in memoriam
« Vissza

Lakóm nem volt, de… (6.)

Horváth Imre – nem szerette, ha bácsizták

Lakóm nem volt, de 1971 után kapott, neves költőhöz méltó lakásának falaiba magam is elhelyeztem néhány téglát…
Felvezető mondatomat az Igaz Szó (ma Látó) szépirodalmi folyóirat 1971-ben megjelent 10. számának Bihar megyére összpontosító tartalmával magyarázom. Az Igaz Szónak ez a szokatlanul terjedelmes, mondhatni vaskos kiadványa ugyanis meredeken megváltoztatta a Költő életét: Nagysándor utcai zuglakása helyett kényelmes, elegáns, csendes polgári házat kapott a folyóiratban megjelent képriport hatására (is).
A képriportot jómagam és Popper Imre kiváló fotóriporter készítettük. A felkérést, hogy írjak „forgatókönyvet” a Horváth Imrét képben és rövid szövegekben bemutató 10-12 oldalhoz, az Igaz Szó szerkesztőségétől kaptam. A fotóst Imre „bácsi” és Margit „asszony” választotta. Kiváló érzékkel: az általam előre gondosan leírt természetes élethelyzeteket pontról pontra vette lencsevégre. A tucatnyi remekbe készült fotóból a folyóirat aztán csak hatot közölt – de oldalas kinagyításban, szembeszökően; a város kulturális életéért felelős vezetők szemét szúróan. Cím: A 65 éves Horváth Imrénél. A fényképek alá pár soros szövegeket írtam. Oda például, ahol az akkor 65 éves Költő kéziratot nyújt át egy fiatal költőnek (aki történetesen Gittai Pista!), ez a szöveg került a kép aljára: „– Ha már úgyis találkoztunk, megmondanád, mi a véleményed erről az írásomról? Mert (Horváth Imre) tökéletes önkontrollja mellett is szükségét érzi nyers művei megmutatásának. S halálosan komolyan vesz minden észrevételt. Olyan szerénység birtokosa ő, melyben nyoma sincs a leereszkedés pózának, s mely csak a legnagyobbak sajátja.”
Egy másik képen Imre és Margit (nem Imre bácsi és Margit asszony, a bácsizást, asszonyozást-nénizést kereken visszautasították, még akkor is, ha csak leendő íróemberekkel volt találkozásuk), szóval az ötödik pillanatképen Imre és Margit három fiatallal ül egy kávézó asztalánál, Imre kéziratot vesz át tőlük. „Nadrágzsebben hordott, gyűrött papírlapot” – kommentálom én. Ez esetben az ő véleményét kérik ki. A három jól kinagyított ifjú tehetség: Török Miklós, Gittai István, Szilágyi Aladár. A beállítás olyan természetes, hogy akár kivágott játékfilmkockának is tűnhet. Az arcokon akkora átélés, hogy színészek se csinálhatták volna jobban!
Nagyvárad akkori művelődéspolitikáért felelős elvtársai viszont az utolsó, a hatodik képen kapják meg „az építő kritikát”. Ezen Imre egész alakja mozgásban, lépés közben. Bal kezében a nélkülözhetetlen ezüstkígyós bot, jobb kezében vásárolt áruval félig teli háló-szatyor (cekker), amin átsüt a nap. Bizony, akkor még nem pazarolták a műanyagot bevásárlótasakok gyártására! Szövegem lent: „A költő hazatart: egy másodrendű vendéglői konyha s egy zöldségüzlet raktárának vegyes illataival teli udvar-folyosó végében, egy építőteleppé vált kietlen bérházudvar és egy zenés kerthelyiség zajának harapójába szorítottan van a lakása.”
Ennyi. És néhány hét (hónap?) múlva Horváth Imréék már költöztek a Petúnia utcába, új lakásukba! Persze telefonhívások bizonyára jöttek Hajdu Győzőéktől (az Igaz Szó államfővel is barát főszerkesztőjétől és csapatától); Alexandru Andriþoiu is felkarolhatta az ügyet, hiszen ebben a (Váradra nézve) nevezetes 10. számban az Ady Endre és a szalontai Arany János irodalmi kör tagjai mellett a Familia költői is szerepelnek.


1 / 3 arrow