Gyónás egy néhai öregúr gyónásáról
Több mestere volt és sok tanítványa. Közülük egyik, ugyancsak nagyváradi költő, Gyónásom címmel közzétette volt beszélgetéseit Horváth Imrével. A kötet előszavában az idős költő elismeri, miszerint: „Ez az írás bizonyos vonatkozásban több a saját műveimnél, mert ebben nemcsak a lépésem nyomát mutatom meg, hanem az ujjlenyomatomat is”; ugyanakkor fölmenti „gyóntatóját”, a nemrég elhunyt Fábián Imrét: „titoktartás terhe nélkül nyilvánossá teheti »gyónásomat«”.
Nem elég a négysorosok klasszikusától idézni ezúttal, aki ezekben a borongó, fagyos novemberi napokban, midőn „bundás sötét lappang a vén verandán”, százesztendős volna – 1906. november 4-én született –, és változatlanul arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy: „Ügyelj nagyon minden kis mozdulatra. / A pillanat az időbe faragja: ha virágot törsz időtlen töröd le – / s mit megvillogtatsz, villog mindörökre”. Egyik korai ars poeticának szánt versében állította, hogy: egy mozdulat „elrontaná harmonikus, remek vonalait” annak, aki, ami már az örökkévalóságé. A költő (életműve, emléke) sokak, az utódok szemében talán mozdulatlanul áll, mint egy szoborremeklés; ám tovább él a szerinte vidám, bár nem egyszer gyászkeretbe fogott világ, amelynek valamikor ő is része volt. Ha hűségről volt szó: „mint aki csatában forgott”, máskor meg félszegen elesve, „mint aki dinnyehéjra lépett”. Ezt a hasonlatot különben gyónásában ő maga idézi. Könnyebb volt leírnia, hogy a jó vers „egyetlen során / egy évezred mereng el”, mint azt állítania, hogy emberhez méltó jó és tiszta élet adatott meg neki.
1989 decemberétől kezdve csaknem két éven át vallott magáról, kortársairól, szerelmeiről, félelmeiről, vétkeiről a nyolcvanöt éves Horváth Imre. A „szűkszavú” költő hosszú séták során szabadjára engedte színes emlékezetét. Első gyónása a Nagyváradi séta címet viseli, az indulás lehetőségeit s az elhatározást, amely egy életre a városához kötötte, amelynek az ő versei is emelték aztán irodalmi rangját. „Jól emlékszem – mesélte –: 1923. augusztus 22-én érkeztem Nagyváradra. A világvárosi arculat vonzott, a város! Én már akkor urbánus hajlamú ember voltam… A holnaposok nyoma alig látszott. Ma többet emlegetjük őket! Amikor ide kerültem, a Nagyváradi Naplót még Fehér Dezső szerkesztette. Ott voltam a színházban, amikor újságíróskodásának több évtizedes, talán a negyvenedik évfordulóját ünnepelték. Már megtörten, öregkori gyengeségtől remegve állt a színpadon és mondta el természetesen Adyról sem megfeledkező beszédét. Kockás felöltőjében Ady állítólagos rossz szellemét, Szűcs Dezsőt is megpillantottam. Láttam Sárvári Annát kereskedő-feleségként a pult mögött, a színház mellett, az oldalsó bejárattal szembeni bodegában Pollák mamát öregen, vörösre festett hajával a pénztárgép mellett. Furcsa helyzeteket produkált az élet. Sárvári Anna nekrológját – az jóval később történt – mint újságíró én írtam meg. Még emlékszem a sorokra. »A nagyváradi színház jelentéktelen színésznője halott, de Anna örök! Nem szabad őt másként nevezni, mint ahogy a költő látta.« (…) 1927-ben a Nagyváradi Estilaphoz léptem be. Ettől kezdve, változó helyeken ugyan, a negyvenes évekig hol belső, hol külső munkatársként, újságíróként dolgoztam, majd voltam a Romániai Magyar Szónál, a Fáklyánál…”
Már ebben a részben kísért az elmúlás gondolata, vagy inkább csak a „haláljáték” mint novellatéma: szülei képzelt feltámadása.
„Az ajtón kopogtatás nélkül ketten lépnek be, döbbenten ismerem fel bennük öreg, de hozzám képest ma már javakorabelinek számító szüleimet.
Szép lakásod van – mondja anyám –, de hol van az antik komód? Nagyapád és a testvéreim képét nem látom a falakon, annak viszont örvendek, hogy ilyen sok könyved van. De most gyorsan mondd el a leglényegesebbet. Mi történt a fél évszázad alatt, amióta nem találkoztunk?…
– Nem is tudom, hol kezdjem, mama? Tulajdonképpen két dolog történt: sikerült a Holdra lépnünk, és volt egy második világháború, amelyben egy őrült – valami Hitler! – kiirtotta a zsidókat.
– Fiam, fiam, ne mondj már ilyet – mondta anyám. – Tudom, hogy ittál, a hivatalban sehol sem tudtál megmaradni. Méltatlan szerelmi ügyekbe keveredtél. Mindig olyan nők miatt lovagiaskodtál, akik miatt nem volt nagy dicsőség kimutatni a bátorságodat… De legalább nem hazudtál! Most már hazudsz is? Hát, hogyan mondhatsz olyat, hogy utazhatnak a Holdra?… És ha ez nem igaz, akkor bizonyosan az sem felel meg a valóságnak, hogy második világháború volt, s még kevésbé, hogy ártatlan emberéleteket oltottak ki.”
A költő utolsó leplezetlen hangú gyónásából, melyben a „Könnyű halált” idézi meg, nem a verseiből s az irodalomtörténeti munkákból közismert ember szólal meg, s e századik novemberben nagyon közel érezhetjük magunkhoz, függetlenül attól, hogy gyengébb idegzetűek vagyunk vagy erősnek hisszük magunkat: „Akármilyenek a napok, szenvedéssel terhesen is jobb élni. Közben van egy-egy enyhébb pillanat, a félelem lucidum intervalluma, ami kárpótol. Nem veszett ki belőlem a remény. Saját rossz matematikai képességemmel is össze tudom számolni, hogy 9-10 depressziós korszakom volt. Számnak kevés, szenvedésnek sok. Mindenesetre, a lassú elmúlást látni – sok barátomnál –… magamnak gyors halált kívánok. (…) Szívesen kezdeném elölről. Akkor is költő szeretnék lenni. Azért mindent másként csinálnék, bár égető kérdőjelként megválaszolatlanul áll előttem, hogy az iszákosság, a nemi kicsapongás vajon nem kedvezően hatott-e? Megtépázott idegrendszerrel így tudtam létrehozni a munkám…”
Ő az, aki törődött, jóságosan csendes, megfáradt öregúrként élt sokunkban. Egy kétsorosára gondolok (mégis?):
„A lombhullás minél hangtalanabb,
Annál több, mi zajából megmarad.”
•