film
« Vissza

Illatok fekete-fehérben


Aki babonás, hajlamos elhinni, hogy a januári filmes kínálat, vagy leginkább az év első filmjeinek színvonala az egész esztendőre rányomhatja bélyegét. Aki például egy irodalmi adaptációval kezdte (Parfüm: Egy sorozatgyilkos története), az valamelyest reménykedhet. De csak valamelyest. Tom Tykwer hangulatos, szépen fényképezett filmje ugyanis voltaképpen egy dologról győz meg igazán, arról, hogy Süskind regénye megfilmesíthetetlen. Hiába az igyekvés, a kiemelkedő színészi munka, a parfüm illóolaja hamar elszivárog, s nem marad a helyén csak egy nedves folt. Pedig Süskind regénye kiváló nyersanyag és anyagi szempontokból is kecsegtető, gondoljunk csak arra, hogy a németországi Nagy Könyv nevű marketingakción az előkelő 4. helyen végzett, az akkor már megfilmesített A gyűrűk ura, a Biblia és A katedrális mögött. Ezt pedig a piacra dolgozó filmipar nem hagyhatja figyelmen kívül.
Igazából csak az a kérdés, hogy miért nem hamarabb került vászonra a lektűr jelmezébe csomagolt irodalmi alkotás. Állítólag azért, mert a rejtőzködő szerző (a Münchenben élő íróról eddig csupán egy hivatalosnak tekinthető fotó készült, annyira irtózik a nyilvánosságtól) mindenáron Kubrickot szerette volna látni a rendezői székben, s csupán a Mester halála után nyílt meg az út a többi direktor előtt. Lett is mindjárt nagy érdeklődés, hiszen maga a film végül amerikai-francia-spanyol-német együttműködés égisze alatt jött létre, olyan színészek részvételével, mint Dustin Hoffman vagy Alan Rickman. S bár az ő teljesítményüket is csak dicséret illeti, a film igazi nagy felfedezettje a Grenouille bőrében sziporkázó Ben Whishaw. Ha kell, csont és bőr gnóm, ha kell, délceg arisztokrata-ivadék.
Épp emiatt elszomorító, hogy A lé meg a Lolával ismertté vált Tykwer adaptációja inkább azoknak tartogat igazi élményt, akik nem olvasták a könyvet. A vászonra ugyanis jobbára a regény váza, tetszetős és némileg becsapós héja került: a sorozatgyilkos visszafogott rémtettei és a Tökéletes Illat utáni szélesvásznú vágyakozás. Maga a regény sokkal rafináltabb ennél, Süskindnek ugyanis mindez csak ürügy, hogy a szeretetről és gyűlöletről elmélkedjen, hogy elmesélje a saját illat után vágyó ördögfajzat csúfos mennybemenetelét, akit úgy megszerettek a hívei, hogy azonmód szét is tépték. Tykwer művészetéből arra futja, hogy mindezt képes megmutatni, pontos és hideg képekkel rögzíti az eseményeket, de ennél mélyebbre nem képes karcolni. A regény elképesztő arányérzékkel kikavart lényege elsuhan mellette.
És talán itt látszik a legjobban, hogy egy igazán jó regény mindig több mint a benne lejátszódó történet. (Épp ilyen butaság megkérdezni valakitől, hogy miről szól az új regénye. De tényleg: miről szólhat egy regény? Talán a saját, jól elrejtett hallgatásairól…) Mindig több, mint ami belőle megmutatható, fél oldalba összefoglalható, lefényképezhető, miközben a történet nélkül természetesen nem létezne. Aki ezt a paradoxont nem képes feloldani néhány megszenvedett, jól kigondolt válasszal, az csak a kudarc jó szándékú példáit gyarapíthatja.
Tykwer viszont inkább a másolás mellett döntött, s talán ez a legnagyobb hibája a filmnek: miközben merész kíván lenni, túlontúl szolgalelkű. A fogadtatásra pedig mi sem jellemző jobban, mint az, hogy az átlag nézőnek még így is túlzottan „filozofikus” és művészieskedő film Amerikában hatalmasat bukott (még a kétmillió dollár bevételt sem érte el), világviszonylatban viszont már 107 milliónál jár, Németország (50 millió), Oroszország, illetve Spanyolország (9-9 millió) hathatós segítségével. Ám ezek ellenére vagy miatt: övé a legszebb filmes kudarc ebben a hónapban.

A Mementóval és a Batman-sorozat sikeres újraélesztésével nevet szerző Christopher Nolan igazi ujjgyakorlattal jelentkezett. A tökéletes trükk (The Prestige) furcsamód ugyanis pont addig érdekes, amíg a bűvészkedés kulisszatitkairól, a leleplezett trükkökről, a függöny mögötti véres és némileg infantilis konkurenciaharcról értekezik, ám amikor maga a mágia, a színtiszta varázslat is színre lép, már megmosolyognivaló bugyutasággá szelídül. Holott az egyre elképesztőbb teljesítményre képes Christian Bale megszállottsága szinte repíti a mozit, s ezt tetézi a tévedhetetlennek látszó, szikár, ám annál intenzívebb játékkal előrukkoló Michael Caine. Fél lépéssel mögöttük jár Hugh Jackman, ám még mindig hitelesen alakítja az arisztokrata gyökerekkel rendelkező showmant. Scarlett Johansson azonban most alaposan melléfogott, vagy a szerep volt kissé jellegtelen (a bűvészek szépséges kisegítőjét játssza, némi ármánnyal megspékelve), vagy ő fáradt el a forgatásra, nem tudni, azonban szürkesége a film egyértelmű csalódása.


1 / 3 arrow