próza
« Vissza

Előhang az Ágikához

Szeretem az életet. Szélsőségmentesen. A mérték. Igen: a mérték. Az Arany Középút. Lélektanilag igazolt tény: sem túlzott aszkézis, sem túlfeslő hedonizmus nem egészséges.
Szeretem a művészetet: mindent, ami abszolút profi, és erős, vagesz. De leginkább a klasszikust. Eredeti, élő előadásban. Kell a külvilág minden szennyétől-mocskától elzárt, elsötétített, tiszta, csendes kis terem, teli mindenféle emberrel. Nem kell kritikusnak lenni. Egy minimálbéres éhes szakmunkás is bevallhatja önmagának titokban, hogy mi igazi. És mi selejt. Mert a művészet mindenkié. Ahol államilag fenntartott, ott szimbolikus áron hozzáférhető. Érzéki hatása van, orvosilag mérhető.
Zene, tánc, irodalom, színház, film, képzőművészet. Kedvenceim vannak, melyekért őrülten rajongok szűkebb baráti körömben. Például Mogyeszt Muszorgszkij (19. sz., Oroszo.), tangó (Argentína), haiku (Japán), Ariane Mnouchkine (20. sz., Franciao.), vagy a Monster (21. sz., USA) Charlize Theronnal. Õk számomra a verhetetlen csúcs, a RE-VE-LÁ-CI-Ó! Istennel való kapcsolat. Transzcendencia. Szakralitás. Ünnep. A tökéletes szabadság birodalma.
Rajongásom a Playboy iránt. Aminthogy a Távol-Keleten a lelki-testi szerelem még tradicionálisan/kulturálisan szétválaszthatatlan egységet alkot. Művészet.
Az indiai táncszínház. Legismertebb válfaja talán a kathakali. Hinduizmusban gyökerezik, s midőn fő istene, Brahma a tánc megteremtője is egyben, az istentisztelet táncszínház, bent a templomban külön csarnok szolgálja ezt a célt: az előadó táncoslányok sokszor alig tizenévesek, itt örömlányok is, irányítójuk a guru. Képzésük alapműve Bharata Nátja-sásztrája mellett a Kámaszútra, ill. Patandzsali Jógaszútrája is. Egyik előírásuk szerint ha valamely férfi eléjük lép és megkérdi: „Kié vagy?” – a válasz csakis „A tied!” lehet. Számuk korlátozott: a képzés végeztével nagyon kevesen kerülnek be a kiválasztott művésznők sorába. Első előadását 200 körül említik, kevés változással máig fennáll.
A japán táncszínház a sintoizmusban gyökerezik. Több válfaja van. A kagurában például az itt is sokszor alig tizenéves előadó táncosnők valóságos sztriptízt művelnek – de az összetett műfaj szerves alkotóeleme a zene, a tánc és irodalom is. Égi korpafűindával felkötik az ujjaikat, fejük köré égi maszaki folyondárból hajéket csavarnak, kezükbe szaszaleveleket fognak össze csokorba, és az Égi Sziklabarlang ajtaja előtt felfordított hordón messzehangzón dobognak. A férfiak „Hangosabban!” üdvrivalgással biztatják őket. Révületbe esve mellüket kitakarják, szoknyájuk korcát nemi szervükig letolják. A nagy üdvrivalgás előcsalogatja barlangjából Amateraszut, aki napistennő, de a japánok ősanyja is egyben. Lesz így tehát világosság, és a japánok is megszületnek. A kiválasztott művésznők sorába csak nagyon kevesen kerülnek be: számuk itt is korlátozott. Első előadását 885-ben említik, apróbb változásokkal máig fennáll. A szent táncot a mikók (császári lányok) vagy kankók (isten lányai) adják elő a templomban, sámánpapnők fuvola- és dobszavára, irányítójuk a nindzsó. Céljuk az istenek felvidítása, jóindulatuk megnyerése az emberek számára. Kagura: istenek öröme, vidámsága. A téli napforduló ünnepe. Teljes éjszakát átölelő előadás.
Csodálom tehát a Távol-Kelet világát. Azt, ahogy a lelki-testi, és amint az imént láthattuk: isteni-evilági szerelem nem válik szét egymástól (sőt: művészet az), mint Nyugaton, ahol ezen a téren (is) zűrzavar a jellemző, és olyan különálló negatív fogalmakkal írható le, mint: pornográfia, perverzió, pedofília, prostitúció stb. Nehéz ezt megérteni (de nem lehetetlen) olyan világban, ahol a szeretkezés legfennebb birtoklásra, gyereknemzésre vagy önkielégítésre, és nem a kéjgyönyör lehető leghosszabb időre történő eksztatikus (értelmen kívüli megfeledkezés) megnyújtására, összpontosítására, egyesítésére, teljességére, az emberi lét túllépésének a hajlamára terjed ki. Ilyen körülmények között csak csodálhatom a Távol-Kelet világát.
S hogy mindezt miért írom épp az Ágika elé? – Talán, hogy jobban megismerhessék íróját…