Aradi elégia
Izgalmas rajz! Papír s irón se kellett
és pontosan, tág arányaival
felvázoltam agyamban már a tervet,
de megzavart mindig valami baj.
A terv kész volt, s a munka nem ment mégsem.
Ám most egy hang tettre hív, agitál,
hogy épüljön fel, már tovább ne késsen
magam terében az aradi táj.
Hol kezdjem el? Talán ott, ahol kezdték
a régi, régi templomépítők.
Tornyot rakok, feltűzöm a keresztjét,
vonok köréje egy parányi kört.
Ez a templom a Flórián-kápolna.
Megkerülöm félig mohos falát:
kertjében – mintha virágot ápolna –
egy lány hajlong. Szemem épp odalát.
Mi jelölje a lágy Marost? Folyópart
nincsen enyhébb, derűsebb, szabadabb!
A híd felé lelkes motorhajó tart
s a háttérhez béna börtön tapad.
Szemben a Kultúrpalota. Tövében
pár olcsó park. Oldalt gesztenyefák.
Hulljon a lombjuk! Hogy ott jártam, éppen
akkor is egy-egy falevél levált.
Épülj tovább, te táj, s mint papírbábut
tologassam falaid közt magam!
A sugárút sugárzó térre tágult,
s minden házban vinnyogó banda van.
Az ivókban a ménesi borpince
küldözgeti mérges, vörös borát.
A tér felett óra üt óvón intve:
hajnalodik, gyűlnek már a kofák.
Aranyfényben alszik az Angyal utca,
Akác utca – s az egész szerb sziget:
a „Rácfertály”. Ha álmát kialudta,
minden zugát zajos nép tölti meg
s zörögni kezd e bentépült külváros,
amely olyannak tűnik ósdi, vén
házaival, mint kopott, ezüstláncos
medália a város víg szívén.
Hűvös szél leng. Ott lentebb van a Haltér.
Zene, lányok és lányok és zene.
Pár fal közé annyi kedv s annyi dal fér,
hogy egy matrózkocsmába illene.
Itt ődöngök nyakam vállamba húzva
s elfojtva egy kacagtató sikolyt:
szinte félek, hogy a fejem bezúzza,
olyan lent függ a lámpaszerű hold.
Építsek még? Jaj, felépíthetetlen
minden füttyével a városliget
s az ősz, mely ott lepett meg a ligetben.
…A peronon vagyok. Mozdony sziszeg.
Temes felől most pöfög be sötéten
s már indul is a menekült vonat.
S ím, a zsúfolt ablak szűk keretében
döcögteti megdöbbent arcomat.
1944
•