próza
« Vissza

Csillagos ég

Ferdinándot voltaképpen Ferkónak hívták és születése óta nevetség tárgya volt. Elálló fülei, komikus arcvonásai gúnyos vagy jobb esetben elnéző mosolyt csaltak az emberek arcára. Ez Ferdinándot tagadhatatlanul zavarta, amint az is, hogy Ferkó létére Fedinándnak nevezik.
Ferdinánd régi cirkuszos családban született, atyja bűvészként, anyja műlovarnőként kereste kenyerét, míg Dél-Amerikába nem szökött egy impresszárióval. Attól fogva Ferdinándot leginkább a cirkuszi nők nevelték. Bűvésznek egyre csapnivalóbb, mindinkább az alkohol rabjává váló apja mogorva barátságtalansággal figyelte rút fiát, nemigen foglalkozott vele, az sem érdekelte, van-e mit ennie, akad-e tiszta ruhája, amiben járhat. A cirkuszi nők vették hát szárnyaik alá, ők azonban inkább játékszernek, élettelen babának tekintették, semmint hús-vér gyereknek. Igaz, etették-itatták, öltöztették, húzták-vonták maguk után, de csak mint valami fabábut, s ha megunták, továbbadták vagy képes könyvet nyomtak a kezébe. Ők nevezték el Ferdinándnak is.
Serdülőkorában figyelt fel adottságaira a társulat új bohóca, Antonio, és maga mellé vette segédnek. Apja, a bűvész arra az időre már nem is lépett ki a közönség elé, kezei remegését képtelen volt többé leplezni, trükkjei szánalmasan kudarcba fulladtak; kegyelemkenyéren élt: az állatokat gondozta, s ha találkozott a fiával, elfordította a fejét. Ferdinánd csakhamar csetlő-botló bohóccá változott Antonio oldalán, valóságos élő céltáblává. A dicső Antonio az ő kárára követte el otromba tréfáit, s a közönség harsányan kacagott rajta. A cirkuszi nők többé nem foglalkoztak vele, kevés vonzereje: gyermeksége tovatűnt, ezáltal elveszítette minden érdekességét a szemükben.
Antonio mellett legalább olyan keserű életet élt, mint korábban. A bohóc ugyan nem várt el tőle semmi mást, pusztán azt, hogy nevetséges öltözetben kövesse őt a porondra, s tűrje a megaláztatást; tűrje, hogy a nyakába hideg vizet zúdítanak, az arcába lisztet fújnak, elgáncsolják, fenéken billentik, megcibálják elálló füleit, lerántják a nadrágját. És Ferdinánd szótlanul, pirulva tűrt mindent. S ettől még nevetségesebb volt.
Éveken keresztül jártak produkciójukkal cirkuszról cirkuszra Antonio és Ferdinánd. Sikerük volt mindenütt, mert az emberek leginkább az elesettségen, kiszolgáltatottságon szeretnek mulatni, s örülnek, ha látják: vannak náluk nyomorultabbak is a világon…
Nem tudom, melyik városban történt, hogy egyik este, fellépés után Ferdinánd – időközben ifjú férfivá érett – merengett a csillagokon, mikor valaki megszólította:
– Te valóban ilyen hülye vagy?
Fiatal női hang kérdezte, lágy és bársonyos, kellemes zengésű. Ferdinánd zavarba jött, mert bár a kérdés gorombán hangzott, a hang rácáfolt erre a gorombaságra, inkább barátkozónak tűnt.
– Hülyének szoktak nevezni – felelte csendesen. – Olvasni is éppen, hogy megtanultam, mert senki nem tartott méltónak arra, hogy tanítson. De mióta boldogulok a betűkkel, sok mindent megismertem a világból.
– Nem így értettem – lépett mellé a kellemes hang tulajdonosa. Az egyik artistalány volt, apró, törékeny, gyönyörű jelenség.
– Úgy értettem, miért hagyod, hogy megalázzanak?
– Van választásom? – kérdezett vissza Ferdinánd.
– Hogyan is ne lenne?
– Nem hiszem, hogy lenne – ingatta a fejét Ferdinánd szomorúan. – Antonio adja a kenyerem, nélküle éhen halnék. Semmihez sem értek. Az egyetlen tudományom, hogy az emberek a hasukat fogva röhögnek rajtam…
Az artistalány ingerülten legyintett.
– Valamit csak tehetnél…!
– Neked könnyű – suttogta Ferdinánd. – Te szép vagy. Én mihez kezdhetnék?
– Én inkább meghalnék – jelentette ki a lány, azzal hátat fordított Ferdinándnak.
– Várj! Mi a neved?
– Amarilla – vetette oda az artistalány, s elszaladt.


1 / 2 arrow