kritika
« Vissza

Örök harc és nász (Ady és Léda)

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.
(A Szerelem eposzából, 1910)

Talán szükségtelen bővebben fejtegetni, milyen elevenen élt (él) az összmagyar irodalom részeként alakuló erdélyi (romániai) magyar irodalomban, egész szellemi életünkben klasszikusaink szellemi öröksége. Nem véletlen, hogy a Romániai magyar irodalmi lexikon külön címszót szentel kiemelkedő íróink, költőink itteni utóéletének. Különösen azoknak az alkotóknak, akiknek élete, élményvilága, művészi problematikája erőteljesebben kapcsolódik Erdélyhez, akiknek szellemi öröksége ösztönzően kihatott irodalmunkra. Gondoljunk Jókai erdélyi tárgyú műveire, az erdélyi múltba elkalauzoló Kemény Zsigmond-regényekre, Petőfi, Arany, Ady immár több évtizedes erdélyi kultuszára.
Az előbb említett lexikon 1981-ben megjelent első kötetének egyik címszavát (Ady Endre emlékezete) írva győződtem meg: az erdélyi Ady-viták története akár külön könyvet is érdemel. Ady szüntelen szembenézésre késztető szellemi öröksége ugyanis erjesztőleg hatott az erdélyi magyar irodalom egészére. A magyar lírát megújító életműve épp akkor zárul le, amikor – az új történelmi léthelyzetben – az erdélyi (romániai) magyar irodalom a kibontakozás lehetőségeit keresi. Vonzása azért is irányt jelzővé válhatott, mert költészetében, publicisztikájában harmonikusan lelnek egymásra a régi és új, nemzeti és egyetemes emberi értékek.
Azt sem szükséges bizonygatnunk, hogy magyar költő verseit nemigen kísérték olyan heves viták, mint az Adyét.
Erdélyben is.
Olyannyira, hogy a „hőskorban”, a 20-as években a hozzá való viszonyulás (Áprily Lajos mondja el) valóságos vízválasztónak számított. Éppen a befogadása körüli viták késztették a fiatal református püspököt, Makkai Sándort arra, hogy kiálljon Ady mellett, hogy már 1927-ben (Magyar fa sorsa címmel) könyvet írjon a súlyos vádakkal illetett költőről. De emlékezetbe idézhetjük Kosztolányi Dezső ugyancsak nagy vihart kiváltó Ady-cikkének (Az írástudatlanok árulása, 1929) erdélyi visszhangját, és tudjuk, milyen szenvedélyes sajtócsata alakult ki még a 60-as évek végén is költészetének – úgymond – „időszerűsége” körül.
Leegyszerűsítve azt mondhatnám: kezdetben Ady elfogadásáért, majd értelmezéséért (időnként a kisajátítóival) kellett megküzdeni. És az „Ady-pör” (Sütő András kifejezése) mintha még nem ért volna véget. Bíró Zoltán Ady Endre sorsköltészete című, Ady nemzetépítő költészetét bemutató könyvében olvasom: „Az egymást váltó korok, korszakok is új igényeket ébresztenek, más kérdéseket tesznek fel, más szemmel néznek erre a mindig zaklató, kihívó életműre.”
Péter I. Zoltán több mint négyszáz oldalas, Ady és Léda című kötete ennek a sokrétű, az irodalom szűk körét meghaladó utóéletnek egyik figyelmet és elismerést érdemlő teljesítménye.


1 / 4 arrow