Bácsika, harapósak a tehenek?
Szinte mindegyik közlő hangsúlyozza, hogy a kollektívet helyi emberek szervezték – igaz, felső irányítással –, és általában kétféle embertípus vállalkozott erre a feladatra: az egyik az, amelyiket zsaroltak valamivel (pl. a kissolymosi Barabás György Simó Sándor nevét emlegeti, akinek a háború idején kommunistaellenes megnyilvánulásai voltak, így a háború után volt, amivel zsarolják), a másik az, amelyiknek gazdasági érdeke fűződött az átalakításhoz. Megkapták a „kiképzést” a központban, megismerték a módszereket és végezték a munkát. Ha elakadás volt, kijött egy-egy agitátor, de a munka nagyját a helyi emberek végezték el (ez hozzátartozott a Gheorghiu-Dej pártfőtitkár által kidolgozott módszerhez).
Az asszonyok a félelemre emlékeznek jobban, hogy nem lehetett tudni, mikor viszik el férjüket; a férfiak az igazságtalanságokra, a helyzetek visszásságaira (gyenge gazdából lett a kollektívelnök, cigányból a néptanácselnök). Természetellenes állapotként élték meg azt az időszakot5, a visszatekintés pillanatában többször utaltak arra, hogy akkor is tudták: nem tarthat soká. Kompenzációs törekvéseiket jól jellemzi, hogy egy egész sor anekdotikus színezetű, igaz történetet forgalmaznak az ügyetlen, hozzá nem értő aktivistákról, brigádosokról. Ezért is lett a fejezet mottója a „bácsi, harapósak a tehenek?” kérdés, melyet a környéken szállóigeként emlegetnek: egy kedélyeskedni akaró, gazdálkodáshoz nem konyító párttitkár fordult ekként egy gazdához, aki szájkosarat rakott állataira.
A földszeretet hagyományában felnőtt ember számára értelmetlen, elfogadhatatlan cselekedetnek tűnt, hogy birtokáról lemondjon, főként miután látta, hogy az szélhámosok kezére kerül. Mégis, és ez a visszaemlékezésekből is jól kivehető, a kollektivizálás megosztotta a vidék lakosságát: a szegényebb családok örültek a változásnak, a kedvezményeknek – gyermekeik iskolába mehettek, ami korábban elképzelhetetlen volt –, inkább csak a módosabbak élték meg személyes sérelemként a változást. Nem mutat egységes képet a velük való bánásmód megítélése sem. Az erőszakoskodást, a bebörtönzést többnyire helytelenítik az emberek, de a kulákok konok ellenkezését némelyek értelmetlennek tartják, és elvétve kárörömöt is éreztem ki az elbeszélésekből. Tehát a hatalomnak sikerült elérnie célját, sikerült megosztania a parasztságot, létrehozva a „falusi osztályharcot”.6 Mivel erre a vidékre a kollektivizálás pillanatában a szabadparaszti társadalom volt jellemző, nyilván sokkal több áldozata volt ennek a változásnak, mint ahányan örültek neki. A kissolymosi Barabás György elbeszéléséből az is kiderült, hogy mivel a kulákká nyilvánítás szempontjai bizonytalanok voltak, a kulákosítás egyet jelentett a falvak lakóinak megfélemlítésével: ha valaki nem úgy beszélt, ahogy kellett volna, vagy összetűzésbe került a párt helyi embereivel, egykettőre kuláklistán találhatta magát.
Hogy a képet még inkább árnyaljam, olyan emberekkel is szóba álltam, akik leginkább profitáltak ebből a változásból: kollektívelnökök, pártkáderek voltak. Ők a kezdeti lendületre, a jóindulatra helyezték a hangsúlyt, illetve személyes emberségüket emelték ki, ezzel a narratív konstrukciós stratégiával próbálván tisztázni helyzetüket, magyarázni tetteik jogosságát. A hidegkúti Nyárádi Lajos leleplezi az alkalmazott hazugságtechnikákat is: „Én a kollektív üdejin hét esztendeig brigádos vótam. Aki jól dógozott, jó dolga vót. Mindégyre kellött bémönni Udvarhelyre, gyűlésbe. Bé kellött számolni, hogy mönyön a munka, mennyit termelünk. Azt követölték, hogy búzából hektáronként lögyön meg a tizenhat mázsa. Itt nálunk fele tudott meglönni, de béírtuk mű a tizenhatot, ha úgy kérték…” A legtanulságosabb idevágó narratívum mégis a nagysolymosi Sipos Kálmáné, aki a ’80-as években volt brigádos, így a kollektív végnapjairól, az eluralkodó fejetlenségről számol be: „Én olyan tíz évet vótam brigádos, nyócvantól nyócvankilencig, a rendszörvátozásig. Az embörök kezdtek elfogyni, megvénülni, nem vótunk má’ százan se. Akkoriba’ már kezdött gyöngén mönni mindön, érződött, hogy vége kell lögyön. Már a párt se nagyon foglalkozott sömmivel…” Elbeszélésében jól tetten érhető a kommunista ideológia változása: az ’50–60-as években még a „kollektivizálni mindenáron” volt a jelszó, a ’70–80-as évekre előtérbe került az erőszakos városiasítás, a kis falvak ellehetetlenítése, majdani felszámolása.
2 / 11 
•