A Kárpát-medencében élő magyar nemzeti közösségek kapcsolatrendszerének alakítása az európai integrációban
I. Újra kell szabnunk
a mellényt?
A végletesen megosztott magyar politikai közvélemény a pártviták és szekértáborok ellenére, minden viszály és konfrontáció dacára kiforrt magából néhány konszenzusossá vált alapelvet. Egyik ilyen közmegegyezéses fogalom a kulturális nemzetben való gondolkodás. Ez az alkotmányba is foglalt elvárás többféle megjelenési formát öltött: tizenötmillió magyar miniszterelnökétől a tízmillió magyart miniszterelnökéig, de tizenötmillió magyarért erkölcsi felelősséget vállaló államfőig terjedt a skála. Bárhogy is fogalmazott az éppen hatalmon levő párt, egy dolog bizonyossá vált: a világ bármely pontján élő magyarban felébredt és újból konszolidálódni kezdett az a sajátos lelkiség, amely életerőt adhat egy nemzetnek, értelmet a nemzethez tartozásnak. Kérem, engedjenek meg egy személyes vallomást, hadd mondjam el, hogyan értelmezem én ma a nemzet fogalmát: a nemzet nekem sajátos lelkiséget jelent. Nemzetemhez tartozik mindenki, aki ennek a sajátos lelkiségnek az értője és gyakorlója, akinek elegendő néhány történelmi hívó szó kimondása az egymásra találáshoz. Tehát nemzettársam határtól függetlenül minden velem egylelkű ember. Mielőtt bárki is az újkonzervativizmus vádjával illetne (ahogyan manapság címkézni szokták a népben-nemzetben gondolkodókat), sietve jegyzem meg, hogy ez a gondolkodásmód nem jelent semmiféle gátat a modernizációnak. Sőt ez a fajta szemlélet teremtette meg a modernizáció alapjait. Mert ez indította el, a rendszerváltás után, azt az önszerveződő kényszert minden Kárpát-medencei magyar közösségben, amely visszaadta, Tamásival szólva, a rendes feltámadás hitét. Egy olyan intézményteremtő láz indult el, amely az önkormányzatoknak az iskolájává vált, kisebbségi alrendszerekből párhuzamos társadalmi entitásokká kezdtek formálódni a Kárpát-medencei magyar közösségek. Ezekben az intézményekben megindult egy olyan szellemi értékeket teremtő munka, amely az egész magyar nemzet versenyképességét erősítette a tudás századában. Klebelsberg Kunó mondotta: „Nincs fegyverünk, kevés a kenyerünk, annál inkább akarnunk kell a műveltséget, mert az kellő időben meg tudja szerezni nekünk a fegyvert is, meg a kenyeret is.” A (poszt)modern korban is a létért való küzdelemben igazán csak az a nemzet boldogulhat, amely a gazdasági harcot a korszerű technika és tudás fegyvereivel vívja meg. Ma egy nemzet erejét nem(csak) szárazföldi hadserege sorkatonáinak, hanem Nobel-díjasainak számával (is) mérik. Mindezekért vált történelmi fontosságúvá a második konszenzusos alapelv gyakorlattá emelése: az összmagyarság szellemi értékteremtő képességének integrálása. A tízperces időkeret nem tesz tehetővé elemzéseket, ezért nem sorolom ennek intézményesített formáit, a lényeg: létezik. Azért egyetlen konkrét példát hadd említsek. Romániában az 1989–1990-es tanévben 157.838 egyetemista volt. Ebből 7091 volt magyar nemzetiségű, de mindössze 500 diák tanult egyes tantárgyakat magyarul. Mára az egyes tantárgyakat magyarul hallgató mindössze 500 diáktól eljutottunk oda, hogy 33.562 magyar nemzetiségű egyetemista közül több mint tízezer felsőfokú oktatásban részesülő ifjú teljes képzését 102 szakon anyanyelvén nyerheti el. (Persze sietve jegyzem meg, így is alulreprezentáltak vagyunk, hisz míg 10.000 román lakosra 300 egyetemista jut, a mi esetünkben csak 203 felsőfokú tanulmányait végző tanulót tarthatunk számon.) Az ugrásszerű növekedés mögött ott rejlik a magyar közpénzekből származó támogatás. Megéri-e? – teszik fel sokan a kérdést. Ellenkérdésekkel válaszolok. Vajon nem az össznemzeti kultúra teljesítő- és versenyképességét gazdagítja minden régió értékteremtő munkája, újratermelt kultúrája, értelmisége az integrált Európában? A XXI. század alapvető kihívása a gazdasági tevékenység globalizációja, amely alapvetően befolyásolja a kultúrákat, az identitásokat, az életstílusokat, de nem kerülheti meg a lokális kultúrákat, ha sikerül a helyi sajátosságokat globálisan elhelyezni és megújítani. Ezért beszélünk ma már „glokalizációról”. Ebben az erőtérben a nemzeti lét megőrzésének két feltétele van: a gazdasági és művelődési konszolidáció. A művelődési konszolidációnak a glokalizáció jegyében az „összemberi művelődés” szellemében kell végbemennie. Krenner Miklós ezt így fogalmazta meg: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben.” Vajon nem a legfontosabb európai értéket, a kulturális sokszínűséget ápoljuk, mikor nemzetstratégiánk részévé tesszük minden magyar régió értékteremtő képességének megőrzését? Tehát a „megéri-e” kérdés szónoki. S ezen a ponton válaszolhatok az „újra kell-e gombolnunk a mellényt” kérdésre is. Nemzetstratégiánk fentebb megfogalmazott, alapvető elvei mindmáig érvényesek, csakhogy el kell érnünk, hogy érték és egyetemes nemzeti kultúra fogalmai közé egyenlőségjel kerüljön, amikor a nemzet köre nem azt jelenti, hogy hányan csipegetjük a karéj kenyeret, hanem a kenyér minősége lesz a közérdek; amikor a babitsi értelemben a nemzet erkölcsi vállalást fog jelenteni; amikor pártérdekek, érvényesülési szempontok feletti struktúrákat építünk ki; amikor a nemzetstratégia bábái gondolkodó értelmiségiek lesznek, nem „szakértők és menedzserek”, akik a fától pont az erdőt nem látják. Nem kell tehát újraszabnunk a mellényt, hanem csupán újra kell gombolnunk. El kell végeznünk az anyaország és a határon túli magyar nemzeti közösségeknek a versenyképesség érdekében történő együttmunkálkodását szolgáló intézményrendszer hatékonyságának kritikáját. Szándékosan helyettesítettem a támogatási rendszer kifejezést a versenyképesség növelését segítő, együttmunkálkodást szolgáló intézményrendszer fogalmával, mivel így pontosabb, és elkerülhetők a félreértések, amelyek nem egyszer alamizsnává degradálták a támogatást, a határon túli magyar közösségeket pedig haszonleső kunyerálókká.
II. A hatékonyság kritikája(?)
Ebben a kérdéskörben könnyen esünk a sommás ítélkezések bűnébe, és a fürdővízzel együtt kiöntjük a csecsemőt is. Az egyik végletes vélemény szerint a magyar–magyar kapcsolatokat meghatározó eddigi támogatási rendszer egyértelműen a modernizáció ellen dolgozott, és létrehozva a kis „redisztribútorok” struktúráját, elaprózottá, kontraproduktívvá és demoralizálóvá vált. Ne felejtkezzünk meg arról, hogy immár közel 17 éves időszakaszról szólunk, miközben a kelet-európai totalitarista örökségtől terhes közállapotoktól eljutottunk a működő parlamenti demokráciák rendszeréig, az európai integrációig, illetve küszöbéig. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a talpra állástól a társadalmi entitássá válásig tartó metamorfózison mentünk át. Fentebb szóltam arról, hogy az eddigi támogatási rendszernek az érdeme, hogy a kisebbségi társadalmak párhuzamos társadalmakká válhattak országaikban, biztosítva regionális kultúrájuk és értelmiségük folytonosságát. E káosztól is terhelt folyamatban nehéz volt a tisztánlátás, ily módon bizonyos, hogy az elítélő véleményeknek is van alapjuk, de hogy mi itt ma erről vitatkozhatunk, jelzi a tényt: nem volt Dunába szórt pénz az eddigi segítség. (Ahogyan egyes kritikus elmék fogalmaztak.) Viszont teljes mértékben igaz, hogy új történelmi helyzet állt elő: közel kilenc évtized után először adatik meg, hogy a magyarság jelentős része ugyanazon politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretei közé kerül. Nyilvánvaló: új helyzet új megoldásokat igényel. Csakhogy itt kell nagyon bölcseknek lennünk. A fenti eszmefuttatásunk bizonyíthatta, nem új nemzetstratégiára van szükség, az alapelvek máig érvényesek, hanem a struktúrák átgondolására és a konkrét célkitűzések alkalmazására az idők követelményeihez. Véleményem szerint egy átlátható, elszámoltatható, hatékony, kellő anyagi forrással rendelkező, versenyképességet biztosító, az anyaország és a határon túli magyar közösségek együttmunkálkodását szolgáló intézményrendszernek hármas célkitűzést kellene szolgálnia: 1. régiófejlesztés (figyelembe véve az unió struktúráival összhangban levő régiók és kistérségek gazdasági-fejlesztési, oktatási és munkaerő-piaci érdekeit), 2. nemzeti intézmények működtetése és fejlesztése (olyanokra gondolunk, amelyek meghatározóak az identitás megőrzése szempontjából), 3. a humán erőforrások biztosítása a Nemzeti Fejlesztési Tervek implementálására, összhangban az Európai Unió kohéziós alapjainak lehívási készségével. Az adományozó joga, hogy döntsön a struktúrákról, de a helyi terepismeret, a magyar nemzeti közösségek önépítési stratégiáinak, az eddig működött közalapítványok (különös tekintettel az Illyésre és az Apáczaira) tapasztalatainak figyelmen kívül hagyása hatástalaníthat bármilyen rendszert.
III. A magyar nemzeti közösségek szerepe
az új Európában
Mára egyértelművé vált, hogy az egyesült Európa nem egy jellegét vesztett, nivellált halmazzá válik, hanem az „egyesült szülőföldek” Európájává, ahol a kulturális különféleség elve a szociális és gazdasági fejlődésben is központi érték. Kultúrpolitikai dimenzióban ez azt jelenti, hogy országonként egyéni módozatokra van szükség a nemzeti sajátosságok megőrzéséhez, még ha ezek beillesztendők is a nemzetközi szabályozások rendjébe. Ha a jövendő Európája a régiók és az önszerveződő identitások földrésze lesz, akkor felértékelődik a Kárpát-medencei magyar közösségek civil társadalmának szerepe. Mivel ezek nagy része korábban államalkotó vagy legalábbis önmagát igazgató volt, csak később tagolódott be valamilyen történelmi fordulat révén egy új államkeretbe, s többnyire elkülönülő, mintegy párhuzamos társadalmat alkotnak a politikai nemzetek keretein belül, az autonómia vagy az önkormányzat különféle változatainak kivívásán fáradoznak. Az önszerveződő civil társadalom ebben a történelmi helyzetben két irányban vállalhat szerepet: 1. őrködhet a kulturális különféleség elvének betartásán; 2. az önkormányzatok iskolájává válhat, elősegítvén a különféle autonómiaformák kivívását s azt a kívánatos célt, hogy elérjük az Európai Unióban az 1996-os, Maastricht II. néven számon tartott kormányközi konferencia elveinek továbbfejlesztését: a szubszidiaritás elvének kiterjesztését szubnacionális szintekre is. Ha mindezek az elvek gyakorlattá válnak, erősíthetjük a kisebbségben élő közösségek önálló entitássá válását a magyar és többségi mellett. Az önálló entitássá válás útján szükséges a Kárpát-medencei magyar közösségek civil társadalmának együttműködése. Ennek kiváló kerete lehetne a már megalakult Kárpát-medencei Ernyőszervezetek Egyesületének feltámasztása az Anyanyelvi Konferencia koordinációjában. Szolgálhatnánk ezáltal közösségeink integrációs törekvéseit és biztosíthatnánk azt a szakmai színvonalat, amely eredményessé tehetné egy ilyen szervezet hatékony működését.
Elhangzott 2006. augusztus 18-án,
az Anyanyelvi Konferencia közgyűlésén.
•