Cigarettavég
Irénke még vonzó, lélekben, testben erős, középkorú tanárnő. Lendületesen tereli a szülő-diák közönséget az ideiglenesen színházzá alakított tornaterembe. A mennyezettől a parkettáig lógó, mélyzöld brokátfüggöny eltakarja a valóságot. Középen dobogókból összetákolt emelvény. Körben viszonylag kényelmes székek. A műszakisok egész nap bajlódtak a világítással. A gimnázium színjátszó csoportja egy Updike-feldolgozást mutat be. A teremben nyüzsgés. Eminem-szám pattogós üteme jelzi az előadás kezdetét. A szertárból a színpadig nyúló kifutón jönnek be a szereplők.
Az első sorban öngyújtó sértő hangja. Valaki rágyújt. A tanárnő lehajol, hogy ne zavarja a darabot. Átbotorkál a kinyújtott lábak között.
– Hogy gondolod ezt? Azonnal nyomd el!
De már a mellette ülő, sokat köhögő, vézna Évike nehéz légzéssel szívja a parázsló rudacskát.
– Édes kislányom – simogatja hátát –, miért kell ezt csinálnod? Csúnyán köhögsz, tönkreteszed magad fiatalon. Nincs jogod a testedet pusztítani. Gondold el, micsoda küzdelmet vívsz a füsttel. Fekete, trutyis szivacs lesz a szép rózsaszínű tüdőd. Kérlek szépen, tedd le!
Egy felnőtt is rágyújt.
– Így mutat példát, hölgyem? Nem csoda, hogy a gyerekek is ezt majmolják. Rögtön nyomja el azt a vacakot!
Két sorral hátrább valakinél öngyújtókattanás. A láng, akár az ünneplő fáklyáé. A tanárnő a székek között ugrál. Évike ismét szívja a méregrudat. Az előbb megintett felnőtt is újra... Irénke halkan ólálkodik, hogy ne zavarja az előadást. A kezekből kitépi a füstölgő szálakat. Összemorzsolja s papír zsebkendőbe gyömöszöli azokat. Visszafojtottan sziszegi mérgét. A „gyilkosok” gúnyosan motyognak valamit az emberi jogokról. Ám Irénke így:
– Na és ha én most ide szarnék a maguk orra elé, az is emberi jog? A szervezetük ellen legalább nem követnék el bűnt. Magában nagyot csalódtam! Azt hittem, intelligens annyira, hogy a műsor alatt nem gyújt rá – fordul a mögötte ülőhöz.
– Csak hallgasson, tanárnő! Maga sem makulátlan! Állandón az egészséges szervezetről papol. A férje alkoholista! A fia pedig kész roncs! Múltkor az utca kövén fetrengett saját hányadékában. Biztos, túllőtte magát. Jobban tenné, ha a maga portája előtt sepregetne!
Irénke küzdelme véget nem érő. Nem hallja a támadást. Csak a fiatalok megmentése vezérli. A sor végén kollégája – aki a belépőket gyűjtötte – éppen rágyújt. A tanárnő egy tigrisugrással ott terem. Kiveri a pénzzel teli kukoricacsuhé-tálcát kollégája kezéből. Elindul a harc az égő cigarettáért. A tusát taps kíséri. A parkettán folytatódik a „bagóért” való küzdelem. Kollégája egy gyors mozdulattal visszaszerzi az izzó csikket. Irénke szemhéján nyomja azt el felindultságában. Körben állatüvöltés, sátánkacaj. Tetőfokára hág az őrület. Öngyújtók pattognak, gyufaszálak sercegnek. Izzó gömbök tucatjai. A megvadult közönség a padlón vonagló tanárnő testén oltja el a slukkolt szemetet. Irénke hang- és küzdelem nélkül tűri az elme gyűlöletét.
Húsz, huszonöt félig elszívott cigarettavég türemkedik arcából, melléből, karjából, nejlonharisnyás lábszárából. Az olvadt műanyag befeketedett a bőrbe, leégetve a védelmet nyújtó szőrzetet. A szag elviselhetetlen. Egyesek ostobán bámulják a „nagy jelenetet”. Mások hörögnek a látvány gyönyörűségétől.
A tanárnő, testében sistergő cigarettavégekkel, akár a kortárs művészet egyik remeke is lehetne. Távolabbról, mint egy sokágú csillag a végtelen világegyetemben.
•