Szubjektív sorok
Kora ifjúságom eszmélkedéseiben ő volt a költő. Az élő-eleven poéta. Amikor először „találkoztam” vele, – képzelt világom piedesztáljára emelve – kisajátítottam őt.
Honnan sarjadt a felmagasztosításnak ez a késztetése belőlem? Alkalmasint a város pezsgő szellemi élete, Váradnak a 20. század elején a magyar irodalomban betöltött különleges szerepe volt a kiváltó oka. Ady, Juhász Gyula és a csoport többi tagja költői mozgalmának, A Holnap antológiának máig sugárzó ereje. Ami sajátos színt-ízt kölcsönzött a városnak, és különös borzongást keltett az érzékenyebb lelkekben.
Bő félévszázad távolából felködlenek az egykori Várad képei. A körbefutó lankás dombok, a lombsátras Körös part, a Fő utca... Amikor még csilingelve siklottak rajta végig az immár játékszernek tetsző valamikori sárga villamoskocsik, melyekről menet közben vígan ugráltunk fel-le, ha kedves barátot, ismerőst pillantottunk meg útközben.
Alig néhány évvel voltunk túl a második nagy világégésen. Súlyos nélkülözések, tömény nyomor volt az osztályrészünk. Visszapillantva mégis varázsosnak érzem azokat az éveket. Nyilván azért, mert fiatalok voltunk. De vélhetően azért is, mert – túl minden szörnyű propagandán – élt bennünk egyféle erős hit. Személyes életünket távlatosnak reméltük a szörnyű nélkülözések ellenére is. És fölöttébb akartunk: „Ne pihenj! Száguld az idő. / Te előtte haladj. // Ha percig állsz, meghalsz te is, / Akár a pillanat.”
Éreztük, persze, és egyszersmind tapasztaltuk a kor ideológiájának és elidegenítő gyakorlatának iszonyatos embertelenségét, de a kényszerű tapasztalatok még nem mocskol(hat)ták be, és pláne nem irtották/irthatták ki a lelkek mélyéről az eleinktől örökölt közösségi morál tisztaságát.
Naivak és idealisták voltunk.
Eszméim csúcsán pedig – mint testet öltött életesszencia – ott állt a költészet a maga makulátlanságában. És minthogy naponta közöttünk járt-kelt, Ő volt számomra a költő. A maga szelídségével, talán már akkor kissé hajlott alakjával, titokzatos mosolyával, örök-szemüvegesen. S bár elszakíthatatlanul hozzá tartozott a városképhez, mindazáltal hétköznapjaink fölött állónak éreztem őt.
És nemcsak a Fő utcán, időnként a folyó parti lombok alatt is láttam végigvonulni. Olyankor tisztes távolságból nyomába szegődtem, figyeltem és csodáltam. Elmaradhatatlan sétapálcájával olybá tűnt, mint nagy titkok tudója, aki a múlt mélységeiből tart felénk, mint ha egy letűnt kor élő tanújaként érkezne közénk.
Egyetlen hely, ahova változatlanul vissza-visszavágyom, Várad. Úgy érzem, Váradra mindig hazamegyek. Váradon otthon vagyok. De, jaj, nem a maiban, hanem a jó fél évszázad előttiben. Amelynek még volt kellő varázsa, sugárzó bizakodása... A mostani pöfeteg, alantas szándékból etnikailag erősen mixelt urbs tumultusa, céltalan nyüzsgése idegen tőlem, taszít.
Horváth Imre verseivel jószerével magam is az iskolában kezdtem ismerkedni, azokat búvárolni. Az életmű sajátosságát, erejét, elévülhetetlen értékét legfőképp filozófiai mélységekig hatoló gondolatgazdagságában érzem. Nagyívű költészet, tág összefüggéseket átfogó életmű. Melynek a bölcselet lényeglátó, összegző képessége és a szárnyaló költőiség egyként sajátja. Aforisztikusan tömör, erőteljesen kifejező. Benne az alkotó zörgetve, pörölve, esengve... keresi a kisebb-nagyobb, illetve a mindenkori emberi alapigazságokat, s a tiszta lelkületű gyermek örömével repes, ha rábukkan egy-egy megküzdött bizonyosságra.
Horváth Imre költészetének központi tárgya a részben öröklött, részben önnönmaga teremtette viszonyok közt küzdő, vergődő, elbukó és istenülő ember, akit – hogy nemesbedjék – a költő mindegyre a maga emelte erkölcsi ítélőszék elé idéz. Az Embert keresi-kutatja, akinek – hogy elnyerje a méltó élethez való jogot – szükségképpen meg kell mérettetnie magát az igazság(osság), a humánum és mindenekfölött a méltóság próbáján. A Horváth Imre-i oeuvre magasan konjunktúrák és dekonjunktúrák fölött áll. Időszerűségének az „időtlenség“, vagyis az egyetemleges érvényűség a záloga. Nagy versei mellett két- és négysorosai (sajátosan Horváth Imre-i műformák) par excellance ebből a belső szükségletből születtek. Az aforisztikus tömörség nem a körmondatok konzekvenciája.
Így él Ő – szeretett tanítóként, mesterként – bennem, velem. Vajha életműve napi szellemi táplálékul szolgálna valamennyiünknek! Hiszen ameddig magyarul szól és száll az Ige, Horváth Imre költészetének helye lesz az emberek szívében, nemzetünk féltve őrzött szellemi panteonjában.
•