A magányos költő etikája - Jegyzet Horváth Imréről
Horváth Imre valójában későn talált értő közösségre, és ekkor is az irodalmi élet peremén kellett élnie. A kisvárosi lét szűkös viszonyai, a szegénységnek kiszolgáltatott „szabad író” anyagi gondjai között, távol az irodalmi élet tűzhelyeitől, nélkülözve a sikert és az elismerést, magányos tengődésnek érezte sorsát, elesettnek és reménytelennek tudta önmagát. Önszemléletéről és helyzetértékeléséről egy 1935-ös írásának címe árulkodik: A költő útja széplelkű dilettánsok és hazug prókátorok között. Valóban, úgy érezte, egyedül maradt, dilettánsok és prókátorok között, s kilátástalanul kell megküzdenie az önkifejezés, az íróvá levés gondjaival. Versei a társtalanság, a kiszolgáltatottság szorongató érzéséről vallanak, az ellenséges külvilágtól elidegenedő „izolált én” helyzetét mutatják. Korábban enyhe romantikával „fin de si`ecle” hangulattal, mint az Alkony Várad felett: „Jó volna most menni, menni, / küzdve, bízva úgy, mint mások… / Nem így ülni tört ideggel, / zsibbadt aggyal, félig holtan: / nézve, előttem ki ment el… / keresve azt, aki voltam…” Később lázadóbb szenvedéllyel, több nyugtalansággal, mint híressé vált verse, a Menekülés a fénytől: „Bort, nőt, nikotint adjatok! / Mérget, mámort, – akármit, – / csak ne lássam a fényt, amely / borzalmakra világít. / Nem nézhetek síri füvek / sűrű, sötét sorára: / fedjen vakság vagy őrület / hermetikus homálya.”
Kilátástalan és elidegenült helyzetében kora ifjúságának természetemlékeit idézte fel, a panteisztikus filozófiában, pontosabban életérzésben keresett menedéket. A természetben megtalált menedék nem volt ismeretlen Horváth Imre nemzedéke előtt. Magyarországon a Nyugat harmadik generációjának költői: Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán vagy Takáts Gyula szívesen kerestek otthont a természeti dolgok egyszerűbb rendjében, s az erdélyi magyar költők: Dsida Jenő, Szemlér Ferenc és Szabédi László is gyakran rejtőztek el a tájban a városi élet zaklató ellentmondásai elől. Ez a természetélmény és természetkeresés jellegzetesen a városi emberé, ihlető ereje a nosztalgia. A természeti keretek között élő költő, az alföldi Sinka István és Nagy Imre vagy az erdélyi Horváth István nem keresett oltalmat a természetben, ellenkezőleg: megküzdött vele. Számukra nem varázslatos idillt s nem menedéket jelentett a falusi táj, hanem a kemény, sokszor embertelen munka terepét. A természetnek azokkal a jelenségeivel: a szárazsággal, a hőséggel, a jégveréssel, a faggyal küszködtek, amelyek megnehezítették különben is keserves sorsukat.
Horváth Imre nosztalgikus vággyal fordult a természethez, az egyértelmű dolgok egyszerű és tiszta rendjét kereste benne. S minthogy minden ízében városi költő volt, absztrakt és panteisztikus képet alakított ki róla, nem a természet konkrét anyagát szerepeltette, hanem az elvonatkoztatott, sőt szimbólummá alakított „fát”, „virágot”, „levelet” és „madarat”. Ahogy Földes László mondta, megelégedett a természeti jelenségek törzsfogalmaival. „Inkább az ideáját szeretem a természetnek, és nem a botanikus szemével csodálom” – mondja a költő maga. A természet ideája egyszersmind jelképes erejű; a gyenge és esendő természeti jelenségeknek általában társadalmi szimbolikája van, és a füvekhez, fákhoz fűződő vonzalom a szegények, az elesettek iránt érzett részvétről beszél. A bukolikus ihlet valójában az emberi szolidaritás öltözete. Mint a Fűért, fáért című, sokat idézett versben is: „Éjjel-nappal, minden évszakon át / jártam magam fák és füvek között, / meghallgattam mindenik nyomorát, / s szívem velük szövetséget kötött.”
•