vers
« Vissza

Ricardo Reis Tahitin

62. Harmadik (hívó)levél
Tejve különc bárójának


Jung, a nagy pszichológus, mikor fogadott végre,
s megkérdezhettem tőle: vannak-e csészealjak?
Azonosíthatatlan repülő szerkezetek?
Látogatnak-e minket, renitens zöld bolygónkat,
kicsi zöld emberkék és gyíkszerű idegenek?
Hallott valamit róluk? Transzban beszéltek róla
szánandó betegei? És ha igen, mióta?
Derűsen vigyorgott rám: „Ön sokat kérdez, Reis úr!”
De hamar kiderült, hogy az államokba indul,
Pontosan ez érdekli, titkos találkozások,
rejtélyes esetek, eltérítés, rablások.
„Kell nyomnak, emléknek lenni! Freud is beszélt róla,
lehetnek rémképzetek a tudatalattinkba!…”
Hát ennek néz utána, izgatja is a földrész!
Harvardra régen hívják, most legalább körülnéz.
„És ön az Amazonas mentén hallott ufókról?”
Tétován vigyorogtam, elegem lett a jóból.
De most, amikor, tisztelt barátom, ide csábítlak,
Ebbe a zöld pokolba, tanítsalak s taníthass,
Mert el kell ide jönni, Gauguin aktjai élnek,
a „hold arca” is rád vár és a tahiti vének.
Ki kell mozdulnod immár kísértetkastélyodból,
A többiek is jönnek. És Fernandó is eljő,
eltervezni a jövőnk. Olyan lesz mint a felhő.
amelyikre csészealj árnyéka vetül éppen.
Egy látomásban élünk, elképzelt öröklétben.
Tegnap éjjel két hold kerengett fenn az égen,
az egyik csészealj volt, egy órát figyelt engem,
majd együtt megfigyeljük, ne tétovázz! Gyere!
A többiek is várnak s Tahiti szelleme.
És kapcsolatba lépünk a kicsi zöld emberekkel,
hisz annyi nyelvet tudunk, föltámadhatna Bábel.



63. A görög sziget

(a levél folytatása,
feljegyzés Lidiának)


Ezen a görög szigeten
egyszer boldogok voltunk, emlékszel?
Zizegtek a babérfák.
Játszott a szél aranyos fürtjeiddel.
Hüpnosz álmot bocsátott ránk.
Sokáig aludtunk, egymást átölelve.
A sziget is élt álmunkban.
De nem úgy, mint egy ember. Nem!
Éreztük jelenlétét mégis.
Nyugalommal töltött el,
s a szél hangján suttogott,
gyertek csak, kövessetek,
és mi követtük, noha rajta álltunk, mégis
körülöttünk lebegett testetlenül
és vezetett át a babérligeteken,
hátunk mögött nyugtalanítóan morajlott a tenger,
mintha figyelmeztetni akart volna a veszélyre,
amely a testetlen sziget
alattomos suttogásában rejtőzködik,
ugrásra készen lapít
a zizegő babérlevelek között,
vagy egy fügefa ízletes gyümölcsei között bujkál.
Dombra értünk fel és hirtelen szembetalálkoztunk
egy bizonnyal több ezer éves
görög templom romjaival.
A falak már kidőltek
Elgurultak a fűbe a dór oszlopok.
Olyan volt a templom, mint egy halott vadállat.
Fehér csontjai – a falak, az oszlopok,
a márvány-törmelékek –
vádlón meredtek ránk, de a különös sziget,
mint akinek határozott célja van,
egyenesen a romos szentélybe vezetett.
Megdöbbentem, a templom hajdani bejárata
nem kelet felé nyílott,
mint a görög templomoké általában,
hanem nyugtalanító módon északnak,
s hirtelen döbbentem rá, ez nem Apollón-templom,
ez Dionüszosz-szentély,
akárcsak a fehér kapu Naxosz szigetén!
Kik építhették, döbbentem meg, míg Lidia,
talán a változatlanul sugdolózó sziget
tanácsait követve, ide-oda tekingetett,
hajladozott, mintha keresni akart volna valamit.
A nyugtalanságérzetem erősödött,
talán mert itt, a romos szentélyben már nem hallottam
a dübörgő tengert. Valami eszelős némaság
borult ránk, mint egy búvárharang
s már éppen figyelmeztetni szerettem volna Lidiát,
ideje távoznunk innen, amikor felsikoltott
s az egyik sarokban, elmozdítva néhány követ,
egy rejtekhelyre bukkant,
minden bizonnyal a szél hangján sugdosó
sziget tanácsait követve.
Hasra vetette magát, hogy valahogyan
átpréselődjön a szűk résen,
Mire én sztentori hangon ordítottam rá: „csak ezt ne!”
És egyszerre riadtunk fel.
Már késő délután volt,
a babérfák levelei megszűrték a napot,
mintha rácsokat láttam volna kedvesem arcán.
Megborzongtam s úgy döntöttem,
vele teljes egyetértésben,
hogy nem megyünk el az esti hajóval,
pár napig még itt maradunk,
ezen a rejtelmes szigeten,
kitapasztalni csodáit és fölfedezni titkait.
Az volt az érzésünk, rejteget valamit előlünk.
De fel fogja fedni hamarosan, mert célja van velünk.


1 / 3 arrow