Idegen ismerős
Idegenről, ki szemben ült a vonaton,
úgy rémlett nekem, hogy ő nem idegen;
félig tar, s egészen deres üstöke,
borostája felől ifjú éveink
közös tündöklése derengett.
A megszólítás bátorsága, óhaja
megérett, s már-már kibuggyant belőlem,
amikor villámgyors mozdulattal
napszemüveg mögé dugta tekintetét,
mint akit régi adósság nyomaszt,
meg azért is, hogy ne lássak belé,
s hogy ne kelljen csevegnie velem.
Ha nem, hát nem! Legyen úgy, amint akarja.
Figyelmem ezzel napilapba hullt.
Távolságot tartva egyszer még
ránéztem: éppen ásított,
s szája zabola-szegletében
megvillant a huncut rándulás,
mely olyannyira a sajátja,
hogy tutira beazonosította őt,
a néhai váradi barátot,
ki egykoron Villon Francois
Nagy Testamentumáról regélt
borgőzös bohém mámorában…
Mostan meg nem kívánt dicsekedni,
se panaszkodni magáról…
Szíved joga, hobó haver!
Kísérjen s óvjon
további utadon az Isten!
•