próza
« Vissza

Gyülekezetről gyülekezetre

Barátom magával vitt egy összejövetelre. Régóta foglalkoztatott a megtérés gondolata. Már az előtérben megszegték Jézus azon parancsát, hogy ne tegyétek Isten házát rablók barlangjává. Itt aztán forgott a pénz; a pulton könyvek, cd-lemezek, na és akciófilmek. A csarnokban óriási felhajtás; családok, politikusok, zenészek – lehettek vagy kétezren. A lelkipásztor lezserül kisétált az emelvényre, és mint egy főszurkoló hangpróbát tartott:
– Egy-két-há, egy-két-há. Pö-pö-pö.
Négyen állították be a recsegő mikrofont. Táblák a falon: „Az Úr velünk!”, „Jöjjön el az Isten országa”.
– Gyerekek, halleluja!!! – üvölt a pásztor. Erre mindenki:
– Ámen!
– Eljön az Úr! Ne féljetek! Tudjátok, hogy egyedül mi számít???
– Neeem!
– A kes! Magyarul a készpénz!
Legalább tíz beavatott a tömegbe indult papírládákkal. Zenészek érkeztek. Rockot játszottak az Úr dicséretére. Mindenki önfeledten táncolt, ugrált. Nyakkendős férfiak tízezreseket dobáltak a dobozokba. Volt, aki csak ötöt, de ahogy felhangzott egy szívbemarkoló gitárszóló, kirántott zsebéből még ötezret, és kígyózó rángatózással beledobta azt is.
Mellettem egy anya fetrengett, lábamhoz kapott, mekegett, mintha egy kecske szólt volna belőle. Kislánya pityergett mellette. Egy híres közéleti személyiség kezét oldalra emelte, körbe-körberohangált, berregett, képzeletben repülő lett. Mindenfelől ugatás, mekegés, hápogás. Elégedetten mondta a pásztor:
– Jól van! Halleluja! Munkálkodik a Szentlélek!!!
De ahogy a dobozos emberek eltűntek, már a pásztort se lehet látni. Jó óra múlva jött csak elő.
– Térjetek meg, bűnösök! Adjátok Isten kezébe a lelketeket!
Gondoltam egyet, aztán elindultam. Beavatottak vártak ránk a küzdőtéren. Most csendesebben, meditatívabban zenéltek. A térítők homlokunkra tették kezüket. Imát mondtak értünk, ahogy ők mondták: „érettünk”. Néhányan összeestek a Szentlélek erejétől. A hagymaszagú, kigyúrt srác unottan hadarta a rutinimát. Csodálkozott, hogy nem rogyok a földre. Erőteljesen nyomta hátra a fejemet, de én ettől sem; végül megpróbált kibillenteni az egyensúlyomból, én akkor sem… Helyemre küldött azzal, hogy még nem vagyok felkészülve a szentségre.
*
Betértem egy szabadkeresztyén gyülekezetbe. Meglepő szeretettel fogadtak. Szinte lebegtek felém az eminens képű, keskenyfejű tagok. Erős akcentussal kérdezgettek:
– Á, szevasz! Honnan tudsz rólunk?
– Egy ismerős…
– Oké, no problem, nagyon szeretünk téged, Jézus szeret! Mi is nagyon szeretünk!
Megkérdeztem az egyiküktől, hogy itt mindenki angol ajkú,
mire ő:
– Ó, dehogy, noú! Mágyárok vagyunk, csak ez egy ámerikái gyülekezet, és én nágyon szeretlek téged!
Megjelenik a tengerentúli vezető, tolmácsával karöltve. És a sok keskenyfejű, remek angol kiejtésű – angolul nem biztos, hogy tudó – hívő szájtátva hallgat. Az imák és formaságok után elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy minden kedves tag mondjon le a lakásáról és írassa rá a gyülekezetre, hogy Istené lehessen.
*
Misszionárius ismerősöm, Magdi, elvitt a saját közösségébe, ahol gyönyörű és fiatal hívek várták a kezdést. Az alkalom végén a bájos vezetőhölgy ezzel búcsúzott:
– Híveim, a Biblia tanítása szerint éljetek! Csak ezen gyülekezet tagjaival szeretkezzetek, mert különben ama cselekedet hűtlenség, vagyis paráznaság.
Az alkalom után néhányan bevonultak a szomszédos sötétterembe. Magdi felugrott, mondta, hogy ideje mennünk.
*
Szigorú rendbe vitt el kollégám. A tagok meghatódottan szorongatták a kezemet. Isteni gondviselésnek tartották, hogy hozzájuk vezetett utam, mert csak ők az igazak, minden egyéb gyülekezet a sátán műve.
Mérgesen néztek egymásra, ha netán valaki hamisan énekelt. Katonás rendjükben hirdették, hogy Istennek neve van, mint nekünk, és nem a szeretet a legfőbb, hanem a tudás és az ismeret.
*
Új helyszín, nincs templomhangulat. A sivár teremben szelíd szavú pásztor olvasott fel a szentírásból.
Mercedes és Audi parkolt le az ablak alatt. Aranyláncos fiúcsoport érkezett. Egy bocsesszal kértek elnézést a késésért. Elővették Bibliájukat és szétcsapott lábakkal, rágógumizva hallgatták a pásztort. Amikor a saját gyülekezetük igazságáról volt szó, egyikük megszólalt:
– Oké, atya, de mi lesz azokkal a tévelygő lelkekkel, akik például a hamis vallásuk miatt kárhoznak el, mint Jehova tanúi, katolikusok, adventisták, mormonok és a többiek? Hisz egyedül a mi utunk igaz és helyes!
Felbontotta Redbull-ját, kortyolt egyet, majd folytatta:
– Szegény elkóborló bárányokat valahogy vissza kéne hajtani a nyájba!
*
A kerületi közösségben képesítés nélküli prédikátor tartott imaórát. Többek között arról, hogy továbbra is igyekeznek ökumenikus felfogásban együttműködni a felekezetekkel.
Az imaóra után bemutatkoztunk egymásnak. Azzal búcsúzott el, hogy nem kell feltétlenül közéjük tartoznom, menjek, amerre Isten vezet, de ők is szeretettel várnak.
Nem kívántam több gyülekezetet felkeresni. Náluk maradtam.