társadalom
« Vissza

Bácsika, harapósak a tehenek?

A kollektivizálás alulnézetből

A jelen dolgozatban a kollektivizálás, kulákosítás folyamatát alulnézetből, visszaemlékezések alapján próbálom értékelni, pontosabban azt vizsgálom, hogy a jelen perspektívájából milyen képet alkotnak az akkori eseményekről a szemtanúk és elszenvedők, hogy miért emlékeznek, miként határozza meg ez a genealógiájukat, miként épül bele aktuális narratív stratégiájukba. A kutatás terepéül választott kisrégióban1 többnemzetiségű, magyarok, románok és cigányok osztják meg a társadalmi teret egymással, így azt is módomban volt vizsgálni, nemzetiségek szerint változik-e a korszak megítélése.
Az átlagember, esetünkben a tradicionális értelemben vett parasztság, azzal az előfeltevéssel (nevezhetjük előítéletnek is?) viszonyul a történelemhez, hogy azt ő nem csinálja, hanem vele csináltatják, s így kívülálló-mégis elszenvedő pozíció miatt joga van (kompenzatórikusan) emlékezetében „privatizálni” azt.2 Az emlékezés a maga magányában is társadalmi aktus.
A terepmunkám során, melyet 2005-ben végeztem, a kulcsszavas módszert, az irányított beszélgetés módszerét használva, ugyanakkor komplex biografikus történeteket lejegyezve elsőként az tűnt fel, hogy közlőim a háborúkat természetesnek, de legalábbis szükségszerűnek fogják fel, irántuk belenyugvással viseltetnek, mert valamiféle oksági rendszerét is el tudják képzelni, a kollektivizálást, kulákosítást viszont természetellenesnek, oktalannak és céltalannak tartják.
A kollektivizálás folyamatának és hatásainak komplex, antropológiai alapú vizsgálata még az elején tart. Így az általam a visszaemlékezések, életrajzi interjúk alapján kialakított kép csupán adalékként szolgálhat. A kollektivizálás székelyföldi vonatkozásaival eddig a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Műhely (KAM) néhány munkatársa foglalkozott (pl. Gagyi József, Oláh Sándor), referenciaértékkel az ő munkáik bírnak.3 Ugyanakkor jelentek meg olyan munkák is, amelyek hasznosítják a strukturált interjú módszerét, de ezek nem átfogó jellegűek, hanem csupán egy-egy település prizmáján keresztül közelednek a problémához, s az interjúalanyok közléseit minduntalan fölülvizsgálják, öszszevetik levéltári adatokkal. Lássuk csak, mit tehet hozzá ehhez az élettörténet-alapú megközelítés4, amely tudatosan csak abból indul ki, ami a visszaemlékezések alapján összeáll.

Többnyire egyöntetű az a vélemény, hogy a kollektívbe erőszakkal szervezték be az embereket, az első kommunisták a gyenge gazdák és a cigányok voltak, a besúgók és aktivisták rettegésben tartották a lakosságot. Ezek akár sztereotip véleménynek is nevezhetők, pontosabban sokszor a közvélemény tükröződik bennük (az is elmondható, hogy a kollektivizálás és a kommunizmus megítélése a vidéken nagy vonalakban ugyanolyan, mint a Székelyföldön bárhol, a történések forgatókönyvei is hasonlók). A nyelvi fordulatok is sematikusak, több efféle megfogalmazást hallottam, mint pl.: „ezök gyöngébb embörök vótak, a párt az ilyenököt tötte föl a pócra”. Több ízben szó esett arról is, hogy a párt helyi emberei visszaéltek hatalmukkal, személyes ellenségeiket megverették, börtönbe csukatták. Az első kollektívelnökre, a pártaktivistákra jól emlékszik a generáció minden tagja, az is, aki személyes kontaktusba nem került velük. Többnyire szigorú erkölcsi ítéletet fogalmaznak meg, igaz, az óvatosabbja nevet nem mond, nehogy harag legyen belőle. A kissolymosi Gergely Rezső például így emlékszik vissza erre az időszakra: „Jött Erdőszentgyörgyről Vas elvtárs, a pártaktivista, bésúgó. Gonosz embör vót. Derzsi Pistát ő vitette el. Olyanokot is mondott, ami nem is igaz. Vótak helyi segédjei is, ilyen-olyan nincstelen embörök, neveköt inkább nem mondok, igaz, azóta meghóttak.” A közlő szigorú erkölcsi ítéletet fogalmaz meg a pártaktivistáról, de még szigorúbbat az őt kiszolgáló helyi érdekemberekről. A Vas elvtárs neve számos idevágó narratívumban előfordul, a környék minden falujában ismerték, ő volt a kihelyezett agitátor. A róla alkotott képnek vannak visszatérő motívumai, de érdekes megfigyelni az egyéni eltéréseket is. Csupán Gergely Rezső pontosít, hogy erdőszentgyörgyi származású volt, a többiek mitizálva csupán „felülről küldött” emberként emlegetik, a hidegkúti Nyárádi Lajos az egyetlen, aki olyan epizódot is elbeszél, melyből kiderül, nemcsak a kollektívbe való beállásért agitált, hanem a vallás, a templomba járás ellen is. Ebből is látszik, hogy olyan narratívumok körében mozgunk, melyek esetében az egyéni eltéréseknek fokozott jelentőségük van.


1 / 11 arrow