művészet
« Vissza

„...ki majdnem józan...”

„Isten a saját képére teremtette az embert, az ember azonban visszaadta a kölcsönt, saját képére teremtvén az Istent.”
(Hegel: Esztétika)


Arisztotelész írja Poétikájában: „...a filozófushoz közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet leginkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja. Az általános az, hogy milyen személyekhez értelemszerűen milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik a valószínűség vagy szükségszerűség szerint, márpedig a költészet éppen erre törekszik, még ha utóbb neveket ad is...” (Arisztotelész: Poétika 51b, 6–11) Ezért „a költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem hogy olyan dolgokat, amilyenek megtörténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint lehetségesek.” (uo. 50a, 40–44, kiemelések – D. Sz.)
Nos, hogy mi a költő dolga, ma már egyáltalán nem formállogikai kérdés (vegyük észre, hogy Arisztotelész is kapásból kihagyja a „lehetetlen” kategóriáját), viszont érdemes felfigyelni a bújtatott normatívára: Arisztotelész nem arról beszél, hogyan működik a költészet (nem leíró jellegű az eszmefuttatása), hanem előír, benne van vaskosan a kellés. Rossz tapasztalatai lehettek valószínűleg, vagy – és ez inkább ésszerű megfontolás – összegző művében szokása szerint lezár egyfajta „kritikai fordulatot”. Történetiségében tekintve ez a fordulat véleményem szerint Xenophanésznál következett be a preszokratikus gondolkodásban, és lényegét illetően ez a hozzáállás, viszonyulás meghatározó szereppel bír a későbbi kultúrában. Sajátos, hogy bár írásunk specifikumát a „szép mondása” kérdéskörének kibontása képezné, szót kell hogy ejtsünk ontológiai, valláskritikai stb. mozzanatokról is, egészen pontosan lehetetlen különválasztani ezeket a szegmenseket.
Xenophanész legnagyobb érdemeként általában az istenek dezantropomorfizációját szokás betudni. Arisztotelész is ebben az összefüggésben említi meg, nem beszélve Platónról, aki teljes elkötelezettséggel tör lándzsát a xenophanészi gondolat mellett, vagy ott van például Hegel, aki Esztétikájában az önfelszámoló istenségről szóló fejtegetését épp Xenophanésszal indítja. Xenophanész ebben a kérdésben valóban radikális: [B 11.] „Rákent isteneinkre Homérosz Hésziodosszal / minden olyant, ami gáncs vagy szégyen az emberi nemnél: / lopni, paráználkodni, s amellett csalni is egymást”, mondja. (A Xenophanész töredékeket Marticskó Károly fordításában adom meg [in Görög gondolkodók, 1. kötet, Kossuth, Bp., 1992], jelzem, ahol eltérek ettől.)
Hazudnak, mondja ki később Platón, s ez súlyos vád a görög kultúra kontextusában értelmezve. És idézhetjük még a híres-hírhedt töredékét: „[B 15.] Ám ha a [lónak], ökörnek, oroszlánnak keze volna, / s festeni tudna kezük, s vele azt tennék mit az ember, / akkor a ló is lóra, ökör meg ökörre hasonlón / mintázná meg az istent, testük meg olyannak / alkotná, amilyen formát épp önmaga hordoz.” (kiemelések – D. Sz.) Nemcsak arról van itt szó, hogy Xenophanész megfosztaná az isteneket emberi jellegzetességeiktől. A háttérben ott munkálkodik már egyfajta „rálátás” magára a gondolkodásmódra, gondolkodás a gondolkodásról, vagy – fenomenológizálhatnánk – a „beállítódás”-ra vonatkozik a fentebb kiemelt szétválasztás: az istent megmintázni anynyit jelent, hogy külön lényeget és külön formát tulajdonítani neki.
A forma tekintetében természetszerű a saját kivetítődés; a lényeg estében – preszokratikus gondolkodóról van szó! – már nem annyira. Kettős irányultságú Xenophanész „kritikája”: egyrészt a művészi ábrázolásra vonatkozik, mert a művészet megjelenít valamit, érthetővé tesz, felfedi a dolgot úgy, ahogy van (vagy ahogy lennie kell „lehetősége vagy szükségszerűsége” szerint). A kérdés csak az, hogy nem a saját (emberi) értelmi tagolásommal artikulálom-e az isteni rendet? Másrészt, az előbbivel szoros összefüggésben mondja Xenophanész, hogy: „[B 23.] Egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősebbje, ám a halandóknak formára sem, észre se mása” (A természetről – kiemelés tőlem). Az isteni rend másfajta rend, ami azért furcsán hangzik, ha figyelembe vesszük a görög „füszisz” fogalmát, valamint a „harmónia” kulcskategóriáját: a logosz valamiféleképpen rendet teremt a természetben, ám ez a logosz éppígy az emberhez is tartozik, kimondhatja – ésszerűen – azt, ami van, és ez tulajdonképpen az igazság. Xenophanésznál felbukkan viszont egy ismeretelméleti kérdés. „[B 34.] Senki se tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva / értse az isteneket s – amiről itt szólok – a Mindent: / mert ha a teljességre netán el is érne szavával, / ő maga sem tudná – hiszen mindenen ott van a látszat.” (Innen szokás filozófiatörténetileg eredeztetni Platón ideatanát.)


1 / 2 arrow