Végbúcsúmat tisztességgel fogadjátok
A gyengeség azért oly nagy bűn, mert a testről átterjed a lélekre, s arra sarkantyúzza a leromlott állapotban leledző embert, hogy ne álljon ellen a nála ezerszer erősebb és hatalmasabb Mors Imperator szándékának, ugyanis küzdelme azelőtt eldőlt, hogy összeszedve erejét, megpróbált volna előnyös pozíciót felvenni a harcban. S ha meg is kell halnunk, egyetlen kívánságomhoz ragaszkodom: szeretném ellenőrizni értelmem tisztaságát, mely megakadályozza, hogy téveszmék kerítsenek hatalmukba, és érzelmeim elszabaduljanak; az értelem birtoklása nem teszi lehetővé, hogy hamis gondolatokkal szedjem rá magam, és ráeszmélve a csalásra dühkitöréseim legyenek.
A gyengeség azért megalázó, mert reménytelenül sóvárgóvá, alantas kis paktumok kötésére hajlamossá és önsiratóvá zülleszti az élhetetlent, s kiszolgáltatottsága okán egyszeriben hajlandóvá válik feladni korábbi elveit, következetes magatartásformáját, s egy halovány reménysugár fejében Istenhez könyörög koldus mentalitással, s ellenfelei e fordulatot megtérésként értékelik, holott nincs is más e gesztus hátterében, csak gyávaság, halálfélelem és önzőség. Az elmúlástól való félelmében megfeledkezik arról, hogy mily bátor eszmék szószólója és élharcosa volt évtizedeken keresztül, a vallási fanatizmussal szembefordulásáért mily kegyetlenül támadták a régi rend hívei, ám a fenyegetés, kiközösítés ellenére is hűségesen ragaszkodott felvilágosult eszméihez, mígnem a halál közelsége megrettentette, s váratlanul fontossá vált üdvösségét féltve a hit jármába hajtja a fejét. Az a gyanúm, ha tudnák az emberek, hogy Isten képtelen fájdalmunkon enyhíteni, vagy közömbösen viseltetik sorsunk alakulását illetően, nem ragadtatnák magunkat olyasfajta színlelésre, mint a megtérés, melynek révén egy pálfordulással egész életük értelmét megtagadják, ahogy József császár egyetlen tollvonással érvénytelenítette rendeleteit. Anyám hitvalló kálvinistaként persze egészen másként vélekedik erről, szerinte a bűn látható megnyilvánulása és természetes következménye a testi gyengeség. „A bűn, az Istennek hátat fordításból, az őriző pásztor biztonságot és védelmet nyújtó szeretete eránti közömbösségből, az igaz ösvényről letérésből, a pironkodás nélküli hitetlenül való életből fakad. Az Isten nélkül élő ember megtagadja azt a forrást, ahonnan életét szerezte, és ellöki magától a mindennapi táplálékot, mely lélekben és szellemben erősíti. Mert csak a balga hiszi azt, hogy kenyéren és vízen él az ember. Isten szent igéje, mely magában is megáll, élteti, megigazítja és vezérli, reménységgel és kegyelemmel tölti el, meggyógyítja a nyavalyájából és fölemeli a sárból. Ne feledd ezt, fiam!” S hogy meggyőzzön igazáról, imádságos szívének őszinteségéről, akárcsak gyermekkoromban, zsoltárt énekelt nekem, mégpedig a harminckilencedik harmadik versszakát: „Mutasd meg, Uram, éltemnek végét, / És meddig éltetsz engemet? / A napok számát jelentsd meg nekem! / Míg e világon kell élnem, / Mert időm nálad csak egy arasznyi, / Előtted életem semmi”. Ezt szerettem a kálvinistákban, ezt a kegyetlen őszinteséget! Halálos ágyam mellett az Urat szólítva arról faggatta őt az anyám, vajh’ meddig élek!
A gyengeség, akárcsak a másik véglet: a hirtelen felindulás, képtelenné teszi az embert a megfontolt mérlegelésre, a helyes döntésre; elfödi tekintetünk elől a követni és bejárni óhajtott utat; devalválja azon értékeket és eszményeket, melyek jelzőtoronyként irányították lépteinket és beragyogták kicsinyes gondoktól: nélkülözésektől és lemondásoktól terhes hétköznapjainkat. Végső kétségbeesésünkben, akár ha valamiféle bájital hatása alatt lennénk, kifinomult érzékeinket és hosszú évtizedek alatt tökélyre vitt szépségkultuszunkat a démoni erő hatására becsapjuk, s a vajákosságtól a boszorkányságig, a szédülettől a karneváli őrületig mindenféle mutatványra készek vagyunk, s föl sem fogjuk, hogy zuhanunk a semmiben. A gyengeség elbizonytalanítja életkedvünket, mivel az egyik pillanatban hajlunk az azonnali önfeladásra, a halál előtti kapitulálására, a másikban pedig kutyaként szűkölünk még egy napért, akárcsak egyetlen egyért is, mely éppoly fájdalmat, megaláztatást és reménytelenséget hoz számunkra, mint az előzőek. Hányszor álltam azon a ponton, hogy elég, nem bírom tovább, a pisztolyt üres szívemnek szegezem és végzek magammal; de egy halovány reménysugár, egy csalóka ábránd, egy hiúságomat simogató ígéret, hogy talán másnap kezembe vehetem a verseskötetemet, elűzte önpusztító szándékomat.
Összegezve tapasztalataimat a gyengeségről, igaza kell adnom az ifjabbik Pliniusnak, amikor ezt írja: „Sokan mernek pillanatnyi felindulásukban vagy a szenvedélyektől elragadtatva szembenézni a halállal, de nyugodtan mérlegelni a kényszerítő okokat, és az értelem döntése alapján szavazni az életre vagy a halálra: erre csak az igazán nagy lélek képes”.
3 / 14 
•