt a megállapítást igazolva, hogy a magyar költészet egyszersmind a nemzeti önismeret, a múlttal való szembenézés, a történelmi kudarcokkal való küzdelem műhelye volt – és remélhetőleg marad.