társadalom
« Vissza

Lakóim voltak 5.


Mondjam, ne mondjam: fentebbi mondatváltásaink alatt a Fux Pál tervezte bordó alacsony asztalkán egyik üvegben paradicsomlé piroslott, másik üvegben jó minőségű vodka „vízszínűsködött”. Õrölt bors is volt ott, s talán még darált csípős paprika. Vodkát a pohárba, arra tetszés szerint paradicsomlevet: így született meg a csalósan szelíd ízű ital, a „véres Mari” (angolosan: Bloody Mary). Lehetett ráhinteni borsot, csípős paprikát… Így aztán már ízre is elmúlt a „szelídsége”. Mi tagadás, jólesett, (túl) jól hatott – nyilván ennek is köszönhettem kéthetes kórházi beutalásomat a Széles utcai gasztroenterológiára. Megjegyzem, mert a Duszi jóérzésére utal, hogy a továbbiakban sohasem próbálta ecsetelni előttem „véres Mari” vitamingazdagságát…
Hadd térjek vissza Vasile Spoială Katzenjammer című versére, ami úgy éppen az 1970-es évek elején megjelent. A România literarăban vagy a Contemporanulban. Az akkori időkben ez kisebbfajta csoda volt, hiszen a prózavers így szólt: „Ma nem töröltem le az asztalra, a székekre s a könyvekre szórt hamut, / nem mostam el a poharakat, / az üres üvegeket sem dobtam ki. Egyetlen / strófát írtam s egy régi versbe tettem. / Azután hallgattam a lemezt, / hogy köhög Jimi Hendrix – hát ezt csináltam csak ma. / Minden mást holnap fogok. / No persze igaz, a telefont kikapcsolva feledtem, azt hihették, / nem vagyok itthon. Ez se számít, nem baj, / úgyis eleget beszéltem mostanában, eleget és hiába.” (Saját fordításom; akkor egyetlen magyar nyelvű lap sem vállalta a közlését, később a Kelet–Nyugatban jelentettem meg.)
A „dolgok egybeesése”, hogy az általam már akkor igen nagyra becsült Ana Blandiana éppen ezekben a hetekben közölt egy „kemény” lírai jegyzetet Vîrful (A csúcs) címmel, szintén egy központi bukaresti lapban – emlékezetem szerint a Contemporanulban. Helyben lefordítottam, ám azóta sem eredetijét, sem általam magyarra átültetett változatát nem találom. Írásának lényege költői méltatlankodás volt: ám miért kell a csúcsra – értsd: a kommunizmusra – lábunkat törő, talpainkat felvérző utakon haladni? A húsz-huszonöt soros jegyzet ezt persze áthallásos-odamondóan, színesen ecsetelte, de az akkori cenzúrás időkben meglepően bátran.
A végkifejlet: a Scînteia politikai pártlap hamarosan hosszú vezércikkben egyszerre reagált Vasile Spoialăra és Ana Blandianára, kemény elmarasztalással, fenyegető felhangokkal, merthogy „a rothadó kapitalizmus, a támadó imperializmus” szekerének a rúdját húzzák…
Lám, két váradi irodalmár, akik dicséretesen kitettek magukért, már akkor, helyesebben: még akkor is! Oka volt annak, hogy Spoială Duszi – újságíróknak pedig ez akkoriban dukált – nem kapott állami lakást, vásárolnia kellett…
Várta hát, ott várta nálam garzonjának átadását. Jókat beszélgettünk – én „ékes” román nyelvtudásommal, ő a maga csendes, de velős mondandóival, néha egy-egy magyar szót is odavetve (volt feleségétől, Óss Enikőtől, az üde-szép színésznőtől tanult el egyet s mást) –, tehát beszélgettünk. Teszem azt, egyszer arról, hogy miért ígértem meg a Familia folyóirat egyik buzgó szerkesztőjének a román nyelven írás megkísérlését.
– Szemét dolog, hogy erre kértek – és szemét dolog, ha elvállalod! Mi a te anyanyelved? Művészi szinten csak anyanyelveden írhatsz! Én, a román barátod mondom ezt neked! Ki akarnak nevettetni, fogd fel! Nézz rám – váltotta mosolygósabbra majdnem-kitörését. – Képzeld el, hogy magyarul írom meg a verseimet. Vagy a novelláimat. Kínos lenne, nemde? Nonszensz, Soni! Ha írást akarnak közölni tőled, fordítsák ők le. Nem akarok dicsekedni, de engem például Rresz Pal fordított! Ejtsd csak ki helyesen a nevét! No igen… Réz Pál!
Két évvel idősebb volt nálam, jó néven vettem a kioktatást.


 arrow2 / 3 arrow