próza
« Vissza

Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok

Részlet a Csokonai-pályázaton díjnyertes regényből

Mindenkinek a saját kára a legfájdalmasabb. Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, bennem is megszólalt az önzőség és a károm miatti szánalmas panaszkodás. Megjegyzem: veszteségem tudatát növelte, hogy az emlékezetes tűzészt követően még támogatásban sem volt részem; a hív barátok, akiket bőkezű adakozásra, elsősorban is nélkülözhetetlen építőanyagokkal: fával, náddal és egyébbel való sürgős segédkezésre szólítottam fel, nem mutattak oly’ biztató serénységet, mint korábban. E habozásnak és késlekedésnek köszönhető, hogy még ma, két évvel a tragédia után is, sok híja van a ház teljes helyreállításának. Ki tudja, vajon életemben lesz-e még valaha is olyan állapotjában, mint amilyenben volt hajdanán.
A lángok martalékává vált Város látománya megdöbbentő képeket idézett föl képzeletemben. Sorra vetültek elém az egyes historikus események, melyek a magyarság romlását okozták. A muhi vereség, mely után nem maradt más, mint az egykoron ősi testvérnek mondott tatár-mongol törzsek által felperzselt és terméketlenné tett pusztaság; igaz, hamar felverte a gaz és benőtte a gyom az elnéptelenedett vidéket, a porig leégetett falvakat és fatemplomokat; halálbűzös ingovány vette körül a városokat, melyekre egy-egy leomlott templomtorony rozsdás keresztje, fűben heverő szélkakasa és gerendák alá szorult csorba harangja emlékeztetett. A mohácsi csatavesztés, melyet évtizedeken keresztül a fejetlenség, széthúzás és szétomlás követett; a dél-alföldi vidék lassan az enyészetté vált, a törökök az ország középső részéről rabláncon hurcolták fogságba a népességet és a hajdan dicső várakat a földig rombolták: mindezt a magyarság újbóli kivéreztetése tette feledhetetlenné. Az árulásra és hatalomszerzésre mindig kész Károlyiak birtokához közeli majtényi síkon történt fegyverletétel, mely a sólyomként szárnyaló vezérlőfejedelem s véle a nemzeti önállóság vesztét okozta; s amely parasztból lett kuruc vitézek tízezreinek földönfutóvá válását és iszonytató nyomorát eredményezte. Templomtorony-omladék és félredőlt kőkereszt, berekben bujdosó szegénylegény és csillagfénynél megszólaló tárogató, jeltelen tömegsírok és rabságban senyvedő hazafiak éltes, kontúros és symbolikus ábrázolata körvonalazódott előttem, e látományaimról szívest-örömest beszéltem a metsződeákoknak.

Óh, halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom –

Vaj’ hányan érezhették azon a tűzvészes napon ugyanezt a gyengeséget; hányan faggathatták az Urat afelől, hogy mikor érdemlik már ki a végnyugalmat? Bár Diószegi nagyapám sokat mesélt a gyakori tüzekről és az ellenség által nem kevésbé gyakran végzett pusztításoktól, de ezekben soha ilyen méretűről nem esett szó, hiszen a fél Város odalett.
Kosztosunk és hív deákom, Gaál Laci, az egyik estve az ágyam szélére ült, s indulataival küszködve mesélte el, hogy a harangozóval együtt felmerészkedett a Templom sérült tornyába, mert onnét akarta látni a pusztulás mértékét, de a szomorú és gyomorháborító látománytól oly’ igen megkeseredett, hogy könnyek szöktek a szemébe, s ereje elhagyván testét, nem tudott segíteni a harangozónak a kötelek húzásában. A sok veszteségtől elgyötört képzeletem egész éjjel lendületben maradt, s mintha csak magam is abban a toronyban jártam volna, tekintetem többször is végighordoztam a Városon, s nem tudtam szabadulni a feketéllő romoktól.
Álmomban, nagyapám egykori házától nem messze, feltűnt imádott tündérem, a rég meghalt Rózsi, aki a Fűvész-kert irányába haladt kimért léptekkel. Fején friss virágokból font koszorú díszelgett, akár az elíziumi mezőkön játszadozó nimfákén; fejletlen, nyúlánk testén hófehér tüllruhát viselt, csipke szegélyezte körbe vállánál a kivágást; s mezítláb lépkedett a beomlott házak és üszkös gerendák között. A kezében lévő virágcsokorból egy-egy virágszirmot hintett a halottak és sebesültek fejére, mintha áldást osztana; siratókat és zsoltárokat énekelt felváltva, akárha az Úr földre szállt angyala volna. Az üszkös gerendák és füstölgő rongyok közt lépegető, halkan éneklő lányka törékenysége és hamvassága okán égi jelenségnek tűnt, aki felrázni akarja apátiájából és kába fájdalmából a túlélőket. Hogy más is látta-e ezt a Szent Johannára emlékeztető szűz leánykát, avagy csak nekem adatott meg látnom őt, amint a kétségbeesett embereket üdvösségükre és az Úrba vetett bizodalmukra óhajtja inteni szelíd gesztusaival, egyáltalán nem tudhatom. Nyomába szegődtem, mint aki semmire sem vágyik jobban, minthogy szótlanul kövessem őt, akárhova is megy ezen vagy a másik világon, mert egyedül csak benne volt már bizodalmam. Nem égett belül a testem, s nem rázott a hideglelés sem, végtelen nyugalom szállt meg, tudtam, hogy egykori Múzsám és pásztorjátékaimhoz hívott nimfám vett pártfogásába, anélkül, hogy bármire buzdított volna.


1 / 14 arrow