Feltámasztó művészet
„Amíg élsz, égj és gyújts tüzet
Tüzeket tápláljon tüzed.
Lobogjon lángod: szellemed
Lángodra emlékezzenek.”
Már harmadik évtized múlt el, mióta ezt a mottóul választott felkiáltást idézte volt önvallomásában Szabó Ódzsa, s most az emlékezés nyúlt utána, ahogy Weiss István színházi fotóit nézem, azét a fotóművészét, akivel akkor rég társult lélekkel dolgoztak ők ketten a váradi színháznál.
Társult most az emlékezés is. A feltámasztott örömben, a reményben, hogy van egyfajta halhatatlanság a művészet világában, s annak része lehet az alkotó mellett a megajándékozott élvező is. Nézzük… Látjuk…
Függönytelen színház vár ma itt ránk. Függöny nem takarja a cselekményeket, a szereplőket, az emlékeket sem. Találkozásunk olyan feltámasztás, amit ritka ünnep varázsolhat elő a múlt homályába hulló esztendőkből.
Most a kép a varázsló. De sok-sok pillanat, óra, esztendő sűrűsödik abba a varázslatba! Ritka alkalom volta hálás örömet ébreszt bennünk, nézőkben, mert bennünk is újraéled a képekbe rögzített számlálhatatlan pillanat, amit sok évtizeden át megteremtett Weiss István fotóművész, Szabó József rendező színpadi alkotásainak emlékképeit őrizendő. És felmutatandó a holnapoknak…
Ady Endre messze hangzó szavai törik át ezt az utat múlt és jelen között. „Ki látott engem?”
Nemzedékek sorsa szolgálhat válaszul. De nem TEGNAP és MA. Ott a HOLNAP is. Ott a nemzedékek élete. Ott a számvetés parancsa. PARANCS. Nem látvány.
Így, ezzel a tudattal kísérjük végig a kiállítás hozzánk szóló mondanivalóját.
Már a címekből kitűnik, hogy változatos, sőt változékony szakaszokat éltünk át. A mi kis városunkban figyeltünk Kegyencre, láttuk A bosszúálló kapust (mellesleg az első abszurd minőségében!), tanúi voltunk az Úri muri tobzódásának, zengett fölöttünk a Téli zsoltár és rengett létünkkel párhuzamosan Az ember tragédiája. Volt egy színházi este (egy? SOK!), mikor megtudtuk Sütő Andrástól, hogy Anyám könnyű álmot ígér.
Az álmok belénk költöztek. Rossz idők, kegyetlen idők sem tudták elkergetni emlékezetünkből. Mint ahogy a Tragédia élethalálharca is hatalmába kerített sorjázó nemzedékeket. Nézzünk szembe a képekkel – a poézis parancsoló erővel támasztja fel azokat az álmokat, azokat a harcokat – egy közös múltunkból, mely múlt nem tűnik el az évek, évtizedek múlásával.
Színhelyek során halad, siet, töprengve ácsorog, szárnyalni készen lendül az idő hullámain, menedéket keres, kockáztat, veszít, bosszúra kész, mutatványt épít, kegyeket ostromol, belebambul a murikba, keresi a boldogság zárt kapuit, olykor szembetalálkozik a csőddel, a bosszúval, netán a reménnyel, a vigasztalással.
Ki-ki a maga életreceptjéből tudja, melyik élethelyzet kínálkozik, kecsegtet, vagy melyik borít ránk csalódást, ősvigasztalás-mentes vajúdást. Vagy divatosabb szóval élve: deficitet. Divatos helyzet (és szó) a CSÕD. Az előadás a deficites lét veszélyére inti a nézőtéren ülőket, groteszk pátoszba fogott tételes drámával. A védettségbe belezápult létérzés ugyan egyre kevesebbeket „fenyeget”, hanem a bemutató-korabeli kiváltságos kategória ma is figyelmeztető hatású. Deficitek léteznek. Vesztesek számlálatlanul is sokan vannak.
Nem lehet úgy nézni ezeket a képeket, hogy ne érezzük a belső késztetést: elevenítsd meg a mondandójukat. Támaszd fel magadban a színházi előadás hozzád is szóló tanulságait. És az élményeit. A viszszatérhetetlen órák örömét, gyönyörét, okító figyelmeztetését. Olykor kegyetlen óvását: így ne! nem ilyen élet kell! Eleven okítások ezek a képre vitt biztatások vagy tiltások…
Volt, aki szórakozásnak tekintette a színházat, de ha rangsorolni kellene az évtizedeket, …az az itt felelevenített idő – rendhagyó fokozatú időnek számít. Nem torpant meg egy valaki-valakik által diktált létérzés, esztétikai hitvallás parancsolatánál. A monotóniát is kerülte eszmeiségben, kivitelezésben egyaránt.
Weiss István fotói szárnyaló sokféleségükben hordozzák művészi parancsát a léleképítő eszméltető igaznak. Egybehangzó véleménnyel társul hozzá Szabó József szerepértelmezése, egész színpadi univerzuma.
Ez a közösség úgy szól a képek előtt, akár a képzeletben feltámasztott színpad hajdani előadásain. Nem lehet pillanatokba sűríteni, amit felénk sugároznak – a szépség okozta gyönyörű döbbenetet, az Õsvigasztalás csillagútján az OTTHONT.
Az otthont, amit nemzedékek sora keres szüntelenül. A mi kis városunkban csakúgy, mint a Sánta angyalok utcáján, netán Éjjeli menedékhelyen. Sokszor, nagyon sokszor indul legelső útjára a létező – a talajt, országutat, szerencsét, szilárd helyet kereső kortárs.
Úgy fordultunk feléjük, mint hajdani színházi estéken: Látnom kell téged, ember! Megélt világod részeként létezem. Nemcsak szememmel akarlak látni, embervalód léleksugallatán át is, és ráébredni a hozzánk is szóló üzenetre. Nem a távolból szólnak ezek az üzenetek. Feltámasztanak halhatatlan közelségeket örök érvényű pillanatokkal, amelyek belerögzültek a lelkünkbe.
Aki emlékszik a Szabó József rendezte előadásokra, az a Weiss István feltámasztó művészetétől kap egy újabb erővarázst.
Köszönet érte!
Köszönet két művészember közös varázslatáért, a szó és kép varázsos összefonódásáért, amit nem old fel a múló idő.
•