vers
« Vissza

Holtomiglan

apám emlékezete

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.”
(Pilinszky János)




Hetvenkét évesen épphogy csak megébred.
Langyos teát iszik
cukor nélkül.
S hogy az idő meg ne álljon,
még ma felhúzza az órát.
Fáradt szívének dobbanására
valahol egy rozsdás vaskapu
becsapódik.
Mire dermedt kezeibe életet dörzsöl,
az ágy szélén,
gyűrött lepedőjébe kapaszkodva
átalussza a hajnalt.
Hetvenkét évesen már nem haldoklik.



Rád dobnak egy takarót.
Sebesült vagy. Szomjas. Szerény.
Végül egyedül maradsz,
mint Isten szívében a remény.



…és akik még maradnak,
foglyai fáradt, őszülő szavaknak.
…és akik még félnek,
szívük egy régi, elfelejtett ének
foszló hangjaihoz tapadva
várnak a különös, megváltó virradatra.
…és aki akkor nem nézett rád.
Úgy halt meg, mint ki másra várt,
s belepte a mozdulatlan éjszaka,
a városi kórház klóros szakrámentuma.
…és a kezek,
idegen, semleges, hideg fegyverek,
halomba szórták takaród, lepedőd, pizsamád,
vaságyad mellé néma haláltusád.
…és ünneplőruhád
fehérbe, feketébe öltve,
mint Rilke verse, ha belesír az őszbe.
…és a többiek,
csöpögő csövekre kötözve,
ahogy vénájukba fogadják a gyógyszeradagot.
Miatyánk, legyen meg a Te akaratod.