próza
« Vissza

Egy virág

Délnyugat felől ködfátyol ereszkedik az erdőre. A rét mellett patak folydogál, oly fürgén, mintha az erdőistennek igyekezne hírt vinni. Keleten hegység óvja bástyaként a mezőt. Sűrű erdő fogja körbe a hegylábat, melynek vonulatáról eget verdeső sziklák árulkodnak. Kevesen veszik észre, mi minden történik a réten. Tavasztól tarka virágszőnyeg gördül a téldermesztett földre. Mikor jégeső tépázza, az előbújó nap percek alatt visszavarázsolja a békességet. Este madarak repülnek fölötte, s a levegőben meg-megállva a szélbe markolnak vitorlaszárnyaikkal; pihennek egy kicsit, majd elnyeli őket az erdőre ereszkedő éjszaka.
A fák mögül alig kukucskál ki a nap, a deres fűről még épphogy felszárad a harmat, mikor a virágokon és az állatokon megmagyarázhatatlan félelem, szörnyű balsejtelem lesz úrrá. A nap az ég tetejéig gurul, mégsem tudja melegségét a tisztásra árasztani, a feltámadó szél szürke felhőket görget eléje. Fél órán keresztül tombol a zúgó orkán.
A vihar után megszűnik a rettegés, ám ekkor távoli rengés hasít a mélybe, mintha egy bányagép dübörögne. A mező maroknyi részén megnyílik a föld, a hasadékból egy parányi levelecske kandikál a felszínre. A feljebb hatoló hajtások közül egy álmos arcú virág bújik elő. A teremtmények kérdőn bámulnak a nagyot nyújtózkodó, mosolygó újszülöttre.A kis jövevény nem tetszetős, nem magas növésű, szemének örökös csillogása mégis a környék legpompásabb lakójává varázsolja, noha a rétnek épp oly jelentéktelen részén született, amilyen maga is.
Játékra invitálja társait, ám azok úgy pislognak, mintha idegen nyelven szólna. Értetlenül, később haragosan néznek rá.
Beköszönt az este. Felkúszik a lidérces hold. Mikor mindenki mélyen alszik, tündérek érkeznek a szokásos lakmározásra.
Az első reggelen a többiek háborogva szapulják új lakótársukat:
– Kotródj vissza a földbe, te illatnyomorék! Senki sem hívott!
A virág lehajtja fejét, röstelli seszínű szirmait, törpe mivoltát és virágtalan formáját. Szárkarjait kitárva kétségbeesve fordul a többiekhez:
– Miért haragudtok rám? Hát mégsem ti volnátok az én kedves családom?
Senki sem hatódik meg; mi több, a föléje magasló növények száraz gyökereket szórnak reá.
A második napon a virág ébredező társait szemléli. Bánatkönnycseppek gördülnek apró arcáról a kopár földre. Egy billegő méh pihen meg halovány szirmain, majd gyöngéden nyaldosni kezdi annak bársonyát. A virág kalapáló szíve majd kiszakad soványka szártestéből. A méhecske rég tovaszáll, ám a virágot a gyönyör annyira megrészegíti, hogy csak másnap tér magához.
A harmadik nap hajnalán még látja az erdőbe inaló pocsolyaszínű közöny rusnya hátát. A rétlakók továbbra sem fogadják maguk közé a vidám újszülöttet. A fák részvéttel bólogatnak, és atyai gonddal óvják a délutáni nap melegétől. Az átsuhanó madárvendégek sem ártanak neki. A szomszéd pipacs viszont szüntelenül szidalmazza. A virág harag nélküli szánalommal szemléli szomszédját, cserébe a rét legértékesebb kincsét dobja vissza: egy megkristályosodott harmatcseppet. A pipacs ámulva rejti el az ajándékot, azon értetlenkedik, hogy Istennek e csúf teremtménye miért tett jót vele.
Beborul. Vad vihar tépázza meg a föld felé hajló törékeny virágot, amely már csak erőlködve tud felnézni. Megfeszíti rostizmait és gyönge karjával kívánja átölelni a mező összes lakóját. A többiek kórusban a halálát kívánják.
A virág éjszakára megpihen, de a negyedik nap újabb gyötrődéseket hoz; estére a forróságtól és a szitkok ezreitől betegebb lesz.
Az ötödik napon az élőlények élénk madárcsivitelésre ébrednek. A fák vigyázzban állnak, akár a gyászoló katonák. A patak csendesen folydogál, az északi hegység felől lágy reggeli fuvallat hinti végig a mezőt. A táj, mint régen; újra évszázados nyugalom költözik a térségbe.
A pipacs meredt tekintettel figyeli szomszédját: a földig hajló virágot, amelynek teste szeretetgörcsbe rándult, színtelen szirmai lehullottak, kopasz fejét férgek rágják. Meghalt. Szívének súlyát nem bírta el az erőtlen szár, kora hajnalban kettétört. A nap hátat fordítva törölgeti könnyeit.
Egy kóró dühösen zavarja el az élősködőket, majd összeszedi az elhullajtott szirmokat. A többiek némán nézik, miként ringatja a szellő a kis holttestet. Nyugtalanul tapasztalják, hogy valami hiányzik békés életükből.
Monoton gyászdob puffanása tör fel; lelkek szabadulásának dobbanása.
Este a lombok alatti avarból, rágcsálók csoportja faragott koporsót cipel elő. Az élőlények lélegzetvisszafojtva hallgatják az égből érkező mennyei himnuszt, melynek fenségességét nem lehet szavakkal jellemezni; a világ legszebb dallama is torzszülemény ehhez képest. Aligha lehet más, mint a virág bolyongó lelke.
Éjszaka a holttest mellett szentjánosbogarak őrködnek. A pipacs testével hajol a környék kincseivel díszített koporsóra.
Mikor legmagasabban jár a hold, az élőlények felriadnak, és figyelni kezdik a bogárőrségtől halványan megvilágított virágot. Kopasz feje mellől a szirmokat elfújja a szél. A kiszáradt holttestnek nincs virágformája, letört mákgubóhoz hasonlít.
A vén földgolyó békésen tűri, hogy minden úgy alakuljon, ahogy elrendeltetett.
Az élőlények finom kábulatban szemlélik, ahogy a vöröslő fellegek közül alászálló angyalpár koporsóba helyezi a testet, majd selyemtakaróval fedi azt be. A felismerhetetlen virág mosolya elrejtőzött a halál álarca mögé. Ami maradt belőle, ott fekszik letakarva, csak egy percig, mert a két kerub felemelkedik vele a vénülő éjszakába.
*
Másnap az élőlények hozzáfognak szokásos teendőikhez. Senki sem emlékszik az előző napok eseményeire.
A pipacs a szomszédságában kopárló földet nézi, mélyet sóhajtva arra gondol, hogy amit valónak vélt, talán csak álom volt. Miután ásítva a tarisznyájába nyúl, kezébe akad egy kemény gömböcske; a megkristályosodott harmatcsepp.