kultúra
« Vissza

Identitásválság és értékválság a két világháború közötti lírában

„Egy individuum ugyanabban az időben világtörténetileg jogosult lehet és mégis illetéktelen […] Ő az, akinek törvényt kell látnia, [aki] kilép saját korának soraiból, és vele szemben foglal állást.”
(Sören Kierkegaard)

Bár lényegében már a tizenkilencedik század második felétől kezdve nyomait találhatjuk a magyar lírában egy olyan alkotói tendenciának, amely a nyelv retorikai természetének vizsgálatát és a műalkotás történetiségét helyezi előtérbe2, ez a poétikai irányultság többnyire csak az első világháború utáni költészetben bontakozik ki. A modernizmus késői szakaszában így – a hagyományhoz való viszony átstrukturálódása folytán – a nyelv eszközszerepe megkérdőjeleződik, és az alkotás egyediségébe, a személyiség integralitásába vetett bizalom is megrendülni látszik.3 A húszas évek költői többnyire szilárdan hisznek az individuum egységében, mint ahogy az alkotási folyamat egyediségében is. Nem törekednek feltétlen objektivitásra, de bíznak abban, hogy a szubjektív élmények, tapasztalatok átadhatók, szavak által megfogalmazhatók. A harmincas évek klasszicizáló lírájában azonban jelentős szerephez jut az én magárahagyottságának, világba-, létbe-vetettségének gondolata. A közösségi problémák képviseletét és az ezt megalapozó teoretizáló, epikus linearitású monológszerű beszédmódot ebben a poétikai megújulásban felváltja a magánjellegű, tendenciáiban a temporalitás hangsúlyozására törekvő stílus. A társadalmi viszonyok tematizálását fokozatosan helyettesíti az ént önmagával szembesítő, az alkotás folyamatát történetiségében szemlélő látásmód. „A »vidám húszasok« elmúlásának érzete – állapítja meg Szabolcsi Miklós – általánossá vált; és radikális változás következett be a költői én és világ viszonylatában […] a harmincas évek fordulója lírában is, prózában is, tömegkultúrában is fordulópontot jelent; olyan korszakot kezd, amely túlnyúlik a második világháborún és 1960 körül ér véget.”4

1. Nehéz problémának ígérkezik annak az eldöntése, hogy lényegében milyen stilisztikai-poétikai átalakulás következményeként írható le az a paradigmaváltás, amely a korai avantgárd irányzatoktól a húszas évek klasszicizáló törekvésein át a harmincas évek versépítkezéséig elvezet. Tény az, hogy ezek a változások nagyjából egy időben jelennek meg a századelőn kibontakozó freudi pszichoanalízis eredményeinek episztéméként, azaz a kor tudományos világképeként való előtérbe kerülésével, valamint a nyelvi képződményt történetiségében felismerő heideggeri nyelvfilozófia megjelenésével. S habár a technikai civilizáció egyre fokozottabb és látványosabb ütemű fejlődését a század első két évtizedének avantgárd irányzatai még egy modern, optimista világnézet kibontakozásának, a materialista ideológia diadalának tekintették, a két világháború közötti időszak értékválsága talán éppen a társadalom fejlődésébe, az individuum szabadságának és korlátlan lehetőségeinek megvalósulásába vetett bizalom hiányának, a modernnek nevezett erkölcsi és ideológiai koncepciók devalválódásának a következményeként értékelhető.


1 / 10 arrow