Nem szeretnék költőként viselkedni

Borbély Szilárd író, egyetemi tanár, Debrecen

Szilágyi Aladár (■): Egyik versedben azt írod, hogy „A költészet agresszivitását már / nem viselem el, és azt sem / akarom, hogy tetteim után / kutassanak.” Kifejtenéd olvasóink számára ezeket a kijelentéseidet?

Borbély Szilárd (□): Ez egy szerepvers, nem az én közvetlen véleményem… Nagyot fordult a költészettel a világ. Az, ami a 19–20. században még nagy érdeklődés tárgya volt, hogy Petőfi Sándor, Ady Endre mit gondol, mit csinál, és hogy Petőfi, Ady fontosnak érezte ezt mindenkivel közölni, ez most már eltűnt. Az afféle agresszió – elvárás –, amit a költészet gyakorolt a közösséggel szemben és fordítva, ez megváltozott. Az elvárás, mely szerint „úgy kéne viselkednem, mint egy költőnek”, engem zavart. Ebben az értelemben nem vagyok költő, ebben az értelemben nem szeretnék költő lenni… Azt éreztem a rendszerváltás után, hogy a mi dolgunk már terhére van annak a világnak, társadalomnak, amelyben élünk. A költészet, a művészet, mindez kellemetlenné vált, folyamatosan az áradt mindenhonnan, politikusoktól, közbeszédből, közhangulatból, hogy erre már igazából nincs szükség, ez az egész hagyomány, amit a költészet, az irodalom életben próbál tartani, halott dolog, nincs rá szükség, időszerűtlen. Tessenek csendben lenni, és meghúzni magukat!

Úgy vettem észre, hogy elég kritikusan viszonyulsz a magyar kultúrához is, hiszen értékelésed szerint „sokfélesége, gazdagsága ellenére eléggé egyoldalú”. Erről az értékítéletedről szólnál néhány szót?

□ Egy esszémben próbáltam kifejteni, hogy a kritika arról szól, hogy a magyar társadalom és a magyar kultúra, politika és közélet egy nagy-nagy sokk, Trianon után vak akart maradni és süket mindarra, amire választ kellett volna adnia. Az elmúlt nyolcvan évben a magyar társadalom nem adott válaszokat, magyarázatokat arra, hogy vajon ez egy isteni átok volt-e, valamifajta sorcsapás, avagy ebben van felelőssége a magyar kultúrának, a magyar társadalomnak, a magyar eliteknek. A felelősség végigvitelét és az ezen való gondolkodást a hivatalos magyar kurzus soha nem tette meg. Nem tette meg a Horthy-korszakban, tabutéma volt a Kádár-korban, és az utóbbi húsz évben különböző politikai gyanúsítgatások miatt ugyanúgy nem mert szembenézni azzal, hogy miután Trianont követően Magyarország homogén, egynyelvű országgá vált, az idegenséget miképpen tudja elviselni, hogyan tud szembenézni vele. S az a soknyelvű, soknemzetiségű Nagy-Magyarország, ami korábban volt, annak az eltűnéséért pedig csak a külső hatalmakat, az utódállamok politikáját, sunyiságát ostorozta, de hogy neki mi volna a felelőssége abban, hogy ez így történt, azt letagadta vagy tabusította.

Hadd szűkítsük most már a kört a te munkásságodra. Javaslom, beszéljünk az utóbbi könyveidről, hiszen azokat több minden, főleg egy alapmotívum fűzi össze. Annak idején nagy közérdeklődést keltett, amikor megjelent a Halotti pompa című versesköteted. Mielőtt tovább lépnénk, olvasóink tájékoztatása végett hadd mondjam el – bár nem szívesen teszem –, ahhoz, hogy ezek a kötetek megszülessenek, annak is sok köze van, hogy egy nagy családi tragédiát kellett átélned: a szüleid rablógyilkosság áldozatai lettek.

□ Az Úr 2000. évében, karácsony vigíliájának a hajnalán történt. Minderről a mai napig nem tudunk többet, nem tisztázódott, hogy kik, miért követték el. Tudjuk a halál beálltának időpontját, a nyomozás olyan volt, amilyen, dilettáns és súlyos hiányosságoktól terhelt. Innentől kezdve el volt előlünk zárva az a lehetőség, hogy megtudjuk, kik, miért tették. Értelmetlen halál volt…

Túl az első, iszonyú sokkon, ami ért, mikor jutottál olyan állapotba és olyan distanciára, hogy íróként is földolgozd magadban mindazt, ami történt, és amit átéltél?

□ Válságos állapotom a trauma lépcsőfokaival egy évig, másfél évig tartott. Tovább nehezítette az, hogy nem tudtuk, mind a mai napig nem tudjuk, kik tették, miért tették. A nyomozás, a rendőri eljárás is fenntartotta a félelmet. Félni lehetett attól is, ahogy a rendőrök működtek: miért érdekeltek abban, hogy a nyomokat eltüntessék, vagy hogy ne nyomozzanak. A fenyegetettség nagyon nehézzé tette az események feldolgozását. Mi később is féltünk, ez a dolog nem tűnt el az életünkből. De hát élni kellett vele együtt, és aztán talán másfél év után már tudtam normálisan, tisztábban gondolkodni és írni is.

A Halotti pompa két, másodszorra bővített kiadásban jelent meg. Versköteted ennek a tragikus eseménynek a költői feldolgozása, vagy tovább megy annál?

□ Lényegesen tovább megy, de igazából egy prózai írásom, az Egy gyilkosság mellékszálai szól erről. Valamiféle naplót vezettem, nagyon kritikus időszak volt, s szerettem volna ellenőrizni magamat. Közben zajlott a nyomozás, érkeztek az információk, mindig följegyeztem, amit megtudtam, a reakciókat, s közben önmagamat is ellenőriztem. A Halotti pompa igazából a megrendülés földolgozása szeretett volna lenni, és az is volt. Sokféle érzelem öszszetorlódott bennem akkor. Mindaz, amit addig gondoltam a világról, a bennem kialakult kép arról, hogy ki vagyok, mi a helyem a világban, hogyan működik a világ körülöttem – mindez megingott bennem. És újra meg kellett erősítenem, hogy ki vagyok én, mi a helyem a világban, mit kell gondolnom Istenről, halálról, feltámadásról, erkölcsről, filozófiáról. Nagyívű volt ennek a vállalása, és nagyon sok mindent érintett. Az Egy gyilkosság mellékszálai esszékötet. Ezek az esszék és beszélgetések képezik a személyes részeit a történetnek, a személyes és a személytelen összekapcsolását.

Képek

Borbély Szilárd

Impresszum   -   Szerzői jogok