Aki a szorongásban lelt igazán önmagára (Beszélgetés Hubay Miklóssal a Horváth Imre-mítoszról)
Néhány nappal Horváth Imre születésének centenáriuma előtt Nagyváradon járt Hubay Miklós író, drámaíró, aki a harmincas évek közepétől az egyik legértőbb ismerője a költő műveinek, s neki magának egyik legközelibb barátja. A gyermek- és diákéveit Váradon töltő, ma Budapesten élő drámaíróval a Parc szálló kávézójában beszélgettünk, néhány lépésnyire csupán attól a lakástól, ahol Horváth Imre a hetvenes évekig hosszú ideig élt. Szűcs László és Tavaszi Hajnal interjúja.
– Mindmáig rengeteg történet él a váradiak körében a költőről. Mit gondol, mi az oka ennek a személyes mozzanatokban gazdag, élő emlékezetnek?
– Szinte az első pillanattól kezdve kínálkozott, hogy Horváth Imre személyisége körül Váradon legendák és anekdoták szülessenek. S ez az ő auráját gyönyörűen megnövelte. Megy a Fő utcán, baktat, s szembejön vele a háztulajdonos Weiszlovits Emil vagy a testvére, Várad két leggazdagabb embere. Jön tehát Weiszlovits, s már a távolból megemeli kemény zsirárdi kalapját a költő előtt. Mert neki itt olyan becsülete van. Ugyanakkor az is róla szóló történet, hogy megy az utcán, télen, s a nadrágja szárából tekeredik ki az Adevãrul vagy a Dimineaþa napilap, amit alsóruha helyett hord. Rengeteg ilyen anekdota élt s él.
– Talán ő maga is táplálta ezeket?
– Nem hiszem, egyik-másikat nem is ismerte, nem is hallotta. Arra viszont magam is emlékszem, hogy ülünk itt kint a Japportnál, s nézzük, amint a tűzoltók kivonulnak valahova a közelbe. Valaki odaszalad hozzá, s kiáltja: „Siessen, Horváth úr, mert ég a háza.” Ám Imre zavartalanul issza a kávéját, s mesél tovább egy elkezdett történetet. Oda sem bagózik arra, hogy ég a háza. Bezzeg amikor egyszer évekkel később a macskájuk szájában megakad egy csirkecsont, s az állat köhögni, fuldokolni kezd, abba belebetegszik. Az aggodalomba. Pillanatok alatt összeomlik, s annak ellenére, hogy a macska pár perccel később már jobban van, Imrét rettenetes állapotban kellett Marosvásárhelyre kórházba szállítani. Szóval én tudok ilyen történetből kettőt, hármat, négyet, s ezeket ismételgetem. Más is tud kettőt, hármat, négyet, ugyanazokat, másokat. S ezek első költői pillanataitól ott lebegtek körülötte, ott volt, ott van, száz év után mondjuk ki bátran: a mítosz. Van egy Horváth Imre-mítosz. S ha mindehhez hozzávesszük a Sárga házzal és a Margit asszonynyal kapcsolatos történeteket is, azt, hogy Margittal miként ismerkedtek meg, Margit hogy járt be a Sárga házba, hogy emelte ki onnan őt, hogyan mentette meg. Vagy tette esetleg a fordítottját… Imre egy igen különös jelenség volt, s ennek a jelenségnek volt valami különös belső koherenciája. És hitele, mely a költészetében, különösen négysoros verseiben csúcsosodott ki, azokban a négysorosokban, amelyek sajátossá, egyedivé tették őt. Azzal pedig szerencséje volt, hogy Várad, a város, amely látta Adyt, őt elismerte.
– Csakhogy Várad akkor, ahogy most is, mégiscsak az irodalmi élet perifériájának számított. Talán ez hátrányosan is érintette Horváth Imre szakmai-irodalmi elfogadtatását, a számára mind a mai napig érvényesen kijelölt helyet a kor irodalmában.
– Valóban, Budapesten bizonyosan meglett volna a hatszáz kávéház közül az, ahová jár, s kialakul az asztala, az udvara. S terjedt volna a híre az interkávéházi ozmózisban. Várad viszont emberileg, szellemileg úgy állt mellette, körülötte, ahogy az neki kellett. Megadta neki azt, amire szüksége van. Még akkor is, ha netán legenda az, hogy Weiszlovits neki előre emelt kalapot. De a váradi polgárság megadta neki, megadta a költőjének azt, ami jár, megadta a maga kivételes érzékenységével és kultúrájával. Amíg volt váradi polgárság. Semmi idegenkedést, lenézést, kigúnyolást nem éreztem a középosztály részéről az ő irányába. Függetlenül attól, hogy költészetét értették vagy sem. Holott elesettsége nagyon sok alkalmat adott volna minderre.
•