Azért tartottak tőlünk, mert nem értettek minket

Bárdos Deák Ágnes: Budapestnek vagyok egy olyan zenésze, akinek volt szerencséje a 80-as évek zenei undergroundjában találnia magát. Amikor elkezdtem zenélni, nem kellett keresgélnem a helyem. Azok a dalok, amiket a Kontroll Csoport összehozott, az a tagok legnagyobb meglepetésére hihetetlen népszerűségre tettek szert egy pillanat alatt, kazettákon terjedtek országszerte. Ezeknek a daloknak az volt a titkuk, hogy olyasmiről beszéltek, amiről akkor nem volt szokás.

Kőrössi P. József: Ezeket a kazettákat emberek vettek fel a koncerteken, nem is ti rögzítettétek?

B. D. Á.: Igen, jöttek a nagy magnókkal, felvették, aztán terjesztették, például vidéki kollégiumokban. Nagyjából Budapesten zenéltünk. Úgy látszik, vidéken is érdekelt a fiatalokat, hogy valakik azt énekelik, hogy „anyád az ítélethozó, megszült és halálraítélt”.

K. P. J.: Ezt a szöveget te írtad?

B. D. Á.: Ezt Kistamás László írta. Mi a Kontrollban hárman írtuk a dalokat, az egyik Müller Péter, aki most már Sziámi, nem tévesztendő össze édesapjával. Budapesten volt egy mainstream rock and roll, az Omega, az Illés. Volt egy előző generáció, a 60-as, 70-es évek. Én amíg gimnáziumba nem jutottam, nem találkoztam ezzel, én úgy nőttem fel, hogy klasszikus zenét hallgattunk. A Beatlest is elég későn hallottam először, hét-nyolcadikos koromban. Aztán belecsöppentem 1980-ban a hazai punk-mozgalomba. Bekerültem a gimnáziumba tizennégy évesen, kommunista szülők gyermekeként, még szép, hogy KISZ- tag lettem. Én egész életemben így nevelődtem, egészen addig, míg a gimnáziumban nem találkoztam a magyartanárommal, aki egy ’56-os ellenálló volt, osztályfőnököm lett. Akkor valahogy más dolgokról beszélgettünk irodalom meg történelem órán, s egyszer csak, lassan Che Guevara-rajongó is voltam.
Kistamás László és Hajnóczy Csaba a Kontroll Csoport nevű zenekarnak voltak az alapítói. Őket Magyarországon mindenki ismeri, Kistamás Laci most az Abszolút című műsorokat, vagy a Propagandát csinálja Tillával, a kulturális ajánló műsor rendezője. Csaba a Kampec Dolores nevű csapatnak lett a zenésze, aztán később az Egy Kiss Erzsi Zenével. Víg Mihály a Balaton zenekarnak a zeneszerzője, és az össze Tarr Béla film zeneszerzője. Volt még a Hámos Guszti, aki olyan szociofotós volt, aki a 70-es évek végén nem vettek sem semmilyen iskolába. Március 15-én mindig kiment tüntetni, mindig megverték, volt, amikor már 14-én bezárták őket. Én akkor megismerkedtem vele, beleszerettem a fotóiba. Aztán disszidált Berlinbe, elvégezte a filmművészetit, tévés lett. Van egy Soma, de ez egy másik Soma. Egy zenészfiú volt, a Sziámi zenekar egyik alapítója. Belőle pszichológus lett és kockázatelemzéssel foglalkozik. Menyhárt Jenő az Európa Kiadó zenésze, a elment New Yorkba tíz évre. Mikor beléptünk az Európai Unióba, akkor hazajött, és az Európa Kiadó nyitotta meg az Európai Unióba lépest az A38-as hajón. 2004-ben Jenő ígérte, hogy megy vissza Amerikába, de azóta is ott dekkol Budapesten újabb és újabb turnékat szerveznek, a közönség imádja. Egyszer csak megelevenedett 1980-ból egy zenekar, ő továbbra is zenészkedik. Wahorn András a Bizottság zenekarnak volt az egyik zenésze, a Bizottság is olyan volt, mint a Kontroll, radikális, underground, dadaisták. Wahorn András a rendszerváltás után New Yorkba költözött, utána Los Angelesbe, aztán hazajön és egy tanyára költözött. Úgy döntött, hogy megküzd azzal a problémával, hogy nem tud ásni, meg kapálni, de próbál. Halász Péter nagyon fontos az én történetemben is, ő lakásszínházat csinált Budapesten, amikor gyakorlatilag azt a fajta gondolkodást a közéletben, a kultúrában már tiltották is. A lakásszínház azt jelentette, hogy Halász Péterék viszonylag nagy polgári lakásuk egyik másik szobájában előadások voltak, metaforás cuccok. A lakásszínház azt jelentette, hogy ők már máshol nagyon nem csinálhatnak semmit.

K. P. J.: De aztán ők kimentek Amerikába, és ott egy egész jó színházat csináltak.

B. D. Á.: Amszterdamban és Párizsban is csináltak nagyon jó színházat 1-2 évig, aztán New Yorkba mentek. Halász Péter a rendszerváltás után hazajött és a Józsefvárosi Színházat megkapta, hogy csináljon vele, amit tud, de beletört a bicskája, aztán megbetegedett és meg is halt.

K. P. J.: Kiadtam az ő drámagyűjteményét, elég közeli kapcsolatba kerültem vele. Ami még érdekes, és megdöbbentő, hogy amikor ő megtudta, hogy halálos beteg, kivárta az utolsó pillanatot, amikor már valóban csak hetei voltak hátra és a Műcsarnokban felravataloztatta magát és élő emberként befeküdt a koporsóba, minden barátja elmondta a halotti beszédét. Aztán nem sokra rá meg is halt.

B. D. Á.: Igen, meg volt, aki énekelt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez egy nagyon morbid valami volt, hanem olyat, mint aki a barátaitól el akar búcsúzni. Ő egy művész volt. Ott volt a koporsó fölravatalozva, ott volt benne a Péter, könyökölt, integetett, amikor kicsit elfáradt, kicsit lehanyatlott, aztán röhögött valamin. A barátok boldogító beszédeket mondtak, meg énekeltek, tehát nem arról volt szó, hogy jaj meghalt szegény, hiszen még élt.

K. P. J.: Kik voltak a felolvasók?

B. D. Á.: Szerintem a TÁP színházas Vajdai Vili volt az egésznek a szervezője, ez egy avantgard színház, a TÁP színház. Vajdai Vili szervezte a Péter jó barátait, a zenésztársakat, a színházi életből, magánéletből, írókat. Mindenki mondhatott neki, amit akart.

K. P. J.: A ti világotok életformában nagyon különbözött attól a világtól, amibe élni kényszerültetek. Ez egy konformista világ volt, azért voltak a konfliktusok.

B. D. Á.: Igen, a konformista világ, a szüleim világa gyakorlatilag, képtelen volt elfogadni azt, másfélék legyenek a gyerekeik. Hirtelen ebből a szolid eleganciából a szakadtságra váltottak. Anyukám nem dobhatta ki a szakadt trikóimat. Én ehhez a csoporthoz tartoztam. Szegény anyám, aki egész életében arra törekedett, hogy a kislánya csinosan öltözzön, egyszer csak azt látja, a kislány felnő, kamasz lesz, nem lehet fegyelmezni. A gyerekeket akkor nem hagyták úgy szabadjára, mint ma. Mikor először kiszedtem a szemöldököm, apám egy napig nem szólt hozzám, ma meg ha kék hajjal megy haza a gyerek, a szülő nem kap a fejéhez.

K. P. J.: Egyedüli gyerek voltál?

B. D. Á.: Van egy öcsém, két és fél évvel fiatalabb. Ő elméleti fizika szakot végzett, rajongója volt a Kontroll Csoportnak, minden koncertre jött. Anyukám úgy tett, mintha nem is lenne ez a dolog, ő akkor a minisztériumban dolgozott, ez nagyon kínos volt neki. Apám egyszer eljött egy koncertre, megölelt, nem is tudtam, hogy eljön. Könnyek voltak a szemében és mondta, hogy büszke rám.

K. P. J.: Beszéljünk a Kontroll Csoport megalakulásáról. Mikor először megszólaltál, akkor mondtad, hogy téged ez az élet, ez a világ, megtalált. Ahhoz neked is kellett valami közöd legyen, hogy megtaláljon.

B. D. Á.: Milyen életforma?

K. P. J.: Teljesen kiszakadni a társadalomból, a társadalommal szembe menni.

B. D. Á.: Nem volt nehéz azzal a társadalommal szembe menni, mert az a társadalom elfogadhatatlan volt. Szerintem aki egy kicsit is adott magára, az szembe ment. Persze, attól függ kinek. Én kerestem az utam. De aki családot alapított, gyerekei lettek, tanult, dolgozott, az valahogy jól élt. Másfélék vagyunk. Számomra elfogadhatatlan volt, nem volt más választásom. A Kontroll Csoport az úgy indult, hogy a Hajnóczy Csabával, aki a Zeneakadémiára járt akkor zeneelméleti szakra, nekünk tartott már egy éve az amatőr színjátszó mozgalom, szolmizálni tanultunk, zenetörténetet is. Csaba meg akart tanítani gitározni, de annak ellenálltam. Amikor nekem meg akartak tanítani valamit, mindig ellenálltam, talán túlságosan is, nem tanultam meg semmit. Na és ekkor a Csaba, ahogy látta, hogy kezd ritmusérzékünk lenni, akkor velem meg a Kistamás Lacival, nyáron, mikor elmentek a szülei egy hónapra nyaralni, beültünk a házba és megcsináltunk öt számot. Budapesti művelődési házakban játszottunk, legnagyobb meglepetésünkre őrjöngtek a fiatalok, de volt, ahol leköptek minket. Ez az Ady Endre művelődési ház volt Újpesten, ahol teljesen odavoltak. Például a Hobó előtt játszottunk, akkor már elég sokan szerettek minket, hittük mi, mégis leköpdöstek, megdobáltak a kockásingesek. Aztán kiderült, hogy a punk zenekarok közönsége ezt elismerése jeléül is szánhatja, üdvözlésként. Ez egy legendás helyen volt, az Ifjúsági Parkban Budapesten. Én egyszer voltam ott fellépő, 25 éves voltam. Ezt kaptam ott, meg azt, hogy Pege Aladár még előttünk játszott. Őt is megdobálták. Én visszaköpdöstem a közönségre akkor, nagyszájú voltam, és az öltözőben a Pege Aladár csak ült, aztán megszólalt: kislányom, a közönség szent. Ez olyan szép volt.

Képek

Impresszum   -   Szerzői jogok